Rimay János: Jöjj mellém, szent Isten…

Jöjj mellém, szent Isten, mert kívüled nincsen

reményem, segedelmem,

Lássa ellenségem, teljes hadam, népem,

hogy van hű fejedelmem,

Kinek nagy hevében és vezérlésében

köt szablyát fel seregem.

Emelj te is zászlót, ne legyen rémült holt

szívemben lengő hitem,

Hogy azt követhesse, szüntelen nézhesse

szememmel tekintetem,

elmémet vezérlje, mihelt valamire

szándékomot térítem.

Ha ezt megnyerhetem, ottan nem félhetem

ellenségem fegyverét,

Nem kell is kívánni, hogy siesse adni

szomszédom segitségét,

Semmi se köz erővel törhetem veled el

ellenségemnek fejét.

Nem éles kard éli, tudom, győzi s veri

ellenségem seregét,

Hanem az te karod, azholott akarod,

hogy kinyújtsa erejét,

Mihelt megijeszted, szörnyen elterjeszted,

s futván hányja fegyverét.

Szoktass arra azért, hogy tudjak mindenért

az te erődhöz esni,

Ki csalhatatlanul hozzánk mennyből járul,

nem szokott is megkésni

Annak, ki hitivel s kész készületivel

tudja járt útán lesni.

Te légy hitem célja, lelkemnek páncélja

s szablyám éli, acélja,

S így bátor lehetek, semmit nem félhetek,

dolgomnak nem lész héja,

Terjed merészségem, rémül ellenségem,

romolván kardja s íja.

Népe sokságában, szekere számában

ámbár ő dicsekedjék,

Neved erejében, akarom mindenben,

hogy én lelkem örvendjék,

Nagy bátran élhetek, nyertes is lehetek,

csak kedved nékem fényljék.

Krisztus, fő hadnagyom, ki nevében vagyon

szándékom eredeti,

Te bírj és vezérelj, tanácsomban nevelj,

folyjon jól dolgom rendi,

Tarts meg seregedet, szenteljed népedet,

legyen előmeneti.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Rimay János: Mennyekben lakozó imádandó fölség…

Mennyekben lakozó imádandó fölség,

Kit körül környékez ragyogó fényesség,

Birtokodban vagyon tűz, víz, föld, forgó ég,

Országlásodban nincs sem eredet, sem vég.

Te természet szerént meg nem változható,

Kibűl irgalomra leginkább vagy hajló,

Szóllanék keveset, noha vagyok gyarló,

Büntetésre méltóbb, mint kedvedre való.

Szóllok mégis, mivel vagyok kézi munkád,

Noha reménségem kicsin biztatást ád,

De minthogy minden test támaszkodik csak rád,

Nem kétlem, áldásod hogy engemet is áld.

Mit mondjak, vétkem sok, mint föveny, szapora,

Égig emelkedik bűzi s poshadt doha,

De oszlatja, mossa irgalmad zápora,

Mint széltűl hogy oszol fűz virágnak moha.

az vétkeket valljon kicsoda értheti?

Nehéz sulyságokot senki nem mérheti,

S nem mindeniket is eszében veheti,

Kiért haragodot de érdemelheti.

Ez titkosoktól is tisztíts hát engemet,

Zabolázd elmémet s tartóztasd nyelvemet,

Mint szú féreg és moly ne rágja mellyemet,

Tölthessem szentid közt nyugovó helyemet.

Idegen s nem ösmért vétkimet is bocsásd,

És tulajdonimra vess nyithatatlan zárt,

Kerülhessem távol azt az iszapos sárt,

Undokításival ki torkomiglan márt.

Ne szállj pörben velem, ily gyarló szolgáddal,

Ne kívánj győzködnöd ily romlandó náddal,

Természeted ajánl szent diadalmaddal,

Hozzád tért esdőket födöd irgalmaddal.

Én poshadt, én undok, por hamuból való,

Mi lehet énbennem kedvedre ajánló?

Csak az, mi malasztból származik rám hajló!

Mit féljek? előtted áll az közbenjáró.

Támaszkodom annak ép áldozatjára,

Azki bűneimet vette föl vállára,

Adjad, legyek készült szent vacsorájára,

Segélj, Jézus, s jöjj el holtom órájára.

Vedd hozzád lelkemet, kit bennem tartottál,

Szörnyű haláloddal kit meg is váltottál,

Áldott légy, hogy mennybűl értünk leszállottál,

Ahol üdvözíthetsz, meg oda hatottál.

Szép lakóhelyeket készítesz azoknak,

Kik szód hallásához s tartásához szoknak,

És tégedet tartnak fő bizodalmoknak,

Adjad, legyek én is rendiben számoknak.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,

Hegyeken völgyeken széllel mind kergetett,

Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket.

Úgy keres Úristen lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,

Italom csak méreg keserű könyvemtűl,

Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,

Kiben lelkem elhűl,

Mond: Te számkivetett, nyavolás megomlott,

Amaz reménletted Istened most holott?

Tőled immár régen talám elhasomlott,

Hogy vagy ilyen romlott?

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,

Hogy kevél ellenség azt véti szememben,

Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,

Mint éltem helemben,

Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,

Templomodban mentem szentelő áldással,

Szintén az ajtódig, sok szép hangossággal,

Oly nagy méltósággal!

De te mindazáltal szomjú lelkem ne féll,

Sőt régi uradban minden ellen reménll,

Bízván kegyelmében, higgy és csendeszen éll,

Gonoszt hozzá ne véll,

Mert még megtéríti régi szerencsédet,

Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,

Tél után tavasszal mint az szép kerteket,

Megáldja fejedet.

Kiért mondasz te is néki dicséretet,

Mint egy fülemile sok szép énekeket,

Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,

Nyellek sok bút s mérget,

Csak legyen korosként lelkével mellettem,

Hogy fájdalom miatt ne vesszen el éltem,

Mint Jordán és hermon fogyhatatlan hitem,

Legyen erős lelkem.

Mert ha tenger búsul parancsolatjára,

Hát rám is ő ereszt bút bűnös fiára,

Támaszkodom azért jóakaratjára,

Mint atyám karjára.

Főképpen hogy tudom már hogy nemsokára

Megkönyörül rajtam az bosszúságára,

Az ki járt életem vesztére s kárára,

Szégyenvallására.

Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,

Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomat,

Mikor bosszontással gyújtják nyavolámot,

Mint olajjal langot.

Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem?

Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,

Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,

Kész volnék holt lennem.

No azért elbágyadt lelkem te ne búsull,

Buzgó imádsággal sőt uradra burull,

Erős reménséggel csak ő hozzá szorull,

Tőle el ne fordull.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Kegyelmes Isten, kinek kezében

Kegyelmes Isten, kinek kezében

életemet adtam,

Viseld gondomat, vezérld utamot,

mert csak rád maradtam.

Gyermekségemtűl fogván egyedül

csak tetőled vártam,

Mint Atya után fiú kiáltván

könyörögvén jártam.

Most is csak benned reménségemet,

Uram, helyheztettem,

Magam rád hattam, s rád támaszkodtam,

te alád vetettem.

Mi hasznod benne, hogyha veszélre

jutok kétség miatt,

Kit fiad által hozzád váltottál

mint fogadott fiat?

hallgass meg azért te nagy nevedért

én könyörgésemben,

Mutasd meg jódot, sok áldásidot

az én szerencsémben.

Add meg énnekem én reménségem

szerént való jódot,

Áldd meg fejemet, ki bízik benned,

viselled gondomot.

Az szép harmatot, miként hullatod

tavasszal virágra,

Sok jódot Uram, úgy hullasd reám,

te régi szolgádra.

hogy mind holtomig szüvem legyen víg,

téged magasztalván,

Mindenek előtt s mindenek fölött

szent nevedet áldván.

Ezeket írám az tenger partján

Oceanum mellett,

Kilencvenegyet mikor jedzettek

másfélezer felett.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten

Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten,

Ki előttök mentél tüzes oszlopképben,

Igéret földjére vezérelvén szépen,

Kalauzok voltál minden szerencséken;

Te adtál csillagot három szent királnak,

Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,

Heródes előtt futó szűz Máriának,

Te voltál vezére minden szarándoknak;

Könyörgök, nekem is hogy légy már vezérem,

Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem;

Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,

Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem.

Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,

Szüvemet peniglen hittel, merészséggel,

Bujdosó fejemet törödelmességgel,

S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártamban költömben hogy csak reád nézzek,

Búmban, örömemben, reád figyelmezzek

S jó, gonosz szerencsét csendeszen viseljek,

Soha semmi helyen el ne felejtselek,

Hogy bujdosásom ideje tölte után

Én édes hazámban térjek esmeg vígan,

Mindazokat jó egészségben találván,

Az kik szomorkodnak éntűlem búcsúzván.

Felejts el annak is háládatlanságát,

Aki most erre vett engem, régi rabját,

Ámbár élje vígan felőlem világát,

Csak énbennem olts meg nagy szerelmem langját.

Én édes hazámbúl való kimentemben,

Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,

Az másfélezerben és nyolcvankilencben

Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Segéll meg engemet én édes Istenem!

 Segéll meg engemet én édes Istenem!

Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,

Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,

Nem tudok mit tennem.

Sok nyavola miatt apadott hitemet

Most többíts meg bennem, segélvén engemet,

Kit ez világ útál, csúfolván engemet,

Veszett éltemet.

Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,

Nagy vízözön miatt meg bárkára került,

szájában ágot hozván tetejére ült,

Ki zöld ággal újult.

Szintén úgy most lelkem ő nagy ínségében

Meg tereád került kételenségében.

noha elhagyott volt; most reménlettében

Rád szállott hitében.

Új könyörgést hozott néked új ág helyett,

Ki jó reménséggel virágzott s zöldellett,

S adja ő maga is kezedben ez mellett,

Így vár bárkád felett.

Mint egy nagy bárkádban vedd bé azért szegént

Jó áldomásodban fogadásod szerént,

Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént

Téged, szentséges fént.

Kiből uram néked de mi hasznod lenne,

Ha az kétség miatt ő pokolra menne?

Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,

Sőt jót érdemlene.

Régen egy galambot ha Noé megtartott,

Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,

ki tégedet régen keserven kiáltott,

Szüve szerént áldott.

Segéll azért engem, kegyelmes Istenem,

Örvény fenekére ne hagyj alá mennem.

Kiért az míg élek, kész vagyok hű lennem,

Nagy háladást tennem.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Az te nagy nevedért tarts meg én Istenem

Az te nagy nevedért tarts meg én Istenem,

Győzhetetlen erőddel állj bosszút értem,

Hallgasd meg már sok imádságimot uram énnékem,

Ne feledkezzél teljességgel így el én felőlem,

Bizonyos reménségem

Segéll, most ideje, légy jelen nékem!

Én reám most mert nagy sokan feltámadtak,

Olyanok, kik veled semmit nem gondolnak,

Sürgetik lelkemet, mert szörnyű halálomra járnak,

Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,

Im majdan elfogyatnak,

Ha elhadsz és torkokban vetsz azoknak.

Én életemet, uram, te támogatod,

Búal borult lelkemet megivasztalod,

Ellenségimnek az kölcsönt te búvön megadod;

Igazságoddal az álnok szüveket is megrontod,

S nyilván megbizonyítod,

Hogy segélli az hív embert jobb karod.

Te néked akkor hálát adok örömmel,

Áldozom szüvem szerént szép dicsérettel,

Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,

Mint te teremtetted ember járhatok bátor szűvel,

Dicsérlek énekekkel,

Hogy veszteket láthattam két szememmel.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991.