2016. aug. 26.

Féja Géza: Az ómagyarság





Az ómagyarság kora az őshazában kezdődik és a kereszténység megszilárdulásáig tart. Óriási korszak ez s mennyi történelmi rendülést és vállalkozást, erőszakos hatást és bévülről rügyező sorsfordulatot rejthet magában. Szellemi arca őstörténetünknél is rejtelmesebb. Annyi biztos, hogy a magyarság még a honfoglalás előtt két népelemnek, a finnugornak s a turknak összeömléséből keletkezett. De a két „összetévő” őstörténete és ősműveltsége csak a tájat, a talajt jelzi, melyből az „új nép” kiszakadt.

De mit is keresünk a csaknem teljesen szétfoszlott ómagyar irodalomban? Az őshaza és az eredet, a beírt történelem előtti út, a honfoglalás és a kalandozások mondáit. E mondák egyrészt keleti kútfőkben találhatók meg, másrészt az árpád-házi királyok alatt keletkezett latin nyelvű történelmi művekben az ún. Gestákban tükröződnek megtépve az idők viharaitól, s az Árpádok udvarának személetmódján átszűrve. Ugyanígy történt a honfoglalás és a kalandozások mondáival is. Azok a gestaírók dolgozták fel őket, akik a legnagyobb hagyományőrző rétegnek, a népnek „csácsogásait” megvetették. Mindazonáltal olykor merítettek a megvetett népi mondakincsből. De az általuk merített s átszínezett anyag természetesen nem mutatja az ősi mondaréteg eredeti gazdagságát.

Az ősi mondahagyományból a gestaírók felszívták mindazt, ami a nemzeti-udvari dicsőség képeinek megfestéséhez szükséges s e törekvésükben használható volt. De keresztény érzületük alapján megvetették s lenézték mindazt, ami mitológiai ízű volt, egy lerombolt világ tovább kísértő szellemének a megnyilatkozása. Ősköltészetünk legértékesebb elemeit ítélték halálra. Arany János nagyon jól látta, hogy a mítosz, az eltemetett pogány mítosz hiányzott naiv époszunkhoz, a „naggyánövés” e nélkülözhetetlen eleme. A keresztény világszemlélet csak a XVII-ik század Zrínyijében fejlődött eposzi méretekké. Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelme” pótolja a középkor hiányzó nagy magyar s keresztény hőskölteményét.


Irodalomtörténet-íróink a gestaírók műveiben tükröződő mondák alapján eleinte színes, nagy képet rajzoltak a magyar ősmondák világáról. Később a kételkedés jött, mely hol tudós, hol pedig tudákos módszerekkel rendre lerontotta ezeket az elméleteket. Holott igen valószínű, hogy a „túlzók” csupán tárgyi vonatkozásban tévedtek. Ma már bizonyos, hogy a honfoglaló rajok magukkal hozták a hun mondát, a gestaírók azonban csak e monda tudatát vették át eredeti forrásából, tartalmát pedig külföldi kútfőkből varrogatták össze. Az őstörténeti kutatás ma már a mondát igazolja: a magyarság eredetét magyar-ugor s hun rajok feltehető érintkezésében keresi. A történeti magyarság ebből az egyesülésből alakult. Ez volt az első „török hatás”. A második a bolgár-török hatás, s a honfoglaló magyarság még két nyelvet beszélt: a finn-ugort s a törököt. A harmadik török hatás az új hazában érte népünket, a mai tudományos felfogás szerint ugyanis: „Tiszántúl és Erdélyben a hunok ittlakásától, tehát az V. századtól fogva a honfoglalásig, tehát a IX. század végéig meg nem szakadt török népi, tehát török nyelvi folytonosság van”.

A magyarság az új hazában nem csupán idegen, hanem rokon törzseket is talált (Mén Marót). Maguk a törzsek letelepedésük után egyelőre még igen laza egységet alkottak. Szent Istvánnak egységesítő műve, nemzetalapítása tehát nehéz történelmi feladat volt. Műve: a királyi hatalom egységesítő erejének érvényesítése s a kereszténység nem hatották át általános és egyenlő mértékben az országot. A társadalmi, érzületi és szellemi ellentétek egész sokasága keletkezett és gyarapodott. Gondoljunk csak az őslakók és a honfoglalók, a bensőleg is kereszténnyé vált magyarok s a titkon pogányok, vagy félig pogányok, a római kereszténység s a magyarság egyes törzseihez és az őslakókhoz régebben eljutott keleti kereszténység, az udvari ember s a mezei úr (legendáinak s még Tinódi is a „XVI-ik században „paraszt urakról” beszélnek) ellentéteire. A magyarság haladt az egységes birodalmi gondolat felé, de törzsi ősemlékezései is folyton felütötték fejüket. Ennek a különös árpád-kori lelkiségnek a Gesták az egyedüli kifejezői. A Gesták ezért inkább irodalmi művek, mint történetiek, inkább a kor lelkületét fejezik ki, mint történelmi életünk valóban megtörtént eseményeit.

Jakubovich Emil Gestáinkban régi hősi énekeink nyomait fedezte fel. A finnugor őskultúra mellett az ótörök emlékeket is figyelembe vette, s e megbővült látókörbe helyezte ősi énekeink kérdését. Azt az eredményt szűrte le, hogy mondáink s így Gestáink forrását is a szájhagyomány útján továbbélő hősi énekek alkották. Szilády Áront is nagyon meglepte a XVI-ik század hatalmas históriás ének-kultúrája. Lehetetlennek tartotta, hogy igen mélyre nyúló hagyományok nélkül egyszerre a XVI-ik században nőtt volna ki a földből. „Minden nyom arra mutat, hogy őskori nemzeti epikánk történeti énekeink krónikaszerű láncolatából állott… minden kornak megvoltak a krónikaszerző lantosai. Az ezek nyomán támadt első történetírók mit tettek? Kivagdalták, kiollózták… legtöbb esetben tönkre tették az eredeti képek arányait”. Jakubovich eredményei abban különböznek Szilády felfogásától, hogy szerintük ősi epikánk távolról sem volt krónikaszerű (Gestáink modora sem krónikás modor!), hanem mint az ősi ugor és turk énekek: a megdicsőült, istenült ősök kinyilatkoztató énekeinek sorozatából állott. az énekmondó egyénisége egészen eltűnik ezekben az énekekben, az ős szelleme szólal meg bennük.

Irodalom: Hóman Bálint: Magyar történet I. kötet; Jakubovich Emil: Honfoglaláskori hősi énekeink előadóformája; Melich János: A honfoglaláskori Magyarország

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése