Kikelet, kikelet, bontsd ki csoda-szárnyad!
Múljanak el gyorsan lelkemről az árnyak;
Verőfényes égre szálljon a dal újra,
Halovány orcámat hajnali szél fújja.
Itt állok a rónán, teleki határon;
Szárnyra kelő lelkem száll a napsugáron.
Szálló napsugáron odaröppen vágyva
Az Isten kertjére: millió virágra.
Mintha ittfelejtett tündérpalást volna,
Káprázatos színben pompázik a róna,
S ajkamon csodálat halk sóhaja támad
Bűvös muzsikáján szálló pacsirtának.
Egy-két százados szil áll amott kevélyen,
Ezüst szalag csillan alattuk a mélyben;
Ott rohan a folyó tágas medre ásva,
Mint az ifjúságnak széles csapongása.
S mint egy óriás szív verése, szilajon
Zakatol a távolban a depsői malom:
Érezze a vándor, aki erre téved,
Hogy ezen a képen mint lüktet az élet!
Elnézem a tájat. Áloműző lelkem
Tovaring a szellőn áhítattal telten;
Vissza se tér talán, mind továbblebegve
Rászáll csendesen a távoli hegyekre.
Ott a messzeségben vén havasnak orma,
Idenéz sóvárgó, bús pillantást szórva;
Mogorva redőin megszürkült fejének
Pihennek a régen meghalt ezer évek.
És hogy hangot adjon nehéz bánatának,
Fölötte hirtelen tompa moraj támad,
Aztán belevonja magát sűrű ködbe,
S sebes zivatarban megered a könnye.
Óh, ifjúság! Mintha a te képed volna
Ez a szép, virágos, e ragyogó róna!
Mi is úgy nézünk rád hanyatló idővel,
Mint ott az a vén szirt: behavazott fővel!
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése