Nézd, elvérzik a nyár!
A föld szinéről eltünt a keresztek
Arany sora. Lesült a rét, a tarló.
Szegre került a csorbult kasza, sarló.
A cséplőgép felett porfelhő szárnyal.
Pörzsölt legények futnak barna zsákkal.
Az asszonyok fején ebédkosárban
Uj lisztből készült jószagú kalács van.
A kisgyerek kezében első szilva.
A gémes kutnál porlepett a szilfa.
Alatta készen áll fehér ökrével,
Ujon faragott járomremekével
Az öreg béres. Ajkán halk imádság.
S hol nem rég még arany kepék ragyogtak,
Megkezdődik az őszi szántás.
Nézd, elvérzik a nyár!
Szép hamvas arcodnak mulik a színe.
Felsorakoznak rá a sárga ráncok.
Terhesek már a Anna-bál, a táncok.
Szegre kerül a dévaj nóta, móka.
Hajad fakul, mint zöldezüst paróka.
Acélos, szép, szilaj tested nehéz lesz.
Minden tagodat külön-külön érzed.
Türkiz szemed szikrázó kékje felhős.
Nagyra törő akarásod, amely hős
Babérral vágyott hágni az oromra,
Kiegyezik husz, ötven százalékra.
A jó ebédek vágya megmaradt még.
De alkonyatkor, ha a meghasadt ég
Biborban ég, pohárka édes tejjel
Sietsz az ágyba, hogy időben kelj fel,
Mert séta vár a harmatos fasorban,
Hol méla csend és öblös szék, karos van.
Szeretsz sétálni lombos utcán, bottal.
És fáj, ha felzokog a bánatos dal,
Solveig dalának porba sujtó búja.
Diákot látsz, ki gyűrött könyvét bujja.
De látod, hogy a hangos iskolából
Kacagva fut és rád se néz, ki távol
Borongó nyárfaként az utcasarkon
Utána nézel. Otthon hűs a balkon.
Künn üldögélsz rajt. Ám menyed gyengéden
Figyelmeztet, hogy hűs az este. Pléden
Jobb volna ülni. S míg urával szót vált,
Nem közlik véled, hogy a német szótárt
Elvesztette Tibor az iskolában.
Nehéz az élet. Milyen rossz világ van!
Téged kihagynak gondból és örömből
S ha sziveden a fájdalom dörömböl,
Sétálni mégysz a néma temetőbe.
Nézed a kaput, ki megy ki, ki jő be.
Egy sirkövön ez áll: élt ötven évet.
S neked kinosan az eszedbe réved,
Hogy már te most közel vagy a hatvanhoz.
Lelkedben ekkor könnyesen harangoz
Tünt életednek régi drága bája.
A kis falu. A Hany. A Rába tája.
A kisgyerek. Kezében őszi szilva.
A gémes kút. A porbelepte szilfa.
Alatta készen áll fehér ökrével,
Összedrótozott járomremekével
Az öreg béres. Ajkán halk imádság.
S hol nem rég még arany kepék ragyogtak,
Megkezdődik, - ó jaj! – az őszi szántás…
Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése