Goethe anyja

 

         A múlt év februárjának közepén telt be 200 éve annak, hogy Goethe anyja, Textor Katalin Erzsébet, mint a Majna-melléi Frankfurt város egyik esküdtjének, későbbi vezető városbírájának leánya született.

         A kétszáz esztendős forduló alkalmából a frankfurti városi közművelődési bizottság megbízta Paquet Alfonz jeles bírót, hogy írja meg a „Frau Rat” életrajzát, az újabb kutatások értékesítésével is a nagyközönség részére. A mű szép kiállításban és érdekes azonkorbeli metszetek másával élénkítve, a közelmúltban megjelent.* (* Frau Rat Goethe und ihre Welt. Eine Farbenskizze von Alfons Paquet. Frankfurt a. M. Englert u. Schlosse. 1931.) Alkalmat nyújt nekünk is, hogy meggyújtsuk az emlékezés szövétnekét a kiváló nagyasszony képe előtt.

         Életéről és jelleméről eddig is bő források adtak fölvilágosítást: fia saját költői életírása, Bettina von Arnim könyvei – különösen a túlcsapongó képzelettel kiszínezett Goethes Briefwechsel mit einem Kinde -, de elsősorban a Frau Rat saját levelei, amelyeket Köster Albert adott ki. Ezen az alapon írta meg kiváló életrajzát Heinemann Károly. Paquet „színvázlata” mindazonáltal – amellett, hogy kellemes olvasmány – hellyel-közzel új forrásokat is tudott értékesíteni; másik érdeme, hogy Goethe anyját s a Goethe- és Textor-családot beállította az akkori Frankfurt gondosan megfestett életébe, történelmi és társadalmi környezetébe, úgy, hogy a vonzó életrajznak egyszersmind kor- és kultúrtörténelmi jelentőséget is adott.

*

         Goethe édesanyja kettős lény és mégis egy. Kettős egységében egyformán megkapó jelenség. Érdekes és – emberi megszorításokkal véve a szót – örökéletű, mint anya, egy lángeszű, nagy ember méltó anyja; de ugyanakkor megkapó jelenség, mint maga is kivételes ember, nagy egyéniség.

         Anyaságában szinte tökéletes. és – ismét földi korlátozásokkal véve a szót – tökéletes az anyai boldogsága. De példaképp az ő áldozatossága, békességes tűrése és rezignációja is.

         Tiszta és beteljesedett az anyai boldogsága, hiszen megadatott neki, hogy olyan fiút szüljön, fölneveljen, dicsőséges emberi és költői trónon lásson, amilyen fiút századok folyásában is vajmi kevés anya vallhatott szülöttének. És beteljesedett anyai szenvedése és bölcs megadása az élet és a Gondviselés örök törvényeivel szemben. Mert, valljuk meg, itt a földön a legboldogabb anya szíve is nem egyszer hét tőrtől átjárt szív; titkos, elfojtott fájdalmaktól, sokszor fizikai mérleggel nem mérhető tényezőktől érzékenyen meg-meggyötört szív. Különösen végzete ez a rendkívüli emberek anyjának. Hogy ő ezt a sorsot olyan erővel, olyan bölcsességgel viselte, ez is emberi nagyságának egyik  ékesen szóló bizonysága.

         Nagy fia szerette őt váltig és hálásan; de szerette és szerethette-e úgy, amint megérdemelte, amily mértékben, amilyen jósággal és melegséggel ő szerette fiát? Nem. És ebből fakadtak könnyei, melyeket elrejtett, bánata, amelyet ajka nem panaszolt el senkinek. Büszke magánosságban számolt le bajaival. Kifelé mindig csak a boldog anya mosolygó és sugárzó képét mutatja, a kiegyensúlyozott lélek aranyos verőfényét, „In dulei jubio; in ständigen Begeisterung”.

         Fölidézzük-e anyasága állomásait? nem, hisz mindnyájan ismerjük. Csak emlékezzünk a frankfurti patrícius-ház levegőjére, az apa nehéz és beteg, a legjobbat akarásában is már-már zsarnoki természetére, féltékeny felindulásaira, a nehezen kormányozható serdülő ifjú kilengéseire és lázadó kitöréseire, szárnyaszegett óráira. Mi lett volna ebből a fiúból anyjának, a „fröhlich-listige Bubenmutter”-nek mindent elrendező, elsimító segítsége nélkül? És mindig eleven csillaghite nélkül, amellyel mindig – a legsötétebb percekben is – bizakodik, hogy borúra derű, a Jezsaiás próféta igéje szerint: „Újra fognak szőlőket ültetni Samaria hegyén – ültetni fognak síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”

         Vagy emlékezzünk fia elszakadására, a weimari évekre, amidőn 1775-től kezdve csak négy, hét és még több év közével látogatott haza, holott még az akkori, csiga mozgású világban is mindössze kétnapi postakocsikázásába került volna a látogatás. Goethe jelleme kritikusainak súlyos érveket szolgáltat ez a távolmaradása s az érveket még súlyosbítja leveleinek ritkasága is. Viszont igaz, hogy a Frau Rat is megmozdulhatott volna, de az vessen rá követ, aki az akkori világ asszonyainak a család és háztartás szigorú rendje által való lekötöttségét és talán megrögzött kényelemszeretetét nem ismeri.* (* Humorosan írja unokájának, hogy a nagymama csak úgy mehetne Weimarba, ha a doktor Faust varázsköpenyege röpítené át a levegőn.) Számba kell még venni, hogy fiát az udvari tekintetek, a „Minnedienst” Steinné körül, utóbb a Christiane befogadásával járó kényes házi viszonyok szintén meggondolásra bírták, hogy hívogassa-e anyját.

         Pedig mennyire szomjúhozta az anya fiának színről-színre látását, vagy pedig – legalább – „ó áldott, ó áldott” keze-írását. 1795 októberében például, amikor fia jelzi, hogy Mainz ostromáról visszatérőben meg fogja látogatni, napokig ott ül az ablaknál s várja, hiába várja; csak a nagy poggyász érkezik meg. „Sass tagelang am Fenster, guckte mich blind und hielt jede Postchaise für die Deine.” – „E röpke szóban mennyi fájdalom” – s ily bájosan-szelíd dorgatóriuma miniszter úrnak, akit tudj’ Isten milyen lelki kényszerűség, szeszélyes benyomás vagy kaland térített el föltett jószándékától.

         A Frau Rat anyai szeretete sohasem érzelgős, fellengős, cicomás; nem az, mert igaz. Leveleinek egyszerű stereotip megszólítása: „Lieber Sohn”, aláírása is az: „Deine treue Mutter”. Gondoskodásában feledi, hogy 40-50 éves „fiú”-val van dolga; örökre a „Hätschelhans”-t látja benne.* (* „Lieber Sohn, Gott segne Dein Schwalbacher-Wassertrinken. Nehme Dich nur zur Abendzeit vor Verkältunk in Acht, denn der Nordwind – so erquickend er ist -, macht gerne Bauchgrimmen”. Amikor 50 éven túl járó fia 45 ezer forintért nagy birtokot akar vásárolni, holott nemigen van pénze a vételárra, az anya sok okos érvvel téríti észre: „Das Gut scheint mir zu gross für Dich. – Du bist kein Landmann – hast andere Liebliscbeschäftigungen. – wirst leicht zu bevorteilen sein” stb. Amikor megkérik, hogy unokája, August számára vegyen egy akkor diavtos guillotine-játékszert, felháborodva feleli: „Eszem ágában sincs, hogy ilyen gyalázatos gyilkolószerszámot vegyek. Micsoda beteg gondolat az, hogy gyilkolást, vérontást szórakoztató eszköznek, játékszernek használjanak és megmételyezzék vele a gyermeki lelket!” Weimar erre a dörgedelemre szépen elhallgatott.)

         Az anya, valamíg él, fiát és utóbb egész családját részeltetni kívánja minden jóban. Sűrűn repülnek a csomagok jóféle ételekkel, ritka újdonságokkal, nyalánkságokkal, ruhákkal, ünneplő- és hétköznapi kalapokkal, pántlikákkal, sok egyébbel. Fia jelenlétét szinte magához varázsolná. Amidőn élete utolsó, hetvenes éveiben, hogy a háborús zaklatásoktól szabaduljon és fiát is költőpénzhez juttassa – eladja az ősi házat az 1700 kötetes könyvtárt és az évtizedes pompás borokat, amelyeket „alte Herren” titulissal tisztel meg, a Rossmarkt-ra költözik, kényelmes lakásba, ahonnan olyan érdekes a kilátás, különösen a katonai parádékra. Ekkor írt egyik levelében a szellemidéző nő magához vonja az ablakba a fiút, hogy ő is vele lelkendezzék a díszfölvonuláson.* (* „Soeben zieht die preussiche Wachtparade auf; guckest Du doch mit mir aus dem Fenster heraus!” – és ezután fölkiáltójelek egész sűrű sorát kanyarintja le a levélpapíron, mintha illusztrálnák, hogyan fordul be a vártára a sípra-dobra keményen menetelő őrség.)

         Hogy fia híradásainak hagy hézagait pótolja, egész levelezőkülönítményt nyer magának Weimarban a legmagasabb személyiségektől a legalacsonyabbakig. Anna Amália anyahercegnő, Göchhausen kisasszony, a furcsa növésű, bohókás apró udvarhölgy, Wieland, az öreg költő, Steinné s fia, Fritz, akit Goethe fiául nevelt és szeretett, Christiane és a kis unoka, végül a hű és okos inas-titkár, Philipp Seidl, mind, mind különtudósítói közé tartoznak. Fritz von Steint kérve kéri, készítsen egy kis naplót s jegyezze föl egy-egy sorral, mit műveltek aznap Goethével, hogy’ van ez stb. és küldje el neki a noteszt időnkint. „Egy-egy sor Önnek bizonyára csekély fáradság lenne, nekem pedig leírhatatlan jótétemény”.

         Unokáját apja nagy példájával buzdítja minden jóra; még egy kis történelemhamisítás révén is. „A te kedves atyád nekem soha, de sohasem okozott bánatot vagy bosszúságot: ezért is áldotta meg őt a jó Isten, hogy olyan sok ember fölé került.” „Hogy ilyen atyád legyen és te ne követnél el mindent, hogy magad is derék emberré válj, ezt el sem lehet gondolni egy olyan kedves fiúról, amilyen az én Ágostom.”

         Kevés szülő viselkedett volna úgy, ahogy ő fiának ún. lelkiismereti házassága ügyében viselkedett. Fájhatott neki, hogy csak a harmadik évben tudja meg a benső viszonyt, mert külön tudósítói közül senki sem mert neki ezzel a hírrel kellemetlenkedni. Ezért eleinte tartózkodó volt, de csakhamar megizmosodott az a meggyőződése, hogy fia saját ura és kovácsa sorsának és bizonyosan legjobban tudja, miért tette, amit tett. Amikor a Frau Rat látja Christiane derekasságát és azt, hogy az ő fiát mennyire szereti, mily önfeláldozással gondozza, attól fogva kedves barátnőjévé, sőt leányává fogadja Christianet, akivel a legnagyobb kedvességgel és bőkezűséggel érintkezik.

*

         Ámde a Frau Rat – mint már kiemeltük – nemcsak anya volt, hanem maga is nagy és eredeti egyéniség. A természet gyermeke, ha úgy tetszik, „vadvirága”, akinek adományait az akkori mesterkélt kultúra sem tudta megrontani. Körülötte a lelkeken is páncélfűző, abroncsos ruha, porseprő uszály, a kendőzés minden neme, rizspor, szépségflastrom, az álpathos és pityergős érzelgősség konvencionális hazugságai és modorosságai uralkodtak. A Frau Rat többször drasztikusan támadt neki kortársainak: „Olyan nyomorultak, szűkek, összezsugorodottak ezek az emberek, hogy nem tudnak már egy darab derekas marhahúst sem megrágni, sem megemészteni. A tejes papi, fagylalt, agyoncukrozott sütemény, romlott ad aut góut-ja: ez az ő gyönyörűségük.” Ezt persze a lelki dolgokra is érti. Iszonyú a korlátoltságuk.

         Ő bizony más húsból és vérből való, ha a köntös, a frizura, a marabu-toll, a selyemturbán ugyan is rajta. Testileg-lelkileg egészségesebb és üdébb, temperamentumosabb még egészen hajlott korában is. Tizennyolc éves, amikor Goethét szüli; utána sűrű sorban még hatszor válik anyává, de szervezete épp oly szívós, mint a lelke. Igaz, hogy lehetőleg gondozza is magát. Szereti, miként fia, a miniszter úr, egész életében – a jó ételt. Még szorongattatása és bánatai idején sem mulasztja el a délutáni uzsonnán a finom kenőmájat, este meg a rőfnyi rákokat. Hasonló jóban másokat is szívesen részeltet. Szereti a kényelmes és rangos lakást. Már jól benn jár a hetvenes években, amidőn bérlakásba költözik, de csak igényeinek megfelelőbe. Azt mondja, esze ágába se jut, hogy öreg napjaira valami odúba bújjék meg. Jó tíz óra hosszat alszik ötpárnájú nagy ágyában. Szereti a jó és díszes ruhákat; amíg él, folyton érdeklődéssel követi a divatlapokat, melyekkel fia és weimari barátai állandóan ellátják. Erélyesen megreklamál minden elmaradt példányt.

         De szereti a mozgást és munkát is. Férje pontos háztartási pénztárkönyvében gyakran szerepe Caia néven, ami tudvalevőleg a római házassági jog formulája szerint feleséget jelent. Tehát sűrűn olvasunk a „Caia dilecta, carissima, suavissima, amicissima” megjutalmazásáról „kiváló szorgalma miatt”. Mint háziasszony, olyan körültekintő, mint tükörképe: Hermann anyja. Régi házuk meredek beosztása sok lótást-futást követel tőle a padlástól a konyháig és pincéig, de munka végeztével mindenről elfelejtkezik és ha magas kedve kerekedik, még idősebb korában is táncra perdül. Mert szerinte a táncban lelki derű és jóság nyilvánul. Már dédanya, amikor dédunokáinak főkötőket és ujjaskákat készít vert csipkéből, mégpedig „nemcsak olyan tessék-lássék munkával, hanem becsületes brabanti mustrára, háromujjnyi szélesen és pápaszem nélkül”. Hetvenhat éves és nem messze van már a halál küszöbétől, amikor eldicsekszik, hogy egyáltalában nem fáradt és ha jó kedve van, kineveti a legfiatalabbat is. Eleven érdeklődéssel kíséri a legújabb találmányokat, a híres úttörő francia léghajós, Blanchard fölszállásait a frankfurti mezőkön.

         Lendületes, sőt olykor zuhatagként túláradó és vaskosan kifejeződő temperamentuma öreg korában furcsává és groteszkké tenné, ha tiszteletet nem parancsolnának egyéb vonásai: nagy szellemi ereje és a kilengések után hamar helyreálló méltóságossága. Ezt a finomkodó, legifjabb nemzedék is kénytelen elismerni.

         Nagyasszony ő, igazi régi nagyasszony. Nem annyira külső megjelenése, mint inkább belső tulajdonságainak kisugárzása révén. Értelme, kedélye, akarata egyaránt nagy vonásokat mutat.

         Iskolázottsága – bár gazdag honorácior-családból származott – a nőnevelés akkori elhanyagoltsága miatt, bizony fogyatékos volt. Alig terjedt túl az elemi ismereteken. De nagyon járatos volt a bibliában és zsoltáros könyvben; egyre-másra idézi sok helyüket; ismert számos népies közmondást és népmesét. Mindez kifejezésmódját is ízesítik, bár sokszor olyan rikítóan, színesen, hogy a papiros és elpirul. Amikor 17 éves korában férjhez ment, 26 évvel idősebb nagyműveltségű ura próbálta tovább tanítani olaszra, zongorára, énekre, szépírásra fogni. A kis feleség engedelmes tanítvány, de nemsokára anyai gondok mentik föl a szigorú leckék alól. Világ életében hadilábon állott a helyesírással, amely különben akkortájt még a tudósok és költők közt sem volt megállapodott; Goethe maga is bizonyítéka ennek. A Frau Rat ugyancsak önkényesen bánt el az idegen szavakkal, szuverén módon ejtette ki és írta azokat.* (* Így pl. „Pradiodiszmusz”-t ír „Patriotismus” helyett, „Konterportion”-t „Kontribution” helyett. Ki ismerné föl az ő „Kontontucker”-ében a „Konducteur”-t? S ami klasszikusan frank és szász: a bútorzat francia kifejezését, az „ameublement”-t, „amelemang”-nak írja. Schiller nála állandóan „Schüller”, akinek „Jungfrau von Orleang”-ját nagyon szereti.)

         Irodalmi műveltsége mindazonáltal tekintélyes. Fia műveit nagy érdeklődéssel várja, olvassa és próbál a mélyükre hatolni. Amikor a Hermann und Dorotheát, mint újdonságot megkapja, három napig úgy hordozza a kebelén, „mint a macska a kölykeit”. Schiller is a szívéhez nőtt, mellette persze, a kor divatja szerint, kedveltjei közt szerepel Wieland, különös Oberonja és a léha, de nagyon ügyes Kotzebue is. A színházat, amely egyszerű mindennapi életének perspektíváit nagyon kiszélesítette, a gyermek- és férjgondozás alól fölszabadultan, csaknem nap-nap mellett látogatja. Gyermekded kedélyét elbűvölteti a színpad varázsvilágával; épp olyan könnyen sír, amint nevet a darabok fordulatai szerint. Idővel azonban már kritikai érzéke is kifejlődik és talpraesetten bírálja nemcsak a műsort, hanem a színészek játékát is. Az érdemes művészek nagy patrónája, Weimar felé is. Egyik nagytehetségű művészhez, valami Unzellmann nevűhoz – a nagy korkülönbség ellenére – átmenetileg gyöngéd szálak fűzik. (Ne kutassuk, hogy ez travesztált anyai szeretet volt-e a magános özvegyben, vagy az alkonyodó nő búcsúlobbanása. Elég az ahhoz, hogy Unzellmann utóbb gyöngédtelensége és pénzbeli rendetlenségei miatt kiesett kegyéből.)

         Baráti házban, a híres Bethmann-Metzler családban olvasókört hoz létre. Ebben Willemer bankár, Goethe Szulejkájának későbbi férje is részt vett. Itt a heti összejöveteleken, elosztott szerepekkel recitálják Don Carlost, Wallensteint, Tassót, Iphigeniet, Faust akkor ismert részeit, Emilia Galottit és Minna von Barnhelmet. É ő, mondhatni, sohasem maradt ki ebből az élvezetes munkából. Nagy barátja Hamletnek is és majdnem elájul, amikor egy fölfuvalkodott gazdag borkupec azt mondja, kár ezzel a Hamlettel olyan nagyra lenni, hiszen ilyen együgyű bohózatot ő is tudna firkantani.

         A feministák korai elődjüket tisztelhetik benne. Nagyra tartotta a női észt, amely más minőségű és irányú, mint a férfié. Öregségében ezeket mondta Bettinának: „Olykor, amidőn azt állítják, hogy a nőnek nincs esze, íme, egyszerre csak megáll a férfi esze – amelyet monopóliumának hirdetnek -, úgyhogy így panaszkodik: Uramfia, mitévő legyek? Akkor azután megszólal az asszony és fején találja a szeget. A világ örökké sántikálni fog, ha a férfi oldalán biceg az értelem, amellyel ő a világ kizökkent dolgait olyan elborult kedéllyel és nehézkesen vonszolja maga után. Mit használ, hogy a nagy világszellemben benne van a házassági principiuma, ha a férfi értelme mindig csak agglegény-sorban marad.”

         Már fiatal korában mutatkozott lelkének az a szükséglete, hogy létét és lényét a realitás korlátain túl terjessze. Fényes képzelése, minden benyomásra érzékenyen visszaható élénk kedélye egészítette ki az élet képét, amely benne a család egyszerű sora, saját értelmének zsengesége és természetszerűleg kevés tapasztalata következtében még csak hiányosan alakulhatott ki. Képzeletének ezt a működését Paquet néhány kedves példával világítja meg. Amidőn atyja, aki addig városi esküdt volt, a városvezetői, vagyis városbírói állásra pályázott, családjában senki sem bízott sikerében. A választás napján csak Erzsébet cicomázta föl magát és legszebb ünneplőjében, hajában selyempántlikákkal, méltóságosan, várakozással teljesen ül a nagy karosszékben, amiért nővérei agyoncsipkedik. És íme, nyílik az ajtó és bevonul a közgyűlés küldöttsége, hogy esküdni vigye Textor uramat, Frankfurt újonnan megválasztott fejét.

         A másik eset még kedvesebb. Császárnak koronázzák VII. Károlyt és a Römerben tartják a fejedelmi lakomát. A városbíró leánykája keresztül tör az őrök és szolgák seregén s egyszerre csak ott áll a fényes teremben, falhoz lapulva és szemét-száját tátva a nagy fényességen, különösen pedig a császár pompáján. Amikor a választófejedelmek emelt serleggel éltetik a császárt, a kisleány olyan lelkesen és torkaszakadtából vivátozik velük, hogy a császár mosolyogva fordul felé tekintetével. Ő legalább biztosra veszi, hogy úgy látta. Boldogan vonul haza és titkon örömkönnyeket sír szobácskájában. Másnap a kora reggel szürkületében távozik a császár fényes kíséretével. A kisleány fölébred a kocsik robogására, az ablakhoz rohan, kihajol, éppen jókor, mert – ő legalább megint úgy látja -, a császár fölpillant a városbíró úrék lakása felé, mintha keresgélne valakit, meglátja és újra mosolygó szemmel üdvözli a kis rajongót. Erzsébet legalább szentül úgy hiszi és vallja, még öreg korában is. És még öreg korában is büszke a térdén levő forradásra: ugyanis akkor, lelkes elragadtatásában az ablakhoz rohanva,elcsúszott a padlón és egy szög érzékenyen megsebezte térdét. Szívesen szenvedett boldogságában.

         Képzelete utóbb is megmaradt; boldog örököse, fia is többször megemlékezik róla, különösen, amidőn a mesemondás tehetségét és kedvét („Lust zum Fabulieren”) magasztalja anyjában. De bármily fényes és ragyogó is képzelete, utóbb élettapasztalata és erős értelmének kritikája a földhöz hűvösíti. szépen mondja Paquet, hogy a Frau Rat ítélete olyan, aminőnek a jó bírósági ítéletnek kellene lennie: mindig a dolgok mélyére hatol.

         Ámde amint érzékei és értelme tárgyilagossággal ragadják meg a realitást, kedélye nagy tehetséggel sejti meg a dolgok mögött levő, sokszor érzék fölötti világot. Misztikus hajlamánál fogva rokonszenvez az aszkétikus és magukba fordult lelkekkel, közöttük Klettenberg kisasszonnyal, aki az ifjú Goethére is olyan hatással volt válságos éveiben, hogy utóbb a Wilhelm Meisterben egész könyvet szentelt neki. (A mama távolba látó rezdülései szintén előfordulnak fiánál is, de még régebbi családi örökség.)

         Extázisa azonban bizonyos ponton megáll, nem tud túlmenni a misztikum küszöbén; mégis tiszteletet követel azok iránt, akik tovább tudnak menni a rejtelmek világába: „Wennman ’s auch nicht glaubt, braucht man’s doch nicht zu verachten”.

         Vallásossága mély, de leegyszerűsített. Nem szigorúan dogmatikus és egyházi. Ő személyes viszonyt keres a jó Istennel, aki egyszersmind az ő ősi, őket soha cserben nem hagyó családi Istenük. „Áthatja a megváltás és megigazulás bizonyosságának csöndes komolysága.” Sziklaszilárd az isteni bölcsességbe és jóságba vetett bizodalma. „A Gondviselés mindent a legjobban szabályoz, napfényt és égzengést megoszt saját titka és igazságossága szerint.”

         Kedélye valósággal szomjúhozza a derűt és a vidámságot. ezért gyűjt maga köré rendszeresen sok fiatal teremtést, a „Sonntagsmädchen”-t, egy kis kedélyes kávéra. Ezért szereti a táncoló, éneklő, tréfás és nyílt bohémeket. Dicséri Julius Caesar emberismeretét, hogy méltán idegenkedett a sovány, sápadt és sötét nézésű Cassiusoktól és Cascáktól. „A lapító emberekben („die Duckmaeuser”) mindig van valami Kainból; félek tőlük.” Milyen gyakran idézi: „Örüljetek az életnek, valamíg a szövétnek lángol!”, meg Götz szavait: „A vidámság minden erénynek az édesanyja.”

         Mindig lelki egyensúlyra törekszik. Túláradó örömét is zabolázza.* (* Ezt írja lelkiállapotáról, amikor valami örömhírt kap: „Frau Aja ajate /azaz újjongott/, dass kannst Du leicht denken, doch alles hübsch mit Mass und Ziel. Sie wird ja einmal doch gescheidt werden.”) De még fokozottabban ügyel, hogy a szomorúság ne hatalmasodjék el a lelkén. Fia mondja róla: - és bízvást elmondhatta volna önmagáról is – „Mindent el bírt viselni, csak a gondot nem; minden kellemetlenség elől igyekezett kitérni és ennek érdekében, ha kell, az ötöt is párosnak venni.” Tudatos védekezéssel élt a gondok és bajok ellen, de ha mégis rászakadtak, emberül megküzdött velük. „Rend és lelki nyugalom a természetem fő fonásai; ezért mindjárt megteszem, amit meg kell tennem, a legkellemetlenebbet legelőbb és lenyelem az ördögöt, anélkül, hogy előbb soká ide-oda ókumlálnám.”

         Harmóniáját másokra is jótékonyan árasztja át: „Isten abban a kegyelemben részesített, hogy tőlem még egy árva emberi lélek sem távozott elkeseredve, lett legen bármely rendű, korú, nemű. Nagyon szeretem az embereket; ezt érzi apraja, nagyja; nem vagyok senki erkölcsbírája („ich bemoralisiere niemand”), iparkodom mindenkinek jó oldalát kikutatni, a rosszat pedig ráhagyom arra, aki az ember Teremtője, aki legjobban érti a módját, mint csiszolja le az éleket. S ezzel a metódusommal jól, boldognak, vidámnak érzem magamat.”

         Lelki derűje vénségében sem hagyj el. Amidőn végül nála is föllépnek a testi nagy fájdalmak, kedvesen duruzsol önmaga ellen, hogy volt elég jó napja, nem lehet örökké rózsákon járni.* (* „Ei, schäme dich, alte Rätin, hast gute Tage genug gehabt. Musst, wenn die bösen kommen, nun auch fürlieb nehmen und kein so übel Gesicht machen. Willst du denn immer auf Rosen gehen und bist übers Ziel, über 70 Jahre hinaus!”)

         Végét érezvén, olyan határozottan követeli háziorvosától, mondja meg kereken, hány óráig él még, hogy a doktor a nagy sötét szemektől szinte terrorizáltan, kiböki: másnap délig. Mielőtt eszmélete elhagyná, pontos rendelést tesz halotti torának rendje, a borok, a perecek, a kalácsok mineműsége iránt és „valahogy ne spóroljanak az aprószőlővel és mazsolával, mert ezt a fukarkodást világ életemben mindig utáltam.” Meghívót kap másnapra valami vendégségbe és tollba mondja a választ: ki kell mentenie magát, mert bizony közben meg kell halnia. Megrendeli a koporsóját és borravalóval kártalanítja az elkésve ajánlkozó második asztalost.

         Bettina szerint a végső elszenderedés előtt ezt mondja: „Most pedig a zenére akarok gondolni, amely nemsokára az égben fogadni fog.”

         Lehet, hogy nem ezt mondta, amint a kritikus utókor legendának ítélte nagy fiának utolsó híres szavait is, vagy legalábbis szimbolikus értelmezésüket.

         Ám mi hadd higgyük, hogy a Frau Rat lelkét csakugyan mennyei muzsika fogadta odafönn. Kiérdemelte, hogy ott is részese legyen a jó Isten kitüntető kegyelmének, amelynek édességét már földi életében megízlelhette.

                   WILDNER ÖDÖN

 

Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet