Az
ómagyarság kora az őshazában kezdődik és a kereszténység megszilárdulásáig
tart. Óriási korszak ez s mennyi történelmi rendülést és vállalkozást,
erőszakos hatást és bévülről rügyező sorsfordulatot rejthet magában. Szellemi
arca őstörténetünknél is rejtelmesebb. Annyi biztos, hogy a magyarság még a
honfoglalás előtt két népelemnek, a finnugornak s a turknak összeömléséből
keletkezett. De a két „összetévő” őstörténete és ősműveltsége csak a tájat, a
talajt jelzi, melyből az „új nép” kiszakadt.
De
mit is keresünk a csaknem teljesen szétfoszlott ómagyar irodalomban? Az őshaza
és az eredet, a beírt történelem előtti út, a honfoglalás és a kalandozások
mondáit. E mondák egyrészt keleti kútfőkben találhatók meg, másrészt az
árpád-házi királyok alatt keletkezett latin nyelvű történelmi művekben az ún.
Gestákban tükröződnek megtépve az idők viharaitól, s az Árpádok udvarának
személetmódján átszűrve. Ugyanígy történt a honfoglalás és a kalandozások
mondáival is. Azok a gestaírók dolgozták fel őket, akik a legnagyobb
hagyományőrző rétegnek, a népnek „csácsogásait” megvetették. Mindazonáltal
olykor merítettek a megvetett népi mondakincsből. De az általuk merített s
átszínezett anyag természetesen nem mutatja az ősi mondaréteg eredeti
gazdagságát.
Az
ősi mondahagyományból a gestaírók felszívták mindazt, ami a nemzeti-udvari
dicsőség képeinek megfestéséhez szükséges s e törekvésükben használható volt. De
keresztény érzületük alapján megvetették s lenézték mindazt, ami mitológiai ízű
volt, egy lerombolt világ tovább kísértő szellemének a megnyilatkozása.
Ősköltészetünk legértékesebb elemeit ítélték halálra. Arany János nagyon jól
látta, hogy a mítosz, az eltemetett pogány mítosz hiányzott naiv époszunkhoz, a
„naggyánövés” e nélkülözhetetlen eleme. A keresztény világszemlélet csak a
XVII-ik század Zrínyijében fejlődött eposzi méretekké. Zrínyi Miklós „Szigeti
veszedelme” pótolja a középkor hiányzó nagy magyar s keresztény hőskölteményét.
Irodalomtörténet-íróink
a gestaírók műveiben tükröződő mondák alapján eleinte színes, nagy képet
rajzoltak a magyar ősmondák világáról. Később a kételkedés jött, mely hol
tudós, hol pedig tudákos módszerekkel rendre lerontotta ezeket az elméleteket.
Holott igen valószínű, hogy a „túlzók” csupán tárgyi vonatkozásban tévedtek. Ma
már bizonyos, hogy a honfoglaló rajok magukkal hozták a hun mondát, a gestaírók
azonban csak e monda tudatát vették át eredeti forrásából, tartalmát pedig
külföldi kútfőkből varrogatták össze. Az őstörténeti kutatás ma már a mondát
igazolja: a magyarság eredetét magyar-ugor s hun rajok feltehető érintkezésében
keresi. A történeti magyarság ebből az egyesülésből alakult. Ez volt az első
„török hatás”. A második a bolgár-török hatás, s a honfoglaló magyarság még két
nyelvet beszélt: a finn-ugort s a törököt. A harmadik török hatás az új hazában
érte népünket, a mai tudományos felfogás szerint ugyanis: „Tiszántúl és
Erdélyben a hunok ittlakásától, tehát az V. századtól fogva a honfoglalásig,
tehát a IX. század végéig meg nem szakadt török népi, tehát török nyelvi
folytonosság van”.
A
magyarság az új hazában nem csupán idegen, hanem rokon törzseket is talált (Mén
Marót). Maguk a törzsek letelepedésük után egyelőre még igen laza egységet
alkottak. Szent Istvánnak egységesítő műve, nemzetalapítása tehát nehéz
történelmi feladat volt. Műve: a királyi hatalom egységesítő erejének
érvényesítése s a kereszténység nem hatották át általános és egyenlő mértékben
az országot. A társadalmi, érzületi és szellemi ellentétek egész sokasága
keletkezett és gyarapodott. Gondoljunk csak az őslakók és a honfoglalók, a
bensőleg is kereszténnyé vált magyarok s a titkon pogányok, vagy félig
pogányok, a római kereszténység s a magyarság egyes törzseihez és az őslakókhoz
régebben eljutott keleti kereszténység, az udvari ember s a mezei úr
(legendáinak s még Tinódi is a „XVI-ik században „paraszt urakról” beszélnek)
ellentéteire. A magyarság haladt az egységes birodalmi gondolat felé, de törzsi
ősemlékezései is folyton felütötték fejüket. Ennek a különös árpád-kori
lelkiségnek a Gesták az egyedüli kifejezői. A Gesták ezért inkább irodalmi
művek, mint történetiek, inkább a kor lelkületét fejezik ki, mint történelmi
életünk valóban megtörtént eseményeit.
Jakubovich
Emil Gestáinkban régi hősi énekeink nyomait fedezte fel. A finnugor őskultúra
mellett az ótörök emlékeket is figyelembe vette, s e megbővült látókörbe
helyezte ősi énekeink kérdését. Azt az eredményt szűrte le, hogy mondáink s így
Gestáink forrását is a szájhagyomány útján továbbélő hősi énekek alkották.
Szilády Áront is nagyon meglepte a XVI-ik század hatalmas históriás
ének-kultúrája. Lehetetlennek tartotta, hogy igen mélyre nyúló hagyományok
nélkül egyszerre a XVI-ik században nőtt volna ki a földből. „Minden nyom arra
mutat, hogy őskori nemzeti epikánk történeti énekeink krónikaszerű láncolatából
állott… minden kornak megvoltak a krónikaszerző lantosai. Az ezek nyomán támadt
első történetírók mit tettek? Kivagdalták, kiollózták… legtöbb esetben tönkre
tették az eredeti képek arányait”. Jakubovich eredményei abban különböznek
Szilády felfogásától, hogy szerintük ősi epikánk távolról sem volt krónikaszerű
(Gestáink modora sem krónikás modor!), hanem mint az ősi ugor és turk énekek: a
megdicsőült, istenült ősök kinyilatkoztató énekeinek sorozatából állott. az
énekmondó egyénisége egészen eltűnik ezekben az énekekben, az ős szelleme
szólal meg bennük.
Irodalom:
Hóman Bálint: Magyar történet I. kötet; Jakubovich Emil: Honfoglaláskori hősi
énekeink előadóformája; Melich János: A honfoglaláskori Magyarország
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t.
Csehszlovákia 1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése