2024. ápr. 12.

Szabó Jenő (1867-1934): A háromszéki síkon

 

Kikelet, kikelet, bontsd ki csoda-szárnyad!

Múljanak el gyorsan lelkemről az árnyak;

Verőfényes égre szálljon a dal újra,

Halovány orcámat hajnali szél fújja.

 

Itt állok a rónán, teleki határon;

Szárnyra kelő lelkem száll a napsugáron.

Szálló napsugáron odaröppen vágyva

Az Isten kertjére: millió virágra.

 

Mintha ittfelejtett tündérpalást volna,

Káprázatos színben pompázik a róna,

S ajkamon csodálat halk sóhaja támad

Bűvös muzsikáján szálló pacsirtának.

 

Egy-két százados szil áll amott kevélyen,

Ezüst szalag csillan alattuk a mélyben;

Ott rohan a folyó tágas medre ásva,

Mint az ifjúságnak széles csapongása.

 

S mint egy óriás szív verése, szilajon

Zakatol a távolban a depsői malom:

Érezze a vándor, aki erre téved,

Hogy ezen a képen mint lüktet az élet!

 

Elnézem a tájat. Áloműző lelkem

Tovaring a szellőn áhítattal telten;

Vissza se tér talán, mind továbblebegve

Rászáll csendesen a távoli hegyekre.

 

Ott a messzeségben vén havasnak orma,

Idenéz sóvárgó, bús pillantást szórva;

Mogorva redőin megszürkült fejének

Pihennek a régen meghalt ezer évek.

 

És hogy hangot adjon nehéz bánatának,

Fölötte hirtelen tompa moraj támad,

Aztán belevonja magát sűrű ködbe,

S sebes zivatarban megered a könnye.

 

Óh, ifjúság! Mintha a te képed volna

Ez a szép, virágos, e ragyogó róna!

Mi is úgy nézünk rád hanyatló idővel,

Mint ott az a vén szirt: behavazott fővel!

 

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése