Ma már tudom, bármit leírhatok,
nem lesz belőle nyomtatott betű.
Lehetek bátran szomorú, keserű,
kendőzés nélkül adhatom magam...
Nem ríkat meg senkit,
nem lelkesít senkit
egykor oly gyújtó, oly forró szavam.
Már lassan elsorvad a vágy is, hogy írjak,
mint sorvad a növény, ha nem éri fény,
elhal a dal is, ha senki se hallja,
ha nem lel fészket az emberek szívén,
letakart kalitban
a madár is hallgat,
azt hiszi, éj van, és elszunnyad szegény.
Ha elvesztem volna a harcok tüzében,
ha nem élnék már, most élne a dalom.
Mártírnevemet tán’ márványba vésné
a „hálás utókor”, új társadalom.
Mert érette írtam,
harcoltam, vívtam,
most virágok nyílnának a sírhantomon.
De sorsom törvénye úgy hozta, hogy éljek,
hogy megérjem harcaim diadalát,
úgy vágytam e korra, mint rab a sötétben,
hogy feltörjék végre börtönajtaját,
hogy a szabadság fénye
tűzzön a szemébe,
s elzenghesse végre legszebbik dalát.
És dalolni kezdtem, még tisztán, töretlen
áradt szívemből a dal üteme,
a múltból a mába, a szép szabadságba
repült velem a dal, a vers szelleme,
de keselyűk karma
a szívembe marta,
s fülembe vijjogta: Némulj el, zene! –
És némán daloltam, magamban énekeltem
- letakart kalitban, hallgató madár -,
mert szívem még dobbant, még vérem is lobbant,
még éltem és vártam, hogy virrad-e már?!
De nem csillant fényfolt,
számomra éj volt,
se csillag, se hold, se hajnali sugár.
*
A dallal úgy születtem, mint madár az énekével,
gondoljátok meg, költők, mily szörnyű a madárnak,
ha többé nem dalolhat,
nem sírhat, nem loboghat,
ha többé mit sem adhat szívéből a világnak!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Fotó: Székely Aladár felvétele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése