Harsányi Lajos (1883-1959): Ha újra születhetnék

Ha újra születhetnék, megint magyarnak születnék,
Almapirosnak s tragikusnak,
Akinek vágy-darui halk csapással Ázsia felől
Az égő Nyugat felé huznak.

Ha újra születhetnék, megint a kékegű Dunántúl
Tündöklő tájain születnék,
Ahol rubintpiros és mézédes a dombokon a szöllő
És bölcsen józanok az elmék.

Ha újra születhetnék, megint a dönthetetlen Egyház
Lenne brokátruhás anyám,
Boldog lennék malasztjain a bíbor magasában
S a legeldugottabb tanyán.

Ha újra születhetnék, megint szelíd, hűvös pap lennék
Magányos, áldásosztó,
S keményen állnék ott is, hol a dühödt embereknek
Egyedül lennék – vörös posztó.

Ha újra születhetnék, megint költőnek születnék.
Ki az örök Széppel verekszik.
A költő, mint az angyal fönn a villogó egekben:
Soha meg nem öregszik.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Hősi halott felett

 

Kezében puska volt és sápadtan futott előre.
Az ágyúk bőgtek, mint kötött kutyák a vad-lesen.
Ő csak futott. Fehér fogáról csordogált a vérengző
És azt gondolta hirtelen: ma – elesem.

A többiek – kilőtt sötét nyilak – tovább nyilaltak.
Ő ott maradt a réten, senki nem kereste
S mikor az égre felszökött a véres esti csillag,
Már mozdulatlanul feküdt a földön ifjú teste.

S megállt fölötte az Idő. Jaj, soha nem leszállanak
Huszonöt éves. Se negyven. Se ötven.
Mint egy pogány fiatal isten-szobra fekszik
Örökre dermedten, hat lábnyira a földben.

Nem mondja majd egy tiszta lánynak: szép szerelmem!
S az esküvőjén nem búcsúzkodik: szeress, anyám!
Ruháit öccse, nyakkendőit a kocsis örökli
És este majd sokáig nem dalolnak a tanyán.

Húszéves lesz örökre: tündöklő húszéves,
(Ki mégis emberül elvégezte a dolgát!)
Ha rosszat tett is néha tán, mindenki elfelejti
S akik szerették, mindig is szeretni fogják.

Sírja felett kis vaskereszt lesz majd idővel,
Két ága szétáll, mint két megbarnult ököl,
De tűnt szemének csillaga a kis tanya felett
Mint roppant gyémánt – mindig tündököl!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Az eltűnt Örömhöz

 

Hová tűntél el, gyöngycipős, pirosruhás Öröm?

Talán a nagy hegyek közé vonultál hallgatag
S most hűs ezüstgyopártól csillog omlatag hajad?
Rablók kezébe estél és a vesztedbe rohantál,
Vagy tán egy szirtfokról a mélységbe zuhantál?
Valami odvas börtön nyirkos mélyén senyvedsz
S hideg bilincs tapad forró virág-kezedhez?
Vagy tán a messze nádak bujdosója lettél
S bölömbika kiált csodálatos fülednél?
Az ér mellett bolyongsz s hogy el sohse felejtsed,
A partjain keressz egy árva nefelejcset?
Vagy tán a harsogó szilaj tengerre szálltál
s a bősz víz űz-hajt, tündérpiros virágszál?
Vagy búvárként a mélyre jársz vak éjeken,
Hogy gyöngyöt lelj s felhozd a mélyről énnekem?
Vagy tán e rút világot annyira meggyűlölted,
Hogy tündöklő-Magad a mély tengerbe ölted?

Hová tűntél el, gyöngycipős, pirosruhás Öröm?

Tört ablakom alatt fütyül a tiszta ősz.
Te azt ígérted, hogy egyszer majd visszajősz.
Jöjj vissza hát! Akárhol élj a földtekén,
Ha alszol tán, e verssel most felköltlek én.
Gyertyákat gyujtok ablakomban minden estelen
S a domb alól kémlelve boldog jöttödet lesem.
Kis gyermekek fogják a harangkötelet már
S az éji őr a hold alatt csak tégedet vár.

És téged vár minden madár s a zöld berek,
Neved kiáltják szüntelen a kínzott emberek,
Dúlt nemzetek sikoltanak a dörgő éjtszakába
És téged vár, karját kitárva, már maga a Pápa!
És téged vár a könnyű hold, a lángoló napfény-tallérok
S ha nem jősz, tört cseréppé omlanak maholnap
S babérral terhes lantom én is végleg széttöröm,
Ha nem jősz vissza mielőbb, királyi szép Öröm!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Magyar gyermekek izenete a világ gyermekeihez

 

A mi hazánkban Isten a király.

A mi hazánk egy gyönyörű sziget.

A tengereken most háború van.

Nálunk szelidek, tiszták a szivek.

 

Mi nem vagyunk valami gazdagok,

Mégsem akarjuk elvenni a másét.

A Jézuska is szegény volt nagyon,

Mégis szivesen meghalt a világért.

 

Mi is meghalnánk kicsiny országunkért,

Ha el akarná venni valaki.

Az élet jó. De a halál se rossz:

Mind a kettőt az Isten szabja ki.

 

Lángba borulhat a nagy hegyek alja,

Reánk törhetnek tenger irigy hordák,

Mi nem félünk. Isten ölében van

Öreg szülénk: az édes Magyarország.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

Harsányi Lajos (1883-1959): Chopin G-moll balladája

 

Párizs fölött vadludak szólnak.

Befagy a Szajna maholnap.

Befagy a Szajna maholnap.

 

Most szomorú itt az idegen,

Nem örül az őszi sugárnak.

- Madame! Messze a Visztulánál

A lengyelek most mit csinálnak?

A lengyelek most mit csinálnak?

 

Francia földön víg volt az élet.

A Szajna fényes, ragyogó.

De én egy beteg lengyel vagyok

S a Visztula az igazi folyó.

A Visztula az igazi folyó.

 

Az bús mezőkön kanyarog.

A partjai néha dörögnek.

Mellette az anyák szeméből

Egyre hullnak a könnyek.

Egyre hullnak a könnyek.

 

Pompában, fényben élni jó,

Szívni mézét ezer virágnak.

De lengyelhon egy bús napnyugvás

S a ködös síkok engem várnak.

A ködös síkok engem várnak.

 

A tűzfalak közt, - hallja! hallja!

Lengyel dalt sírnak a szelek!

Adieu, Madame! Kérem, bocsásson!

Meghalni ott a ködös tájon,

A Visztulához – haza megyek.

A Visztulához – haza megyek.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

Harsányi Lajos (1883-1959): Mi cha Él?

 

Kezdetben volt az Isten.

Az Isten volt az Úr.

Azután jött a Tűz, Víz,

Az Ég, a kék azúr.

Majd jöttek a Királyok

S azok lettek urak.

Aztán elüzték őket,

Kiirtva magjukat.

És jött a felséges Nép

És a Nép lett az úr.

És jött a szent Szabadság

S akkor az lett az úr.

Azután jött a Terror

S a Terror lett az úr.

Azután jött az Inség

S az Inség lett az úr.

Azután jött a Bőség.

(Nem lett belőle úr.)

Botorkált a Megértés.

(Nem lett belőle úr.)

Azután jött a Bankár

S a Bankár lett az úr.

Azután jött a Mammon

S a Mammon lett az úr.

 

És vele jött a Sátán.

S most a Sátán az úr.

De elbukik a Sátán

És nem lesz mindig úr.

És összedúl a Mammon

És nem lesz mindig úr.

Öngyilkos lesz a Bankár

És nem lesz mindig úr.

És elmulik az Inség

És nem lesz mindig úr.

És fölenged a Terror

És nem lesz mindig úr.

És meghal a Szabadság

És nem lesz mindig úr.

És megjuhászod a Nép

És nem lesz mindig úr.

Király nem akad senki

És nem lesz többet úr.

És ránk szakad a kék Ég

És nem lesz többet úr.

És füstté lesz a Tűz, Víz

És nem lesz többet úr.

Kezdetben volt az Isten.

Az Isten volt az Úr.

 

Örökkön és örökkön

Az Isten lesz az Úr!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet

Harsányi Lajos (1883-1959): Őszi szántás

 

Nézd, elvérzik a nyár!

 

A föld szinéről eltünt a keresztek

Arany sora. Lesült a rét, a tarló.

Szegre került a csorbult kasza, sarló.

A cséplőgép felett porfelhő szárnyal.

Pörzsölt legények futnak barna zsákkal.

Az asszonyok fején ebédkosárban

Uj lisztből készült jószagú kalács van.

A kisgyerek kezében első szilva.

A gémes kutnál porlepett a szilfa.

Alatta készen áll fehér ökrével,

Ujon faragott járomremekével

Az öreg béres. Ajkán halk imádság.

S hol nem rég még arany kepék ragyogtak,

Megkezdődik az őszi szántás.

 

Nézd, elvérzik a nyár!

 

Szép hamvas arcodnak mulik a színe.

Felsorakoznak rá a sárga ráncok.

Terhesek már a Anna-bál, a táncok.

Szegre kerül a dévaj nóta, móka.

Hajad fakul, mint zöldezüst paróka.

Acélos, szép, szilaj tested nehéz lesz.

Minden tagodat külön-külön érzed.

Türkiz szemed szikrázó kékje felhős.

Nagyra törő akarásod, amely hős

Babérral vágyott hágni az oromra,

Kiegyezik husz, ötven százalékra.

A jó ebédek vágya megmaradt még.

De alkonyatkor, ha a meghasadt ég

Biborban ég, pohárka édes tejjel

Sietsz az ágyba, hogy időben kelj fel,

Mert séta vár a harmatos fasorban,

Hol méla csend és öblös szék, karos van.

 

Szeretsz sétálni lombos utcán, bottal.

És fáj, ha felzokog a bánatos dal,

Solveig dalának porba sujtó búja.

Diákot látsz, ki gyűrött könyvét bujja.

De látod, hogy a hangos iskolából

Kacagva fut és rád se néz, ki távol

Borongó nyárfaként az utcasarkon

Utána nézel. Otthon hűs a balkon.

Künn üldögélsz rajt. Ám menyed gyengéden

Figyelmeztet, hogy hűs az este. Pléden

Jobb volna ülni. S míg urával szót vált,

Nem közlik véled, hogy a német szótárt

Elvesztette Tibor az iskolában.

 

Nehéz az élet. Milyen rossz világ van!

 

Téged kihagynak gondból és örömből

S ha sziveden a fájdalom dörömböl,

Sétálni mégysz a néma temetőbe.

Nézed a kaput, ki megy ki, ki jő be.

Egy sirkövön ez áll: élt ötven évet.

S neked kinosan az eszedbe réved,

Hogy már te most közel vagy a hatvanhoz.

Lelkedben ekkor könnyesen harangoz

Tünt életednek régi drága bája.

A kis falu. A Hany. A Rába tája.

A kisgyerek. Kezében őszi szilva.

A gémes kút. A porbelepte szilfa.

Alatta készen áll fehér ökrével,

Összedrótozott járomremekével

Az öreg béres. Ajkán halk imádság.

S hol nem rég még arany kepék ragyogtak,

Megkezdődik, - ó jaj! – az őszi szántás…

 

Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet

Harsányi Lajos: Mi volna jó?

 

Kis kályha volna jó!

 

Piros szén-darab izzana benne

És a szobában jó meleg lenne!

A szoba falán táncolna az árnyék

S a sok fakó arc mind pirosra válnék.

A gyermekek, valami hat darab,

Mint fészekben zsibongó madarak,

Anyjuk meséjét hallgatnák merengvén

És az apa a langyos-meleg estén

Vidáman verné szurtos kaptafáját

És önfeledten dalra nyitná száját.

Mint régi Hans Sachs vígan kalapálna

És a szobában úr lenne a lárma,

Míg a kakukkos óra tizet verne

S a kis család az Úrban elpihenne…

 

Mi volna jobb?

 

Kis cipó volna jobb!

 

Bedörrentenék a búbos kemencét

S a hat kenyeret mosdatva betennék.

A hetedik lenne a kis cipó,

Mert Jancsika, a fürge kis csikó.

Pirosra sűlt fehér gyürkére áhít.

S ha már a mécs az asztalon világít,

Az asztalfőn ott ülne az apa,

A tűzhelyen a tej felforrana

S abba aprítanák a kis fehér cipót,

Hogy jóllakjanak a vidám csikók.

Az apa meg, mert elég tej nem lenne,

A friss kenyérre sót, paprikát tenne

S nagyot húzna a kút hideg vizéből.

Egy kis szeles angyal a távol égből

A nagyharang Úrangyalá-ra kongna.

Hangosan mondanák a nyelvek, elmék.

A vén diófák álmosan figyelnék…

 

Mi volna legjobb?

 

A béke volna legjobb!

 

Nagyon soká tart már a háború!

Éppen elég volt már a gyász, ború!

Embert, búzát ne gátoljon már korlát!

Úgy vár ködös hegyem: a kék Vihorlát!

Komáromot szeretném látni újra,

Angol-kertjében járni elborulva!

Pozsonyba vágyom, a királyi romra,

Nagyváradra és Marosmonostorra.

Szeretnék menni szabadon, vidámon,

Ne fogjanak le minden hídon, vámon!

Ne rontsák el az életem tovább már!

Élni szeretnék, int vidám madárkák,

Derűsen élni, néha mosolyogni,

Kolostort nézni, el-elkomorodni.

Békét szeretnék, mely nem gyűlölt, talmi,

Békén szeretnék egyszer majd meghalni…

 

Talán a halál volna – legjobb!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet