Vörösmarty mint balladaköltő

 

    Idegen földön, messze északon ringatták a ballada bölcsőjét. Kelta bárdok, skót skaldok és angol minstrelek énekelték meg városaik piacain s utcáin őseik véres csatáit, rablók s kalózok kalandjait; csodás és véres eseményekről szóltak dalaik, melyeket balladáknak nevezünk.
    E dalokban az éjszak fia nem beszéli el az eseményeket nyugalmasan s részletesen, hanem csak a főbb mozzanatokat kapkodja ki az egészből, olyan képeket vázol, mint mikor egy ködös vidéknek csak egyes kiválóbb tárgyait látjuk bizonytalan körvonalban, de emellett rémesek, mint Glenfinnan bokrai a holdvilágnál és viharosak, mint a Hebridák körül hömpölygő tenger. Hangulatuk komoly, habár Robin Hoodról, az angol Rózsa Sándorról szóló egyes balladák tréfásak, de azért e „liliomok között született zsivány” egész pályáját mégis csak a tragikum fátyola borítja
    A skandináv népköltészet pogány mondáinak elemeit balladákká alakította. Skaldiaik a szén Ellensbergről s a büszke Senildről zengenek. A lechnorok, a bretonok énekesei tömör szerkezetű, drámai sebességgel haladó dalokban szóltak nemzeti hőseikről.
    Délen viszont, hol a nap fényesen ragyog s a külvilág színekben meg alakokban bővelkedik, a költészet is kényelmes, nyílt és derült jelleget öltött. Provence daltelt mezőin, hol Petrarca írta szonettjeit, ilyen dalokat s románcokat költöttek. Spanyolországban lassú, epikus menetű költeményekben dicsőítették Rodrigo Diaz de Bivart s ritkán énekelnek vad szenvedélyről a Marko királyfit, e szerb Herkulest, magasztaló dalok.
    Az ó-székely regedalok felkutatása előtt népballadáinkat nem ismertük. Még Toldy Ferenc se tudott róluk, midőn a „Magyar költészet történeté”-t kiadta, csak a Forgácsról, Toldi Miklósról s Mahomed szultánról szóló két-két sornyi töredéket vélte balladaszerű dalok részletének. Csak Kriza János volt az, ki a balladás kincseket 1863-ban napfényre hozta, miután Nagy Lajos 1858-ban a „Kolozsvári Közlöny” hasábjain közölte „Barcsai”-t.
    E ballada hazája a Marosszék. E vidékről valók a népballadák legszebb példányai, különben a Székelyföld egyéb részei is bővelkednek e műfajban. „Molnár Anna”, „Kőmives Kelemenné”, „Fogarasi István”, „Kádár Kata”, „Pálbeli Szép Antal” mind a székelyek földjéről valók. Mindegyik közül azonban kiválik Komlódi Zsuzsánna tragédiája, mely Greguss szerint legjobb népballadánk. Csupa izgatottság, csupa mozgalom, csupa beszélgetés, csupa sebes fordulat. Egy sora van csak, melyben szóismétlést, alliterációt és paralelizmust nem találunk. „Midőn olvassuk, mintegy magától dallá légesedik s úgy zeng be lelkünkbe”. (Greguss.)
    Magában Magyarországban, ha a Királyhágón túli részt nem vesszük tekintetbe, igazi balladai alakot csak egy költemény öltött, de ez kárpótol sokért.
    Fehér Anna története ez, ki hogy bátyját a haláltól megmentse, semmi eszköztől sem riad vissza. De hiába áldozza fel becsületét, bátyját mégis kivégzik s így bűnhődése kettős: bátyjáért és becsületéért.
    Említsük meg még azt, hogy e népballadák igen rokon tárgyakról szólnak. A székely „Ajgó Márton” csak a német „Ulrik”-kal együtt érthető. A székely „Kőmives Kelemenné”, az oláh „árgesi zárda” s az újgörög „A híd lelke” tartalomra nézve majdnem teljesen azonos. Az 1864-iik év elején a „Fővárosi Lapok”, a „Pesti Napló” s a „Koszorú” valóságos irodalmi harcot küzdöttek az eredetiség kimutatása céljából. Pedig e költeményeknek, ha közelről vizsgáljuk, csak tárgyuk azonos, talán közös ősrégi kútfőre vezethetők vissza; de tartalmukban már elütnek, felfogásukban még inkább alkalmazkodnak a nép kedélyéhez, vagyis népdalokká, népballadákká válnak: mert a nép dalaiban sohasem mond el egyszerűen valami történetet, hanem csak olyant, melynek színhelye az édes haza földje s személyei olyanok, hogy a nép fiait érdekelhetik, vagy ugyancsak saját fiai, vagy pedig a haza ellenségei.
    Ebből az okból azonban nemcsak a népballadának, de a műballadának is népies színezetűnek kell lennie, hogy ne csak az irodalomban, hanem az életben is éljen, a nemzet életéből kell fakadnia. Ezért van az, hogy Kölcsey s Bajza balladás költeményei, ámbár tagadhatatlanul sok szépséget mutatnak fel, nem törtek maguknak utat a nemzet szívéhez. E balladák tárgya, hangja és felfogása nem magyar, hanem inkább kozmopolita.
    Vörösmarty előtt főleg Kisfaludy és Kölcsey művelték a balladát. Közvetlen utána e műfaj művelői Czuczor, Eötvös és Garay. Mind ez öt közül kiválik Vörösmarty, mert Kisfaludy Károlynál művészibb, Kölcseynél változatosabb hangulatú, Czuczornál mélyebb kedélyű, Garaynál drámaibb előadású és végre igazibb balladákat írt, mint Eötvös, mert utóbbinál a balladás képek és jelenetek csak eszmék plédázására szolgálnak.
    Senki sincs lírikusaink között, ki oly széles körben működött volna, mint Vörösmarty Mihály. „A daltól a dithyrambig és ódáig,a genreképektől és a helyzetek s hangulatok festésétől, a meséken, parabolákon, allegóriákon át a fantasztikus rajzokig, a románctól és a költői beszélykétől kezdve az elénekelhető balladáig és az epopeai nemhez közelítő verses novellettákig, a didaktius irányú elmélkedésektől az epigrammokig, mindenre kiterjedt hatalmas inspirációja”, írja Kemény Zsigmond báró Vörösmarty emlékezetében. Vörösmarty nyomtatásban megjelent első műve „Toldy Csepelben” is regekép. Hat évvel később jelent meg az 1829-iki „Aurórá”-ban „Szilágyi és Hajmási”, mely Gyulai Pál szerint „méltán ünnepeltetett, mint az új iskola legkitűnőbb balladája”.
    Hogy később Arany ballada-remekeivel Vörösmarty balladái műfaji tisztaság dolgában nem versenyezhettek, annak oka, hogy Vörösmarty korában a költői fajok s alfajok még nincsenek oly élesen megkülönböztetve. „Ezek inkább egymásba folynak, átlépve közös határaikat, mint később, mikor az irodalmi elmélet és gyakorlat biztosabban megállapította ezeket az elválasztó határokat”, ezt írja Szász Károly a nagy költőről szóló tanulmányában.
    Innét van, hogy Vörösmarty huszonkilenc balladás költeménye közül csak hármat mondhatunk balladának, az előbb említett „Szilágyi és Hajmási”-t,  „Salamon”-t és „Búvár Kund”-ot. A többi részint regekép, részint egyes, részint kísérteties képeket rajzol, mely utóbbiakon Bürger hatása vehető leginkább észre, részint pedig vannak olyan balladás költeményei, melyek egészen költői elbeszélések és csak néhány helyen csendül fel a balladás versszakok zenéje.
    Lássuk először „Salamon”-t.
    Még „Salamon” se ballada a szó szoros értelmében. Salamon, a magyarok szerencsétlen királya, a mogyoródi ütközet után kéntelen az országból távozni. E szavakkal hagyja el szülőföldjét:

„átok reád, magyarok hazája
Átok reád, te pártos büszke nép!”

de a büszke király szájában elhangzott átok a költemény végén a remete áldásává válik:

„Légy szerencsés, rokonim hazája!
S a szerencsét ten erőd táplálja!”

E becses költői mű előadása olyan, mint a románcé, az egész cselekvény Salamon lelkében megy végbe. De helyes a költ felfogása, amidőn az átalakulás fejlődését nem részletezi s ahelyett az idő enyhítő írját veti lelkünkbe.
    A mérték is trochaeusi, a románcok rendes formája, mely nem egyezik sem az északi, sem a székely balladák sebes, lüktető menetével.
    Amint már említettem, az új költői iskola legjobb balladája „Szilágyi és Hajmási”, két vitéz úrfi története, melyet a „Szöndörő várában ülő ifjú poeta” óta költőink közül legújabb időkig sokan feldolgoztak. Népballada is szól a két bajnokról,melyet azonban Vörösmarty még nemigen ismerhetett, midőn balladáját megírta. A Névtelen műve „Császárlyány” cím alatt jelent meg Toldy Ferenc kiadásában a „Magyar költői régiségek”-ben (1828). A szendrei névtelen művét még 1828-ban költőileg feldolgozta Vörösmarty s a jövő évre szóló „Aurorá”-ban meg is jelent. A népballada csak 36 évvel később jelent meg nyomtatásban a „Koszorú” 1865-ik év I. felében, úgy, hogy Greguss „A balladáról” szóló jeles tanulmányában csak az utólagos jegyzetek között ismerteti.
    „Szilágyi és Hajmási” meséje, azt hiszem, mindenki előtt ismeretes s így nem szükséges elmondani. Vörösmarty összes balladás költeményei közül e mű tömör előadás tekintetében leginkább kiválik. Különösen az ifjak szökése, harcuk a vámosokkal s végül Hajmási eleste azok a helyek,melyekben e tömörség nyilvánul. De viszont a balladás gyorsaságot mintegy fékezik azok a versszakok, melyekben a szereplők hosszabb érzelmi nyilatkozatokra fakadnak, így midőn Szilágyi a szabadság és rabság, öröm és nyomor ellentétét fejezi ki valóságos kis lírai költeményben, vagy midőn Leila kétségbeesik azon a gondolaton, hogy:

„Miatta most a hős szívek
Vajdák vasán elvérzenek.”

De ezeken a helyeken is az érzések hullámai oly mélyen s erővel teljesen ringanak s vezetnek a tragikus kifejlés felé, hogy mintegy kárpótlást nyújtanak az ezen vers-szakokban hiányzó balladás menetért.
    A ballada hősének tragikuma Vörösmartynál jobban ki van fejlesztve, mint a többi feldolgozónál.
    Míg a Névtelennél Szilágyi

„Vitéz Hajmásinak kezét bokában elcsapkodta vala”

addig a népballadában össze se ütköznek. Vörösmartynál Hajmási a harctéren hagyja életét és így vétkes szenvedélye, mely megköveteli a katasztrófa teljességét, bűnhődésének nagysága következtében még részvétünket is felgerjeszti.
    Vörösmarty harmadik balladája, „Búvár Kund”, Beöthy szerint mintegy új korszakot nyit meg a ballada történetében s nem közönséges szépségein kívül e tekintetben is különösebb figyelmet érdemel.
    Most ugyanis az epikai dal többé nem lélek benső küzdelmeit s vétkes szenvedélyeket énekel meg, hanem inkább dinamikus eseményeket, melyekben a küzdő felek: a haza hős fia s az ellenség.
    Egyáltalában Vörösmarty igazi balladáiban majd a történelemből, majd a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyát; de amint Gyulai mondja, egy-egy sovány adatkából, avagy csak egy névből egész mondát igyekszik kiszőni.
    „Búvár Kund”-ot Turóczi krónikája után írta.
    Kund, a hős magyar, a hazáját fenyegető végveszélyt úgy hárítja el, hogy a Pozsonyt ostromló Henrik császár hajóit éjnek idején megfúrja. Ennek következtében a német hadsereg könnytelen hazájába visszamenekülni.
    De ez a ballada is inkább csak külső alakjára (versmértéke a híres Polycrates-strófa), mint cselekvényére nézve ballada. Cselekvény nincs is benne. Az egész mintegy képe az eseménynek. A mozgalmas képek közül Kundnak, a búvárnak, alakja emelkedik ki plasztikai erővel. Nem sokat beszél; de sokat tesz. Keveset ígér; de sokat sejtet, midőn azt mondja:

„Halld Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár.”

A Duna partján tépelődő Béla herceg türelmetlenül várja éjjel a közvitézt, már azt hiszi, hogy el se jön, midőn egyszerre megpillantja a folyóból felbukó Kundot, ki az ő kérdésére, hogy mit keres ott lent, már csak vakmerő tettének hatását, a süllyedő hajókat mutatja a hercegnek.
    Érdekes, hogy mennyivel haladt Vörösmarty a ballada terén az alatt a hat év alatt, mely „Zotmund”-ot, ugyanezen tárgy első feldolgozását „Búvár Kund”-tól elválasztja. Az előbbit negyedfeles  trocheusai is már románcossá teszik. Az előadás tekintetében is nagy a különbség: „Zotmund”-nál a szónoki kifejezések s fordulatok hiányzanak, ahelyett azonban a „vizes hajú” Zotmund beszéde nagyon is naturalisztikus.
    Talán nem lesz érdektelen összevetni, miképp jutalmazza meg Béla a búvárt a balladában s miképp a románcban?
    Míg az előbbiben csak ennyi áll balladához illő rövidséggel:

„Kund hol van? Félre költözött,
De olyat százezer között
Hős Béla feltalál”,

addig a részletezni szerető, lassú menetű románcban Béla

„Néki (Zotmundnak) nyújtja görge kardját,
Gyönggyel ékes szép sisakját
És igér még többeket
Örvend Zotmund fegyverének,
Dalt zeneg híres nevének
A késő kor gyermek.”

A magyar történelem egyik már alakjáról, a mondai homályban elvesző Toldi Miklósról is írt Vörösmarty három szép költeményt. Kettő közülük: „Toldi” s „Toldi Csepelben” regedal, ellenben „Az ősz bajnok” költői elbeszélés, melynek lassú előadását gyakran balladás versszakok zenéje kíséri.
    „Toldi” s „Toldi Csepelben” tárgya teljesen azonos: a hős küzdelme a cseh bajnokkal, csak az a különbség, hogy míg utóbbiban a leány, kiért Toldi küzd, „csendes. Elmerülő pillanattal önti el szerelmes bájait” hősünkön, addig „Toldi”-ban a leányt hívével egy sírba temetek, Toldi lelke pedig a vad sivatagnak örül s

„Fel-felriad álmai szörnyeitől.”

„Toldi” hangulata egészen balladás, a másik ellenben majdnem költő elbeszélésnek mondható.
    Míg e két balladás mű az ifjú hős kalandját a cseh vitézzel mondja el, addig „Az ősz bajnok” a királyi udvarból visszavonult, elfelejtett Toldinak utolsó tettét ragadja meg: a fennhéjázó olasz bajnokkal való küzdelmét. E költői elbeszélésében csak néha csendül fel a balladás zene, így, midőn egy Lajos udvarbeli lovag hírül adja az öreg Toldinak, hogy Budán az olasz vitéz azzal kérkedik, hogy nincs magyar, ki őt leverné.
    Vörösmarty egyik legnagyobb érdeme az, hogy ő szabadította fel hazánkat a klasszikus és német költészet járma alól. „Zalán futása” és kisebb költői elbeszélései voltak különösen azok, melyekkel lerontja a klasszicizmust és a nemzeti szellemnek erőteljesebb kifejezést adva, géniusza – ezt írja Gyulai Pál „Bánk bán” szerzőjének életrajzában – a képzelem szabadságát hirdette s ismeretlen tartományok felé nyitott utat.
    Ez a szellem nyilatkozik Vörösmarty legmegrendítőbb művében, a „Két szomszédvár”-ban is. Zord hegyvidék ez, mely tátongó mélységeivel s ködével a lélegzést is elfojtja, „sikamos ösvényekkel teli,melyeken a leggyakorlottabb képzelődés is elbukhatik.”
    Ezt az irányt Tasso, Ariosto, Ossiáné s Walter Scott olvasása, a közállapotok, de főképpen mégis saját géniusza adták meg neki s bár a német romantikát első ilyen költeményeiben érezzük, de azért még azokon a helyeken is, hol tán ily idegen szikrák hevíték képzelődését, nehéz volna rámutatni arra a tűzhelyre, mely őrá gerjesztőleg hatott.
    Romantikus költeményei rendesen románcokká s regeképekké jegednek; csak a „Kincskeresők” dráma és a Sámsonok meg Káldorok küzdelmét tárgyaló éposz tesznek kivételt.
    A románcok közül nevezetesebbek a már fentebb említett „Zotmund”, azután „Csák”, „Turi nője” stb.
    „Csák” tartalma röviden ez: Meghalt Csáki szűz szerelme Zolna, megölte az ifjú szerelmére vágyódó tündérleány. Csák keresi szerelme tárgyát, de nem találja, mire a tündérleány azt mondja neki, hogy hűtlen volt az ifjúhoz Zolna, ezért kellett meghalnia; de Zolna felnyögi a sír mélyéből, hogy őt a bérc leánya ölte meg. Csák keresi Zolna gyilkosát; de nem találja, este visszatér kedvese sírjához s íme: ott ül a tündér a leány képében. Az ifjú azt hiszi, hogy ez Zolna s csókokkal árasztja el, de alig ölelte át, máris eltűnik a csábkép e gúnyszavakkal:

„Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?”

Ámde a bosszú förgetege e szavakért a tündér nyomába lép s hegyen-völgyön át űzi a bérc leányát, egyre fülébe súgva:

„Csáki szűz szerelme, szőke Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?”

Kísérteties éjjeli kép ez; de azért nem vadássza ebben sem a költő az ellentéteket, a bűnök apologiáját kedélyének nemes egyszerűsége határozottan visszautasította.
    A másik ilyes költemény „Turi nője”, melyet a hűtlenség románcának mondhatunk. Turi kétségbeesik azon, hogy a körülmények nem engedték meg, hogy jegyese az övé lehessen. A leány apjának sírján szomorkodik sorsán s itt el is határozza, hogy meglátogatja a leányt, ki már másnak felesége.
    Midőn azonban Turit a fiatalasszony megpillantja, összerogy és visszafut szívéhez pártos vére:

„S a leány, kit Turi kedvel
Néma most és halovány
Rózsa oly fehér, mint arcza
Nem virágzik rózsafán.”

E költeményben a balladai színezetet az alaphangulat mellett ott látjuk leginkább, hol a hűtelen leány felismeri Turit, midőn belép a mulatozó vendégek közé.
    Az „Éjféli ház” ugyancsak kísérteties kép. Tartalma röviden ez. A hűtlen Dálnok megunva a városi élet zaját, felkeresi elhagyott kedvesét, kit azonban élve többé nem talál; mert ő után a való bánatában meghalt.
    E költemény menete oly lassú, annyira epikus, hogy így alig sorolható a balladákhoz.
    Hasonló tárgyról szól, csak nem tragikus végű e költeménynek mintegy mellékképe: „A hű szerető”, mely előbbitől abban különbözik, hogy míg az „Éjféli ház”-ban

„Dálnok a sír kebelében
Halva maradott”,

addig ebben kedvese holttestét a huszár kétségbeesetten kikerüli. E költemény előadása azonban mégis drámaiasabb a másiknál s fontos különben még amiatt is, mert egyike Vörösmarty azon kevés költeményeinek, amelyeknek refrainszerű végződésük van.
    „A rablóÓ”-ban a költő elbeszéli, hogy egy zsivány elrabolt egy leányt, ki már másnak menyasszonya volt, hogy pótolja gyermekeinél az anyjukat,

„Ki föld alatt korán
Lelt gyászos nyughelyet.”

A leány azonban vőlegényét nem tudja felejteni s a szigetről, hol őt őrizetlenül hagyták, elszökik. A két kis gyerek önként követi. Midőn a rabló a szigetre visszajön, már csak a három menekülő holttestét látja, melyeket a tenger árja a parthoz sodort. E kísérteties regedalban lesújtó a hármas halál; de egyszersmind kibékítő. E mű alapeszméje az erkölcs diadala, mert a gaztettet elkövető rabló nem mondhatja cselekedetének okául az apai szeretetet. Ezért éri őt az egyéni megsemmisülés, mert míg

„Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad,
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.”

Még egy költeménye van Vörösmartynak, mely rémes világításban ad elő egy borzalmas eseményt, ez „Az özvegy”. Nászlakomáját ülik az asszonyok legszebbikének, de megjelenik egy hívatlan vendég a társaságban: a férjhez menő asszony előbbi férjének szelleme, ki elmondja, hogy felesége őt meggyilkolta, első férjét pedig ővele ölette meg. A nő e szavak hallatára összeroskad, elájul és 

„Vérszolga jő a vőlegény helyett
S az ébredő halállal fog kezet.”

E művet se lehet balladának mondani, főképpen előadása miatt, különben meséje kerek és menete drámai.
    Ezen a hét költeményen vehető tehát észre az a hatás, melyet idegen minták szültek. Vannak azonban Vörösmartynak oly balladás költeményei is, melyekben a nép egyes alakjairól szól, ilyenek „Gábor diák”, „Laboda kedve” stb.
Különösen e két költemény népies genreképnek is mondható. Mindkettőnél a gúny és tréfa vidám napsugara megtörik a bánatos könny prizmájában s humoros szivárvánnyá foszlik. Látjuk ezt „Laboda kedvé”-ben, ki, mint a költő mondja, csak eleinte megy széles jókedvében, később azonban széles bús kedvében tántorog mentében: mert borba ölte bánatát. A vidám elem és kedves móka kerekedik felül „Petiké”-ben, melynek fiatal hőse iskolába menés helyett inkább Juliskával szeretne nyájaskodni, s „Mák Bandi”-ban, mely nem egyéb, mint Bandi szerelmi bánata, vallomása és házassága.
    „Gábor diák”-ban teljesen megvan az a sajátságos humoros hangulat, melyben az ellentétek harmóniába olvadnak össze. „Gábor diák” tárgyalás és szerkezet tekintetében nagyon közeledik a balladához. Azonban mindez még nem teszi balladává, csak balladás alakú életképpé. Három részből áll, melyeket mintegy összekapcsol e három sor, mely a költeményben ugyanannyiszor fordul elő:

„Gábor diák mélyen elmerülve
Ül a lóczán, egy nagy könyv előtte,
A világért fel nem pillantana.”

Mindazáltal „Gábor diák” nevezetes balladás költeménye irodalmunknak, mert amellett, hogy ballada, derűs színezetét is megtartotta. Hogy miért nem szokott a ballada játszi, derűs lenni, arra Greguss megfelel, mikor azt mondja, hogy a ballada az érzelmi tenger fenekéről búvárolja fel legszebb gyöngyeit; az igazi mély érzés pedig nem érti a tréfát, nem képes játszani: vagy boldog kimondhatatlanul, vagy oda van menthetetlenül.    
    „Becskereki” Vörösmartynak az a költeménye, melyben új balladás műfajt teremt: a magyar románcos életképet, mely tárgyát a magyar népéletből merítette. E műfajt azután Petőfi tovább fejlesztette.
    Öt költeményt kell ezen kívül megemlíteni, melyeket balladás költeményeknek ugyancsak nem mondhatunk, ámbár gyakran balladás versszakok zenéje mellett folyik a cselekvény. Ezek „Szép Ilonka”, kinek

„Hervadás liliomhullás volt
Ártatlanság képe s bánaté.”

    „KEMÉNY SIMON”, melynek alapeszméje az, hogy a hazaszeretet nagyobb legyen más egyéni érzelmeinknél, „A hű lovag”, mely a német érzelmes romantika hatása vehető észre, „A katona”, költői elbeszélés, melynek tárgya a magyar népéletből van merítve és a melankolikus hangulatú „Csik Ferke”. Ennek s „A katoná”-nak van az eddig említett költemények közül egyedül magyar versmértéke.
    Hat költeményből kell végül még megemlékeznünk, melyeknél azonban a haladó jelen maradó múlttá változott, sőt az idő mintegy térré lett. Dömötör János szerint ezek a költemények közelebb állanak ugyan a balladához, mint Goethe „Sänger”-je, „Todtentanz”-ja vagy pedig Uhland „Sängers Fluch”-ja; de azért mégis oly távol állanak, hogy balladás költeményeknek alig mondhatók. Ezek: „A hős sírja”, melyben a vitézség magasztossága a dicsőség melankóliájával oly sajátságosan olvad össze. „A hontalan” szomorú rajza a hazátlannak, ki egy nép halálát hordozza keblében ostorul. „A túlvilági kép”-ben szinte érezni lehet a lázas álmot s az édes ébredést. „Az árvízi hajós” Wesselényi Miklós báró dicsőítése, képe a mentő férfinek, kit a Jótétemény géniusza magasztos tettéért megáld. „A szent ember” finom kivitelű erkölcs- és lélektani tanulmány; tárgyát költőnk Mikes Kelemen leveleiből merítette s végre last not least „A szegény asszony könyve”, mely az özvegyi s anyai elhagyottság és nélkülöző adakozás megható képe. Ha nem írt volna Vörösmarty semmi mást, mint "A szegény asszony könyvé”-t, így ír Gyulai, ez az egy költemény fenntartaná nevét költészetünk történetében; mert a valóság és eszmény, a kedély és képzelem szerencsés vegyületének oly gyümölcse, mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.
    Ha már most az eddig tárgyalt költeményeket vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy Vörösmarty nem vitte ugyan előbbre, de nemzetiessé ette a balladát. Hogyan sikerült neki e nagy feladat? Nem idegen eszközökkel, hanem a magyar nép ajkán élő nyelvet vette alapul s ezt finom nyelvérzékével megnemesítve, eddig nem hallott zengzetességgel alkalmazta a költészetere. A költői nyelvet csak a köznapinak virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágot, írja Lengyel az Auróra-kör költészetéről szóló tanulmányában. Az ő költői nyelvének erőt és fényt is adott géniusza el nem homályosuló zománcul.
    De Vörösmarty nemcsak nyelvére ügyelt, hanem még arra is, hogy minden egyes műve egy-egy erkölcsi elv vagy magasztos alapeszme példázására szolgáljon. „Búvár Kund” lelkesít, „Salamon” tanít, „Az árvízi hajós” pedig emberbarátságra int.
    „Mert ha volt valaha író, ki maga feladását, ki a roppant felelet terhét, melyet az, ki szavait egy egész nemzethez intézi, magára vállal, tisztán fogta fel; szól Eötvös Vörösmartyról mondott emlékbeszédében, ha volt, aki belátta, hogy a költészet, mely nem anyagi érzékeinkhez, hanem a lélekhez fordul, feladását csak azáltal tölti be, hogy nemcsak az anyagi, de az erkölcsi szépnek képeit tünteti fel; ha volt író, kinek műveinél eszünkbe jut, hogy a költészet nem egyéb, mint a szépnek eredete egy nemes kebelben: akkor… Vörösmarty ez.”

Bamberger István

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 23-27. szám, 1900. márc. 4., 11., 18., 25., ápr. 1.

Vörösmarty „Szép Ilonká”-jának jellemei

 

    A tragikum alapja rendesen a bűn; egy oly kiváló ember bűne, aki épp kiválóságánál fogva azt hiszi, hogy ő a fönnálló társadalmi felfogással, szokásokkal és az általános emberi törvényekkel szembeszállhat, s ezek ellenére saját akaratát érvényesítheti. Elbukik s bukása szánalmat kelt; de a szánalom nyomába lép a megnyugvás érzete. S ha még a bűn is, ha kiválósággal párosul, szánalmat kell bennünk, mennyivel inkább szánjuk azt, aki tévedés áldozata, akit mások sodornak bukásba!
    Szánalmunkat nem enyhíti a megnyugvás, sőt ha gondolkozunk az ilyen szerencsétlen áldozatok sorsán, elkeseredünk és vádoljuk a sors igazságtalanságát.
    Az életnek egy ily elszomorító, jelenségét tünteti fel Vörösmarty „Szép Ilonka” című elbeszélésben, melyet kisebb művei között a legjobbnak tartanak a szerkezet művészi volta és a cselekvést mozgató jellemek erős rajza miatt. A gondolkozni szerető embert különösen ez utóbbi ragadja meg; hisz oly változatos jellemek képezik e kis tragédia alapját.
    A mű fő alakja: Mátyás király, az öreg Peterdi és unokája, Ilonka.
    Mátyás királysága mellett középkori lovag is, a kalandot nem vetette meg, s amint a Vértes belsejében egy lepke után szaladgáló leányt lát, megfeledkezik a vadászatról s „hévvel a lány nyomdokán halad”. De mint a költő is sejteni engedi, nem mai értelemben vett kalandot hajhász, hanem „tündér kedvtelést” keres, mint a leányka a pillangó űzésben. Ezt az is mutatja, hogy megjelenik az ősz Peterdi házában, hol felséges elveit gyönyörűen hangoztatja pohárköszöntőjében: „Addig éljen míg a honnak él” – „Egy király sem inkább, mint hitetlen; nyűg a népen a rossz s tehetetlen”.
    Jól érzi magát Peterdi társaságában, de a kürt hívó szavának elhangzása után „semmi szóra, semmi biztatásra nem marad”, nyájasan búcsút vesz, sőt, hogy örömet, meglepetést szerezzen vendéglátóinak, meghívja őket Budára, Mátyás udvarába. Hogy ragyogó,nemes tulajdonságai megsebzik az Ilonka szívét, s hogy távozása után a csendes ház békés nyugalmát felveri a szerelem hatalma, azért őt hibáztatni nem lehet: akaratlanul lett e szomorú tragédia oka s bizonyára bécsi győzelme után nagy búbánatot okozott neki a szeretet által összefűzött két szív kimúlta.
    Az elmondottakból kitűnik, hogy embertársai iránt kegyes, szeret másoknak örömet, meglepetést szerezni, az uralkodók kötelességéről magasztos elvei vannak, lelkiismeretes annyira, hogy, ha akaratlanul lett is szerencsétlenség okozója, az bántotta őt.
    Az ősz Peterdi szintén hozzá hasonló nemes jellem.
    Mint a kit Isten szeret, erőt adott neki, hogy hazaszeretetét és vitézségét a harctéren kimutassa, s aztán erejét vesztve, agg korában támaszul kis unokáját, a szép Ilonkát rendelte melléje.  S az unokája iránt érzett, hálával vegyült ragaszkodás és szeretet érzete tölti el szívét, amely Ilonkájához oly erős kapoccsal fűzi, hogy a halálát nem éli túl.
    Szeretet gyűlölettel lakozhatik egy szívben, miért ne lakozhatnék szeretettel? Az ősz Peterdi szívét unokája iránti szeretetén kívül a magyarság s a haza nagyjai iránt érzett őszinte tiszteletet tölti be. Nándorfehérvárnál bőven hullatta vérét hazájáért s ha e szép napokra gondol, tehetetlenségében könny tolul szemébe s nem állhatja meg, hogy hálát ne adjon Istennek, hogy a magyar nemzetet nagy férfiakkal áldotta meg, amilyen Mátyás, a dicső emlékezetű Hunyadi fia. S jó magyar szokás szerint poharat emel Mátyásra s amikor az idegen nem akar poharat üríteni, bár vendégszerető, megfeddi az ifjút Hogy Mátyást. Mennyire bálványozza, az a jelenet mutatja, mikor Budán van munkájával s Mátyásban a vadászt felismeri. Bár agyán átcikázik, hogy mennyit fog szenvedni unokája, a sajnálat érzését egy pillanatra elnyomja az öröm, s lelkesülve kiáltja: „A király az: áldás életére!”
    Mindezekből kitűnik, hogy Peterdi az igazi magyar férfi főbb jellemző tulajdonságait, önfeláldozó hazaszeretetet, vitézséget, a király iránt való tiszteletet és hűséget, a hamisítatlan vendégszeretetet, mind egyesíti magánban.
    A legszebb, legmeghatóbb azonban az Ilonka alakja, akinek a szép jelző nemcsak külsejére, hanem lelkére is ráillik. S ártatlansága, kedvessége, szótlan szenvedése s hervadása nagyon ösztönöz, hogy Mátyást elítéljük.
    Nagyatyjának hű ápolója, s egyedüli támasza vénségében. A tiszta szívű öreg s az erőd tanította, nevelte; az volt világa. Boldog volt, ha nagyatyja ajkára, gondoskodásával és vidámságával mosolyt deríthetett, s boldog volt, ha az erdőben bolyonghatott, s órákig hallgathatta a madárdalt, vagy kergethette a tarka lepkéket. S talán boldogsága csak ebből állott. Hisz az emberekről csak nagyatyja elbeszéléseiből tudhatott valamit; de hogy azok rosszak is lehetnek, arról talán fogalma sem volt. De azért lehettek ábrándképek s voltak is. Amikor a vadásszal találkozik, előbb megijed; de mintha ábrándképével találkoznék, egyszerre barátságos lesz s házukba vezeti az idegent.
    S valószínűleg azért lopózik szívébe oly hamar a vadász képe, ámbár nem lehet tagadni, hogy nagy része van ebben a vadász Mátyás nemes, ragyogó tulajdonságainak is. Mint nyílt szívű, egyszerű lányka, - nem palástolja vonzalmát az idegenhez, s esdekelve hívja, hogy újra látogasson el hozzájuk.
     A magány kedves ábrándozásának s őt mind jobban hatalmába keríti az érzelem s bizonnyal sokáig kérte, unszolta a konzervatív öreget, míg rávette, hogy Budára menjenek. De az ábrándozás közben kiszínezett viszontlátás rá nézve fájdalmat hozott, melyet kedves erdejében szó nélkül, néma megadással tűrt, míg a halál megkönyörült az ártatlan szenvedésein.
    Olyan volt élete, mint a virágé, amelyet az ősz hideg szele, a bánat elhervasztott.    
    Milyen nemes három jellem egymásra hatása készíti e tragédiát. Semmi bűn, semmi vétség, s mégis két ártatlan szenvedése és halála a büntetés, hogy e fölött egy harmadik keseregjen. Talán a túlságos ártatlanság is lehet tragikum alapja? Vagy talán kárpótlást nyújt nekik szenvedésükért a könny, amelyet mindnyájan hullattunk, mikor e kedves elbeszélést elolvastuk? És ha valóban mindenkire oly hatással volna, mint amilyennek rám volt, akkor az ártatlanság bukásában is jót tesz az emberiséggel.

Gyárfás Pál

Forrás:Tanulók Lapja 7. évf, 12. szám, 1899. dec. 17.

Vörösmarty Mihály ifjúsága

    Az ifjúkorban szerzett erős lelki benyomások, jellemvonások és érzések egész életünkben megmaradnak. Vörösmartynál is észlelhetjük ezt; kiváló jellemvonásai ugyanazok maradnak mindvégig, első boldogtalanságának keserű emlékét sohasem veszti el, búskomorsága mindég árnyék gyanánt kíséri vidámságát.
    Egészben 17 éves Vörösmarty, midőn már így szólal meg egyik költeményében:

Csak te szép reménység
Csak te légy velem.
Köss az ifjúságnak
Égi szárnyakat!

    Mi indíthatta Vörösmartyt arra, hogy ily érzelmeket hangoztasson? Hisz még székesfehérvári deák, kinek még alig volt fogalma az élet nehéz küzdelmeiről és máris rémképnek tekinti jövőjét.
    Midőn azt írja, hogy „köss az ifjúságnak égi szárnyakat”, ezt kéri, hogy adjon az ifjúságának szerencsét, pedig éppen nem szerencse vagy nyugodalmas jövő várt reá, mert az égi szárnyakon valóban elszállt ifjúságának gondtalansága. Az ő tavasza nem derűs, tele volt az búval és fájó érzéssel. Küzdenie kellett a mindennapi kenyérért, mert midőn legjobban reászorult a szülői támaszra, atyja megbetegszik és nemsokára meghal.
    99 éve múlt, hogy Vörösmarty született. A költői lelkű Csábi Anna volt édesanyja, kinek nemcsak cselekedetei, de érzelmei is legnemesebbek. Vörösmarty lírája első akkordjaiban megcsendült költői vágyakat, az érzések mélységét édesanyjától örökölte. Aki még mit fiatal leánykát ismerték, mint Hunkár Antal, úgy emlékeznek meg róla, hogy a fekete szemű, hollóhajú lányka, mindig ösmeretlen népdalokat énekelt és a meglevőkbe újabb és újabb fordulatokat szőtt. De mikor anya lett, nem hallotta már többé senki sem dalait, mert csak kis fia bölcsője fölött énekelte azokat. A kis Vörösmarty Mihály minden este édesanyja csengő dalai mellett aludt el. A boldog anyát később a gazdasszonyi kötelességei annyira elfoglalták, hogy többé nem foglalkozhatott dalaival.
    Határtalan jósága nem volt oly múló, mint költői hajlama. A vidék összes betegei hozzá sereglettek, a testi betegeken orvossággal segített s a lelki betegeken jóságos szavaival. Már kora reggel ott várták az úriház tornácán a betegei.
    Megfordult azonban a kocka s ő is elszegényedett, akkor meg utolsó vagyonát, „Rózsás-kertjét”, kedves imádságos könyvét is megfelezi a kéregető szegény szomszéd asszonnyal.
    Fia meg is emlékszik ezen megható cselekedetéről és szép költeményében így jellemzi legszebbem anyját e rövid sorocskában:

„Ha neki van, másnak is jut.”

    Vörösmarty nem pajkos, hanem magába vonult s csendes gyermek volt. Ezen lelki mélységet és komolyságot atyjától örökölte, ki mindég gondolataiba merült. Ha itt-ott feloldotta nyelvét a bizalmas társaság, akkor megszólalt szíve hangja s kitárta búját, hogy mily siralmat a haza sorsa.
    Némelyek ósdinak jellemezhetnék, mert midőn fiai arra kérték, hogy szabasson nekik új divatú pantalont és kabátot, atyjuk azt felelte: míg én nálam vagytok, addig magyar ruhába fogtok járni, mert a ruha alatt szív lakik. Ezzel azt gondolta, hogy esetleg így lassan-lassan a változó ruhával érzésük is megváltozhatnék.
    János az ő atyjától kevesebb erélyes gondolkodást és anyjától több vidámságot örökölt. Mihály ellenben atyja szigorú jellemét s édesanyja költői természetét egyesítette már kora ifjúságában.
    Midőn Székesfehérvárra jönnek, Mihály preceptoroskodással tölti el szabad óráit, pedig még ekkor nem szorult reá, János öccse azonban folyton hancúrozott. A vakációkat rendesen otthon töltötték.  Midőn első évben hazaérkeztek, atyjok alig várhatta őket, már messziről eléjük kiáltott, de nem holmi dédelgetést, hanem e szavakat:
„Miska fiam, hányadik vagy?” és aztán: „Hát te János?” Mihály minden évben ugyanazt felelte: „Első, atyám!” János eleinte 5, s azután 20 és 25-dik is lett.
    Atyjuk azonban nem bosszankodott sokat azon, hogy János nem tanult, azt hajtogatta, Mihály mindég megél a tudományából, Jánosból pedig jó gazda lehet.
    A nyári vakációk alatt segítettek a gazdaságban. Mihály latin klasszikusával ment az aratásra, valamelyik fa alá ült s olvasgatott, ha kifáradtak a munkások, nem buzdította őket, mint öccse, kivel emiatt sűrűn civakodott, hanem maga mellé ültette a parasztokat s elbeszélgetett velük, egy-egy jó adományért vagy ötletért jó falat járt. Ezen jellemvonása egész életén át megmaradt. Midőn már koszorús költő volt, barátai közé sorolta Zoffcsák asztalos-mestert és Szijj gépészt. Nem szerette a finnyás társaságot, hol sokat adtak az etikettre. Ha megjelent Fáy András mulatságán, ő távozott el legelőször. Nyáron sokszor kirándult, de ha a társaságban csak valakit is nem szívelt, akkor egyedül ballagott gondolataiban elmerülve.
    János iskolái végeztével csakugyan gazda lett. Mihály Pestre jött, hogy tovább folytathassa tanulmányait. Anyagi gondjaihoz járult még azon tudat is, hogy anyja nehéz anyagi gondok között boldogtalan. Ő, kinek lelke a legkisebb megrázkódtatást annyira megfájlalta, hogy ne jajdult volna fel akkor, midőn szeretett édesanyja szenvedett!
    Míg anyja a szegények szívét gyógyítgatta jóságos szavaival, addig fia őt vigasztalta. Nem akadt kívánsága, melyet megtagadott volna tőle, midőn később teljesen elszegényedett és szőllejébe kívánkozott vissza, a két idősebb testvér, Mihály és János véres verejtékük árán visszavásárolták azt.
    Pesten már reá volt szorulva a házi tanítóságra. Szerencséjére a Perczel-családhoz került, hol be is fejezte tanulmányait. A Perczel-család Bonyhádon, Tolna-megyében lakott s itt élvezhette a pusztai életet, felvidult újra szívében az édes otthon emléke.
    Sűrűn járt vadászni, de sohasem hozott haza vadat. Hogy is hozott volna, hisz a fegyvert le se vette válláról, hanem elmélyedve bebarangolta a füzest és a bozótot, gondolataival szemben mindég messze otthonában járt.
    Vörösmarty már híres költő volt, midőn egy hideg téli napon szedett-vedett, rongyos külsejű fiatalember kopogtatott e hozzá, megmutatta neki költeményeit s arra kérte, keressen kiadót. Vörösmarty akkor visszaemlékezett hajdani ifjúkori nyomorára, megajándékozta ruhákkal s kiadót keresett neki. Ez a fiatalember Petőfi volt. Négy napon át gyalogolt Debrecenből Pestre, eltökélve a végsőre, vagy talál kiadót s megmenekszik az éhségtől, vagy pedig megfagy az úton.
    Mint minden ideálisan érző ifjúnál, úgy Vörösmartynál is korán fejlődött ki a plátói vonzalom érzése. Eleinte költött eszményhez írt, később már több név szerepel költeményeiben. De azon időtől kezdve, midőn szellemének figyelme csak Perczel Adélra irányul, ki költészetében mint Etelka szerepel, máshoz nem írt. Ha itt-ott más névvel találkozunk, mindég odaírja, hogy: valaki megbízásából. Így akarja saját maga előtt igazolni eljárását.
    Midőn végleg elhagyja Perczelék házát, már befejeződik ifjúsága, mert már diplomás ember. Pesten való tartózkodása elhidegítette némiképp ifjúkori érzéseit, midőn azonban pár év múlva Bonyhádra megy, viszontlátja Perczel Adélt, ki még ekkor is úgy érzett, mint Vörösmarty, de rég tudta azt, hogy boldog sohasem lehet. Mikor férjhez ment, Vörösmarty boldogtalansága még inkább fokozódott. A viszontlátás újra felelevenítette a régi érzéseket, a lassan hegedő szív mély sebét újra föltépte.
    Reményei már az első távozáskor szétfoszlottak. Búcsú költeményében áldja szép álmainak tárgyát. Ekképp hangzik búcsúzása:

Szép Etelka,  halld utolszor,
A mit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott, Isten veled!

    Így hervadott el ifjúságának legszebb érzése, szívének első fellángolása, így múlt el küzdelmes ifjúkora, mely azonban a férfiú jellemét megedzette s költészetét rendkívül sok érzéssel és gondolattal gazdagította.

Leopold Andor

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 11. szám, 1899. dec. 10.

„A fóti dal”*

 

    Fáy András családi tűzhelye a harmincas és negyvenes években egyik legszokottabb találkozója volt az akkori íróknak és színészeknek. A házigazda tősgyökeres magyar vendégszeretete és a gazdasszony vidám és élénk kedélye valóságos varázst gyakoroltak a vendégekre, akik közt Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Czuczor Gergely, Szontágh Gusztáv, Megyeri, Fáncsy, stb. majdnem mindennaposak voltak. Már gombai szőlőjében és ferencvárosi kertjében is sűrűn látogatták a jó barátok Fáyékat: e látogatás azonban még sokkal gyakoribbá vált, midőn Fáy a Kalap utcai házát megszerezte s ebbe költözött. Az évnek komorabb szakában idegyűltek a szíves házigazda számos tisztelői, nyáron pedig a fóti szőlőbe, amelyet Fáy 1832-ben vett. Vele egyidejűleg vett Fóton szőlőt Vörösmarty és Ferenczy István szobrász is Fáy biztatására.
    Fáy András alig hogy megette fóti szőlejét: téres borháza nemsokára szűknek bizonyult vendégeinek úgy, hogy pár év múlva külön  épületről kellett gondoskodnia. A névnapját tartó házigazda köré sereglett jó barátok és épülő félben levő külön házikó csinálásában segédkeztek is a kőműveseknek s Ferenczy István egy, a falba illesztett márványlapon örökíté meg ez eseményt:

A BARÁTSÁG EZEN FALAI KÖZÉ, MIDŐN ÉPÜLNÉNEK, VIDÁM ENYH’ ÓRÁIK KÖZÖTT KÖVET RAKÁNAK:
BARABÁS MIKLÓS, BAJZA JÓZSEF, BUGÁT PÁL, CZUCZOR GERGELY, FÁY ANDRÁS HITVESÉVEL, FÁY FERENCNÉ LEÁNYÁVAL, FERENCZY ISTVÁN, LUCZENBACHER JÁNOS, PÓLA JÓZSEF HITVESÉVEL, SZONTÁGH GUSZTÁV, VÖRÖSMARTY MIHÁLY, MÁJUS 30-ÁN 1837.

Fáy szüretjei itt Fóton csakhamar elhíresedtek. A műveltség és szellem szövetkeztek össze, hogy szórakozásban hiány ne legyen. Megyeri Károly mókáit Schodelnének egy-egy áriája, majd Egressy vagy Lendvay szavalata váltották fel. Azután húzta a cigány a pompás talp alá valót.
    Fót község öregei mindmáig gyakran emlegetik a Fáy úr hangos vendégeit és víg mulatságait, hogy azóta se akadt másuk a Somlyó hegyén.
    De Fáy András vendégeinek napról-napra gyérülő s ma már kidőlt ritka sorait messze túlélő, halhatatlan tanúja maradt fen a „Fóti dal”-ban, Vörösmarty ez örökszép művében. Míg „a borban a gond megbetegszik s él a kedv” s a víg, komor vagy csüggeteg magyar poharazás közben hazafias reményeit s aggályait e költemény verseiben dalolja el; a nemzet ajakán fenntartja emlékét.
    A „Fóti dal” voltaképpen Toldy Ferencnek kezdeményezésére született. A Fáy szüretjein résztvevő költők nem egyszer fejtegette az eszmét, írnának a fóti társaság számára egy társas dalt, a német „Geselliges Lied” mintájára, hogy – elvégre valami újjal léphessenek fel és ne csak népdalokat énekeljenek.
    Barátja unszolására írta 1842-ben VÖRÖSMARTY híressé vált bordalát és kéziratával zsebében rándult ki Fáy szüretjére.
    Október ötödikén a legszebb őszi nap varázsa csábította ki a szíves házigazda által meghívott nagy társaságot. A fővárosból valóságos karaván kerekedett fel Fótra. Vörösmartyék, Bajzáék, Szemere Pálék, Fáy Ferencék, Csapóék, Deák, Toldy, Bugát, Pólya, Garay és több úri család, a házigazda ismerősei közül, kiknek érkeztét durrogó mozsarak üdvözölték a szüretelők dalától hangos hegyen.
    Már javában együtt mulatott a társaság,midőn a távolban Kossuth Lajosnak és övéinek kocsijai bontakoztak ki a porzó út homokfellegeiből. Kossuth Lajos és neje, fiatal nővérével Meszlényi Irénnel, Ruttkayné és Meszlényiné férjeikkel, és özv. László Imréné, a jótékonyságáról és Kossuth iránt tanúsított kegyeletes ragaszkodásáról ismert gazdag matróna tartottak együtt a Somlyó felé. Deák hamarosan lenyes egy hosszú ágat, nemzeti lobogót rögtönöz össze a maga és Vörösmarty zsebkendőjéből és a Csapó Mariska zöld nyakravalójából, feltűzi a legmagasabb csúcsra és a széllel vidáman lengő nemzeti színekkel üdvözölteti a nemzet nagy bajnokának érkezését.
    Deák Ferenc ezúttal is, mint mindig, kitünteté meleg vonzalmát Kossuth Lajos és gyengéd figyelmét családja iránt. A szüreti ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlő-asztal fejéhez is ő vezette karon Kossuth nejét s azután szerényen meghúzódott annak végén a fiatalság soraiban.
    A pompás étkek, a hegy tüzes leve, a jó cigányzene, a szellemes pohárköszöntők magasra fokozták a jó kedvet, midőn egész váratlanul a nemzet költője emelkedett fel és a zsebe rejtekéből előkerített kéziratról, az ő igénytelen természetessége által hatásos modorában elszavalta újon készített bordalát.
    Legbensőbb barátján: Deák Ferencen kívül még nem ismerte senki. Annál közvetlenebb és meglepőbb volt hatása az egész társasára a szeszélyesen csapongó költeménynek, mely a dévaj mámortól a hazaszeretet magasztos pátoszáig oly mesterien játszik az emberi érzelmek egész skáláján.
    S midőn elhangzottak végsorai:

„Szent hazánk!
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk!”

és Vörösmarty egész igénytelenül lebocsátkozott székére: a tetszés általános üdvriadása tört ki a társaság ajkain és mindenki a nemzet épp oly nagy, amily szerény költőjének köszöntésére sietett.
    Mindenki talált az új dalon kiemelni és magasztalni valót. A nőket főleg a szerelem mámoros megnyilatkozásával ragadta el; Fáyt a tétlen hazafiságnak találó jellemzésével és tettre buzdításával; Kossuthnak a nemzeti érzés erős buzdulása tetszett főleg benne; Deák Ferencnek az egész. Toldy nagyra volt véle, hogy e szép költemény az ő baráti nógatásainak köszönte létét; Szemere Pál igen elmésen találta megörökítve benne ama régibb keletű megjegyzését: „hol van a hal, mely dicső volt és remek?” Fáyné ugyanis egyik szüretén pompás hideg halat tálalt fel vendégeinek. A következő esztendőben elmaradván a hal az asztalról, Szemere e kérdéssel bevezetett pohárköszöntőt mondott Fáyra, megróván benne, hogy ő, a közügyek terén a haladásnak oly buzgó bajnoka, ezúttal hűtlen lett a hal-adás elvéhez. Vörösmarty ismervén Szemere hiúságát, költeményében megörökítette jeles mondását, mely amennyi derültséget keltett akkor a jelenlevő társaságban, épp annyi fejtörést okozott azóta e vers magyarázóinak.
    A köztetszést nyert költeményt nyomban elnevezte a társaság „Fóti dal”-nak és Thern Károly dallamán félszázad óta népszerű a mulató társaságok ajkain.
    A köztetszést nyert költeményt nyomban elnevezte a társaság „Fóti dal”-nak és Thern Károly dallamán félszázad óta népszerű a mulató társaságok ajkain.
    Ki sejtette volna akkor e dal víg keresztelőjén jelenvoltak közül s a magyar szabadságharc éltető lelkévé vált Kossuth legkevésbé, hogy a látnok költő által említett „éjszak rémes árnyai” pár év múlva rátörnek e hazára s „a legszentebb, legdicsőbbért” „vérben ad gazdag tort” a magyar?
    Fáy András, a békés tevékenység elöregedett munkása, fóti szőlejének magányába vonult el a szabadságharc zajos színhelyéről és a nemzeti gyász napjaiban egykori víg társasága is örökre elnémult. A megtörött házigazda előbb a magához váltott Vörösmarty, Ferenczy-féle részt, pár évre reá a maga fertályait is eladta a híres szőlőből, mely ma már hatfelé is fel van aprózva.
    1892-ben a költemény születésének félszázados jubileumakor Károlyi Sándor gróf áldozatkész lelkesedéssel, költséget nem kímélve, romjaiból ízléses csínben újíttatta meg a kis lakot, mely előtt a jubileum napján ég felé tört a hazafias érzület gyöngye és az ünneplő község ajkain lelkesítve zendült meg a „Fóti dal”.

Dr. Mátray Ernő

(* Október 5-én lesz ötvenhat esztendeje, hogy megszületett Vörösmartynak halhatatlan dythirambja, a „Fóti dal”. Valóban időszerűek lesznek tehát azok a sorok, melyek ezen a magyar ifjúság előtt oly annyira drága műremek keletkezését ismertetik.)

Forrás:Tanulók Lapja 5. évf. 40. szám, 1898. okt. 2.

A „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”

    Mindenik külön-külön véve egy korszak csúcspontját jelenti. Ha végig tekintünk századunk történetét, önkéntelenül három korszak tárul szemeink elé. Az első korszak az, midőn felhangzik az ébresztő dal remény nélkül a jövőbe; midőn a nagy tetszhalott merev tagjain az élet jelei nem is mutatkoztak, amidőn minden-minden már egy csendes kimúlást jelentett. Csak a múlt maradt, de nem vigaszul; csak a múlt maradt meg anélkül, hogy a jövőbe fényt derített volna! Nincs lélek, mely a bágyadt tömeget életre keltené, nincs eszme, mely vezetne, nincs hév, mely új tettre gyújtana. Igazán, mintha a legmegfelelőbb volna e korra az a mondás: Jégkebel, mely fásult szivet zár… (Kölcsey)
    Pedig fölöttünk tombolt a vihar, mellettünk jobbra-balra dúlt a harcz; künn a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vezettek s ébresztettek egy el nem oltható tüzet, míg benn nálunk csak a tespedés, csak a lassú haldoklás korszaka lengett. A nemzet az élet legkisebb jelét sem mutatta föl, mintha készakarva meg akart volna halni!
    S vajon ily körülmények között lehetett-e remény az ébredésre? S vajon ez a haláljósló szender mert-e még  legbátrabbak szívébe is hevet oltani? Nem! Ilyenkor csak a csendes fohásznak van helye; csak egy halk könyörgésnek közönyös megnyugvással a jelenben!
    Ez a kor Kölcsey kora, a reménytelenség kora s ez szülte meg Kölcsey Himnuszát.
    Néma fájdalom az, mely végigborong annak minden mondatán; egy felhevült könyörgés akkor, midőn felsőbb segítség nélkül újra nem éledhettünk! Nem is a nemzethez szól, nem is a nemzetet költi, hanem az égbe tört fohásza, mert csak onnan lehet reményt venni egy bizonytalan jövő felé.
    De hogyha Kölcsey verse ezt is tükrözi vissza, még nincs a kétségbeesés végső felemelkedésével írva; inkább panasz az,mint jajkiáltás. Hisz, de nem remél a nemzet jövőjében.
    Egy égi segítségben bízik s nem  nemzet életerejében, ő az életerőt elenyészve látja s szerinte elveszünk erre támaszodva; csak fölülről jöhet segítség,mert: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt! Nem akarja elhinni, hogy még több csapás érhet minket; nem akarja elhinni, hogy annyi szenvedés után, mit a jogért a hősi harcokban szenvedtünk, ne lenne jutalom, hanem a halál rémes árnya lépne be.
    Azonban néha-néha mégis elborul a nyílt fohász s olykor-olykor már egy halálkiáltás bekezdésének látszik; de a hit mégis erősebb; pedig szabadság nem virul a holtnak véréből és kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből. Kölcsey itt csak lelkének látnoki ihletére támaszkodhatott s egyéb semmire sem; míg Vörösmarty már érzi az életerős a a „Szózat” már a remény és a határozottság színezetével van írva.
    Vörösmarty „Szózat”-a áll a másik nagy korszak csúcspontján: a fölébredésén. Itt már az, mit csak Kölcsey hitt, reménnyé változott. A tetszhalott mozogni kezdett. Minden téren egy új élet pezsgése, sürgés-forgás keletkezik. Széchenyi már fönnlobogtatta akkor látnoki lelkének lángjait, a lábadozó beteg minden sebére talált orvosságot s tehetségeinek csodálatos tevékenységével küzdött, biztatott és tett! A magyar Tudós Társaság már ez időben megteremtette első gyümölcseit s az országgyűlés letérni látszik a sérelmi politika hiábavaló követelődzéseinek útjáról s hajlik a tett felé is. A honszerelem újra ébresztő lángja pedig fennen lobog a szívekben. És most már, nem úgy, mint régen, a múlt század végén, midőn nagyúri köreink szégyellték magyarságukat, - talán büszkék is arra s a nemzeti szellem oly erős áradat alakjában özönlik hozzánk, hogy a nemzet egy osztálya sem idegeníthető el többé a hazától.
    Tehát egy nemzet életének két legelső feltétele meg volt már: a honszerelem és a nyelvszeretet s ha ez már létezik, úgy annak lehetetlen többé elvesznie. Élnünk kell és élni fogunk! Magyarország nem volt, hanem lesz! Ez a mondás adja meg ennek a kornak a jellegét. Ez vezet minden téren, politikain, társadalmin és irodalmin s ez a szellem íratja meg Vörösmartyval a „Szózat”-ot, a leglélekemelőbb magyar nemzeti éneket.
    Vörösmarty – nem úgy, mint Kölcsey – a nemzethez szól s a nemzetet hívja buzgalomra. Mint Kölcsey elébe tárja a fényes múltat, a honalapító dicső küzdelmeit, azon időket, midőn Magyarország védbástyája volt a török ellen egész Európának, s nem kér, nem fohászkodik, hanem parancsol. Míg Kölcsey Himnuszában arra hivatkozik, hogy megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt, addig Vörösmarty nyíltan és egyenesen szól: Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált, egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált! S ez adja meg a Szózatnak, azt az erős bizalmat a jövőre nézve s ez hozza le a kételyek vészes tömegéből azt a következtetést, hogy nemzetté csak saját erőnk által lehetünk, de leszünk, mert lennünk kell! Vörösmarty egy jós tehetségével lát, olvas a jövőben; mintha tudná, hogy minek is kell következnie a történelem sorrendje szerint s feltár kíméletlenül mindent nemzetének. Múltat azért, hogy abból erőt merítsen a jövőre; jövőt azért, hogy bármennyire is legyesnek ott túlsúlyban a vész forgatagjai, a nemzet többé gyáván el nem veszhet és élni kell neki, mert élni kell neki addig, míg csak megértik a szót, míg csak hívek maradnak a hazához, amint ő mondta – rendületlenül!
    Harmadik nagy nemzeti énekünk a „Talpra magyar”.
    Míg Kölcsey „Himnusz”-a és Vörösmarty „Szózat”-a a hit s a remény korszakában keletkeztek, addig a „Talpra magyar”-t a tettek kora szülte meg.
    Még a nemzet fülében csengtek a „Szózat” komoly, vészjósló szavai, még mindig kísértettek a jövő rémes árnyai, midőn a külső izgalmak behatása alatt megfogant a „Talpra magyar”. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi már nálunk is kísértettek, untalan felszakítva a künn forrongó viharok által. Minden téren lázas sietséggel dolgoztak, csak a reform, a hőn óhajtott, a hőn sóvárgott, csak az késett még, azt halogatta az országgyűlés. Minden érezte, hogy rettenetesen dolgoknak kell történni, ha a biztatás még tovább tart s nem közeledünk a tett felé! Kossuth lángszavú beszédeit mondotta; követelte a nemzet jogait, a népeit s vele követelte az ország java része. Eötvös a parasztlázadás vészes árnyait véli a közeljövőben; minden aggódik és sürget, de a reform csak mindig késik. Így éri a forrongó központot a bécsi forradalom híre. A láz és az izgatottság még erősebb leszen. Olyan lehetett a főváros, mint egy gömbbé zárt tűzcsomó, mely csak egy nyílást keres, hogy kitörhessen és tönkretegye az egész gömböt.* (* A régi rendet minden jó oldalaival és félszegségeivel egyetemben.) S ezt az egy nyílást megadta a tűznek Petőfi halottfeltámasztó költeménye: a „Talpra magyar”.
    E költemény nem a kételyek, a jelen bajainak elmondása, az egy nyílt felszólítás a tettre, egy hangos követelés, mely jogos voltánál fogva betölt minden szívet, mert ezt mindenki érezni volt kénytelen. Éppen úgy tettre gyújtja a bátort s éppen úgy felhevíti a kétkedőt. Fátyolt vet a múltra s csak dicsőséget lát a jövőben, míg tettre bírja a jelent. A „Himnusz” csak az Urat kéri, hogy tartsa meg nemzetét, a „Szózat” csak egy szikrányi  honszerelmet kér, a „Talpra magyar” egy szent esküvésre szólítja fel a nemzetet!
    A „Talpra magyar” áll tehát a harmadik korszak tetőpontján. De szinte önkéntelenül merül fel itt egy kérdés, hogyha a „Talpra magyar” a legnagyobb, a tett korszakának csúcspontján áll, miért nem lett az nagyobb nemzeti énekké, mint a Szózat avagy a Himnusz? S ennek az okait szintén a kor viszonyaikban kell keresnünk.
    A nemzet él és hajnalán van egy kezdődő virágzásnak, mely csak jót és szépet ígér. A fellendülés olyan óriási mérvű minden téren, hogy ritka nép az, mely egy félszázad alatt annyira előrelépett volna, mint a magyar. A nép szabad, nálunk is a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi diadalmaskodtak,megvan a korral a felelős kormány s csaknem minden, ami alkotmányunkra vonatkozik, a tudomány, a költészet terén pedig nem kell külföld felé fordulnunk, vannak olyan erőink, oly neveink, amelyekkel csak büszkélkedhetik az irodalom. Petőfi, Arany és Jókai művei nemcsak nálunk, hanem a külföldön is közkedveltségének örvendenek, megvan s működik buzgón nyelvünk őre: az akadémia; egyszóval mindaz, ami csak a jelen század küzdelmeinek sikerét bizonyítja. S vajon hol állunk attól a kortól,mely nem mert  bízni a nemzet jövőjében? Hol állunk attól a kortól, melyben a „Himnusz” keletkezett?
    Most, midőn a bizalom jövőnkben minden szívben a legszilárdabb gyökeret vert, most már csak igazán az Isten-áldás hiányzik a bevégzett munkára. S ezt kéri, könyörgi a „Himnusz” untalan: Isten áldd meg a magyart, kit vének hányának… Ez az egyik oka a Himnusz még mos is tartó népszerűségének.
    De vajon miért nem vált nagyobb nemzeti énekké a tetterős „Talpra magyar”? Ezt bizonyára nem esztétikai szempontból, hanem a kormányokból kifolyólag kell keresnünk. A „Talpra magyar” eredeténél fogva a leghevesebb hangú magyar költemény, de ezt a hevet, a hangnak gyújtóerejét, csak az azon időben, csak az oly körülmények között élő érezheti, mint aminők nálunk a márciusi napok voltak. Nem ünnepélyes menetű, mint a „Himnusz”; hanem megrázó. S ma, midőn a bevégzett tettek korszakát éljük, mindinkább közeledünk a munka vége felé, akkor hiába utalna minket a munka megkezdésére, amelyben már amúgy is benne vagyunk. A „Talpra magyar” már megtette hatását, mely szorosan egy naphoz fűződik s ez éppen március 15-dike, most egyelőre hatáson kívül van, de hogyha egy új munka kezdetéhez érünk, úgy kétség kívül a legnagyobb népszerűség őt illetheti. Inkább a történelmi pillanat nagyszerűsége s e nap iránt érzett kegyelet gondolatba öntött himnusza ez s éppen ez az oka annak, hogy a „Talpra magyar” szorosan ehhez a naphoz fűződik, úgyszólván elválaszthatatlanul. Így, míg a „Talpra magyar” tisztán a múlt dala már, a „Himnusz” első és utolsó strófáján mindenkor nemzeti ének marad s így a „Szózat” is, mint a hazaszeretet legmegfelelőbb kifejezője.
    A „Szózat” tartalmánál és fönnebb kifejlett korviszonyainál fogva keletkezésekor a legünnepeltebb magyar himnusz volt. S mindig erősebb és mélyebb gyökeret ver a szívekben, mert tartalmánál fogva mindenkorra vonatkozik. Egy nemzettől azt az adót kérni a hon számára, ami kétség kívül megilleti azt; a honszerelmet, az mindig és mindenkor időszerű maradand, míg csak e nép élni, létezni fog.
    S azonkívül a jövő képe is, mit elénkbe tár oly élénk és mégis oly általános, hogy annak is okvetlenül meg kell szilárdulnia. Történelmünk, múltunk egész anyagát veti az a jövőbe.
    Népünk sohasem volt hunyász, sohasem ijedt meg a vésztől s igazán már sokszor fenyegette a halál, de mindig csak a nagyszerű halál. Gyáván, önfeledten meghódolni e nép sohasem tudna! Ha tovább vizsgáljuk történelmünket, látnunk kell, hogy abban a tény és árny fokozatosan, egész tervszerűen váltakoznak, van; midőn eljön egy jobb kor, melyeken buzgó imádság epedve százezrek ajakán s van, midőn a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Egész történelmi rendszerünket argumentál a jövőbe. S akkor ily körülmények között, midőn tartalmánál fogva a viszonyokkal egészen egyezik, kétség kívül a jelenre nézve a legmegfelelőbb énekünk a „Szózat”.
    De lám, annak dacára, hogy ez így áll, mi az oka annak, hogy e hármat mégis együtt emlegetjük? Mi az oka annak, ha kiejtjük az egyik nevet, a másik kettő akaratlanul is nyelvünkre tolul? Mi az oka annak, hogy e kettő felett a Szózat fensőségét elismerjük, de akaratlanul és észre csak figyelmeztetve vesszük? Ennek az oka a költemények irányában rejlik; ennek az oka minden magyar szívében él! Ők azok, mik föltámasztották nemzetünket s most ők azok, melyek önnönmaguk nagy alkotásainak emlékjelei. Három lényegénél fogva egy, fokozatuknál fogva különböző korszak szülte őket s most közeledvén a két, ebben a korban eggyé, szorosan eggyé válnak: az ünnepélyes „Himnusz” a fenséges „Szózat” és a megrázó, halottfeltámasztó „Talpra magyar”.
    Egy-egy oszlopai ők annak az épületnek, mely jelenünket jelképezi s oly oszlopok, melyeknek alapja erős anyagba van letéve: a nemzet szívébe.
    S a nemzet szilárd, erős, mert hisz megvan minden, ami emeli, mert hisz megvan e három oszlop, mit összedönteni nem képes a szelek szeszélye, kavargó forgatagja, csak megcsorbíthatja, de el nem döntheti soha! Mert jaj akkor, ha a vihar ki tudja tép e három oszlopot, mert jaj akkor, ha ez oszlopok kidűlésével kiszakad a nemzet kebeléből a szív! Vaj lesz-e akkor, mi a szívet pótolni tudja? De hagyjuk el; elég legyen! Az oszlop szilárd s az alap erős. Míg e hármas oszlop meg lesz, a nemzet élni fog! S a vihar homokja csak megszilárdíthatja azt, de eltemetni sohse tudhatja, hanem eggyé változtathatja át e három oszlopot, mint emlékjelét egy munkának, mely nagy és dicső vala!
    S a nemzet, a boldog nemzet majd áldást
 kér e munkára, mely újjá teremté őt, a honszerelem meleg, érces hangjával s az elhatározottság erejével, mert hisz mi más tenne egy nemzetet, mint a hit, a honszerelem s a tetterő? S nálunk ezeknek a leghívebb kifejezője, a „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”.

                        Legifj. Ábrányi Kornél

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 1896. 15. szám, 1896. ápr. 15.

Minő világnézet nyer kifejezést Vörösmarty Mihálynak „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményében?

Vörösmarty lírájának alaphangja a komoly méltóság, a lét nagyérdekű kérdései felé forduló tekintet magasztosultsága. Ritkán röppen el lantjáról az enyelgésnek, a szeszélynek naiv vagy humoros hangja, mint „A kis leány bujában”, vagy a „Tót deák dalá”-ban, ritkán zengi szívének, szerelmének örömét, bánatát, mint az „Idához” írt dalában. Többnyire nagyszerű eszmék és érzelmek ihletik s rezegtetik meg lantjának húrjait. A honfiú bizalma csendül meg a „Szózat”-ban, törhetetlen reménye a „Jóslat”-ban, elkeseredése s haragja a nemzetietlen főrangúak ellen a „Úri hölgyhöz” és az „Elhagyatott anya” című költeményekben. A népek szabadságáért, egyenlőségéért, boldogságáért rajongó szív dobogása hallik a lengyel nemzet vesztét sirató ódákból, az „Élő szobor”, az „Elveszett ország”, az „Emberek” borongó soraiból. A világ folyását higgadtan kutató elméje, olykor költői alakba olvasztja tapasztalatait, megfigyeléseit, elmélkedéseit, szóval: életbolcsességét. Két költeményben rakta le azt. Az egyik a „Merengőhöz” írt ódája, melyről büszkén mondhatta a költő özvegye, Csajághy Laura, hogy szebb nászajándékot menyasszony nem kapott, a józan megelégedésnek, a szertelen vágyakról, elérhetetlen célokról való bölcs lemondásnak apotheosisa, a szűkebb körben forgó egyéni életnek jelöli ki feladatát, működésének terét s határait; a másik, a „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye, föltünteti az egyénnek, mint a nemzet fiának, a népeknek, az emberi nemnek rendeltetését, az összességben elfoglalt helyét s szerepét, kifejti a tőlük megvalósulást követelő eszméket s megmutatja törekvésük eredményét. Amott, mint a meglett férfiú érett, kiforrott meggyőződése, oktatva, intve lépnek elénk a költő életelvei, emitt előttünk jegecedik ki világnézete az eszmék és gondolatok küzdelméből.

    Mi Vörösmarty világnézete?
    Könyvtárba lép. Körülötte magas polcokon összehalmozottan egymás mellett hevernek századok és ezredek szellemi kincsei, lezajlott koroknak, letűnt népeknek művei s tán egyedüli emlékei a mai kor alkotásai s tanulmányai mellett. De a költőnek a jelen, múlt s jövő birodalmain villámsebességgel átfutó tekintete, a távoleső képzeteket összefűző szelleme mélyebbre hatol s a könyvek keletkezését vizsgálja. Miből készültek e betűkkel sűrűn behintett lapok? Rongyokból, - „elhányt rongyok”-nak nézi az emberiség fáradozásainak legszebb, legbecsesebb gyümölcseit. Sötét eszméi tovább fűződnek. Mily megdöbbentő s kétségbeejtő az ellentét a könyvek anyag s tartalma között! Ez a gyermekkor ártatlan kedvteléseit, az eszményi szerelem tiszta örömeit festi – egy hitványul megejtett szűz öltözetén. Az ott a törvénykönyv, részrehajlatlan szigorával s méltányosságával, s lapjai valamikor lelkiismeretlen bírák, elvetemült lázadók s kegyetlen zsarnok tagjait fedték. A természet erők, a „számok és gépek titkai”, melyek a teremtés uraivá emelik az embert, a lélekölő testi munka nyomorult áldozatainak ruháján tárulnak föl előttünk.

„Az őrült ágyán bölcsfej álmodik;
A csillagászat egy vak koldusasszony
Czondráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből,
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság, aljas hitszegők
Gúnyáiból készült lapon regél.”

    E vérfagyasztó ellentét, e meghasonlás a komor valóval hiú, üres dologgá, hazugsággá változtatja azt, amire legbüszkébbek vagyunk, szellemi életünk fejlettségét és gazdagságát, merő hazugsággá aljasítja legszentebb érzelmeinket. Hazugság, tettetés mételyezi meg életünket minden téren.

„Irtózatos hazugság mindenütt!”

    Gondolataink láncolata újabb eszméket idéz fel. E szellemi kincseknek feladata és célja foglalkoztatja a költőt. Mit érnek e könyvek s mi hasznot hajtottak? Kizárólagos birtokát alkotják néhány ezernek, kiknek a sors kegyéből kiváltságos helyzet jutott osztályrészül, s a kik e szellemi életben lelik legtisztább örömüket, s lelhetnék a földi üdvöt, ha gyarlóságukat tökéletesség váltaná fel, ha

„… istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

    De szabad-e egyáltalán az élet nagyszerű kérdéseitől elfordultan, ezeknek az állítólagos kincseknek önfeledt szemléletébe, mohó élvezetébe merülnünk? Jogunkban áll-e, hogy

„… léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot.
Az isten napját, nemzet életét?”

    A tudomány rendeltetésének kérdése ez, mely első csírázása óta gondolkodóba ejtette a legnagyobb szellemeket, s melyre már Bacon a tudománynak és a gyakorlati élet követeléseinek összeegyeztetésével válaszolt. Szabad s illő-e, hogy hatalmas tehetséggel megáldott emberek holmi kicsinyes feladatok megoldására tékozolják egész életüket, roppant tevékenységüket? Jogos dolog-e, hogy a fény mivoltát, a homerosi szövegkritika problémáit, a „Divina Comedia”, „Hamlet” vagy „Faust” szépségeit s rejtett igazságait, a nyelvek eredetét s rokonságát kutassák mélyrehatóan, hangyaszorgalommal, hogy széleskörű vizsgálódásaik eredményét vaskos kötetekbe foglalják, míg körülöttük származás és nyelv, vallás és műveltség, rang és vagyon, ezer meg ezer korlát és örvény választja el az embert embertársától, míg körülöttük, nyugodalmas szobájuk ablaka alatt sötéten hömpölyög az élet zúgó árja s vészteljesen háborog az elégedetlenek, az éhezők sok milliónyi hada? „Egyetemeink homályában”, mondja Macaulay, „egyetemi parkjaink hűvös árnyában gyülekeznek a jövőkor vandáljai, kik hivatva vannak arra, hogy majdan lerombolják társadalmunkat, műveltségünket, világrendszerünket.” És ezért ama kérdésre csakis rideg nemmel felelhet a költő. Szellemi haladásunk nem hozta magával az üdvös fejlődést egyéb téren is, nem járult hozzá az emberi nem boldogításához, nem enyhítette a mindenünnen felénk síró, száraz arcú nyomort; hisz látjuk:

„… a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajt a hír nemzetére.”

    Kiszélesül az embereket elkülönítő űr, magasabbra emelkedik a választófal, s a növekedő nyomor nyomában mindenütt ijesztő mérvben terjed s hódít a vakmerő bűn, a leplezetlen romlottság. Erkölcsi és társadalmi létünknek e „borzasztó salakja” beszennyezi elrútítja a szellemi fejlettségünk árasztotta dicsősége,t értéktelen, hasznavehetetlen lommá süllyeszti a könyveket, e szellemi életnek, amivel, oly nagyra vagyunk, eszközeit s mérföldköveit.
    Íme a legsötétebb, legsivárabb pessimismus! E szellemi kincseknek akár keletkezését, akár feladatát s becsét vizsgálja végső következésként ott áll hazug s haszontalan voltuknak lesújtó gondolata, az emberi élet hiúságának, semmiségének észbontó, vérlázító tudata. Keserű, gúnyos kacaj jelenik meg ajkán s a megvetés alakját öltő kétségbeesett fájdalma e kérdésben tör ki, melyben Schopenhauer komor bölcselete az emberiség tökéletlenségéről Rousseaunak a műveltséget, a tudományt kárhoztató ítéletével egyesül: „Milyen hát az emberi nem, melynek e rongyhalmaz, e lim-lom alkotja legnagyobb, legragyogóbb büszkeségét?”
    De a kétségtelen felelet megadásától végső következtetéseitől visszadöbben. Nem hisz, nem akar hinni gondolatainak helyességében, igazságában. Az nem lehet, hogy ama kimondhatatlan válasz megfeleljen a valóságnak! Érzi, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos tényezőt, s hogy így hézagossá vált okoskodása könnyen támadható s könnyen cáfolható meg; érzi, hogy a lelke egyensúlyát megzavaró indulat, az ész higgadt szavát elnémító érzelem helytelen irányba, tévútra terelte gondolatainak rendes, szabályszerű menetét. Mellőzte s el nem ismerte volt a nemes szándékot, mely a költőket és tudósokat műveik megalkotásában vezette, nem tekintette, nem méltatta volt az önzetlen lelkesedésnek földi tápláló anyagoktól ment tiszta lángját, mely szívükben lobogott, az emberiség szent ügyéért, haladásáért, fejlődéséért rajongó szeretetüket, bármily áldozatra kész buzgalmukat. E nagy elmék közül:

„Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a szív égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
irányt adjon, s erőt, vigasztalást!
Az el nem ismert érdem hősei…
Népboldogító eszmék virtanui.”

    Fáradozásukat, törekvésüket ugyan nem követte mindig s nem követi nyomon a siker. A viszonyok mostohasága okozza azt mindenekelőtt az emberi erőnek, az emberi életnek korlátolt volta. Akadnak elegen, kik lelkük merész szárnyalását, magasztos hevülését nem értik; sokan, „unt fejek és megkorhadt szívek, rossz szenvedélyek oktatói”, hitetlen gúnyolódásukkal vagy éretlen közömbösségükkel elvonják embertársaik tekintetét ama fenséges célokról s az emberek zöme, a tömeg, többnyire utánuk indul. Ebben,nemünk tagadhatatlan gyarlóságában rejlik az oka, hogy a lángelmék kijelölte pályán csak lépésről-lépésre törhetünk előre, hogy eszméik nem valósulnak meg teljesen, egész terjedelmükben. Fájdalom tölti el az érző ember szívét, valahányszor törekvéseik hiú, elégtelen voltáról meggyőződni kényszerül s ily „fájdalom” az, mely elfogulttá tette a költőt és a legsötétebb színekben láttatta vele a világot, fájdalom afölött, hogy az egyetlen országban,

„Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez: „ember!”, advák örökül -”,

hogy Franklin és Washington, a szabadság és egyenlőség honában, vadállatként bánnak a boldogtalan négerrel, mert azt, ki feketén született,

„… baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szijjal ostorozzák!”

    Azonban fájdalma csakhamar enyhül, mihelyt a múltra vet egy tekintetet. A nemes szándék, a haladásnak tiszta vágya megszámlálhatatlan ellenein mindig s mindenütt aratott diadalt s eleinte mint homályos ösztön, majd öntudatos törekvés alakjában az állat alacsony színvonaláról felvezetett, felemelt bennünket a fejlettség ama fokára, hol ma állunk. E nemes szándék, e buzgó fáradozás biztosítja a költőt, hogy ezentúl is haladni fogunk, hogy meg fognak valósulni azok az eszmék, melyek még eddig teljesedésbe nem mentek, s hogy el fogjuk érni a célt, melyet a szellem hősei az „ész napvilágának” sugárainál kitűztek.
    Íme a túlzott reménytelenségből s bizalmatlanságból fakad az emberiség sorsába, jövőjébe vetett remény s bizalom: a költő világnézetének alapja. E biztos alapon nyugodtan kezdheti meg az építést; saját elméjének ellenvetései,  kételyei elfogytak s a szüntelen cáfolás és bizonyítgatás lassító kötelessége alól felmentve, zavartalanul fejtheti ki gondolatait.
    „A föld és az ég fia” az ember. Szükségletei a földön kötik meg, de ha felszabadul az anyagi élet nyűgétől „lelke a szárny, mely ég felé viszen”, belátja s érezi, hogy ösztöneinek állatias kielégítésén kívül is vannak élvezetei s örömei. Lényének e kétoldalúságából folyik kettős rendeltetése, hivatása.

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni.”

    Határozott megszólalása amannak a századok óta gyakran határozatlanul jelentkező eszmének, melynek általános érvényesülését a természeten, az élőlények fejlődésében, egy évtizeddel utóbb* (* Vörösmarty költeménye 1857-ben keletkezett.) mutatta ki századunk egyik legkiválóbb szelleme, Darwin, s amely,mint a létért való küzdelem eszméje korunk világfelfogásává vált; de a reménnyel, bizalommal eltelt költő idealismusától eszményibb színezetet nyer, mint a nagy tudós hívei s követői közül akárkinél. Az embernek, igaz,  küzdenie kell embertársaival, hogy kielégítse ösztöneit, hogy fenntartsa s biztosítsa életét; de – más ellenséggel szemben s más fegyverekkel ugyan – síkra kell szállania egyéb, magasztosabb célokért is, lelki vágyaiért, „erőnk szerint a legnemesbekért”. A cél:

„A nyers fajokba tisztább érzeményt,
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy egymást végre szivben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet!”

    Le kell rontanunk az emberi család millióit elkülönítő ezer meg ezer választófalat, át kell hidalnunk a közöttünk tátongó ezer meg ezer űrt. Ember közeledjék az emberhez; az irigy féltékenységet, a gyűlöletet elnéző türelem váltsa fel egymás gyengéi iránt, kölcsönös becsülése egymás érdemeinek; rajongó lelkesedés a jó, szép s nemesért töltse be szíveiket s egyesítse őket áldásos törekvésben! Bölcs törvények uralma, az igazi szabadság tartsa össze s boldogítsa az emberi társadalmat.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam,
Testvéreim vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők meg védnek engem.”

    Ezt a célt tűzte ki sok ábrándos elme Platontól Moore Tamásig, kiknek merész röptű terveit agyrémeknek bélyegezte a kételkedés és keresztül vihetetlennek állított a rideg tudós. De a költő rendületlenül hisz megvalósulásokban, mert ismeri a cél felé vezető utat, a szakadatlan művelődést, a szellemi élet fejlettségét, virágzását. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy a műveltség növekedése s terjedése derekabbá, jobbá s boldogabbá teszi az embert a különálló egyént s a sok millió alkotta nemzetet egyaránt.  A múlt legnemesebb, legkiválóbb férfiaiban is többnyire hiába keressük azt a fennkölt gondolkodást, azokat az erkölcsi elveket, melyeket ma a politikai és társadalmi életben mindenkitől megkövetelünk. „Ki saját korát”, mondja Macaulay nagy történeti művének bevezetésében és e gondolatot ismételten fejti ki essayiban, „ki saját korát a csupán képzeletében létező aranykorral hasonlítja össze, az beszélhet elfajulásról és hanyatlásról; de aki kellőleg ismeri a múltat, alig hajlik a jelennek komor vagy elkeseredett felfogására.” Az emberiség rendeltetése, legszentebb érdekei ekképp a szellemi élet vezéreinek, a művészek, költők s tudósok kezébe vannak letéve, s

„Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

    Bármilyen jelennek tartsuk is alkotásaikat, bármily kicsinyesnek kutatásaik tárgyát, műveikkel s vizsgálódásaikkal hozzájárultak a szellemi élet gazdagításához, s ha alkotásaik gyakorlati becse csekély is, vagy éppen semmi, nevezetes szolgálatot teljesítettek az emberiség ügyének. Ha fáradozásaik jogosultságának kérdésére sötét gondolataitól elfogultan előbb nemmel válaszolt is a költő, mert csakis buzdíthat és lelkesíthet:

„Rakjuk le hangyaszorgalommal,
A mit agyunk az ihlet óráiban teremt!”

    Minden vizsgálódás egy-egy pontot, egy-egy mozzanatot derít ki, talán csak csekélykörű, csekély fontosságú igazságot, de az egymás mellé helyezett apró igazságok megmérhetetlen halmazából végül a nagyszerű, az egyetemes igazság bontakozik ki a mindenségnek és legnagyobb titkának, az embernek megismerésre, amennyiben a tudás végső kérdéseinek megoldása gyarló elménknek megadatott. Ez feladatunk, és az égi gyönyör melynek részesévé tesz a megismerés, s örök, el nem múló dicsőség, mely azt a jövőben követi, legszebb, legédesebb jutalmunk. A népeknek a létért folytatott óriási küzdelmében nemzetek tűnnek fel, nemetek tűnnek le.

„… míg a föld ki nem hal,
s meg nem kövülnek élő fiai”,

helyüket mások foglalják el, hatalmuk másokra száll: leomlott a pharaók trónja, barbár hordák uralma alá került Hellas és a világbíró Róma, de örökké fenntartja nevüket s emléküket az, amivel az emberiség művelődését, haladását, végső céljainak elérését segítették elő!
    Ez Vörösmarty Mihály világnézete:  az emberiség tökéletesedésében bízó idealizmus, melynek derült sugarai elöntik majdnem minden ódáját s sok évi elborulás után a költő hattyúdalának, „A vén cigány”-nak zárósoraiban csillannak fel újra.    
    Végső következtetése: mindenkinek kötelessége mint embernek és mint nemzete hű fiának egyaránt, hogy ama nagy munkában részt vegyen. E gondolattól saját nemzetére, szeretett hazájára tér át a költő, ki eddig az emberi nem összességét tartotta szem előtt.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

    Szavaiból Széchenyi István lelkesült óhaja hallik: „Tartsunk meg az emberiségnek egy nemzetet!” Rázzuk fel a magyart tespedéséből, süllyedéséből!

„Mit  a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán
Adjuk meg a hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt!”
(Jóslat.)

    Emeljük a Nyugat előrehaladott, művelt nemzetei közé, hogy diadal s dicsőség kövesse küzdelmét a „szellemek nagy s tiszta harcában.”
    Vörösmarty kora, egy emberöltő, nem fejezhette be a századoknak szóló művet. A mi feladatunk, hogy a dicsőn megindított művet folytassuk és megszilárdítsuk, mert a szellemi élet, a művelődés sehol sem forrott annyira eggyé a nemzeti lét ügyével, mint nálunk, kik – kis nép létünkre – a hazánk területén lakó nemzetiségekkel szemben csakis műveltségünk nagyobb fokával, szellemi életünk fejlettségével biztosíthatjuk politikai és társalmi fensőbbségünket. Munka s tanulmány legyen a mi jelszavunk, hogy majdan elmondhassuk:

„… térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! Áldomásidat,
Ez jó mulatás, férfimunka volt!”

                                    Schiller Bódog

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. máj. 19., 26., jún. 2.

A merengőhöz – Vörösmarty költeményének poetikai elemzése

    Midőn Csajághy Laura Bajzától megtudta, hogy Vörösmarty, a nemzetnek ünnepelt költője s az ő legmélyebb tiszteletének tárgya szereti, az ifjú leányka határozatlan és regényes vágyainak tudatában töprengeni kezdett azon, vajon szerelméért képes lesz-e boldogítani a fennkölt lelkületű költőt s e kétkedés közepette merengővé vált. A különben vidám lelkületű leánykának e kedélybeli változását kétkedve és remélve szemlélte a költő s e bizonytalanság gerjesztette mélabús hangulatból fakadt gyönyörű költeménye, melyet később (1843. márciusában) nászadományul hozott a Csepen (Komárom-megyében) tartózkodó menyasszonynak. És a menyasszony büszke örömét, lelkesedését, mellyel e szellemi kincset vette, igen természetesnek találjuk, ha a költemény örök szépségeit kellőképp vizsgáljuk s megértjük.
    Ez ódában a költő a kedves merengésének okát kutatván s valószínűleg ismervén a lányka regényes ábrándozásra hajló lelkületét, a barát szelíd szeretetével óvja a túl merész vágyaktól s az igazi boldogság ismerésére tanít. Tárgyát tehát a boldogság bölcselete képezi, mindenesetre méltó tárgy ódai feldolgozásra.
    A költemény fő eszméje s sorokban van leghatározottabban kifejezve: „Ábrándozás az élet megrontója”, - „Ha van mit érezz, gondolj és szeress”, - „A bírhatót ne add el álompénzen”. Az első idézett sor a boldogtalanság okát, a második a boldogság tárgyias kellékét, a harmadik a boldogság érzetének szubjektív feltételét zárja magába. Összefoglalva a hármat, ez axioma fejezi ki az alapgondolatot: a boldogság, a megelégedés.
    Szerkezetét vizsgálván a költeménynek, a nyolc-nyolc soros bevezetésen és befejezésen belül a költemény dereka, a tárgyalás két fő részre oszlik, melyek közül mindegyik tizenhat sorból áll. Az első részben a jelzett alapgondolatot negatív oldaláról fejtegeti, a hiú ábrándozást okolván azzal, hogy a világnak annyi milliója közt oly kevés a valódi boldog ember; a második részben a jelzett bajtól óva, az igazi boldogság bölcseletét tárja fel. Így akár a tárgynak a szöveg számbeli arányaiban feltűnő szimmetrikus feldolgozását, akár a gondolatok logikai beosztását nézzük, szabályos művészi szerkezet tárul elénk.
    Versformáját tekintve a sorok hatodfeles és ötös jambusokat képeznek, melyeknek kifogástalanul zengzetes ritmusa csupán ez egy sorban biccen meg kissé:

„Ne nézz / ne nézz / hát vá / gyaid tá / volá /ba”,

a negyedik ütemnél, ami Vörösmarty korában megengedhető diftongus-számba ment s amivel Vörösmarty költeményeiben is elégszer találkozunk. A páratlan számú sorok hatodfelesek, a páros számúak ötösek; az egyméretűek rímlenek, tehát keresztrímek. Összecsengésükre nézve rímei részben tiszták, vagy assonancok, de vannak gyengébb ragrímek is.
    Ha versformájára nézve e költeményt nem is ítélhetnők éppen tökéletesnek, nyelvezetére nézve elsőrangú helyen áll az a magyar lírában. Stiljét a festői kifejezések egész halmaza ragyogtatja összhangban a tartalom fenséges eszméivel; emellett a költemény egész hosszán végig érzik a rábeszélő szeretet szíves hangja, melyben tendenciája gyökerezik. Nem hogy példákat kellene idéznem szóképekre és alakzatokra, de keresve is alig találok helyeket, melyek a stilbáj ilyen kellékei nélkül volnának. Egyébiránt verseinek tartalmi becsét és stilbeli szépségét mi sem tüntetni fel jobban, mint az a tény, hogy legnagyobb részük közkeletű szállóigévé lett s mint közhitelű életelv szájról-szájra száll. A stil pompájával csak a tartalom mélysége, a hangulat gazdagsága vetekszik, melyek eszünket, szívünket egyaránt táplálják és gyönyörködtetik.
    De áttérek immár a költemény részleteinek fejtegetésére.
    Az első két sorban, mellyel bevezetését megnyitja, a költő a merengés tárgya és célja után tudakozódik, kérdvén:

„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?”

    A merengés tárgya az emberi élet, mégpedig az átélt múlt s a még megélendő jövő lehet, iránya tehát kétféle, aszerint, amint a múltra vagy jövőre vonatkozik. A múltból a csalódás, a jövőből a bizonytalanság teheti töprengővé lelkünket. Ezeket fejezi ki a bevezetés derekát képező négy sorban a költő:

„Talán a mult idők setét virága
Min a csalódás könye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?”

Ijesztő a jövő azért, mert a múlt már fájdalmas volt s a csalódás sújtotta szív hajlandóbb a fájdalmas tapasztalatok alapján aggódni, mint remélni. A kettős érzés bizalmatlanságban olvad össze, s a lélek reményeszegetten néz a jövőbe, a fényesnek ígérkező jövőre a kétség árnya borul

„S nem bizhatol sorsodnak jóslatában
Mert egyszer azt csaluton kereséd?”

Az utolsó sor értelmének volt-e Laura életében valami történeti alapja, nem tudni; hanem akkor jelleménél, regényes hajlamainál fogva tarthatta a költő az esetet lehetségesnek; legvalószínűbb azonban, hogy e sorában az egyetemes emberre vonatkozik csupán, amit a következő rész kiinduló pontja enged sejtenünk. Hogy az emberiség annyi tagja mért boldogtalan, annak okát e szerint már a bevezetés utolsó sora érinti, úgy, hogy a bevezető és tárgyaló részt ennélfogva eszmei társulás – a legtermészetesebb kapocs – fűzi együvé!
    Ehhez képest a tárgyalásban mindenekelőtt rámutat a világ boldog embereinek gyér számára, mondván:

„Nézd a világod: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”

Aztán rögtön kijelenti ennek okát, a boldogtalanság legegyetemibb forrására utalva ez axiómában:

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul festett egekbe néz.”

Eszerint a boldogtalanság legfőbb okát a hiú vágyak táplálása, légvárak alkotása, önző és túl merész remények meghiúsulása, kancsal világnézet csalódása képzeli. Minden ember áhítja a boldogságot, de nem mindenki ismeri lényegét s a legtöbb csalúton keresi:

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hir? Gyönyör?”

A kor materialisztikus szellemének hatása alatt álló világnézet különösen a vagyonbeli gazdagságban, az egész világ hízelgő tapsaiban s az érzéki örömökben keresi a boldogság forrását. E hármas kört jelöli meg a költő e szókkal: kincs? hír? gyönyör? De a szívet ismerő filozof tudja, hogy az érző szívet ez mind ki nem elégíti, szemnek, fülnek, érzékeknek tetsző dolgok ezek, de a szív mélyébe nem hatolnak s aki cask ezeket hajhássza, jóformán sejtelmével sem bír az igazi boldogságnak, mert mindez

„… Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne
S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.”

    Vagyonhajsza, hírvágy, kéjelgés, kétes értékű örömök szűk körébe zárja a lelket, melyen túl nem lát s nem is kíván semmit, csak a meglevőt szaporítja s mégis – mintha érezné, hogy a szív üres – kevesli s telhetetlenségében zsugorivá, stréberré  és kéjenccé válik az ember. A telhetetlenség fogalma magába zárja az örökös vágy gyötrését, újabb s még erősebb alapja tehát a boldogtalanságnak s mennél nagyobb, annál messzebb vet az igazi boldogságtól, mert

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint:
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

    Íme a cáfolat, melyből az első a kincsvágya, a második a hírvágyra, a harmadik a kéjvágyra vonatkozik, s mindhárom a telhetetlenség oktalanságára mutat, mert kínos elégületlenségre visz – mely int a lázas beteg szomja, folyton éget, folyton gyötör, folyton emészt, a telhetetlenség tehát nagy veszedelem, melynek ellenében

Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.

Első feltétel tehát, hogy óva legyünk a boldogtalanságtól – a szerénység,mely távol tart mind az ábrándozástól, mind a mértékletlenségtől, mik az életet annyira megrontják, hogy mintegy képtelenné válik a boldogságra. Ezt recapitulálja a költő a boldogság bölcseletének negatív fejtegetésénél végül e sorokban:

„Ki szivben jó, ki lélekben nemes volt
Ki életszomját el nem égeté
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt
Földön honát csak olyan lelheté.”

Nem a sors tehát, hanem az emberi kedély tisztasága, szerénysége, ami a boldogságra képesít és jogosít. Meg kell tehát a szívnek elébb tisztulnia olyan vágyaktól, melyek nemcsak hogy boldogságra nem vezetnek, de romlásba döntenek, mintegy elő kell készíteni tehát a szív talaját, hogy benne a boldogság virága életerős gyökeret verhessen.
    Látnivaló, hogy a költő az eszmetársulás természetes kapcsán itt is – mint fentebb a bevezetésből a tárgyalásba – szinte észrevétlenül tér át a tárgyalás második felébe, melyben először új érvek kapcsán óv a ábrándozástól és int a megelégedésre, hogy majdan rámutasson a boldogság pozitív feltételeire. Az óvást a boldogságnak már megjelölt veszélyei alapján teszi, mondván:

„Ne nézz, ne nézz h át vágyaid távolába.”

Ne törődjél a messze jövővel, ne ékesítsd fel hiú vágyak hervadó virágaival, ne hitegesd magad, ne telhetetlenkedjél, mert

„Egész világ nem a mi birtokunk;” -

És ha az volna is, a szív csak akkor boldog, ha el van telve a gyönyörrel, melyet a való nyújt, azon felül többet éreznie lehetetlen s így a mi feleslegeset nyújt a pazar sors, élvezetlen marad, mintha nem is volna a mienk, mert

„A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Az impressziók minősége és mértéke határozza meg tehát a boldogság természetét és fokát. A sors adományaiból csak a szívünkbe gyakorolt hatás a mienk, a többi rajta kívül marad, mint a forrás, melyből szomjunkat olthatjuk, de az egészet meg nem ihatjuk. Az impresszió tehát a szív saját képi kincse, tetteink emléke, érzelmeink mennyiség s a szív befogadó képessége boldogságunknak korlátai. Nagy szív nagy érzelmekre és sok impresszió befogadására képes; a kisebb szív boldogságának korlátai szűkebbel, elemei fok és szám szerint szerényebbek, de a kettő közül az a boldogabbik, amely telibb, de nem telhetetlen. Olyan szív, mely a múlt minden emlékeit s a jövőnek minden ígéreteit felölelni s átérezni képes volna, nem is lehet, mert

„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;”

mégpedig azért, mert ennek a rengeteg tengernek

„Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek.”

Holt fény a múltból, ködvárak a jövőből intenek feléd s amannak komorsága, emezeknek csalfasága bátorítólag hat a kedélyre. Nemcsak sok tehát a szívnek múlton, jövőn egyszerre tépelődnie, de a bús emlék s a balga remény alkalmatlan, mintegy a kedély egyensúlyát bontó anyag a szív számára, melynek

„Zajától felrémül a szivmagány.”

A távol múltnak a jövőnek borús, ködös képeitől óvakodva, a közvetlen jelen biztos, határozott, reális adományai között kell tehát keresnünk boldogságunk anyagát, ami eszünket, szívünket, egész lelkünket betölti, a gondolkozó, érző és vágyó embert kielégíti és

„Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress.”

ha van, mi eszedet, szívedet, egész lelkedet táplálhatja, elégedjék meg a jelen szerény adományaival s ne epekedjél fényesebb jövő után.

„Maradj az élvvel kináló közelben
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz.”

A lehetőség, a reális való gondolat- és érzelemkörében maradva, ne áldozd fel a megelégedés édes érzetét csalóka álmodozásoknak és sóvárgásoknak, ne a szív kész örömeit a hiú képzelet csalfa ígéreteinek: a meglevőnek meg nem becsülése hálátlanság, a hálátlanság vétek s a vétekért bűnhődni fogsz, mert

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.”

Ennyi érvelésnek győznie kell s a lantos kifejtvén így a boldogság bölcseletét, a befejezésben immár közvetlenül a merengő kedveshez intézi szavait, egy gyönyörű hasonlatban kérve, hogy felismervén a jelennek becsét, derüljön föl az elandalodó lélek a hiú vágyak csalogatása ellenébe:

„Hozd, óh hozd vissza szép szemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.”

Az „elszállt madár” a merengőnek távol szálló lelke, a „meglelt zöldág” a bölcselkedés után fölismert boldog jelen, az „egész erdő viránya” a hiú ábrándok csalfa világa. A legutolsó  négy sorban a szerető szív esengésén átviláglik egyszerre az egész viszony,mely Vörösmarty és Csajághy Laura között volt. Hogy nem csupán a barát szól, a „nap” szó elárulja.* Megmutatván immár a boldogság útját a menyasszonynak, eseng, hogy derítse fel a barátot is, ki a boldogságot, melynek bölcseletéről zengett, az ő szívétől várja:

„Maradj közöttünk ifju szemeiddel
Barátod arczán hozd fel a derüt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette, bánatot, könyüt.”

(* Csajághy Laurával szemben a „nap” szóval egyébkor is élt, pl. mintegy két év múlva írt e soraiban:
„Nagy feladás vár rád: fiatal szivednek erényét
Tenni napul megtört életem árnya fölé.”)

Krajcsovics Soma

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17., 18. szám, 1895. ápr. 28., máj. 5.