Sápadt, fehér, szegény, alig él,
Tél az anyja, dajkája a szél.
Messze még az erdő dalnoka,
Madárdalt sem hallgathat soha.
Ködvilágból nem néz nap felé,
Fölötte nem döngicsél a méh.
Olyan, mint egy lengő hópihe,
Aranymézet sem hordoz szive.
Sóhajtson, ki a lelkébe néz:
Se madár, se méhike, se méz.
Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése