Széchenyi István a szabadságharc idején lelki elborulás tünetei közt vonult a döblingi (Bécs mellett) gyógyintézetbe kezelés céljából (1848. szeptember 5.). Állapota egy ideig nagyon súlyos volt, később azonban annyira javult, hogy ismét dolgozhatott s barátaival is felvehette újból az érintkezést. 1857-ben olvasta a Rückblick (Visszapillantás) című névtelenül megjelent népiratot, amely igazolni akarja és magasztalja az osztrák kormánynak Magyarország irányában követett eljárását. Széchenyi német nyelven a szintén névtelenül (1859-ben) kiadott Blick auf den anonymen Rickblick (Pillantás a névtelen Visszapillantásra) című röpiratban válaszolt a Rückblick-re. Támadja és maró gúnnyal nevetségessé teszi benne a Bach-rendszert, s megadja az amúgy is roskadozó kormányrendszernek a kegyelemdöfést. Bár rendőri ellenőrzés alatt állott, mégis valóságos sajtóirodát tartott fenn kórházi lakásában. Hírlapi cikkeket írt vagy íratott külföldi lapokba, a magyar mágnásokkal mindennap érintkezett s külföldi előkelőségek látogatását fogadta. Úgy látszott, hogy egészségével együtt szinte a régi munkakedve is visszatért. 1860. március 3-án azonban az osztrák rendőrség házkutatást tartott nála s iratait elvette tőle. Később pedig értésére adták, hogy „a gyógyintézet nem lehet számára továbbra is politikai menedékhely”. Ez annyira hatott rá, hogy lelki zavarában 1860. április 8án, húsvét vasárnapján a hajnali órákban főbe lőtte magát.
A halálhír mélyen lesújtotta az egész nemzetet, mint ezt Arany oly költői vonásokkal festi remek ódájában. Az Akadémia, amelynek alapját szintén Széchenyi vetette meg, 1860. október 13-án ült össze hogy kegyelettel áldozzon alapítója emlékének. Az ünnepi óda megírására akkori legnagyobb költőnket: Arany Jánost kérték fel. A gyászünnepen ő maga olvasta fel költeményét, amely a modern dicsőítő ódának legremekebb példája s egyúttal mesteri méltatása a Legnagyobb Magyarnak.
A költemény sokirányú vonatkozása miatt nehéz azért elláttuk a szükségesnek tartott magyarázatokkal.
SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, a mint e föld szíve rezdül,
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak Istene?(1)
Emlékezünk: remény ünnepe(2) volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról szív-lesújtva szólt az,
Napján az úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is hullván bilincse,
A hosszú, téli fásult dermedés,
Készité új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában(3)
Kilebbent a tavasz lehelete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.(4)
S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,(5)
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
„Széchenyi meghalt!” – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap, ujjongó mezők!…
„Széchenyi meghalt!” – S e nagy omladékon:
„Élünk-e hát mi?” búsan kérdezők.(6)
Mert élni hogyha nem fajúlva-tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka,(7)
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy-, nemes-, dicsőre,
Így összehat kezünk, szívünk, agyunk,
Vezérszó: ildom,(8) a zászlón: elére! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.(9)
Megronta bünöd és a régi átok,
beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sirt még hogy adna, állt az ős ugar,
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet:
Egy-két kebel fájt még a múltba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.(10)
De, mely a népek álmait virasztja,(11)
Elhagyni a szelid ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembeérző szív gyanánt,
Hogy lenne életösztön a halónak,
Bénúlt idegre zsongító hatás,(12)
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet öntudat, feltámadás.
Midőn magát ez nem tudá szeretni
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh nemzetem! Ha(13) fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Mig bátoritó Macbeth-jóslatával
Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen.(14)
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindet befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.(15)
És ég az oltár.(16) Ím, körébe gyültünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején;
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakuk e tüzet(17), hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála,
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod;
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klio,(18) te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél,
Honfierény magasztos érdemét,
S arany betükkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.(19)
Írt azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elitél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja, -
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!(20)
Ő szól s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze mint Lóth asszonya,(21)
A nemzet él, a nemzet összeretten
Átfut szivén a nemlét iszonya,
Szól újra: és im lélek ül a szemben,
Rózsát az arcra élet szine fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.(22)
Hitel, Világ és Stádium! Ti három -
Nem kézzel irt könyv, mely bölcsel, tanit,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas piramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.(23)
S lőn új idő, - a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora:
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjúl ez a kor: „Széchenyi kora”.
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.(24)
Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok,
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.(25)
Oh hogy riadt fel intő jósajakkal!
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,(26)
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!(27)
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál,
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk,
Nagy szellem! Íme, köztünk nem valál.
Oh, mely irigy sors önző átka vett el,
hogy ébredésünk hajnalát ne lásd?
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a föltámadást?...(28)
Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd:
Oh, nézz egekből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.(29)
Emléket, oh hazám, mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyülsz,
Ha szárnyakon röpit a gőz dagálya,
Ha tenni szépre, jóra egyesülsz; -(30)
Duna, Tisza.. ez mely prüsszögve hordja
Fékét s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve
Nyújt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypiti nyelve - -
Széchenyié mind ez emlékezet!(31)
Széchenyi hírét, a lángész csodáit
Ragyogja minden, távol és közel:
Áldozni még jerünk, - ah, oly sokáig
Nem értők, - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol,
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csiráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.(32)
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd, - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! Tenéked igazat.(33)
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a múltak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könyünket:
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.(34)
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét ámbár napja múl;
Hanem lerázván ami enne földi,
Egy éltető szemévé finomúl,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:(35)
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Te sem haltál meg népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja,
Oh, mert ily sebre hol van balzsam-ír?…
Mi fölkelünk; a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nem csak leverő;
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit jog és erő.(36)
(1) Széchenyi halálhírének hatását festi ez a versszak. Mikor az az „egy” szó Széchenyi halálhíre végigfutott az országban, az első híradás a saját hangjától megdöbbent, s mint nagy rémület idején szokott történni, felrévedt az emberekben, hogy talán nincs Isten, mivel ily rettentő dolog megtörténhetett.
(2) Remény ünnepe = húsvét. Széchenyi húsvét vasárnapján halt meg.
(3) Magyarországon; az országot jelképező címerünkön is – a hagyományos magyarázat szerint – jelképezve van: a Duna, Tisza Dráva Száva, s a három bérc (hegység): Tátra, Fátra Mátra.
(4) A tavasz festése nemcsak szó szerint értendő, hanem a nemzetnek az alkotmány visszaállítására irányuló reményére is vonatkozik. Ez azonban csak évek múlva teljesült.
(5) Néphit, hogy a korai mennydörgés gazdag gyümölcstermést jelent.
(6) Szép költői túlzás: Széchenyi oly nagy volt, hogy nélküle a nemzet se élhet.
(7) Sokasága.
(8) Művelődés.
(9) A szakasz értelme: ha ÉLNI nem a fajulást, tengődést, az idő haszontalan fecsérlését jelenti, hanem tevékenységet, művelődést haladást, akkor Széchenyi által élünk.
(10) A hanyatló nemzet már nem remélt jövendőjében, csak múltján merengett. Az EGY-KÉT KEBEL, mely a múltba fájt vissza: a múlt dicsőségének eltűntén kesergő költőinket (Berzsenyit Kölcseyt) jelenti.
(11) Őrzi.
(12) A nemzet szinte nem is élt már (v. ö. 5. szakasz), olyan volt, mint a holttetem; az Isten Szchenyit küldte, hogy életre keltse (zsongító. Élénkítő, működésre késztető).
(13) MIKOR tudná e nemzet feledni, mennyire átérezte Széchenyi a nemzet baját, s hány éjszakát töltött álmatlanul, kínzó tépelődések között! Maga is említi: „Sokszor töltöttem legfeszültebb elmélkedésben napokat, éjjeleket.”
(14) Macbeth skót hadvezér (Shakespeare egyik drámájának hőse), kinek a boszorkányok azt jósolták, hogy király lesz. Ez a jóslat fokozott erőfeszítésre ösztönözte a jóslat eljesülése érdekében. Széchenyi ezt a jóslatát: „Magyarország nem volt, hanem lesz2 – azért mondta, hogy a nemzetet tevékenységre serkentse hogy valóban »legyen«.
(15) Széchenyi a nemzet legnagyobb bajának a hátramaradottságot, a tanultság hiányát tartotta. Míg mások visszahúzódtak, vagy hetykén fitymáltak minden haladást célzó törekvést: Széchenyi FELGYUJTÁ AZ OLTÁR SZÖVÉTNEKÉT, azaz megalapította a Tudományos Akadémiát.
(16) Működik az Akadémia.
(17) Ápoljuk, míveljük a tudományt irodalmat.
(18)-(19) A történetírás múzsája a régi görögöknél; táblával a kezében íróvesszővel (sítlussal) szokták ábrázolni, mint aki feljegyzi a fontos eseményeket. Költői túlzás, hogy Széchenyi jellemét a történelemben eddig följegyzett nagyok jelleméből kell megalkotni.
(20) Az ókori világ felsorolt nagyjai, akikkel a költő azonosítja Széchenyit: Mózes, Józsua, kinek kürtszavára leomlik a RÉGI FAL (itteni jelentése: az elavult intézmények, előítéletek eltűnnek); Junius brutus megbuktatta Róma utolsó királyát: Tarquinius Superbust, ki neki nagybátyja volt; Brutus, hogy célját elérje, ostobának tette magát (ARCÁT MEGCSERÉLI); Széchenyi sem mutatta, mit érez a bécsi kormánnyal szemben, inkább hallgatott, csakhogy használhasson nemzetének Demosthenes az ókor egyik legnagyobb szónoka, macedóniai Fülöp ellen tüzelte a görögöket, mert (nem ok nélkül) féltette tőle hazáját; Themisztoklész, görög hadvezér hogy az ütközettől húzódozó görög vezéreket csatára kényszerítse, titokban azt üzente a perzsáknak, hogy itt a kedvező alkalom az athéni hajóhad megtámadására. A perzsák megtámadták a szalamiszi öbölben veszteglő görög hajóhadat, az athéniek azonban fényes diadalt arattak rajtuk. Ariszteidészt, „az igazságost”, az ókori Athén államférfiát, cserépszavazással száműzték. Cato, a római köztársasági párt rendületlen híve, amikor az egyeduralmi párt kerekedett fölül, saját kardjába dőlt.
(21)-(22) Bibliai vonatkozású hasonlat. U. i. Lóth feleségével együtt Isten parancsára elváltozott a pusztulásra szánt Sodoma városából. Útközben Lóth felesége az isteni tilalom ellenére visszanézett a városra, mire büntetésül sóbálvánnyá változott. A magyar is hátra, a múltba nézett, nem bízott jövőjében. Megrettent attól a gondolattól, hogy megszűnik létezni. Ámde megszólalt Széchenyi a HITEL, VILÁG, STÁDIUM című munkáiban, s hitet, reményt, munkakedvet öntött a nemzetbe.
(23) Széchenyi három fő művének költői túlzással való értékelése. E szerint Széchenyi e műveivel mentette meg hazánkat a pusztulástól (NEMLÉT). Hiába gáncsoskodik most már Ausztria (DŐLJÖN NYUGATRÓL A SIVÁR HOMOK), a nemzet tudja merre haladjon, mert Széchenyi megjelölte az utat, s ezt nem lehet előlünk többé eltakarni.
(24) „Minden jelenetek jövendő fényyt mutatnak nemzetünknek, minek jövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell,mint előre megmondani, hogy a KISDED MAKKBÓL, ha nem romlott, idővel termő Tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja” – írja Sz. a KELET NÉPÉ-ben. Nálunk is a szerény kezdetet lendületes munka nyomán hatalmas fejlődés követte. A régi idő VISSZACSÖKKENT, azaz mindinkább elapadt, elmúlt, s egyre nagyobb eredmények mutatkoztak a haladás terén, úgyhogy szinte emberfelettinek látszik, de mégis csak emberi.
(25) A görög regék beszélik, hogy Ikarosz az atyja által készített szárnyain oly közel röpült a naphoz, hogy a tollakat tartó viasz megolvadt, s Ikarosz lezuhant. Eltértünk Széchenyi mérsékletétől s a 48-as időkben túlzásokba tévedtünk; összeomlás lett a vége.
(26) Káin itt a harcot jelenti.
(27) KASSZÁNDRA Priamosz trójai király leánya megjósolta hazájának (Trója városállamnak) a pusztulását, de nem hittek neki. Széchenyi is megjósolta, hogy „minden elpusztul, amit építénk” – de nem hitték el.
(28) Az elnyomatás évei nehezedtek ránk a szabadságharc után. S mikor a hatvanas években újból remélni kezdett a nemzet, Széchenyi már nem élt. Tán azért vált meg az élettől, mert nem tudott, vagy nem akart velünk együtt remélni a nemzeti feltámadásban?
(29) Anteusz a görög hitrege szerint a föld (Gaia) fia; ha a földre borult, attól mindig új erőt nyert küzdelmeihez Heraklész is csak úgy tudta megfojtani hogy a levegőbe emelte. Mi is ha Széchenyi sírjára borulunk, új erőt nyerünk nemzeti munkánkhoz.
(30)-(31) Mind a két szakasz Széchenyi alkotásait sorolja fel: a lóverseny, kaszinó, gőzhajózás, egyesületi élet, a Duna, Tisza szabályozása, az Al-Duna hajózhatóvá tétele; - (Széchenyi is utat tervezett s részben meg is építtette az Al-Dunán, mint egykor Traianus római császár a Dácia – Erdély – meghódítására küldött hadai számára) a Lánchíd (a mai Széchenyi-lánchíd), Buda német lakosságának megmagyarosodása – mind-mind Széchenyi emlékét hirdeti.
(32) Széchenyi külsőleg közönybe, gúnyba burkolta belső érzékenységét, nehogy a külső hatások kedvezőtlenül befolyásolják terveit.
(33) Fájó tanulság („tanulmány”) s nagy áldozat: t i. Széchenyi elvesztése s a szabadságharc bukása árán jutott el a nemzet odáig, hogy Széchenyinek igazat adjon.
(34) ISTENÜLÉS, görög szóval: apotheózis ünnepély az ókori pogány népeknél a meghalt kiváló hőseiknek az istenek közé emelésére,mely után őket, mint istent tisztelték; a mirtusz a kiváló emberek dicsőítő jelvénye volt, s a nagy hadvezéreket is mirtusszal ünnepelték.
(35) Mintegy összesűríti Széchenyi dicsőítését, nem halt meg: eszmévé finomultan továbbra is fennmarad, sőt nagyobb távlatból még jobban fénylik.
(36) Széchenyit Nagycenken temették el. Sírja ma isnemzeti zarándokhely. A fájdalomban vigasztaló erő is van: amely nemzet nagyjait, s éppen Széchenyit így magasztalja: annak joga, hite és ereje van az élethez.
Ezt a költő remeket okvetlenül vegyük fel Széchenyi-emlékünnepünk műsorába. Minthogy azonban a költemény megértése – stílusa, tovább a hatvanas évekre történő vonatkozásai, a klasszikus világból vett hasonlatai szóképei miatt – magasabb fokú műveltséget kíván, és hosszú is a költemény, azért hallgatóságunk műveltségi szintájára való figyelemmel döntsük el, bemutassuk-e az egész költeményt, vagy csak egyes részleteit. Ez utóbbi esetre legalkalmasabbnak tartjuk az első 10 s az utolsó 3 szakasz elmondását. A költemény előadását csak jó szavalóra bízhatjuk; ha ilyen nincs, olvassuk fel; - illetve csak félig olvassuk, félig könyv nélkül mondjuk – lassú menetű, komoly, túlzástól mentes ünnepi hangon.
Magyarázatokkal ellátta: Németh Sándor
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 9. sz. 1941.
