Féja Géza: Pannoniai János

Janus Pannonius

Mátyás korán elhunyt pécsi püspöke e korszak tagadhatatlanul legkiválóbb költője. Csodagyerek volt, kiben az élet háromszoros lánggal égett, s hamarosan el is égette egészen. Latinul írt s lírai lénye csaknem csírájában elpusztult, de ez a csíra, ez a keménylevelű kis virágbimbó gazdag lehetőségekről beszél.

Ifjúságát Olaszországban töltötte s örök sóvárgás élt benne az olasz műveltség után, költővé mégis a magyar föld tette. Ha nem jön haza, talán örökre utánzó marad.

„Ezt a csomó epigrammát küldöm a mély Duna mellől

hol csupa jég a határ s zajlik a víz komoran.

Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz rajtuk! e föld itt

barbárabb s ez úgy is érzik a műveimen.

hidd el a környezet is befolyásolhatja a költőt

s az, hogy hol született, érzik a vers ütemén.”

Úgy küldte e sorokat Csezmiczei János, mint panaszt, pedig éppen ez a barbárabb föld színezte egyéniségét eredetivé. E keserű-forró honi élmény húzta le őt az új klasszicizmus csillogó közhelyeiből az emberi mélységekbe. A latin irodalom színgazdagságában jelentéktelen utánzó maradt volna, mint a legtöbb humanista költő. Itthon azonban mélyen felrázta őt az emberi fájdalom.

Idézett verse annyiból is nagyon érdekes, hogy felfedezte a környezet hatását az irodalomra. Nagyszerű szellemi villanás ez és János költészete tele van ilyen villanásokkal. Ezért is szerette az epigrammát, amely igen alkalmas arra, hogy az ilyen villanásokat megörökítse.

Belső tüzeitől hamar elégett teste és életihletek s kínlódások váltakoztak benne. Ha elszunnyadt az ihlet, föltört az elfojtott emberi szenvedés, megszólalt az agyoncsigázott, félig már elégett test, megdöbbentően őszinte hangon:

„Nézd e nyütt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,

renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.

Hol csupa jég a kezem, lüktet a láztól a bőröm,

nap-nap után ez okoz gondot, olyan beteges!

Nátha gyötör folyvást, a fejem zug és belesajdul,

majd a két szejmem ég s könnyezik, annyira fáj…

Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom

dermedten didereg, májamat őrli a láz.”

E kétségbeesett emberi panasz végére azonban leheletszerűen finom elégiai vágyat helyez: a további élet vágyát, élni akar, de mint virág, erdő, madár vagy méhecske, nem az életet, hanem az emberi sorsot unta meg. Ösztönösen feltörő pogány vágyakozás ez. A reneszánsz és a humanizmus embere rájött, hogy az ember mennyire és milyen örökletesen pogány. De új pogányság volt ez, mely a kereszténységet is magában ringatta. A középkori világrend tekintélytiszteletével, szellemi zártságával, középkori életformáival folyt a harc, s nem emberies tartalmával. E harcból Pannoniai János is kivette a részét, ő is elsősorban új korszak felé menetelő ember volt, de eredendő kereszténysége s humanista szelleme együtt vezették el a szenvedő néphez:

„Istenem, ó ki nagy őr vagy az égben, a csillagokon túl,

nézz le szeliden e csúf földre, hol őrületes

harc, szomorúság dúlja a békét s csörgeti kardját

Mars is, amerre rohan. Pusztul az élet Uram!

Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek,

Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál!”

Nála jelentkezik először a magyar táj élménye, a végtelen téli mezők, lápok, mocsarak, befagyott folyók s hóval befútt utak vidéke. S vad érzéki lángolás mellett a szerelemnek ama keletiesen finom leheletszerűsége, amely mindvégig ott él a magyar lírában.

Pannoniai János részt vett egy mozgalomban, mely Mátyás király ellen irányult, menekülnie kellett a király haragja elől s bujdosása közben nemsokára elérte a halál.

A fordításokat l.: Berczeli A. Károly: „Magyar költő magyarul” c. könyvében.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.