2016. aug. 26.

Várnai Zseni: Magamban énekeltem... (1952)





Ma már tudom, bármit leírhatok,
nem lesz belőle nyomtatott betű.
Lehetek bátran szomorú, keserű,
kendőzés nélkül adhatom magam...
Nem ríkat meg senkit,
nem lelkesít senkit
egykor oly gyújtó, oly forró szavam.

Már lassan elsorvad a vágy is, hogy írjak,
mint sorvad a növény, ha nem éri fény,
elhal a dal is, ha senki se hallja,
ha nem lel fészket az emberek szívén,
letakart kalitban
a madár is hallgat,
azt hiszi, éj van, és elszunnyad szegény.

Ha elvesztem volna a harcok tüzében,
ha nem élnék már, most élne a dalom.
Mártírnevemet tán’ márványba vésné
a „hálás utókor”, új társadalom.
Mert érette írtam,
harcoltam, vívtam,
most virágok nyílnának a sírhantomon.

De sorsom törvénye úgy hozta, hogy éljek,
hogy megérjem harcaim diadalát,
úgy vágytam e korra, mint rab a sötétben,
hogy feltörjék végre börtönajtaját,
hogy a szabadság fénye
tűzzön a szemébe,
s elzenghesse végre legszebbik dalát.

És dalolni kezdtem, még tisztán, töretlen
áradt szívemből a dal üteme,
a múltból a mába, a szép szabadságba
repült velem a dal, a vers szelleme,
de keselyűk karma
a szívembe marta,
s fülembe vijjogta: Némulj el, zene! –

És némán daloltam, magamban énekeltem
- letakart kalitban, hallgató madár -,
mert szívem még dobbant, még vérem is lobbant,
még éltem és vártam, hogy virrad-e már?!
De nem csillant fényfolt,
számomra éj volt,
se csillag, se hold, se hajnali sugár.
*
A dallal úgy születtem, mint madár az énekével,
gondoljátok meg, költők, mily szörnyű a madárnak,
ha többé nem dalolhat,
nem sírhat, nem loboghat,
ha többé mit sem adhat szívéből a világnak!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
 Fotó: Székely Aladár felvétele
 

Várnai Zseni: Mosolyogjatok kisdedek (1848)





Minél szebb vagy és édesebb,
csak annál jobban szálak.
Nem való ennyi ragyogás
a vérszomjas világnak,
nem való ide harmatos,
gyanútlan, tiszta gyermek,
még lángban áll a vad bozót,
s mindenütt csapdák lesnek.

Piciny vagy még, és nem tudod,
hogy bölcsőd ringatója
nem enyhe szél, de harsogó
sárkányerejű Bóra,
s mikor anyád mellére bújsz,
nem érzed, ilyen gyönge
kis fészek az, s mily kis vihar
kell csak, hogy elsöpörje.

De jó, hogy te még nem tudod,
mi volt a kisdedekkel,
hogy reszkető kis testüket
átdöfték fegyverekkel,
hogy tűzben, vízben vesztek el,
hogy széttaposták őket,
ördögi, náci zsoldosok
ölték a csecsemőket!

Ne is tudd meg, csak mosolyogj,
talán egy új nap fénye,
amely elömlik ajkadon,
s mint a virágok méze,
kemény szíveket édesít,
s a rosszat jóra váltja...
Mosolyogjatok Kisdedek
a vajúdó világra!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Féja Géza: Szerémi György





II. Lajos és Zápolya János udvari papja volt. Műve Magyarország romlásáról szól s 1484-től 1543-ig tárgyalja az eseményeket. Egészen egyedülálló helyet foglal el a humanista történetírók között. A humanista történetíró a valóság fölött élt, az életet ünnepélyessé szépítette. Rajongott és díszített. Mátyás halála után, a romlás napjaiban is magasrendű szellemi mámorban élt: Mátyás birodalmi eszméinek s emlékeinek fényében. Ám Szerémi György teljesen más arcú ember. Számára nem voltak ilyen magasságok, ő nem menekült a szellem vigasztaló szigetére, az élet hullámai közt állott mindhalálig, s róluk számolt be. Nem szűrte meg az életet választékos stíluson keresztül, vádolt, panaszkodott, átkozódott. Történelmi forrás volt számára az egész élet. minden, amit látott, hallott s tapasztalt. A történelmi tények éppen úgy, mint kóborló katonák, kesergő parasztok, ijedt polgárok beszéde. Mintha az lett volna a célja, hogy a kor egész külső és belső valóját: eseményeit, szellemét, mondáit, pletykáit s hiedelmeit művének vásznára fesse. A történetírást öntudatlanul szinte regénnyé, regényes korrajzzá szélesítette.

Mátyás király emlékét nemcsak a humanista történetírók ápolták, hanem a néplélek is. Az utóbbiról elsőnek Szerémi György tudósít. Egyik „mondája” Mátyásról, a „fortélyosról” szól. Kezdetben igen szegény volt Mátyás király. Volt egy hatalmas rokona, Szobi Péter, aki látván a király szegénységét, elszomorodott s így szólt: „Megsegít az isten, ha megfogadod szavamat. Hívasd össze a főurakat, hívd meg őket ebédre s az ebéd végén mondjad nekem, hogy foglyod vagyok. Én azonban nagyon szabadkozom majd, hogy mi rosszat tettem néked.” Így tett Mátyás király és Szobi Péter megígérte, hogy ötvenezer forintot ad a király fölsegítésére. Így felelt a király: „Többet adj, mert nem mégy el Budáról, míg hatvanezer márkát nem fizetsz.” Péter a nyolcadik napon meg is fizette. A többi nagyurak hallották ezt, remegtek s nem mehettek ki Buda kapuján, mert be volt zárva. Mit tehettek? Ki negyvenezer, ki százezer márkát ígért a királynak. Megtelt Mátyás király kincstára s elindulhatott a török ellen.

Mátyás halálát is népmondák nyomán beszéli el. A mágnások összegyűltek, hogy mit csináljanak a királlyal, mert ismét háborút akar indítani. István kincstárnok így felelt: „Öljük meg”. S vállalkozott, hogy a király szállására becsempészi őket. Kopogtattak. A király éppen a tűz mellett melegedett s így szólt a komornyikjának: „Nézd meg, hogy kicsoda! István kivételével senkit se eressz be!” Kinyitotta az ajtót a komornyik, s az urak megragadták a torkát. A komornyik könyörgött, hogy ne öljék meg s beengedi őket. Így is lett. A király rájuk tekintett: „Barátaim, miért jöttetek?” De érezte vesztét, hiszen már régen megjövendölték, hogy borzalmas halállal fog kimúlni s mondá: „Gyorsan tegyétek, amit tenni akartok!” Megragadták, az asztalra fektették, s farába döfték a kardot egészen a melléig. Három nap és három éjjel üvöltött fájdalmában a király. És sokan akarták látni borzalmas halálát, de senkit se engedtek be hozzá.

Dózsa György lázadásáról a néppel összeforrott pap szempontjából szól. Dózsa eredetileg Konstantinápoly elfoglalását tűzte ki céljául. Csáki Miklós csanádi püspök durván megsértette őt. A főurak a jobbágyokat nem engedik a táborba, a szökevények családján pedig bosszút állanak. Dózsához csatlakozik az alsópapság egy része, művelt, külföldi egyetemeket járt papok, s a szerbek is csatlakoznak seregéhez. Az egyre növekedő népmozgalom élén Dózsa kimondja az új jelszót: „Gyertek a pogányok és a hűtlen magyarok ellen az én koronáztatásomra!” Szapolyai János csellel töri le a mozgalmat. Levelet küld Dózsának, hogy támogatni fogja. Óvatlan pillanatban elfogatja és kegyelmet ígér neki. De a főurak rábeszélésére tüzes trónra ülteti és testét jobbágyokkal és hajdúkkal eteti meg.

II. Lajos kora következik. Mária nevezetű „német leányt” vesz feleségül, ki Óbudán száll partra. Moré lászló, Batthyány Ferenc és hasonló „latrok” várják, Budára vezetik s azontúl a „pad s a kárpit alatt a királynő szolgálóival rosszalkodnak, kiket Németországból hozott”. Közeleg a török veszedelem, de „kutya hiszi”. Jöttek a követségek Lajos királyhoz, hogy mozduljon Nándorfehérvár védelmére, mert ha ez a vár elvész, az egész kereszténység romlásba jut. Senki se hiszi. Nándorfehérvári és szalánkeméni szerb polgárok jönnek a királyhoz naszádjaikon. Segítséget kérnek a királytól, aki Pál préposthoz, a kincstárnokhoz utasítja őket. Ez vette a kérvényüket és csúnya dologra használta fel, majd pedig arcukba vágta. „Nem tudta a lator, hogy miként áll a magyar királyság a határon”. Másodszor is felkeresik őt, de hiába, naszádjaikat ezalatt az udvaroncok kirabolják. Erre a magyar zászlót a földre dobják, így szólnak: „Isten veled Magyarország!” S visszatérnek hazájukba. A mohácsi vész ellőtt vígan sikkasztják a hadi pénzeket. A királynő pénzt és kincseket harácsol, s II. Lajos halála után magával viszi az országból. A főurak a nagy veszély pillanatában is birtokot kérnek a királytól. Itt a mohácsi vész, mint az ítélet.

II. Lajos halálát így beszéli el egy katona. A király menekül, többen kísérik. Batha község mellett azt indítványozza Szapolyai György, hogy pihenjenek meg. Majd egy óvatlan pillanatban nekimegy II. Lajosnak: „Te király! Bestye király! Te veszítetted el a mi királyságunkat!” S megöli. Az események rohannak, jön a török Buda felé. Hogy milyen borzalmas áradat volt e történelmi tragédia, a következő eset példázza. A pestiek és budaiak menekülésre készülnek s gyermekeiket vízbe dobják, hogy sírásuk el ne árulja a menekülőket és terhükre ne legyenek. Egy nagyobbacska gyermek így könyörgött: „Édesanyám! Ne temess el, igazán nem fogok sírni!”

E kép a legteljesebb bomlás képe, nemcsak történelmi és társadalmi, hanem emberi bomlásé is. A „birodalom” megszűnt. Szapolyai János és Ferdinánd kora következett, szörnyű esztendők, hadak gázolnak és a belső erők is egymást marcangolják. Könyve egyre valószerűbb lesz, saját tapasztalatait írja, de mondái és hiedelmei is vallomások a kor lelkületéről. Szerémi György társadalomszemlélete: az „alulról néző” társadalomszemlélet, mely a protestánskor irodalmában teljesedett, élénk példája annak, hogy a későbbi humanisták mennyire előkészítették és színezték a protestáns kort. Szerémi minden tekintetben a népi szempontot érvényesítette a történetírásban, s e tekintetben századokon át egyedülálló s páratlan jelenség.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: Három mű



Antonio Bonfini feltételezett portréja a Philostratus kódexben, 
amelyik egyik legszebb darabja a Bibliotheca Corviniana kódexeinek.
Forrás: wikipedia.org

Hunyadi Mátyás hatalmas birodalmi gondolata tovább élt a humanista történetírók műveiben. E birodalmi gondolatot a későbbi humanista írók is fenntartották és tovább testálták. Istvánffy Miklós tovább folytatta Bonfininek, Mátyás udvari történetírójának, 1495-tel megszakadt művét nemzetünk történetéről. S hogy milyen elevenen élt benne a nagy birodalmi hagyomány, Zrínyi Miklóssal, a szigetvári hőssel mondatott beszédje is mutatja. Zrínyi, Mátyás király gondolatát mondja a császárnak: „Tehát ne úgy tekintsd, mintha a keresztény közösség valami bűnös dolgot, vagy kétes kalandot kérne, hanem azt, hogy elsősorban a lesújtott Pannoniának megdőlt és szétrombolt szabadságát és épségét a teljes hanyatlás és pusztulás küszöbéről visszarántsd és ha az égiek segítségével sikerült, akkor ezáltal Germánia, valamint egész Európa szabadságát biztosítsd és megerősítsd.” A magyar ügy a legjobbak szemében Mátyás óta véglegesen európai ügy lett s a magyarságnak európai szerepet szántak. A humanista történetírók valamennyien e „nagy művet” írták.

E nagy humanista álomra alaposan rácáfolt a valóság. A magyarság európai szerepéhez Mátyás óriási egyénisége elő tudta teremteni a szükséges erőket. Utána, méltó utód híján ezek az erők csakis társadalmi úton törhettek volna elő. A parasztság Zsigmond alatt a győztes erdélyi lázadásban (Budai Nagy Antal) társadalmilag előtérbe nyomult (l. a kolozsmonostori egyezséget). 1514 előestéjén pedig kínálkozott a lehetőség, hogy elhasználatlan erejével várrá építsék a török által fenyegetett birodalmat. Mátyás király friss vérét és roppant tetterejét egy egész társadalmi réteggel lehetett volna pótolni. De Dózsa keresztes hada belefulladt a Mátyás utáni viszonyok posványába, s az azután következő hosszú századokra elítélte a parasztságot és kizárta a nemzeti életből.

A második mű: Werbőczy István Hármaskönyve* (* 1517-ben jelent meg először) e bosszú légkörében született. Érdemei elvitathatlanok, mert összegyűjtötte, írásba foglalta a magyar jogszokásokat s megvetette az írott magyar jog alapját. Másrészt azonban ijesztő példája annak, hogy a magyar látókör Mátyás után mennyire összezsugorodott. A parasztság eddig sem volt tagja a nemzetnek, de időnként részesedett a királyi gondoskodásban, Mátyás törvényei a legszebb példák erre. Werbőczy azonban a föllázadt parasztság ellen érzett rendi bosszúból törvényekrt kovácsolt. Törvényei, melyeknek keletkezésében is élénk része volt, földhöz kötött, jogtalan szolgává süllyesztették a parasztságot, szinte a rendek vagyontárgyává tették s a kiváltságok megdönthetetlen bástyáival vették körül a rendeket. Jogalkotása éppen a török veszedelem küszöbén mélyítette végzetessé az amúgy is ijesztő társadalmi szakadékot.

A Hármaskönyv volt századokon át nemcsak a magyar jogi életnek, hanem társadalmi berendezésünknek és gondolkodásunknak is a szent és sérthetetlen könyve. A rendi Magyarország az ő emlőin nevelkedett, ő volt a legolvasottabb magyar könyv.

Werbőczy korlátlan jogi és társadalmi hatalmat adott a rendek kezébe. Holott a rendi Magyarország önmagában már képtelen volt történelmi feladatának, az ország védelmének teljesítésére. Dózsa hada 1514-ben több mint százezer embert számlált, s 1526-ban a rendi Magyarország csak 26.000 emberrel és könnyelmű vezérekkel bírt kiállani a mohácsi csatamezőre. Mohács után pedig a bosszúálló rendi gondolat megtestesítője, Szapolyai János képtelen volt királyi hatalmat és birodalmat szervezni. Az ország darabjaira hullott szét.

A harmadik mű: Szerémi György könyve. Szerémi a mélyrétegek életéről értesít s kellő kritikai érzékkel az ő könyvéből olvashatjuk ki a széthulló Magyarország sorsát.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.