A „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”

    Mindenik külön-külön véve egy korszak csúcspontját jelenti. Ha végig tekintünk századunk történetét, önkéntelenül három korszak tárul szemeink elé. Az első korszak az, midőn felhangzik az ébresztő dal remény nélkül a jövőbe; midőn a nagy tetszhalott merev tagjain az élet jelei nem is mutatkoztak, amidőn minden-minden már egy csendes kimúlást jelentett. Csak a múlt maradt, de nem vigaszul; csak a múlt maradt meg anélkül, hogy a jövőbe fényt derített volna! Nincs lélek, mely a bágyadt tömeget életre keltené, nincs eszme, mely vezetne, nincs hév, mely új tettre gyújtana. Igazán, mintha a legmegfelelőbb volna e korra az a mondás: Jégkebel, mely fásult szivet zár… (Kölcsey)
    Pedig fölöttünk tombolt a vihar, mellettünk jobbra-balra dúlt a harcz; künn a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vezettek s ébresztettek egy el nem oltható tüzet, míg benn nálunk csak a tespedés, csak a lassú haldoklás korszaka lengett. A nemzet az élet legkisebb jelét sem mutatta föl, mintha készakarva meg akart volna halni!
    S vajon ily körülmények között lehetett-e remény az ébredésre? S vajon ez a haláljósló szender mert-e még  legbátrabbak szívébe is hevet oltani? Nem! Ilyenkor csak a csendes fohásznak van helye; csak egy halk könyörgésnek közönyös megnyugvással a jelenben!
    Ez a kor Kölcsey kora, a reménytelenség kora s ez szülte meg Kölcsey Himnuszát.
    Néma fájdalom az, mely végigborong annak minden mondatán; egy felhevült könyörgés akkor, midőn felsőbb segítség nélkül újra nem éledhettünk! Nem is a nemzethez szól, nem is a nemzetet költi, hanem az égbe tört fohásza, mert csak onnan lehet reményt venni egy bizonytalan jövő felé.
    De hogyha Kölcsey verse ezt is tükrözi vissza, még nincs a kétségbeesés végső felemelkedésével írva; inkább panasz az,mint jajkiáltás. Hisz, de nem remél a nemzet jövőjében.
    Egy égi segítségben bízik s nem  nemzet életerejében, ő az életerőt elenyészve látja s szerinte elveszünk erre támaszodva; csak fölülről jöhet segítség,mert: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt! Nem akarja elhinni, hogy még több csapás érhet minket; nem akarja elhinni, hogy annyi szenvedés után, mit a jogért a hősi harcokban szenvedtünk, ne lenne jutalom, hanem a halál rémes árnya lépne be.
    Azonban néha-néha mégis elborul a nyílt fohász s olykor-olykor már egy halálkiáltás bekezdésének látszik; de a hit mégis erősebb; pedig szabadság nem virul a holtnak véréből és kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből. Kölcsey itt csak lelkének látnoki ihletére támaszkodhatott s egyéb semmire sem; míg Vörösmarty már érzi az életerős a a „Szózat” már a remény és a határozottság színezetével van írva.
    Vörösmarty „Szózat”-a áll a másik nagy korszak csúcspontján: a fölébredésén. Itt már az, mit csak Kölcsey hitt, reménnyé változott. A tetszhalott mozogni kezdett. Minden téren egy új élet pezsgése, sürgés-forgás keletkezik. Széchenyi már fönnlobogtatta akkor látnoki lelkének lángjait, a lábadozó beteg minden sebére talált orvosságot s tehetségeinek csodálatos tevékenységével küzdött, biztatott és tett! A magyar Tudós Társaság már ez időben megteremtette első gyümölcseit s az országgyűlés letérni látszik a sérelmi politika hiábavaló követelődzéseinek útjáról s hajlik a tett felé is. A honszerelem újra ébresztő lángja pedig fennen lobog a szívekben. És most már, nem úgy, mint régen, a múlt század végén, midőn nagyúri köreink szégyellték magyarságukat, - talán büszkék is arra s a nemzeti szellem oly erős áradat alakjában özönlik hozzánk, hogy a nemzet egy osztálya sem idegeníthető el többé a hazától.
    Tehát egy nemzet életének két legelső feltétele meg volt már: a honszerelem és a nyelvszeretet s ha ez már létezik, úgy annak lehetetlen többé elvesznie. Élnünk kell és élni fogunk! Magyarország nem volt, hanem lesz! Ez a mondás adja meg ennek a kornak a jellegét. Ez vezet minden téren, politikain, társadalmin és irodalmin s ez a szellem íratja meg Vörösmartyval a „Szózat”-ot, a leglélekemelőbb magyar nemzeti éneket.
    Vörösmarty – nem úgy, mint Kölcsey – a nemzethez szól s a nemzetet hívja buzgalomra. Mint Kölcsey elébe tárja a fényes múltat, a honalapító dicső küzdelmeit, azon időket, midőn Magyarország védbástyája volt a török ellen egész Európának, s nem kér, nem fohászkodik, hanem parancsol. Míg Kölcsey Himnuszában arra hivatkozik, hogy megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt, addig Vörösmarty nyíltan és egyenesen szól: Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált, egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált! S ez adja meg a Szózatnak, azt az erős bizalmat a jövőre nézve s ez hozza le a kételyek vészes tömegéből azt a következtetést, hogy nemzetté csak saját erőnk által lehetünk, de leszünk, mert lennünk kell! Vörösmarty egy jós tehetségével lát, olvas a jövőben; mintha tudná, hogy minek is kell következnie a történelem sorrendje szerint s feltár kíméletlenül mindent nemzetének. Múltat azért, hogy abból erőt merítsen a jövőre; jövőt azért, hogy bármennyire is legyesnek ott túlsúlyban a vész forgatagjai, a nemzet többé gyáván el nem veszhet és élni kell neki, mert élni kell neki addig, míg csak megértik a szót, míg csak hívek maradnak a hazához, amint ő mondta – rendületlenül!
    Harmadik nagy nemzeti énekünk a „Talpra magyar”.
    Míg Kölcsey „Himnusz”-a és Vörösmarty „Szózat”-a a hit s a remény korszakában keletkeztek, addig a „Talpra magyar”-t a tettek kora szülte meg.
    Még a nemzet fülében csengtek a „Szózat” komoly, vészjósló szavai, még mindig kísértettek a jövő rémes árnyai, midőn a külső izgalmak behatása alatt megfogant a „Talpra magyar”. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi már nálunk is kísértettek, untalan felszakítva a künn forrongó viharok által. Minden téren lázas sietséggel dolgoztak, csak a reform, a hőn óhajtott, a hőn sóvárgott, csak az késett még, azt halogatta az országgyűlés. Minden érezte, hogy rettenetesen dolgoknak kell történni, ha a biztatás még tovább tart s nem közeledünk a tett felé! Kossuth lángszavú beszédeit mondotta; követelte a nemzet jogait, a népeit s vele követelte az ország java része. Eötvös a parasztlázadás vészes árnyait véli a közeljövőben; minden aggódik és sürget, de a reform csak mindig késik. Így éri a forrongó központot a bécsi forradalom híre. A láz és az izgatottság még erősebb leszen. Olyan lehetett a főváros, mint egy gömbbé zárt tűzcsomó, mely csak egy nyílást keres, hogy kitörhessen és tönkretegye az egész gömböt.* (* A régi rendet minden jó oldalaival és félszegségeivel egyetemben.) S ezt az egy nyílást megadta a tűznek Petőfi halottfeltámasztó költeménye: a „Talpra magyar”.
    E költemény nem a kételyek, a jelen bajainak elmondása, az egy nyílt felszólítás a tettre, egy hangos követelés, mely jogos voltánál fogva betölt minden szívet, mert ezt mindenki érezni volt kénytelen. Éppen úgy tettre gyújtja a bátort s éppen úgy felhevíti a kétkedőt. Fátyolt vet a múltra s csak dicsőséget lát a jövőben, míg tettre bírja a jelent. A „Himnusz” csak az Urat kéri, hogy tartsa meg nemzetét, a „Szózat” csak egy szikrányi  honszerelmet kér, a „Talpra magyar” egy szent esküvésre szólítja fel a nemzetet!
    A „Talpra magyar” áll tehát a harmadik korszak tetőpontján. De szinte önkéntelenül merül fel itt egy kérdés, hogyha a „Talpra magyar” a legnagyobb, a tett korszakának csúcspontján áll, miért nem lett az nagyobb nemzeti énekké, mint a Szózat avagy a Himnusz? S ennek az okait szintén a kor viszonyaikban kell keresnünk.
    A nemzet él és hajnalán van egy kezdődő virágzásnak, mely csak jót és szépet ígér. A fellendülés olyan óriási mérvű minden téren, hogy ritka nép az, mely egy félszázad alatt annyira előrelépett volna, mint a magyar. A nép szabad, nálunk is a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi diadalmaskodtak,megvan a korral a felelős kormány s csaknem minden, ami alkotmányunkra vonatkozik, a tudomány, a költészet terén pedig nem kell külföld felé fordulnunk, vannak olyan erőink, oly neveink, amelyekkel csak büszkélkedhetik az irodalom. Petőfi, Arany és Jókai művei nemcsak nálunk, hanem a külföldön is közkedveltségének örvendenek, megvan s működik buzgón nyelvünk őre: az akadémia; egyszóval mindaz, ami csak a jelen század küzdelmeinek sikerét bizonyítja. S vajon hol állunk attól a kortól,mely nem mert  bízni a nemzet jövőjében? Hol állunk attól a kortól, melyben a „Himnusz” keletkezett?
    Most, midőn a bizalom jövőnkben minden szívben a legszilárdabb gyökeret vert, most már csak igazán az Isten-áldás hiányzik a bevégzett munkára. S ezt kéri, könyörgi a „Himnusz” untalan: Isten áldd meg a magyart, kit vének hányának… Ez az egyik oka a Himnusz még mos is tartó népszerűségének.
    De vajon miért nem vált nagyobb nemzeti énekké a tetterős „Talpra magyar”? Ezt bizonyára nem esztétikai szempontból, hanem a kormányokból kifolyólag kell keresnünk. A „Talpra magyar” eredeténél fogva a leghevesebb hangú magyar költemény, de ezt a hevet, a hangnak gyújtóerejét, csak az azon időben, csak az oly körülmények között élő érezheti, mint aminők nálunk a márciusi napok voltak. Nem ünnepélyes menetű, mint a „Himnusz”; hanem megrázó. S ma, midőn a bevégzett tettek korszakát éljük, mindinkább közeledünk a munka vége felé, akkor hiába utalna minket a munka megkezdésére, amelyben már amúgy is benne vagyunk. A „Talpra magyar” már megtette hatását, mely szorosan egy naphoz fűződik s ez éppen március 15-dike, most egyelőre hatáson kívül van, de hogyha egy új munka kezdetéhez érünk, úgy kétség kívül a legnagyobb népszerűség őt illetheti. Inkább a történelmi pillanat nagyszerűsége s e nap iránt érzett kegyelet gondolatba öntött himnusza ez s éppen ez az oka annak, hogy a „Talpra magyar” szorosan ehhez a naphoz fűződik, úgyszólván elválaszthatatlanul. Így, míg a „Talpra magyar” tisztán a múlt dala már, a „Himnusz” első és utolsó strófáján mindenkor nemzeti ének marad s így a „Szózat” is, mint a hazaszeretet legmegfelelőbb kifejezője.
    A „Szózat” tartalmánál és fönnebb kifejlett korviszonyainál fogva keletkezésekor a legünnepeltebb magyar himnusz volt. S mindig erősebb és mélyebb gyökeret ver a szívekben, mert tartalmánál fogva mindenkorra vonatkozik. Egy nemzettől azt az adót kérni a hon számára, ami kétség kívül megilleti azt; a honszerelmet, az mindig és mindenkor időszerű maradand, míg csak e nép élni, létezni fog.
    S azonkívül a jövő képe is, mit elénkbe tár oly élénk és mégis oly általános, hogy annak is okvetlenül meg kell szilárdulnia. Történelmünk, múltunk egész anyagát veti az a jövőbe.
    Népünk sohasem volt hunyász, sohasem ijedt meg a vésztől s igazán már sokszor fenyegette a halál, de mindig csak a nagyszerű halál. Gyáván, önfeledten meghódolni e nép sohasem tudna! Ha tovább vizsgáljuk történelmünket, látnunk kell, hogy abban a tény és árny fokozatosan, egész tervszerűen váltakoznak, van; midőn eljön egy jobb kor, melyeken buzgó imádság epedve százezrek ajakán s van, midőn a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Egész történelmi rendszerünket argumentál a jövőbe. S akkor ily körülmények között, midőn tartalmánál fogva a viszonyokkal egészen egyezik, kétség kívül a jelenre nézve a legmegfelelőbb énekünk a „Szózat”.
    De lám, annak dacára, hogy ez így áll, mi az oka annak, hogy e hármat mégis együtt emlegetjük? Mi az oka annak, ha kiejtjük az egyik nevet, a másik kettő akaratlanul is nyelvünkre tolul? Mi az oka annak, hogy e kettő felett a Szózat fensőségét elismerjük, de akaratlanul és észre csak figyelmeztetve vesszük? Ennek az oka a költemények irányában rejlik; ennek az oka minden magyar szívében él! Ők azok, mik föltámasztották nemzetünket s most ők azok, melyek önnönmaguk nagy alkotásainak emlékjelei. Három lényegénél fogva egy, fokozatuknál fogva különböző korszak szülte őket s most közeledvén a két, ebben a korban eggyé, szorosan eggyé válnak: az ünnepélyes „Himnusz” a fenséges „Szózat” és a megrázó, halottfeltámasztó „Talpra magyar”.
    Egy-egy oszlopai ők annak az épületnek, mely jelenünket jelképezi s oly oszlopok, melyeknek alapja erős anyagba van letéve: a nemzet szívébe.
    S a nemzet szilárd, erős, mert hisz megvan minden, ami emeli, mert hisz megvan e három oszlop, mit összedönteni nem képes a szelek szeszélye, kavargó forgatagja, csak megcsorbíthatja, de el nem döntheti soha! Mert jaj akkor, ha a vihar ki tudja tép e három oszlopot, mert jaj akkor, ha ez oszlopok kidűlésével kiszakad a nemzet kebeléből a szív! Vaj lesz-e akkor, mi a szívet pótolni tudja? De hagyjuk el; elég legyen! Az oszlop szilárd s az alap erős. Míg e hármas oszlop meg lesz, a nemzet élni fog! S a vihar homokja csak megszilárdíthatja azt, de eltemetni sohse tudhatja, hanem eggyé változtathatja át e három oszlopot, mint emlékjelét egy munkának, mely nagy és dicső vala!
    S a nemzet, a boldog nemzet majd áldást
 kér e munkára, mely újjá teremté őt, a honszerelem meleg, érces hangjával s az elhatározottság erejével, mert hisz mi más tenne egy nemzetet, mint a hit, a honszerelem s a tetterő? S nálunk ezeknek a leghívebb kifejezője, a „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”.

                        Legifj. Ábrányi Kornél

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 1896. 15. szám, 1896. ápr. 15.

Minő világnézet nyer kifejezést Vörösmarty Mihálynak „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményében?

Vörösmarty lírájának alaphangja a komoly méltóság, a lét nagyérdekű kérdései felé forduló tekintet magasztosultsága. Ritkán röppen el lantjáról az enyelgésnek, a szeszélynek naiv vagy humoros hangja, mint „A kis leány bujában”, vagy a „Tót deák dalá”-ban, ritkán zengi szívének, szerelmének örömét, bánatát, mint az „Idához” írt dalában. Többnyire nagyszerű eszmék és érzelmek ihletik s rezegtetik meg lantjának húrjait. A honfiú bizalma csendül meg a „Szózat”-ban, törhetetlen reménye a „Jóslat”-ban, elkeseredése s haragja a nemzetietlen főrangúak ellen a „Úri hölgyhöz” és az „Elhagyatott anya” című költeményekben. A népek szabadságáért, egyenlőségéért, boldogságáért rajongó szív dobogása hallik a lengyel nemzet vesztét sirató ódákból, az „Élő szobor”, az „Elveszett ország”, az „Emberek” borongó soraiból. A világ folyását higgadtan kutató elméje, olykor költői alakba olvasztja tapasztalatait, megfigyeléseit, elmélkedéseit, szóval: életbolcsességét. Két költeményben rakta le azt. Az egyik a „Merengőhöz” írt ódája, melyről büszkén mondhatta a költő özvegye, Csajághy Laura, hogy szebb nászajándékot menyasszony nem kapott, a józan megelégedésnek, a szertelen vágyakról, elérhetetlen célokról való bölcs lemondásnak apotheosisa, a szűkebb körben forgó egyéni életnek jelöli ki feladatát, működésének terét s határait; a másik, a „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye, föltünteti az egyénnek, mint a nemzet fiának, a népeknek, az emberi nemnek rendeltetését, az összességben elfoglalt helyét s szerepét, kifejti a tőlük megvalósulást követelő eszméket s megmutatja törekvésük eredményét. Amott, mint a meglett férfiú érett, kiforrott meggyőződése, oktatva, intve lépnek elénk a költő életelvei, emitt előttünk jegecedik ki világnézete az eszmék és gondolatok küzdelméből.

    Mi Vörösmarty világnézete?
    Könyvtárba lép. Körülötte magas polcokon összehalmozottan egymás mellett hevernek századok és ezredek szellemi kincsei, lezajlott koroknak, letűnt népeknek művei s tán egyedüli emlékei a mai kor alkotásai s tanulmányai mellett. De a költőnek a jelen, múlt s jövő birodalmain villámsebességgel átfutó tekintete, a távoleső képzeteket összefűző szelleme mélyebbre hatol s a könyvek keletkezését vizsgálja. Miből készültek e betűkkel sűrűn behintett lapok? Rongyokból, - „elhányt rongyok”-nak nézi az emberiség fáradozásainak legszebb, legbecsesebb gyümölcseit. Sötét eszméi tovább fűződnek. Mily megdöbbentő s kétségbeejtő az ellentét a könyvek anyag s tartalma között! Ez a gyermekkor ártatlan kedvteléseit, az eszményi szerelem tiszta örömeit festi – egy hitványul megejtett szűz öltözetén. Az ott a törvénykönyv, részrehajlatlan szigorával s méltányosságával, s lapjai valamikor lelkiismeretlen bírák, elvetemült lázadók s kegyetlen zsarnok tagjait fedték. A természet erők, a „számok és gépek titkai”, melyek a teremtés uraivá emelik az embert, a lélekölő testi munka nyomorult áldozatainak ruháján tárulnak föl előttünk.

„Az őrült ágyán bölcsfej álmodik;
A csillagászat egy vak koldusasszony
Czondráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből,
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság, aljas hitszegők
Gúnyáiból készült lapon regél.”

    E vérfagyasztó ellentét, e meghasonlás a komor valóval hiú, üres dologgá, hazugsággá változtatja azt, amire legbüszkébbek vagyunk, szellemi életünk fejlettségét és gazdagságát, merő hazugsággá aljasítja legszentebb érzelmeinket. Hazugság, tettetés mételyezi meg életünket minden téren.

„Irtózatos hazugság mindenütt!”

    Gondolataink láncolata újabb eszméket idéz fel. E szellemi kincseknek feladata és célja foglalkoztatja a költőt. Mit érnek e könyvek s mi hasznot hajtottak? Kizárólagos birtokát alkotják néhány ezernek, kiknek a sors kegyéből kiváltságos helyzet jutott osztályrészül, s a kik e szellemi életben lelik legtisztább örömüket, s lelhetnék a földi üdvöt, ha gyarlóságukat tökéletesség váltaná fel, ha

„… istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

    De szabad-e egyáltalán az élet nagyszerű kérdéseitől elfordultan, ezeknek az állítólagos kincseknek önfeledt szemléletébe, mohó élvezetébe merülnünk? Jogunkban áll-e, hogy

„… léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot.
Az isten napját, nemzet életét?”

    A tudomány rendeltetésének kérdése ez, mely első csírázása óta gondolkodóba ejtette a legnagyobb szellemeket, s melyre már Bacon a tudománynak és a gyakorlati élet követeléseinek összeegyeztetésével válaszolt. Szabad s illő-e, hogy hatalmas tehetséggel megáldott emberek holmi kicsinyes feladatok megoldására tékozolják egész életüket, roppant tevékenységüket? Jogos dolog-e, hogy a fény mivoltát, a homerosi szövegkritika problémáit, a „Divina Comedia”, „Hamlet” vagy „Faust” szépségeit s rejtett igazságait, a nyelvek eredetét s rokonságát kutassák mélyrehatóan, hangyaszorgalommal, hogy széleskörű vizsgálódásaik eredményét vaskos kötetekbe foglalják, míg körülöttük származás és nyelv, vallás és műveltség, rang és vagyon, ezer meg ezer korlát és örvény választja el az embert embertársától, míg körülöttük, nyugodalmas szobájuk ablaka alatt sötéten hömpölyög az élet zúgó árja s vészteljesen háborog az elégedetlenek, az éhezők sok milliónyi hada? „Egyetemeink homályában”, mondja Macaulay, „egyetemi parkjaink hűvös árnyában gyülekeznek a jövőkor vandáljai, kik hivatva vannak arra, hogy majdan lerombolják társadalmunkat, műveltségünket, világrendszerünket.” És ezért ama kérdésre csakis rideg nemmel felelhet a költő. Szellemi haladásunk nem hozta magával az üdvös fejlődést egyéb téren is, nem járult hozzá az emberi nem boldogításához, nem enyhítette a mindenünnen felénk síró, száraz arcú nyomort; hisz látjuk:

„… a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajt a hír nemzetére.”

    Kiszélesül az embereket elkülönítő űr, magasabbra emelkedik a választófal, s a növekedő nyomor nyomában mindenütt ijesztő mérvben terjed s hódít a vakmerő bűn, a leplezetlen romlottság. Erkölcsi és társadalmi létünknek e „borzasztó salakja” beszennyezi elrútítja a szellemi fejlettségünk árasztotta dicsősége,t értéktelen, hasznavehetetlen lommá süllyeszti a könyveket, e szellemi életnek, amivel, oly nagyra vagyunk, eszközeit s mérföldköveit.
    Íme a legsötétebb, legsivárabb pessimismus! E szellemi kincseknek akár keletkezését, akár feladatát s becsét vizsgálja végső következésként ott áll hazug s haszontalan voltuknak lesújtó gondolata, az emberi élet hiúságának, semmiségének észbontó, vérlázító tudata. Keserű, gúnyos kacaj jelenik meg ajkán s a megvetés alakját öltő kétségbeesett fájdalma e kérdésben tör ki, melyben Schopenhauer komor bölcselete az emberiség tökéletlenségéről Rousseaunak a műveltséget, a tudományt kárhoztató ítéletével egyesül: „Milyen hát az emberi nem, melynek e rongyhalmaz, e lim-lom alkotja legnagyobb, legragyogóbb büszkeségét?”
    De a kétségtelen felelet megadásától végső következtetéseitől visszadöbben. Nem hisz, nem akar hinni gondolatainak helyességében, igazságában. Az nem lehet, hogy ama kimondhatatlan válasz megfeleljen a valóságnak! Érzi, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos tényezőt, s hogy így hézagossá vált okoskodása könnyen támadható s könnyen cáfolható meg; érzi, hogy a lelke egyensúlyát megzavaró indulat, az ész higgadt szavát elnémító érzelem helytelen irányba, tévútra terelte gondolatainak rendes, szabályszerű menetét. Mellőzte s el nem ismerte volt a nemes szándékot, mely a költőket és tudósokat műveik megalkotásában vezette, nem tekintette, nem méltatta volt az önzetlen lelkesedésnek földi tápláló anyagoktól ment tiszta lángját, mely szívükben lobogott, az emberiség szent ügyéért, haladásáért, fejlődéséért rajongó szeretetüket, bármily áldozatra kész buzgalmukat. E nagy elmék közül:

„Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a szív égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
irányt adjon, s erőt, vigasztalást!
Az el nem ismert érdem hősei…
Népboldogító eszmék virtanui.”

    Fáradozásukat, törekvésüket ugyan nem követte mindig s nem követi nyomon a siker. A viszonyok mostohasága okozza azt mindenekelőtt az emberi erőnek, az emberi életnek korlátolt volta. Akadnak elegen, kik lelkük merész szárnyalását, magasztos hevülését nem értik; sokan, „unt fejek és megkorhadt szívek, rossz szenvedélyek oktatói”, hitetlen gúnyolódásukkal vagy éretlen közömbösségükkel elvonják embertársaik tekintetét ama fenséges célokról s az emberek zöme, a tömeg, többnyire utánuk indul. Ebben,nemünk tagadhatatlan gyarlóságában rejlik az oka, hogy a lángelmék kijelölte pályán csak lépésről-lépésre törhetünk előre, hogy eszméik nem valósulnak meg teljesen, egész terjedelmükben. Fájdalom tölti el az érző ember szívét, valahányszor törekvéseik hiú, elégtelen voltáról meggyőződni kényszerül s ily „fájdalom” az, mely elfogulttá tette a költőt és a legsötétebb színekben láttatta vele a világot, fájdalom afölött, hogy az egyetlen országban,

„Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez: „ember!”, advák örökül -”,

hogy Franklin és Washington, a szabadság és egyenlőség honában, vadállatként bánnak a boldogtalan négerrel, mert azt, ki feketén született,

„… baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szijjal ostorozzák!”

    Azonban fájdalma csakhamar enyhül, mihelyt a múltra vet egy tekintetet. A nemes szándék, a haladásnak tiszta vágya megszámlálhatatlan ellenein mindig s mindenütt aratott diadalt s eleinte mint homályos ösztön, majd öntudatos törekvés alakjában az állat alacsony színvonaláról felvezetett, felemelt bennünket a fejlettség ama fokára, hol ma állunk. E nemes szándék, e buzgó fáradozás biztosítja a költőt, hogy ezentúl is haladni fogunk, hogy meg fognak valósulni azok az eszmék, melyek még eddig teljesedésbe nem mentek, s hogy el fogjuk érni a célt, melyet a szellem hősei az „ész napvilágának” sugárainál kitűztek.
    Íme a túlzott reménytelenségből s bizalmatlanságból fakad az emberiség sorsába, jövőjébe vetett remény s bizalom: a költő világnézetének alapja. E biztos alapon nyugodtan kezdheti meg az építést; saját elméjének ellenvetései,  kételyei elfogytak s a szüntelen cáfolás és bizonyítgatás lassító kötelessége alól felmentve, zavartalanul fejtheti ki gondolatait.
    „A föld és az ég fia” az ember. Szükségletei a földön kötik meg, de ha felszabadul az anyagi élet nyűgétől „lelke a szárny, mely ég felé viszen”, belátja s érezi, hogy ösztöneinek állatias kielégítésén kívül is vannak élvezetei s örömei. Lényének e kétoldalúságából folyik kettős rendeltetése, hivatása.

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni.”

    Határozott megszólalása amannak a századok óta gyakran határozatlanul jelentkező eszmének, melynek általános érvényesülését a természeten, az élőlények fejlődésében, egy évtizeddel utóbb* (* Vörösmarty költeménye 1857-ben keletkezett.) mutatta ki századunk egyik legkiválóbb szelleme, Darwin, s amely,mint a létért való küzdelem eszméje korunk világfelfogásává vált; de a reménnyel, bizalommal eltelt költő idealismusától eszményibb színezetet nyer, mint a nagy tudós hívei s követői közül akárkinél. Az embernek, igaz,  küzdenie kell embertársaival, hogy kielégítse ösztöneit, hogy fenntartsa s biztosítsa életét; de – más ellenséggel szemben s más fegyverekkel ugyan – síkra kell szállania egyéb, magasztosabb célokért is, lelki vágyaiért, „erőnk szerint a legnemesbekért”. A cél:

„A nyers fajokba tisztább érzeményt,
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy egymást végre szivben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet!”

    Le kell rontanunk az emberi család millióit elkülönítő ezer meg ezer választófalat, át kell hidalnunk a közöttünk tátongó ezer meg ezer űrt. Ember közeledjék az emberhez; az irigy féltékenységet, a gyűlöletet elnéző türelem váltsa fel egymás gyengéi iránt, kölcsönös becsülése egymás érdemeinek; rajongó lelkesedés a jó, szép s nemesért töltse be szíveiket s egyesítse őket áldásos törekvésben! Bölcs törvények uralma, az igazi szabadság tartsa össze s boldogítsa az emberi társadalmat.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam,
Testvéreim vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők meg védnek engem.”

    Ezt a célt tűzte ki sok ábrándos elme Platontól Moore Tamásig, kiknek merész röptű terveit agyrémeknek bélyegezte a kételkedés és keresztül vihetetlennek állított a rideg tudós. De a költő rendületlenül hisz megvalósulásokban, mert ismeri a cél felé vezető utat, a szakadatlan művelődést, a szellemi élet fejlettségét, virágzását. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy a műveltség növekedése s terjedése derekabbá, jobbá s boldogabbá teszi az embert a különálló egyént s a sok millió alkotta nemzetet egyaránt.  A múlt legnemesebb, legkiválóbb férfiaiban is többnyire hiába keressük azt a fennkölt gondolkodást, azokat az erkölcsi elveket, melyeket ma a politikai és társadalmi életben mindenkitől megkövetelünk. „Ki saját korát”, mondja Macaulay nagy történeti művének bevezetésében és e gondolatot ismételten fejti ki essayiban, „ki saját korát a csupán képzeletében létező aranykorral hasonlítja össze, az beszélhet elfajulásról és hanyatlásról; de aki kellőleg ismeri a múltat, alig hajlik a jelennek komor vagy elkeseredett felfogására.” Az emberiség rendeltetése, legszentebb érdekei ekképp a szellemi élet vezéreinek, a művészek, költők s tudósok kezébe vannak letéve, s

„Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

    Bármilyen jelennek tartsuk is alkotásaikat, bármily kicsinyesnek kutatásaik tárgyát, műveikkel s vizsgálódásaikkal hozzájárultak a szellemi élet gazdagításához, s ha alkotásaik gyakorlati becse csekély is, vagy éppen semmi, nevezetes szolgálatot teljesítettek az emberiség ügyének. Ha fáradozásaik jogosultságának kérdésére sötét gondolataitól elfogultan előbb nemmel válaszolt is a költő, mert csakis buzdíthat és lelkesíthet:

„Rakjuk le hangyaszorgalommal,
A mit agyunk az ihlet óráiban teremt!”

    Minden vizsgálódás egy-egy pontot, egy-egy mozzanatot derít ki, talán csak csekélykörű, csekély fontosságú igazságot, de az egymás mellé helyezett apró igazságok megmérhetetlen halmazából végül a nagyszerű, az egyetemes igazság bontakozik ki a mindenségnek és legnagyobb titkának, az embernek megismerésre, amennyiben a tudás végső kérdéseinek megoldása gyarló elménknek megadatott. Ez feladatunk, és az égi gyönyör melynek részesévé tesz a megismerés, s örök, el nem múló dicsőség, mely azt a jövőben követi, legszebb, legédesebb jutalmunk. A népeknek a létért folytatott óriási küzdelmében nemzetek tűnnek fel, nemetek tűnnek le.

„… míg a föld ki nem hal,
s meg nem kövülnek élő fiai”,

helyüket mások foglalják el, hatalmuk másokra száll: leomlott a pharaók trónja, barbár hordák uralma alá került Hellas és a világbíró Róma, de örökké fenntartja nevüket s emléküket az, amivel az emberiség művelődését, haladását, végső céljainak elérését segítették elő!
    Ez Vörösmarty Mihály világnézete:  az emberiség tökéletesedésében bízó idealizmus, melynek derült sugarai elöntik majdnem minden ódáját s sok évi elborulás után a költő hattyúdalának, „A vén cigány”-nak zárósoraiban csillannak fel újra.    
    Végső következtetése: mindenkinek kötelessége mint embernek és mint nemzete hű fiának egyaránt, hogy ama nagy munkában részt vegyen. E gondolattól saját nemzetére, szeretett hazájára tér át a költő, ki eddig az emberi nem összességét tartotta szem előtt.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

    Szavaiból Széchenyi István lelkesült óhaja hallik: „Tartsunk meg az emberiségnek egy nemzetet!” Rázzuk fel a magyart tespedéséből, süllyedéséből!

„Mit  a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán
Adjuk meg a hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt!”
(Jóslat.)

    Emeljük a Nyugat előrehaladott, művelt nemzetei közé, hogy diadal s dicsőség kövesse küzdelmét a „szellemek nagy s tiszta harcában.”
    Vörösmarty kora, egy emberöltő, nem fejezhette be a századoknak szóló művet. A mi feladatunk, hogy a dicsőn megindított művet folytassuk és megszilárdítsuk, mert a szellemi élet, a művelődés sehol sem forrott annyira eggyé a nemzeti lét ügyével, mint nálunk, kik – kis nép létünkre – a hazánk területén lakó nemzetiségekkel szemben csakis műveltségünk nagyobb fokával, szellemi életünk fejlettségével biztosíthatjuk politikai és társalmi fensőbbségünket. Munka s tanulmány legyen a mi jelszavunk, hogy majdan elmondhassuk:

„… térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! Áldomásidat,
Ez jó mulatás, férfimunka volt!”

                                    Schiller Bódog

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. máj. 19., 26., jún. 2.

A merengőhöz – Vörösmarty költeményének poetikai elemzése

    Midőn Csajághy Laura Bajzától megtudta, hogy Vörösmarty, a nemzetnek ünnepelt költője s az ő legmélyebb tiszteletének tárgya szereti, az ifjú leányka határozatlan és regényes vágyainak tudatában töprengeni kezdett azon, vajon szerelméért képes lesz-e boldogítani a fennkölt lelkületű költőt s e kétkedés közepette merengővé vált. A különben vidám lelkületű leánykának e kedélybeli változását kétkedve és remélve szemlélte a költő s e bizonytalanság gerjesztette mélabús hangulatból fakadt gyönyörű költeménye, melyet később (1843. márciusában) nászadományul hozott a Csepen (Komárom-megyében) tartózkodó menyasszonynak. És a menyasszony büszke örömét, lelkesedését, mellyel e szellemi kincset vette, igen természetesnek találjuk, ha a költemény örök szépségeit kellőképp vizsgáljuk s megértjük.
    Ez ódában a költő a kedves merengésének okát kutatván s valószínűleg ismervén a lányka regényes ábrándozásra hajló lelkületét, a barát szelíd szeretetével óvja a túl merész vágyaktól s az igazi boldogság ismerésére tanít. Tárgyát tehát a boldogság bölcselete képezi, mindenesetre méltó tárgy ódai feldolgozásra.
    A költemény fő eszméje s sorokban van leghatározottabban kifejezve: „Ábrándozás az élet megrontója”, - „Ha van mit érezz, gondolj és szeress”, - „A bírhatót ne add el álompénzen”. Az első idézett sor a boldogtalanság okát, a második a boldogság tárgyias kellékét, a harmadik a boldogság érzetének szubjektív feltételét zárja magába. Összefoglalva a hármat, ez axioma fejezi ki az alapgondolatot: a boldogság, a megelégedés.
    Szerkezetét vizsgálván a költeménynek, a nyolc-nyolc soros bevezetésen és befejezésen belül a költemény dereka, a tárgyalás két fő részre oszlik, melyek közül mindegyik tizenhat sorból áll. Az első részben a jelzett alapgondolatot negatív oldaláról fejtegeti, a hiú ábrándozást okolván azzal, hogy a világnak annyi milliója közt oly kevés a valódi boldog ember; a második részben a jelzett bajtól óva, az igazi boldogság bölcseletét tárja fel. Így akár a tárgynak a szöveg számbeli arányaiban feltűnő szimmetrikus feldolgozását, akár a gondolatok logikai beosztását nézzük, szabályos művészi szerkezet tárul elénk.
    Versformáját tekintve a sorok hatodfeles és ötös jambusokat képeznek, melyeknek kifogástalanul zengzetes ritmusa csupán ez egy sorban biccen meg kissé:

„Ne nézz / ne nézz / hát vá / gyaid tá / volá /ba”,

a negyedik ütemnél, ami Vörösmarty korában megengedhető diftongus-számba ment s amivel Vörösmarty költeményeiben is elégszer találkozunk. A páratlan számú sorok hatodfelesek, a páros számúak ötösek; az egyméretűek rímlenek, tehát keresztrímek. Összecsengésükre nézve rímei részben tiszták, vagy assonancok, de vannak gyengébb ragrímek is.
    Ha versformájára nézve e költeményt nem is ítélhetnők éppen tökéletesnek, nyelvezetére nézve elsőrangú helyen áll az a magyar lírában. Stiljét a festői kifejezések egész halmaza ragyogtatja összhangban a tartalom fenséges eszméivel; emellett a költemény egész hosszán végig érzik a rábeszélő szeretet szíves hangja, melyben tendenciája gyökerezik. Nem hogy példákat kellene idéznem szóképekre és alakzatokra, de keresve is alig találok helyeket, melyek a stilbáj ilyen kellékei nélkül volnának. Egyébiránt verseinek tartalmi becsét és stilbeli szépségét mi sem tüntetni fel jobban, mint az a tény, hogy legnagyobb részük közkeletű szállóigévé lett s mint közhitelű életelv szájról-szájra száll. A stil pompájával csak a tartalom mélysége, a hangulat gazdagsága vetekszik, melyek eszünket, szívünket egyaránt táplálják és gyönyörködtetik.
    De áttérek immár a költemény részleteinek fejtegetésére.
    Az első két sorban, mellyel bevezetését megnyitja, a költő a merengés tárgya és célja után tudakozódik, kérdvén:

„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?”

    A merengés tárgya az emberi élet, mégpedig az átélt múlt s a még megélendő jövő lehet, iránya tehát kétféle, aszerint, amint a múltra vagy jövőre vonatkozik. A múltból a csalódás, a jövőből a bizonytalanság teheti töprengővé lelkünket. Ezeket fejezi ki a bevezetés derekát képező négy sorban a költő:

„Talán a mult idők setét virága
Min a csalódás könye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?”

Ijesztő a jövő azért, mert a múlt már fájdalmas volt s a csalódás sújtotta szív hajlandóbb a fájdalmas tapasztalatok alapján aggódni, mint remélni. A kettős érzés bizalmatlanságban olvad össze, s a lélek reményeszegetten néz a jövőbe, a fényesnek ígérkező jövőre a kétség árnya borul

„S nem bizhatol sorsodnak jóslatában
Mert egyszer azt csaluton kereséd?”

Az utolsó sor értelmének volt-e Laura életében valami történeti alapja, nem tudni; hanem akkor jelleménél, regényes hajlamainál fogva tarthatta a költő az esetet lehetségesnek; legvalószínűbb azonban, hogy e sorában az egyetemes emberre vonatkozik csupán, amit a következő rész kiinduló pontja enged sejtenünk. Hogy az emberiség annyi tagja mért boldogtalan, annak okát e szerint már a bevezetés utolsó sora érinti, úgy, hogy a bevezető és tárgyaló részt ennélfogva eszmei társulás – a legtermészetesebb kapocs – fűzi együvé!
    Ehhez képest a tárgyalásban mindenekelőtt rámutat a világ boldog embereinek gyér számára, mondván:

„Nézd a világod: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”

Aztán rögtön kijelenti ennek okát, a boldogtalanság legegyetemibb forrására utalva ez axiómában:

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul festett egekbe néz.”

Eszerint a boldogtalanság legfőbb okát a hiú vágyak táplálása, légvárak alkotása, önző és túl merész remények meghiúsulása, kancsal világnézet csalódása képzeli. Minden ember áhítja a boldogságot, de nem mindenki ismeri lényegét s a legtöbb csalúton keresi:

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hir? Gyönyör?”

A kor materialisztikus szellemének hatása alatt álló világnézet különösen a vagyonbeli gazdagságban, az egész világ hízelgő tapsaiban s az érzéki örömökben keresi a boldogság forrását. E hármas kört jelöli meg a költő e szókkal: kincs? hír? gyönyör? De a szívet ismerő filozof tudja, hogy az érző szívet ez mind ki nem elégíti, szemnek, fülnek, érzékeknek tetsző dolgok ezek, de a szív mélyébe nem hatolnak s aki cask ezeket hajhássza, jóformán sejtelmével sem bír az igazi boldogságnak, mert mindez

„… Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne
S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.”

    Vagyonhajsza, hírvágy, kéjelgés, kétes értékű örömök szűk körébe zárja a lelket, melyen túl nem lát s nem is kíván semmit, csak a meglevőt szaporítja s mégis – mintha érezné, hogy a szív üres – kevesli s telhetetlenségében zsugorivá, stréberré  és kéjenccé válik az ember. A telhetetlenség fogalma magába zárja az örökös vágy gyötrését, újabb s még erősebb alapja tehát a boldogtalanságnak s mennél nagyobb, annál messzebb vet az igazi boldogságtól, mert

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint:
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

    Íme a cáfolat, melyből az első a kincsvágya, a második a hírvágyra, a harmadik a kéjvágyra vonatkozik, s mindhárom a telhetetlenség oktalanságára mutat, mert kínos elégületlenségre visz – mely int a lázas beteg szomja, folyton éget, folyton gyötör, folyton emészt, a telhetetlenség tehát nagy veszedelem, melynek ellenében

Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.

Első feltétel tehát, hogy óva legyünk a boldogtalanságtól – a szerénység,mely távol tart mind az ábrándozástól, mind a mértékletlenségtől, mik az életet annyira megrontják, hogy mintegy képtelenné válik a boldogságra. Ezt recapitulálja a költő a boldogság bölcseletének negatív fejtegetésénél végül e sorokban:

„Ki szivben jó, ki lélekben nemes volt
Ki életszomját el nem égeté
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt
Földön honát csak olyan lelheté.”

Nem a sors tehát, hanem az emberi kedély tisztasága, szerénysége, ami a boldogságra képesít és jogosít. Meg kell tehát a szívnek elébb tisztulnia olyan vágyaktól, melyek nemcsak hogy boldogságra nem vezetnek, de romlásba döntenek, mintegy elő kell készíteni tehát a szív talaját, hogy benne a boldogság virága életerős gyökeret verhessen.
    Látnivaló, hogy a költő az eszmetársulás természetes kapcsán itt is – mint fentebb a bevezetésből a tárgyalásba – szinte észrevétlenül tér át a tárgyalás második felébe, melyben először új érvek kapcsán óv a ábrándozástól és int a megelégedésre, hogy majdan rámutasson a boldogság pozitív feltételeire. Az óvást a boldogságnak már megjelölt veszélyei alapján teszi, mondván:

„Ne nézz, ne nézz h át vágyaid távolába.”

Ne törődjél a messze jövővel, ne ékesítsd fel hiú vágyak hervadó virágaival, ne hitegesd magad, ne telhetetlenkedjél, mert

„Egész világ nem a mi birtokunk;” -

És ha az volna is, a szív csak akkor boldog, ha el van telve a gyönyörrel, melyet a való nyújt, azon felül többet éreznie lehetetlen s így a mi feleslegeset nyújt a pazar sors, élvezetlen marad, mintha nem is volna a mienk, mert

„A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Az impressziók minősége és mértéke határozza meg tehát a boldogság természetét és fokát. A sors adományaiból csak a szívünkbe gyakorolt hatás a mienk, a többi rajta kívül marad, mint a forrás, melyből szomjunkat olthatjuk, de az egészet meg nem ihatjuk. Az impresszió tehát a szív saját képi kincse, tetteink emléke, érzelmeink mennyiség s a szív befogadó képessége boldogságunknak korlátai. Nagy szív nagy érzelmekre és sok impresszió befogadására képes; a kisebb szív boldogságának korlátai szűkebbel, elemei fok és szám szerint szerényebbek, de a kettő közül az a boldogabbik, amely telibb, de nem telhetetlen. Olyan szív, mely a múlt minden emlékeit s a jövőnek minden ígéreteit felölelni s átérezni képes volna, nem is lehet, mert

„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;”

mégpedig azért, mert ennek a rengeteg tengernek

„Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek.”

Holt fény a múltból, ködvárak a jövőből intenek feléd s amannak komorsága, emezeknek csalfasága bátorítólag hat a kedélyre. Nemcsak sok tehát a szívnek múlton, jövőn egyszerre tépelődnie, de a bús emlék s a balga remény alkalmatlan, mintegy a kedély egyensúlyát bontó anyag a szív számára, melynek

„Zajától felrémül a szivmagány.”

A távol múltnak a jövőnek borús, ködös képeitől óvakodva, a közvetlen jelen biztos, határozott, reális adományai között kell tehát keresnünk boldogságunk anyagát, ami eszünket, szívünket, egész lelkünket betölti, a gondolkozó, érző és vágyó embert kielégíti és

„Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress.”

ha van, mi eszedet, szívedet, egész lelkedet táplálhatja, elégedjék meg a jelen szerény adományaival s ne epekedjél fényesebb jövő után.

„Maradj az élvvel kináló közelben
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz.”

A lehetőség, a reális való gondolat- és érzelemkörében maradva, ne áldozd fel a megelégedés édes érzetét csalóka álmodozásoknak és sóvárgásoknak, ne a szív kész örömeit a hiú képzelet csalfa ígéreteinek: a meglevőnek meg nem becsülése hálátlanság, a hálátlanság vétek s a vétekért bűnhődni fogsz, mert

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.”

Ennyi érvelésnek győznie kell s a lantos kifejtvén így a boldogság bölcseletét, a befejezésben immár közvetlenül a merengő kedveshez intézi szavait, egy gyönyörű hasonlatban kérve, hogy felismervén a jelennek becsét, derüljön föl az elandalodó lélek a hiú vágyak csalogatása ellenébe:

„Hozd, óh hozd vissza szép szemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.”

Az „elszállt madár” a merengőnek távol szálló lelke, a „meglelt zöldág” a bölcselkedés után fölismert boldog jelen, az „egész erdő viránya” a hiú ábrándok csalfa világa. A legutolsó  négy sorban a szerető szív esengésén átviláglik egyszerre az egész viszony,mely Vörösmarty és Csajághy Laura között volt. Hogy nem csupán a barát szól, a „nap” szó elárulja.* Megmutatván immár a boldogság útját a menyasszonynak, eseng, hogy derítse fel a barátot is, ki a boldogságot, melynek bölcseletéről zengett, az ő szívétől várja:

„Maradj közöttünk ifju szemeiddel
Barátod arczán hozd fel a derüt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette, bánatot, könyüt.”

(* Csajághy Laurával szemben a „nap” szóval egyébkor is élt, pl. mintegy két év múlva írt e soraiban:
„Nagy feladás vár rád: fiatal szivednek erényét
Tenni napul megtört életem árnya fölé.”)

Krajcsovics Soma

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17., 18. szám, 1895. ápr. 28., máj. 5.

Vörösmarty „Szózat”-a (Poetikai analysis)

 

    Vörösmartyt a „Szózat” par excellence a nemzet költőjévé avatta. Midőn Széchenyi egy részéről erős döfést adott a magyar faj léha hiúságának, mellyel halálos tespedése között múltján andalogni s régi fényében tetszelegni szeretet; másrészről a merész jóslattal: „a magyar nem volt, de lesz”, egy szebb jövő hitére villanyozta fel a nemzet már-már elalélt lelkét: - a költők közül Vörösmarty lobbantotta lángra Szózatával azt a rajongó lelkesedést, mely az átalakulás küzdelmére képesítette. A Széchenyi bizarr jóslata azóta a nemzet imája maradt. Hatása mind a kettőnek óriási lett, mondhatni, egy egész történelem. Amaz kíméletlenül ledöntvén a múltnak idolumát, a hátranéző a jövőbe nézeti, hogy ezt biztosítsa neki; emez a múlt emlékeinek szentségére és az isteni gondviselés őrködésére hivatkozva, ihlett intéssel szólítja és kötelezi a még kétkedő, tétlen nemzetet, választani élet vagy nagyszerű halál között.
    Imhol ez óda alapeszméje, mely a szózat nyitó- és zárósoraiban fölzendül: „Hazádnak rendületlenül légy híve”, mert „itt élned, halnod kell.”
    A „szózat” értelme szerint valláserkölcsi fogalom és szó, mely fensőbb szellemtől eredő komoly intést jelent.* (* A héber költészetben gyakran találkozunk vele; ilyen például az égő csipkebokorból felhangzó Úr szava Mózeshez; vagy a Damaskusba siető Pál apostolt megtérítő égi hang stb.) Ezt a voltaképpi szózatot a nyolc első sor képezi, mely végül ismétlődik, egyrészt nyomatékosság végett, másrészt, hogy a szerkezetet kerek egésszé zárja.* (* E nyolc sor eredeti szövege, melyet Vörösmarty 1835-ben szerzett, így hangzott:

Hazádhoz mint szemedhez
Tarts hiven óh magyar!
Bölcsőd és sírod az neked,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen a sors,
Itt élned, halnod kell.

    A következő évben, 1836-ban az egészet elkészítvén, e kezdősorokat is megválasztotta. Dallamát Egressy Béni írta.)
A költemény derekában először hivatkozván a múlt dicsőségeire és gyászaira, a múlt irány tartozó kegyelet nevében a hazához ragaszkodás kötelességét fejti ki (3., 4., 5. vsz.), azután a megfogyott de meg nem tört nemzet jelenéből a művelt világnak erkölcsi tisztéből s az igazságot gondviselésből önbizalmat merítve, azt az erős hitet motiválja (6., 7., 8., 9. vesz.), mely végül vátesszé ihleti a költőt s megláttatja vele a nagyszerű jövőnek fenséges alternatíváját, az alapeszmének: „itt élned, halnod kell” empatikusabb variációját (10., 11., 12. vesz.), mely után a múltnak, a jelennek s a jövőnek eszmekörén megerősödve, parancsoló következményképp hangzik fel újra a „rendületlenül”.
    Az egész költemény nyelvezete tömör, erőteljes választékos és fenséges, telve a gondolatoknak megfelelő remek alakzatokkal és szóképzésekkel. Tetőpontjára a stil a jóslati részben hág. A verselés technikája kifogástalan. Páratlan számú sorai négyes jambusok, a párosak hármasak. Utóbbiak rímlenek, de itt is, mint általán Vörösmartynál, igen szerényen rímlenek ama hatalmas összecsendülések nélkül, melyeket Arany assonanceaiban találunk.
    De lássuk immár a „Szózat” jelességeit részleteiben. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.

1. Hazádnak rendületlenül
Légy hive, óh magyar!
Bölcsőd az s majdan sírod is
Mely ápol s eltakar.

2. A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élnek, halnod kell.

    Ez voltaképpen a szózat, a nemzet géniusza nevében fölhangzó intés, mely az első két sorban a hazához ragaszkodásra int, a többiben pedig e ragaszkodást energikus rövidséggel megokolva, kötelességgé erősíti. E megokolásban gradació van, amennyiben nemcsak a szülőföldnek éltünkben s holtunkban nyújtott adományaira s az ezekért tartozó hálára – mint morális argumentumra – hivatkozik; de rámutat arra a kényszerűségre – mint reális érvei s –, mely az európai népek közt magában elszigetelt eme fajt e helyhez köti, jó és rossz sorsban itt maradásra kényszeríti. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.
     A következő három versszak a hazaszeretet történelmi érvelését foglalja magában, az ezer éves múlt iránt tartozó kegyelet alapján,  melynek felidézésére a költő egyszerű idősor szerint rámutat oly epikai és tragikai nagy emlékekre, melyek a honfi szívet méltó büszkeséggel töltik el, nevezetesen: a honszerzésre, a Hunyadyak fénykorára és a szabadságharcokra, a jog, a dicsőség s az áldozás eme váltakozó képeire ily menetben:

3. Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyŧ;
Ez melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

4. Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

5. Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harcz alatt.

    A legjobbak elhulltak, a fényes diadalokra gyászos küzdelmek árnya borul, de az áldozat, mit a szabadság hősei vérük ontásával hoztak, nem veszett egészen kárba, ha a múltból csüggedő szemünk a jelenbe tekint, lelkünk erőt merít a „meg nem töretés” tudatából s a kegyelet fohásza önbizalommá erősödik, mert a nemzet életereje megmaradt.

6. És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után
Megfogyva bár, de törve nem
Él nemzet e hazán.

    Az életerő e próbája az önbizalomnak első forrása. Emellett az élet-halálharcok, a gyászos csapások, melyek megfogyasztották a nemzetet létszámában, de életerejét meg nem törhették, méltó részvétet költhetnek az emberiségben, a művelt nagyvilágban, különösen Nyugat-Európa népeiben, miért is a nemzet a létjognak követelésével ehhez fordul és sorsáért ezt is felelőssé teszi.

7. S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

    A művelt világnak e rokonszenves érdeklődése s erkölcsi kötelessége az önbizalom második forrása. A harmadik forrás a legszentebb és legmegbízhatóbb: az isteni gondviselés, mely az erkölcsi világrend alapját képezi s melynél fogva

8. Az nem lehet hogy annyi sziv
Hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért;

9. Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksuly alatt.

    Az isteni gondviselés nem nézheti közömbösen sem a múltnak, sem a jelennek nagy küzdelmeit. E hit magasztosan fölemelő, bár remény és balsejtelem cikáznak át rajta. E hit prófétává ihleti a nemzet költőjét, amikor a múlt kegyeletes nagyságán s a jelen biztató szent törekvésein erősödve merészen a jövőbe tekint, hogy ott is rámutasson olyan  momentumokra, melyek a kitartó, rendíthetetlen hűségre köteleznek. A válság nem lehet messze: a jövő vagy egy jobb életet fog hozni, vagy, ha kell, halált, de tiszteletet parancsolót. Az élet százezrek hő imáinak teljesedése lesz, de a halál, ha jönnie kell, csak az ellenséges hadakon ontott vérfürdőn át jöhet: oly tragikum, melynek láttára az emberiség szemében gyászkönny ül. Ez értelme a szózat és a nemzet drámája végkifejlésekint látnokilag zengett alternatívának:

10. Még jőni kell még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

11. Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

12. S a sírt, hol nemzet sülyed el
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ül.

    Íme, ezen kétes, de nagyszerű jövőt tárja fel nemzetének a költő. És a nemzet rajongó lelkesedéssel hitt 1848-ig a jobb jövő reményében, amidőn a költő hite a bekövetkezett nagyszerű élethalál-harcban megvalósulni látszott.
    „Midőn a forradalom árja elzúgott – mond Gyulai –, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzeti jövőjébe, szállott sírjába.”
    És a költő nem csalatkozott: az ország temetővé vált, de a feltámadás reményével. Akik azon idők gyászát átélték, emlékezni fognak, hogy az ország csak erőt gyűjteni vonult magába; és annyi ezer szív nem hiába tört meg: mert eljött egy jobb kor mely után buzgó imádság epedett milliók ajakán, nem valami ábrándos álomkép alkotta jobb kor ugyan, de amilyent csak a való törvényeinek talaján létesíteni szabad. Ma e harcokat is a szabadság azon küzdelmei közé soroljuk, melyek emléke új kapocsként fűz még szorosabban e földhöz. És ha még folyvást hord nehéz harcokat rejtelmes keblében a jövő, úgy hadd zendüljön tovább is a múltnak s jelennek szigorú tanulsága, a jobb jövőnek záloga:

Légy híve rendületlenül
Hazádnak óh magyar!

    Igenis rendíthetetlenül! Most annyi szent vívmánynak birtokában még rendületlenebbül, mint valaha, mikor aránylag kevesebb volt a veszteni valónk. Elemi csapások egyre-másra próbára teszik a sokat szenvedett ország népeit; külügyi viszonyaink között ország népeit; külügyi viszonyaink között keletről egy nagy kérdőjel kísért, idebent faji fondorlatok leskelődnek a magyar állam egysége ellen.
    S ennyi óvatosságra és vállvetésre intő időjelekkel szemben ugyan mit tapasztalunk?
    Az aggodalmas hűség helyébe lép az ősi bűn: az elbizakodás s a nemzet testét szerte tépi az ősi átok: a pártviszály. E rémeket egész sereg emberi gyarlóság kíséri s a felburjánzott szívben csenevész virág az önzetlen hazaszeretet.
    Azért koronkint csendüljön meg az élet zsivajában az Arany visszhangzó szózata:

Hallottad a szót: „rendületlenül”?
Ábránd, hiuság, muló kegy, javak,
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Óh értsd meg a szót árban és apályon
- Szirt a habok közt – hűséged megálljon.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12., 13. szám, 1895. márc. 24., 31.

VÁZLAT - Zalán futásának politikai fontossága

    I. Politikai és társadalmi viszonyok. A rendi alkotmány gyengeségei. Magyarországot 1822-1825-ig törvénytelen rendeletek által kormányozzák. A középnemesség a megyei élet körébe szorul s onnét védi az alkotmányt. A főnemesség nemzetietlensége. Közművelődési mozgalmak csak gyéren mutatkoznak. A gazdasági élet pang. Vörösmarty ez időt „tehetetlen kornak” nevezi.
    II. a) Költőink felfogása e korról: dicsőítik a múltat, korholják a jelent, nem bíznak a nemzet jövőjében. Berzsenyi e felfogásnak minden irányban kifejezést ad a Magyarokhoz című ódában. Ebből az eszmekörből merített Vörösmarty is.
    b) Zalán futása 1825-ben jelent meg. Vörösmarty művének tárgyát a nemzet történetének legfontosabb mozzanatából, a honfoglalás köréből vette. Ő is dicsőíti a múltat, fájdalommal nézi a jelent s reménytelenül tekint a jövőbe. (Az idevágó részeket a műből ki kell emelni.)
    c) Politikai célzata (alapeszméjében kifejezve): a süllyedő magyar nemzetet egy új honfoglalásra buzdítani. Vörösmarty szózata nem veszett el hatástalanul; a körülmények megérlelték s az új honfoglalásnak megindítója Széchenyi István lett.
    Ebben áll Zalán futásá-nak politikai fontossága.

(T. S.)

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 9. szám 1895. márc. 3.

VÁZLATOK – Arany J. balladáinak lélektani alapja - Vörösmarty

 

    A ballada a lelki küzdelmek rajza s a lélektani igazságon alapszik. Ez pedig abban áll, hogy az, aki vétket követ el, bűnhődik. Arany balladáiban bűnhődések gyanánt a lelki betegségek szerepelnek. A hős a körülmények hatása alatt s a benne uralkodó szenvedélytől ösztönöztetve vétséget követ el, - eléri az isteni igazság karja s nem annyira testileg, mint erkölcsileg megsemmisül.
    Példák: V. Lászlót a lelkiismeret súlya alatt káprázatok gyötrik, majd méreg által pusztul el Eduard lelkét szintén a lelkiismeret vádja zaklatja, az Árva fiú mostohája megörül, hasonlóképpen Ágnes asszony és Kund Abigél. Tuba Ferkó bűnhődése a káprázat gyötrődése, Vörös rébéké testi halál. Bor vitézben a leány bűnhődésének alapja a vakmerőség, amellyel legyőzi nőies félelmét s szembeszáll a természet viharával. A Hídavatásban az ifjú lelkiállapota, a helyi és időbeli körülmények magyarázzák rémes vízióját és öngyilkosságát. Bende vitéz szabálytalan viadalának büntetése szintén vízió, majd az őrjöngés. A hősi balladák alapeszméjük fensége s magasztossága által tűnnek ki. Főbb eszméik: az anyai szeretet boldogító ereje, a női erények fénye, a magyar amazon hősies bátorsága, az apródok ragaszkodása és hálája, az erkölcsi győzelem fensőbbsége. A történeti balladák közt szomorú végűek is vannak, tragikus csak Török Bálint sora, ki ingatag, dőre politikájának lesz áldozatja. Az Egri leány megható halála a női vitézség és hősiesség megdicsőülése, az erkölcsi eszme fényes győzelme. Zách Kláraés a család sorsa fájdalmat és levertséget kelt; Endre királyfi túlságos hiszékenységének és tapasztalatlanságának szánalomra méltó áldozata. Szondi halála az erkölcsi győzelem diadala, a Hunyady család szomorú sorsa gyöngéd, megható képe s bús özvegynek és az elhagyott árváknak.
    Kedves, derült színezetűek a többi történeti balladák, de mindnyájan kiválnak alapeszméjük fensége és magasztossága által.

***

Hervadása liliom hullás volt
Ártatlanság képe s bánaté.
VÖRÖSMARTY

    Mielőtt Vörösmarty a „Szép Ilonka” feldolgozásába fogott volna, e két sort készítette el s e két soron tűnődve, gondolkozva írta meg gyönyörű költeményét, mely először a Bajua Aurorá-jában jelent meg 1834-ben.
    Mi a tárgya? Mátyás egy vadász kalandja a Vértes erdejében. Mátyást kerüli a vadász-szerencse, vad helyett a szép Peterdi Ilonkára akad, aki lepkét űzve vetődik közelébe. Mátyás Peterdinél. A lakoma. Peterdi jelleme. Mátyás mint íródeák miben különbözik Mátyástól, a királytól?
    Van-e szép Ilonka hervadásában indokolt igazságszolgáltatás? Hiszen ő véletlenül találkozik Vértes vadonában az ismeretlen királlyal, - tehát, nemcsak hogy vétség, de még tévedés sincs benne. Nyugalma, boldogsága úgy száll el, mint megrezzent kezéről első találkozáskor a pillangó. Érzésében hallgatag, vágyaiban szerény s merengésében csendes, - ezzel csak nem követ el vétséget? Miért kell neki mégis elhervadnia? Azért, amiért a liliomnak, melyhez a költő őt hasonlítja: természeti kényszerből! A liliom se vétkes, síne az ártatlanságé, - de élete rövid s pusztulása, hervadása természeti kényszer.
    Nem mindig azért pusztulunk el, mert mi vétkezünk, hanem elpusztulhatunk, ha ártatlanok vagyunk is, de más a vétkes. Áldozatul esünk mások vétkeinek, mint a liliom a gyászoló özvegy kezének, aki talán halott gyermeke koporsója számára tépi le száráról s talán éppen akkor, mikor legteljesebb virágában ragyog, s legpompásabban ragyog.

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 2. sz. Budapest, 1895. jan. 13.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Emléklapra

Sötét eszmék boritják eszemet,
Szívemen istenkáromlás lakik;
Kivánságom, vesszen ki a világ,
S e földi nép a legvégső fajig.

Mi a világ oh mit érhet nekem?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent!
Miért én éltem, az már dulva van

Ily férfitól nemes hölgy mit kivánsz
Emléklapodra? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.

Koldulni járnék ily remény s hitért,
Megvenném azt velőm és véremen!
Imádkozzál, tán meghallgatol,
Csak ez segíthet ily vert emberen.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Virág és pillangó

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok virága,
Kikeletnek zsenge ifju ága.
S égek érted első fájdalommal,
Mely szivemből könnyet és fohászt csal.
És fohászom illat a szelekben,
Gyenge harmat a könyü szememben.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy kis ég van a könyű cseppjében,
Lelkem száll az illat özönében.
Jer, fürödjél e köny-ég árjában,
Vagy szunyadj el illat mámorában.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmulik, míg örömet cseréltünk.
Éljük át e kort egy pillanatban.
Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.
Jer, borits el fényes szárnyaiddal,
Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;
És ha édes életed kifárad,
Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Madárhangok

Szól a pacsirta fönn lebegvén
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelíd leheleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél- s nyomornak vége már,
Derült az ég, nyílt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld.
Oh kéj, öröm!
Oh kéj, öröm!
Gyönyörtanyánk leend a föld.
*
Jön a veréb, a nagy faló,
Röptében ígyen szólaló:
Csip, csep!
Csip, csep!
Nem kell egyéb, mint hulladék,
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek,
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem,
Csip, csep!
Csip, csep!
Nekem nem kell nagy élelem,
Csak egy kis elhullt búzaszem.
*
És jőnek a zenészek:
Pintyőke és a csíz,
A cinke és rigófaj,
S a cifra tengelic;
S a merre csak tavasz van,
Erdő, mező, berek,
Víg énekök zajától
Harsogva fölzeneg.
Mind boldogok, s vigadnak
A nyár utójaig,
S öröm s a dal hevétől
Reszketnek tollaik.
Csak egy, a fő müvésznő,
Egy gyönge csalogány
Csattogja gyász zenéjét
A cserje vad bogán.
És annyi fájdalom van
És annyi kín szivén:
Embert megölne százszor
Ily gyilkos érzemény:
Hol éjeim?
Hol napjaim?
Szerelmeim?
Vigalmaim?
Ah messze más vidék határain
Lekötve vannak
Mély bánatomnak
A hitszegő társ könnyü szárnyain.
Ki hallja meg,
Hogy szenvedek,
Hogy szüm beteg?
A rengeteg!
A rengetegben hang viszhangra lel,
Nekem magamnak egy hang sem felel.
Ha sas vagyok
S vad keblem ég,
Fenn szárnyalok,
Fenn mint az ég,
S a nap tüzéhez adva lángomat,
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
De én, de én
Csak sírhatok,
Oh én szegény!
S meghalhatok.
Szakadj ki lelkem, s zengj el mind dalom:
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Salamon átka

 

„Átok reád, magyarok hazája,
Átok reád, te pártos, büszke nép!
Ingadozzon fejed koronája,
S mint az árnyék, legyen oly sötét.
Mint kemény kard, oly kemény sziveddel
Meg ne békélj soha önfeleddel.

És te isten! A ki fölkenettél,
Hogy viselném földön képedet,
Elfelejts, ha meg nem védelmeztél;
Nem kivánom több kegyelmedet.
Salamonnak nincs hol maradása,
Földön nyugta, égre vágyódása.

A lesújtott angyalként imigyen
Átkozodik a futó király,
Tört sisakja, pajzsát elvetette,
S kardja csorba csonka vasból áll.
Vért piroslik hősi arczulatja,
Honfivért a kardnak markolatja.

Teste dúlt, de lelke még dúlottabb;
Tátog a seb véres oldalán,
De nagyobb az s jobban ég szivében,
Melyet érez vesztett koronán.
Futva fut; de bármi gyors futása,
Vele száguld keble óriása.

S már folyók és rónaság vidéki,
Bérczek, völgyek, elmaradtanak,
S a határnál a futó elébe
Egy vad erdő lombi hajlanak:
Ott elvész a bús lovag pályája,
Ráborulván rengeteg homálya.

És az év jár, sárga koszoruját
Veszti, váltja a komor vadon,
Felzendül az elhalt dal koronként
A viruló ifju lombokon;
Agg a szarvas, feje ágazatján
Éve számát büszkén mutogatván.

És az évek multán a vadonban,
Domb alatt, hol forrás csörgedez,
Melyhez a vad csörtető robajjal
Jár, ha hévtől szomjan epedez,
Egy jámbornak áll kis kápolnája
Nyilt, födetlen, ég mosolyg le rája.

Egy letüzött kard a szent kereszt ott,
És az oltár isten-adta föld,
Térdepelve éjt, napot hosszában
A remete ott áhitva tölt;
És ragyogva omlik el szakálla
Mindenik szál lelki béke szála.

Kebelében szenvedély hatalmi
Rég nyugatra csillapodtanak,
Arczain vad indulat vonási
Lágy-szelidre elsimultanak;
Egy ohajtást rejt s mond szive, szája
„Boldogúljon a magyar hazája!”

S elhal a nagy átok, messzetünvén
A királynak gőgös álmai:
És az ember jobb természetének
Visszatérvén aggodalmai;
„Légy szerencsés rokonim hazája
S a szerencsét önerőd táplálja.”

Igy ohajt és teste romladékán
A halálnak gyilkos karja győz,
Összeroskad a hervadó levéllel
Eltakarja őt a sárga ősz.
S a királynak puszta sír-hazája
Most vadaknak orditó tanyája.

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.

Szana Tamás: Magyar költők szerelmei – VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855)

    VÖRÖSMARTY szerelme nem olyan szenvedély volt, aminőnek a nagyközönség képzelődése rendesen a költők szerelmét szokta kiszínezni. Nem volt abban semmi kalandos, semmi regényszerű. A költő nem dobta oda magát lángoló szenvedélyének, nem keresett az utókorra is átszálló regényes epizódokat; hanem szeretett azzal a mély és őszinte vonzalommal, mely mások elől, úgyszólván, rejtegeti imádatának tárgyát s ha elnyeri azt: a családi tűzhely melegénél él csöndes boldogságának; ha el kell veszítenie: magába zárja fájdalmát s kegyelettel őrizi a szép napok édes-keserű emlékeit.
    Vörösmarty sorsára két nőnek volt elhatározó befolyása. Az egyik lángolásra gyújtotta szívét és sok ideig volt tárgya ábrándjainak, anélkül, hogy a költőt igazán boldogította volna; a másik, kit férfikorának delén tanult meg ismerni, nem izgatta képzelődését, de annál mélyebb, igazabb hatást gyakorolt kedélyére s a családi élet édes örömeit szerezte meg számára.
    Alig volt több húsz évesnél, midőn szíve először megnyílt a szerelem érzelmeinek. A fiatal költő ez idő tájon, mint Perczel Sándor fiainak nevelője, Tolna-megyében lakott, azon a természet bájaival dúsan megáldott vidéken, melyet déli táj és völgység címen nem egyszer emleget lírai és epikai költeményeiben. A völgység tündére Perczel Sándor legidősebb leánya: Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, egy bájos, élénk szellemű, fiatal leány, ki csakhamar lángolásra szította a költő képzelődését s később is mintaképül szolgált az eposzok nőalakjainak ábrázolásánál. Vörösmarty életírói legalább nem mulasztják el följegyezni, hogy a deli Hajna, a szelíd Enikő, a bús Ida legszebb vonásikban, mind fiatalkori ideáljára emlékeztetnek, sőt a „szöghajú, nyájas Etelka” egyik legszebb alkotásában névleg is szerepel. E női alakok megannyian a szűzi szemérem és mély érzelmek bájaiban jelennek meg Vörösmartynál s ezekkel a tulajdonságokkal ruházza fel a költő titokban imádott kedvesét is, midőn felőle bizalmas barátaihoz írt leveleiben megemlékezik.
    Hogyan támadt, miként erősödött ez a vonzalom s minő volt a vége: megbízható adatok hiányában nehéz volna megállapítani. Egyedül hiteles följegyzéseket csakis a Zádor Györgyhöz intézett bizalmas levelek szolgáltatnak, melyek egyikében minden habozás nélkül vallja be a költő, hogy áldja Etelkáját, mert „általa fejlett ki benne minden érzemény”. Egy másik levelében már azt is elárulja, hogy „Szép leány”-ának írásakor reá gondolt s mindent neki köszönhet.
    A „Szép leány” Vörösmarty első költeményei közt foglal helyet s még ábrándokban élő idealista gyanánt mutatja be a fiatal költőt. A patakban fürödve pillantja meg kedvesét, amint csábító mozdulattal hajtja meg fejét s kis virágot tart kezében, - „parti növényt”.
    A költő képzelődése megmozdul a tünemény látására s egész sorozatát teremti meg a képekbe burkol vágyaknak, ama kor költői divata szerint, szertecsapongásban forgácsolva szét az érzelem erejét:

Játszva zúg a szél fülébe
Kedves titkokat,
Játszadozva hajt fejér
Rezgő ágakat.

Ág ha volnék, meghajolnék
Én is szívesen,
A szellővel rálehelnék
Titkon, édesen.

Gyönge tagjait csókdossák
Fürge halfiak;
Rá bámulva meg-megáll és
Nem zúg a patak.

Hajh! Magam is beh megállnék,
Volnék csak patak!
Vagy bár köztetek lebegnék
Boldog halfiak!

    Majd lejjebb, nem eléggé tiszta fordulattal, így folytatja:

Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
Igy megcsaltanak!
Hozzá képest, a mi szépnek 
Látszott, holt alak.

S mennyivel szebb más élőknél
Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
Élő termete.

Mert csak  képe termetének
És árnyéka az,
Melly a vizben habnövésü
Lányként hajladoz.

Ott a parton andalogva
Fenn áll szebb maga:
Ő a szivnek, szerelemnek
Tündér csillaga.

    A költemény hangja, fordulatai világosan éreztetik, hogy a szerelem Vörösmartynál eleinte csak költői ábránd volt, melyet később a leány sokszor csodált bájai érleltek szenvedéllyé. Az igénytelen, tartózkodó és szótalan ifjúnak azonban kevés reménye lehetett ahhoz, hogy vonzalmával az óhajtott révpartba juthasson. Perczel Sándor katonaviselt ember, büszke és vagyonos úr volt, ki nem örömest látta volna, ha az igénytelen külsejű s amellett vagyontalan nevelő a család büszkeségéhez: Etelkához fordul vonzalmával s meglehet hasonló érzelmeket ébreszt a leány szívében is. Vörösmarty szerelme 1821-22-ben kezdődhetett s noha nincs adatunk reá, hogy a leány visszautasította volna vonzalmát, annyi bizonyosnak látszik, hogy reménytelenül szeretett. A korán érett ifjú jól látta a boldogsága előtt álló akadályokat s noha erős küzdelmek árán, mindvégig vonakodott a vallomástól. Még leveleiben sem tesz említést néma szerelmi viszonya felől s csakis 1825-ben kezd szólani róla barátjának, Zádornak, mintegy enyhületet keresve abban, hogy részesévé teheti őt titkának. E levelek,melyeket Gyulai Pál a Zádor-családtól kapott fölhasználás végett, sejtetik,m ily erős küzdelmeket kellett vívnia a költőnek, hogy szerelmi szenvedélyét legyőzhesse és saját boldogságának árán szerezze meg a család nyugalmát, azét a családét, amely iránt hálára vala kötelezve.
    Kétségtelen, hogy Vörösmarty Etelka boldogságáért mondott le szerelméről; de bár az elhatározó pillanatban a szív és elme küzdelmében ez utóbbié volt is a győzelem: a költő nem tudta feledni majd édes, majd fájó szenvedéseinek színterét s 1825 augusztusában le akart rándulni Tolna-megyébe, hogy még egyszer, utoljára lássa azokat, kiket annyira szeretett. Tervét azonban megmásította s aug. 27-én azt írja Zádornak, hogy szept. 8-dikáig Pesten marad s azután nem siet igen, mert nincs számára ottan semmi is. „Ha a sötétség országába mennék – szól –, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdeztem, meddig marad el, vagy még visszajő-e? Mert mit használ a valóságot úgyis elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenül vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan lengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei s amely még csak haldokol közöttük, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomba szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, ami pedig azon kívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztül látsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy* miért nem tanultam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyasszanak meg, el Kaukázushoz, hogy temessen el, ítt meghalt testemnek fájni fog a föld is; nem h hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom velőm s talán minden hajam szála el van foglalva általa.” (* A költő egyik tanulótársa, ki keletre készült a magyarok őshazájának fölfedezésére.)
    A soká rejtegetett, de végre is egész erejével előtörő szenvedély szól hozzánk Vörösmarty soraiból. Legyőzni, megtagadni szeretné szerelmét; de annyira erőt vett rajta, hogy szabadulnia tőle már alig lehet, s bármire gondoljon is, örökké csak egy kép lebeg előtte: a reménytelenül szeretett leány alakja. Hiába határozta el, hogy nem siet körébe, egy hó múlva már a Perczel-családnál találjuk és szept. 28-dikánegykori boldogságának tündérországából küldi leghosszabb és legjellemzőbb levelét Zádorhoz. „Itt vagyok – írja neki Vörösmarty – s itt van elválhatlan társam, a reménytelenség. Minden, ami sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogy voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen s mikor megjöttem, már itt volt. Óh, barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, ami bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, amim tollamra jőnek. S ha csak századrésze lesz is a valóságnak bennök, elég az arra, hogy szánakodjék rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, ami vigasztalásomra lehetne; részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körülem édes dalával, de bár maga a megtestesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet; amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestől s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott és szinte megkeményített lejövetelem előtt, annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbül és szinte megfásulva állottam előtte első pillanatban s ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet s hálát adtam istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod, gyarlók, az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam s ő ismét hozzám jött hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csekély kérdésért is a szemérem harcol, óh akkor, barátom, ne legyek-é oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám istenemet, hogy őtet láthattam s erősen fogadtam őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Óh csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s amit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nemsoká marad. Kímélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint amely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem a ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bízvást vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat éves koromtól fogva nevelhettem volna mostani ésszel magamat: Maróthy most nem menne maga s én nem tépelődném gyávaságomon.”
    Lázongó érzelmi később lecsillapodnak; a hideg elfásulás vesz erőt rajta s november 6-dikán már ezt írja barátjának: „Képzelheted, hogy lehet annak dolga, akit végtelen pusztában kezd megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bíbor köntösében s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl; de el vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jókedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek.” Majd vidámságot erőszakol magára és gyöngeségének gúnyolásába akarja ölni fájdalmát. „Lásd – írja szintén Zádornak –, lassankint beleszokom a jókedvbe, ki tudja, belehalok-e? Az gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassankint s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem amit akar, bálványt vagy bitót.” Etelka képe ezután még csak egyszer tűnik föl leveleiben, s ezúttal már nem a szenvedély, hanem a nyugodt lemondás hangján emlékezik meg felőle. „A napokban – írja 1827. aug. 28-ról – itt lesz Etelka; nem tudom, megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt; akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg se vidíthat, annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén, borzadjak magamtól.”
    A költő leveleiben nem emlékezik meg többé első kedveséről, de a szeretett leány emléke azért még ezután is gyakorta fölmerül költeményeiben. Etelka felől egykorú följegyzésekben nem találunk bővebb megemlékezést; csakis annyit tudunk róla, hogy később férjhez ment, de nem volt boldog, sőt sokat szenvedett.
    Vörösmarty első föllángolása s amaz újabb szerelem közé, mely a házas élet boldogságát szerezte meg számára, közel tizenöt évi időköz esik. A költő lantján ez idő alatt csak ritkán szólal meg a szerelem hangja; most már csak a múltak szomorú emlékeiből táplálkozik s kerüli, hogy szíve megnyíljék egy újabb szerelemnek. Költői hírneve s a hű barátok ragaszkodása azonban nem képesek kielégíteni kedélyét, melyben újra és újra erős vágy ébred a családi élet csöndes boldogsága után. De ez a vágyakozás csakhamar a sötét tépelődésnek ad helyet. A férfikora delén álló Vörösmarty, kit ekkor már a haza első költője gyanánt emlegetnek, még mindig nincsen olyan anyagi körülmények között, hogy egy szeretett nőt minden habozás nélkül le tudna kötni kilátás nélküli pályájához. Ez a tudat habozóvá, tartózkodóvá teszi őt s midőn szíve zárkózottságában is földobog: újra az ész szavával igyekszik elcsöndesíteni érező szívének újabb kívánságát.
    A „Késő vágy” szépen jellemzi ezt a hangulatot:

Túl ifjuságimon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán
Túl a reményeken,
Mellyekre hidegen
Éjszinü szemfödőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a sziv életén
Nyugodtan éldelém
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot,
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam ujolag,
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, a mit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Melly annyi kéjt adott,
A kinba fult gyönyört,
Melly annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjuság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A komor alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

    Egy sokat szenvedett s csalódását mélyen érező szív érzelmei szólanak hozzánk e költeményből. A nő, kire Vörösmarty céloz benne, Csajághy Laura, Bajzáné testvére volt. Vörösmarty 1841-ben látta először Bajzánál, kivel egy házban lakott. Az érdekes arcú, hollófekete hajú, könnyed, karcsú termetű leány, ki játszi kedélyű volt, anélkül, hogy a kacérságot ismerte volna, mindjárt első látásra elbájolta a külső benyomások iránt rendkívül fogékony költőt. Vörösmarty vonzalma minden újabb találkozásnál erősbödött s bár a „Késő vágy” tanúsága szerint, a megfontolást hívta segélyül, hogy ébredező érzelmeit elnyomhassa, nem sikerült leküzdenie szerelmi szenvedélyét. Közel egy évi habozás után végre megnyílt Bajzának s a jó barát vállalta magára a tolmács szerepét Lauránál, ki mind az ideig mit sem tudott a költő szerelme elől. A fiatal leányt meglepte a vallomás s bár eleitől fogva nagy vonzalommal viseltetett Vörösmarty iránt, a váratlan nyilatkozat hallatára töprengett: vajon képes lesz-e boldogítani a költőt, aki iránt addig csak tiszteletet érzett?
    Laurát e pillanattól kezdve elhagyta régi jókedélye, álmodozóvá, sótalannál lett s amikor csak tehette, magányt keresett. Vörösmarty észrevette a gyors átváltozást s ennek hatása alatt írta meg a „Merengőhöz” című híres költeményét, melyben halhatatlan emléket állított második szerelmének.
    Vörösmarty, mint jó barát és bölcs tanácsadó szólal meg a költeményben; szerelmi vágyakozását csak leplezett szavakban érezteti, de érzelmei mindinkább erőt vesznek rajta s hangja az utolsó sorokban már az édes csengés hangjává válik:

Ne nézz, ne nézz hát vágyad távolába;
Egész világ nem a mi birtokunk;
A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Mult s jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától fölrémül a szivmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kináló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, óh hozd vissza szép szellemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszálló madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja ettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

    A költemény célzásai világosak; Vörösmarty nyilatkozott s Laura menyasszonya lőn. Midőn a költő 1843-ban Csepen, Komárom-megyében meglátogatta Laurát, a „Merengőhoz” című, addig senkinek nem mutatott költeményét írta le neki nászajándékul.
    „Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot? – szólt Gyulai Pálhoz. Vörösmartyné elmerengve, midőn az évek múlva elkérte tőle a kéziratot, hogy összehasonlíthassa a nyomtatvánnyal.
    A menyegző 1843. május 9-én ment véghez Pesten.
    Vörösmarty nemcsak költői eszményképét csatolta magához Laurában; de egyúttal a szerető hitvest is, ki jóban, rosszban egyaránt részese volt s ismerte nagy föladatát, midőn „fiatal szívének erényét” tette napul a költ „megtört élete árnya fölé”.
    Vörösmarty aláhanyatló korának napjait, a hazafi-fájdalom szenvedései közt ő sugározta be szerető szívének fényével s ő volt az is, kinek karjai közt 1855. nov. 19-dikén a testben és kedélyben egyaránt megtört költő lelkét kilehelte.
    Csajághy Laura még huszonhat évig viselte özvegyi fátyolát a költő halála után.

    

Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája