A
XVI-ik században kezdődik a világuk, a XVII-ik s a korai XVIII-ik század a
virágkoruk. Nagyon közeli viszony fűzi legtöbbjét Balassához, mint a virágot
termőföldjéhez. Utódjai, rokonai, epigonjai és sokban teljesítői.
Tudvalévő
dolog, hogy Balassátől a XVIII-ik század végéig hiába keresünk nagy lírikust,
nincs költő, kiben az érzelmi műveltség összes sugarai összefutottak volna,
mint Balassában. E hiány azonban mégsem fejlődéstörténeti hiány, mert ha nincs
is e terjedelmes korszakban nagy költő, de van nagy líra. A Balassából föltörő
líra tovább élt, fejlődött és gazdagodott s magába szívta az időt, a sugarak
éltek, csak nem egyesültek nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem
egyenkint villantak fel, „névtelen”, ismeretlen költők verseiben. Kéziratos
daloskönyvek és ősnyomtatványok tartották fenn ezt a lírát, s ha szerezőit
itt-ott ismerjük is, gyakran azt se tudjuk, hogy költőről, vagy pedig másolóról
van-e szó?
E
líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészetéhez. A
népköltemény megállapodottabb alakjáig, határozottabb arcáig hosszú út vezet,
melyet összeéneklésnek nevezhetünk. A népköltemény vándorolt, olykor a fél
országot bejárta, az egyéniségek egész sora alakította és tovább teremtette,
míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott. E „megnyugvás”
alakja is rendszerint csak egy-egy tájra nézve érvényes. Harsányi és Gulyás
felvetik a kérdést, hogy daloskönyveinkben miért annyi a megegyező s rokon
szöveg? S mindjárt meg is felelnek reá: a leírók azt vették át a hozzájuk
került szövegből, ami megtetszett nekik, de alakítottak is rajta, hozzáírtak,
néhol két-három versből írtak új költeményt. Irodalmi megrögzítői voltak a
„népdal” keletkezési és kialakulási folyamatának is. Az „összeénekléssel”
teljesen párhuzamos és rokon folyamat ez az „összeírás”.
De
miért elsősorban Balassa Bálint szerves és természetes folytatója ez a líra?
Nemcsak azért, mert Balassa örökségében lírai kincsesbányát nyertek, hanem
azért is, mert a költők véle rokon gyökerű, vagy sorsú egyéniségek voltak. A
létében megingott, vagy pedig létét hősiesen kockára vető magyar nemes
sorsérzése és életszemlélete uralkodik ebben a költészetben. A katonasors
mámora tovább élt és éltetett, ő volt a jobbak osztályrésze a nemzeti küzdelmek
idejében. A „bujdosás”, a történelmi rengések közepette talaját vesztett ember
menekülése, panasza, keresése, s küzdelme az új életért: a legfőbb lírai
izgalmak egyike maradt. Egyre jobban a líra középpontja felé nyomult a
felszabaduló szerelmi érzés. Nem nehéz mindebben a Balassa-sorssal való
rokonságra ismernünk.
Balassa
hatása főleg a szerelmes versekben érezhető. De a fejlődő szerelmi költészetből
eltűnt Balassa „szemérme”. Balassa féktelen szenvedélyeinek tombolása közben
szégyenlette szenvedélyeit. A költészet néki éppen vad életének a megnemesedése
volt, „a test lett benne igévé”. A nyomában viruló szerelmes líra azonban csupa
érzékiség. az újkori ember egyszerre új lírai hangot teremt: a vallomás
gáttalanul őszinte hangját, az érzés és a kifejezés között meredező gátak
rendre eltűnnek. Ez a szerelmes líra a humanizmus s a reneszánsz nyomán az ó és
új klasszikus irodalmakból is táplálkozott, mint Balassa Bálinté, később pedig
befogadta a barokk kultúrát. A két klasszicizmus világa egyrészt díszítő
elemeket adott, másrészt mitológiát a felszabadult szélesebb, teljesebb ember
számára és igazolására. A lírai kultúrában kivirágzott a reneszánsz új
pogánysága, mely különben a keresztény mitológia egyes elemeit is magába
szívta. Szükségszerű átmenet volt ez a sajátságos mitológia mindaddig, míg ki
nem alakult az újkori ember mitológiája, illetve mitológiai mélységű és
jelentőségű eszmecsillagzata.
Az
egész világ egy nagy szerelmi ünnep ebben a lírában. Hangja hol klasszikus
díszekkel terhes, hol pedig vérpirosan egyszerű és életteljes:
„Nagy szorgalmatosan kerestelek,
Minden utcában téged lestelek,
Igen akarom, hogy megleltelek.
Jó illatokkal terhes az házam,
Elég van mindenem és jó mirhám,
Szépen füstölgő minden jószágom.
Szép nyoszolyámat már megvetettem,
Selyem paplannal beterítettem,
Szép szőnyegekkel ékesítettem.
Ifjúságodat ne töltsd héában,
Miglen vagy élted szép virágában,
Járj, szivem kedved kévánságában.
Mellyemet néha selyemzsinórral,
Néha aranyból vert pántlikával,
Tűzöm, megrakom szép virágokkal.
Mint nevendékeny plánta oly vagyok:
Ugy mint pünköstikinyilt virágok,
Hol fehéredek, hol pirosodok.
MNéha fejemre csak fátyolt vetek,
melyre szép szemmel ifju legények
Néznek: de róla ők mit tehetnek?
Keskeny derekam arany párta-ővvel,
Mely vagyon rakva szép drágakővel,
Kontyom is ékes szép arany tűkkel.
Aranbyos végit patyolatokkal,
Szép himmel varrott gyenge fátyollal,
Nyakamat körülveszem fodrokkal.
Megékesítem magam ezekkel,
Gyönyörűséges élő türkekkel,
A tíz ujjomat arany gyűrűkkel.
Én el nem unnám véled játszódni,
jeles beszédben elgyönyörködni,
Tudok emberrel én beszélgetni.
Ne szomorkodj, lám senki sem bánt,
Töltsd be kedvedet, kit szived kévánt,
Majd egészen süttetem az báránt.”
S
emellett a népi ízű és színezetű egyszerűség zengését halljuk lépten-nyomon:
„Az hol te jársz. rózsa keljen!
Az hova lépsz. gyöngy teremjen!
Ez világon hirünk legyen,
Szerelmünknek oka legyen.
Az hol te jársz: az nap megáll,
Pávamódon nézvén csudál.
Minden ember téged kiván,
Soha téged nem bánt halál.”
Bónis
Ferenc búcsúzó énekének egyik része is feltűnően egyezik a népdallal.
A
lakodalmi költészet csúcsát a házasok énekei jelentik. Igen kedvelt műfaj volt
ez, részben tanító, részben enyelgő, néha gúnyos hangú. A házasokat inti, a
házastársak tréfás, komoly beszélgetéseit önti versbe. Legszebb darabjuk az
„Adhortatio mulierum” a Szamosmelléki névtelentől. Az ifjú férj oktatja benne
„szép házastársát:”
„Asszony szép társam és szép virágom,
Ha Isten minket ketten öszvebir,
Tanítlak kérlek, hogyne bánjad.
Ha mikor asszony tegöd szólítlak,
Mondj akkor engem édös uradnak,
Mert ha nem mondasz édös uradnak,
Ifjak kik látják, csak megcsufolnak.
Tegödet mondanak szólhatatlan társnak.
Ha ijkor ketten egy uton megyünk,
palástodat hátamra ne add:
Mert ha palástod hátamra adod,
Ifjak kik látják csak megcsufolnak:
Engöme tmondnak asszony szamarának.
Ha mikor követök házunkhoz jönnek,
Te meg ne felelj az követöknek.
Mert ha megfelelsz az követöknek,
Ifjak kik látják, csak megcsufolnak:
Tegödeg mondnak Simon bírónak.
Ha megfogadod, magam igérem
Morhám és pénzem mind tied leszen.
Te léssz enneköm nagy tisztösségöm,
Ifjak kik látják meg nem csufolnak:
Engömeg mondanak nagy bódog embörnek.
Ha nem foadod, Isten ne mentsön
Bottul pálcátul az te hátadat,
Piros orcádat szégyönvallástul,
Hátadnak hosszát szép sudar pálcátul.”
Továbbra
is lírai forrás maradt a biblia s a prédikátorsors. A prédikátor haros,
ostorozó hangja ugyan nem tűnt el, de többnyire megszelídült és új emberi s
költői magatartás virult ki benne. A XVI-ik század a folytonos harc közben
előrenyomuló protestántizmusé. A XVII-ik században ez a terjeszkedés megakadt,
sőt: az üldözés a gályarab-sorsig fajult. E védekező küzdelem közepette alakult
ki a magyar protestántizmus második arca, melyben elhomályosodtak a harcos
prédikátor égő, kemény vonásai s helyükön a hitvalló színei kezdtek derengeni.
Szellemibb fegyverekkel folytatták a harcot. Kemény csapást kapott a fa, s
lehullottak haragos, vérpiros virágai. De rögtön halványabb, áttetszőbb,
szellemibb virágokat hajtott könyörgésül és engesztelésül az időnek.
A
második protestántizmus legjellegzetesebb verse a Czeglédi István halálát
sirató ének 1671-ből. Egész kis eposz, s a prédikátorság belső „történetét”
zengi. Czeglédi Kassa városának volt prédikátora, szegénységben élt, „Rómával
állott sok harcokat, mert lelki vitéz volt.” Rebellisnek nyilvánították „az
ártatlant” (Wesselényi-féle szövetkezés!), elfogták s Czeglédi István ekkor
elmondja híveinek és önmagának a lelki vigasztalás énekét:
„No
már ellenségim, csak hozzám lássatok,
Mert
a Krisztusnak én ért buzája vagyok,
Megérttem,
és immár, csak megarassatok,
Megadják
a bért is, csak várakozzatok!”
Pünkösd
havában szekérre tették, hogy a pozsonyi vértörvényszék elé vigyék. Nagyszombat
határában azonban „a gabonák között” érezte, hogy itt az utolsó óra.
Feleségéhez szól:
„Kelj fel és öntözd meg elepedt nyelvemet,
Tedd feljebb megbágyadt hideg kezeimet;
Nem soká hurczolod gyötrelmes testemet,
Mert elküldte Isten mennyből követemet.”
Gyermekét
Erdélybe: „Páthmos szigetére” küldi. S a puritán prédikátor végső látomása már misztikus
látomás: angyalok serege áll körülötte. Lelkét „Krisztus markába” ajánlja.
A
politikai tudatot s költészetet még mindig elevenen táplálja Mátyás király
emléke. Bethlen Gábor is reá emlékezteti a lírai kedélyt és a névtelen költő
Bethlenben Mátyás király föltámadását, friss, korszerű újjászületését szemléli.
E korszak politikai lírájának egyik leghatalmasabb megnyilatkozása mindenesetre
Bethlen Gábor birodalmi éneke, névtelen költőtől:
„A
magyar nemzetnek
S
az körösztyénségnek
Én
vagyok Gedeona,
sok
fejedelmeknek
És
minden rendeknek
Függ
rám szeme világa:
Süveg
emeléssel
Tisztességes
füllel
Jámbor
nevemet hallja.
Astyáges régenten
Ágyában feküvén
Illyen álmot látott volt:
Hogy szép leányának
Mandéne asszonynak
Ágyékából szőlő nőtt,
Kinek szép árnyéka
Egész Ázsiára
Messze földre elhatott.
Szivében félelmes
Astyáges álmától
Igen is megrettene:
Hogy leánya fiát
Maga unokáját
Veszteni igyekeze,
Kit lám az nagy Isten
Jövendő üdőben
Királlyá helyheztette.
Ha Cyrus országát
Királyi hatalmát
Szőllőlugas példázta,
Ki az nagy Persiát
S mind az két Ázsiát
Árnyékával béfogta:
Igy születésemet
S nagy hercegségemet
Nem vakszerencse adta.
Dávidot az Isten
Nagy veszedelmekben
Kegyesen megtartotta,
Serény vitézséggel
Okos bölcsességgel
Ott megajándékozta,
Izráel országát
Saul koronáját
Lám végre neki adta.
Régi magyaroknak
Jeles királyoknak
Én is nyomdokit nyomom,
Hunyadi Jánosnak
Amaz nagy hadnagynak
Bátorságát én birom,
És az Attilának
Két élű pallossát
Oldalomon hordozom.
Egész napkeletnek,
Napnyugoti résznek
Félelmire én vagyok;
Az föld is megrendül
Sok fül hirrel csendül:
Ha trombitát fujatok,
Sok diadalmakkal
Szerencsés csatákkal
Kit megbizonyíthatok.
Ferdinánd császárnak
Sok számu hadának
Sokszor gátot csináltam,
Tompérnak, Bucconak
Sok német uraknak
Holtokig hadakoztam,
Kiknek halálával
Az nagy iga alól
Nemzetemet föloldtam.
Az Hunyadi Mátyást,
Amaz magyar királyt
Az németek mint félték:
Az bécsi asszonyok
Siró gyermekjeket
Mátyással ijesztgették,
Engem sem kivánnak
Valakik karomnak
Erejét megismerték.
Emlékezetemre
S nagy dicséretemre
Az lészen a jutalmam:
Hogy királyi székben
Pozsonyi gyűlésben
Közvox-ul választattam,
Melyre én magamat
Minden érdem alatt
Ugyan nem méltóztattam.
Elég vala nékem:
Hogy vala érdemem
Az magyar koronára;
Nem akartam venni,
Fejembe tétetni,
Másnak gyalázatjára;
Csak tartsa határát
Ám viselje gondját –
Nincsen bosszúságomra.
De az közigazság,
Hitbéli szabadság
Igen nagyon előttem;
Melynek oltalmára –
Bosszuállására
Magamat lekötöttem.
Ha ki ellenem jár:
Míg életem fönáll
Kardomat le nem tészem!”
Egyik
legkiemelkedőbb műfaj: a nagy pillanat verse, a halál előtti búcsúzó, a
börtönének, a vesztőhely előtti fohászkodás. Bónis Ferenc s Czeglédi István
éneke is ide tartoznak tulajdonképpen. Részben tiszta lírai ellágyulások, elégiák
ezek, mint Nagy Péter sárvári börtönéneke:
„Férfiak, asszonyok, szüzek, szép virágok;
Széjjel imitt-amott ti az kik bujdostok,
Bölcsőben feküvő gyönge liliomok
Az Jézus nevéért ti megbocsássatok!”
Részben
nagy vallomások, az élet értelmének felmutatásai, mint Bónis Ferenc verse.
Kéziratos
daloskönyveinek kedvelt műfaja a „gajd”, a gúnyos, tréfás, humoros, gyakran
obszcén vers. Pajzán énekek s szabad szájjal csúfolódó versek. Az újkori ember
szabadságérzete nyújtózkodott ki bennük, egyelőre minden gátakat lerontva
korlátlan örömmel.
Irodalom:
Thaly Kálmán: Vitézi énekek. Adalékok. – Vásárhelyi daloskönyv. Szíveket újító
bokréta – s a kéziratos dalosköltészet anyagának elszórtan megjelent közlései.
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t.
Csehszlovákia 1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése