A Virágoskert 1864-ben
I.
A felkai völgyből a bájos VIRÁGOSKERTBE roppant sziklatömegen kell a tátrai vándornak keresztülhatolnia. Oly borzasztóan dülleszkedik e sziklakapu fejünk fölött, mintha minden pillanatban ránk akarna szakadni.
Hány ily sziklaszakadás s óriási gátkő fenyeget bennünket az élet veszélyes utain4 S az önérdek, dicsvágy, ritkábban a jellemszilárdság, mégis buzdítólag vezető azokon át a vakmerő halandót!
A tátrai Virágoskert az alpesi növények szelíd mosolyának ezer és ezer nyilatkozatával fogadja ölébe a hegyek zarándokát.
Itt a természet változatos játéka a legsajátságosabb ellentétekben látható.
Ha föl- és körültekintesz, csupán óriási meredekségű sziklatömegegek, havas, jeges bércormok, sötét, komor tekintetű gránitfalak, szóval, a legzordonabb vidék szépségei ötlenek szemedbe. Ellenben a völgy mélyében s pázsitos kebelén a legszelídebb virágcsoportok tarka szőnyege eleven friss zöld alapjával hosszant terjedez előtted.
Itt még a tátrai vadrózsa is oly nyájasan mosolyg, a virányt keresztül hasító folyam partjainak zöld bársony rétegein ezer és ezer nefelejcs villogtatja tiszta kék szemét, s a gyorsan rohanóhoz hajolva, ezt látszik suso9gni méla-titkosan:
„Gyors hegyi folyam! Vidd magaddal üdvözletünket Magyarhon fiai- és leányainak; csevegd el nekik a jég közt is viruló tátrai nefelejcsek forró üzenetét, - hogy soha ne feledkezzenek meg a haza s kedveseik iránti hűségről!”
És a futárrá avatott vidám kis csörgeteg fejrázva ígéri az üzenet megvitelét, szilaj csikóként tajtékot hányva nyargal előre, s amint útjában valamely erősebb tátrai vízesés közé talál vegyülni, a meredek szikláról nagyot zuhan alá, s a szegény kis bohó, üzenetével együtt, nyakát töri, de véletlen és borzasztó halálát a zuhatag körüli új virágsereg, harmatos szemeivel mégis szépen megsiratja.
Gyönyörű ez a tátrai Virágoskert, mert ebben csupán isten keze kertészkedik, anélkül, hogy üvegházi gőzzel bágyasztaná el azokat. Itt a szabad legű havasok közt, hol zsibbasztó hőség soha nem uralkodik, a virág tekintete is vidámabb, színe, mosolya elevenebb, s még a leggyöngébbnek látszó növényke is bizonyos vad erővel, s viharedzette daccal emeli föl büszke fejét.
Ők itt szabad köztársaságukban vidáman élvezik a lét örömeit; - nincs egyéb céljuk az életnél, és ezt önzés s ártalom nélkül érik el nem irigyelvén egymás szépségét, gazdagságát; nem kívánva többet, mint amijök van; - élet, szabadság s közös szeretet sugárzik ki lángoló szemeikből.
Száz meg száz különböző fajú, színezetű és természetű virágtárs él közöttük; - itt a tátrai gyopár, amott a bérci aranyvirág, itt a gyászoló szaka, amott a jeges szironta, imitt a havasi mizsól, kék likagyán ütütt tanyát, s mégis a legszebb egyetértés láncai fűzik őket össze. Itt még a méhek és darázsok pusztító serge sem zsarol tőlök adót; nem szívják ki ezek életök erejét, édességét, s nem hervasztja el őket a nap égető forrósága. Oh, miért nem élhet így az egymással örökké harcoló emberiség!
Tátra Virágoskertjének köztársaságában nincs belháború, de azért külső ellenség által olykor ők is háboríttatnak. Jöjjön a százszoros erejű kárpáti vihar s ezrével sodorja el őket a semmiségbe; avagy jöjjön a minden jót és szépet lábbal taposó s kezével letörő ember-zsarnok s ismét tömérdek ártatlan virág vesztheti életét. Innét az, hogy ha ember vetődik olykor-olykor a tátrai vadonba: pusztító óriás, vérengző bakó gyanánt tekintik őt a szende kis virágok, és szinte reszketnek halálos félelmökben a rettentő ellenség lábai előtt.
Sőt, midőn a helyt ember vagy állat jelen meg, a Tátra láthatatlan tündérei, a legnagyobb csendben fölrepülnek a havasok magas ormaira, s a félelmes szörny távoztával ismét leszállanak legkedvesebb mulatóhelyökbe, a tátrai Virágoskertbe, hol az illatos, szép virágok puha ágyán kéjringatózva heverésznek, anélkül, hogy a légies valójukat ölelő tarka növényseregbe elnyomnák az életet.
E Virágoskertben a vízzuhatagok és csepegők zenéje mellett bájosan szoktak lejteni a hegyi tündérkék, egyik virágról a másikra szellőként lebbennek át, anélkül, hogy az ezt elragadtatással szemlélő virágcsák szemeit, vagy fejeit eltipornák.
Szükség is, hogy ily gyöngéd bánásmódú lények mintegy közbenjárók s oltalmazók gyanánt álljanak az állat- és növényvilág között, s az utóbbiakat megóvják amazok kegyetlen zsarnokoskodása ellen.
II.
Egy pár év előtt iszonyú nagy hó és jég borítá el a Tátrát, úgy, hogy a rideg életű zerték táp s eledel nélkül maradának.
Ilyenkor aztán a kajla szarvú, tüzes szép állatok gyors lábukkal gödröket kaparnak a hóban; sőt a hórétegek alatt egész üregeket vájnak ki, hogy hozzáférkőzvén a föld gyökeréhez és a sziklák mohához, valamiképp eltengődhessenek. S így ők télen át többnyire hó alatti szűk barlangokban szoktak legelészni
Az említett kemény télen szintén így cselekvék egy éhen futkározó zergecsapat, túl a Virágoskert sziklakerítésén, mély süppedékben, téres barlangot kaparván magának a vastag hórétegek alatt.
Midőn azonban jóízűn rágicsálnák a félig holt növények gyökereit – mint szegény ember a száraz kenyérhajat: - künt szörnyű fergeteg támad, a jeges hó tojásdad nagyságban hull alá a hamvas felhők tömegeiből; - a dühöngő szélvész halmokat és hegyeket torlaszt össze a hófuvatagokból; - a tátrai óriások ugyancsak vacogtatják, csikorgatják fogaikat; - még a vad leány is jajgatva üvölt s gémberedett ujjai közé kétségbeesve huhukol egy kis éltető meleg lehet. – Az egész természet a halál jégkarjai közt látszik kínlódva vonaglani; - a medve téli álmából bömbölve, a hegyi ürge visítva riad fel.- Mintha az ítélet napja közelegne most e vad zivatarban.
A hóréteg alatt legelésző zergecsapat vezére észrevevén a zivatar rémítő zaját, fityészőleg hegyezi füleit, remegve nyitogatja párázó orrlikainak rózsaszín tölcséreit s minthogy nagy veszélyt sejt, élesen süvít egyet társai fülébe. – S ím az egész csapat megdöbbenve összenéz, - a hóüregnek általuk készített torkolatán egyszerre s egymást törve ki akarnak rohanni, ha kell, a világ végeéig futandók; - de a barlanglyuk torkolatát vihar kemény hóval tömé be, s elzárta a kimenetelt. – Kétségbeesésök közepett hiába kaparnak rést másfelé, a barlanglyuk környezetét tízszer annyi hóval terhelé meg a zivatar s a puha havat áttörhetetlen jéggé fagyasztá fölöttük.
És a szeglby zergefiak kiszabadulás végett hiába feszítvén meg erejöket nyöszörgő félelem s nyugtalanság közt lesik végkimúlásukat. – Az éhség szörnyű halálával kell elveszniök. – Lassanként fagyni, enyészni kezd dús életerejük – szemeik égető világa kialudni készül –, s eddig korlátot nem ismert, szilaj vadságuk a legszelídebb önmegadássá változik át; - végperceikben fájó rokonszenvvel nyalogatják s ügyekeznek életre hozni egymást .- A gyöngébbek egymás után gyorsan kiadják véglehöket s ez még inkább epésíti a többi hű rokont: - az erősebbek szörnyű harcot vívnak a kérlelhetetlen halállal, míg végre önerejök törik meg.
Már tizenegy zerge lehellé ki a jég közt forró életpáráját, hogy még a havat is könnyezésre indíták; - és most egyedül csak a legerősebb s legtöbb emberi üldözést rendületlenül kiállott anyazerge van életben a merevedett holttestek között, - s ez irtózatos látványon elvégre az ő érzékeny szíve is megreped, leginkább az fájván neki, hogy ő vezette rokonit e veszélyes helyre, ő jelölé ki számukra a sírt, melyet éles körmeikkel önmaguk ártanak meg. Pedig az istenadta jót akart; - ki tehet róla, hogy élet helyett, halált találtak ott! -
Nyáron át a tátrai vadászok egész halom csontvázat leltek e végzetes helyen, s tudván a dolog valódi okát, - Z e r g e s í r n a k nevezték el.
Északi jéggel és hóval elborított hazák fiai! Tekintsétek körül szűk és korlátolt barlangjaitokban, hol új életet törtök keresni: vajon nem ástatok-e már magatoknak olyszerű sírt, mint ama szerencsétlen zergecsapat?!
III.
Közel a Zergesírhoz több hegyi tó, vagy úgynevezett tengerszem csillog elő öblös sziklamedencéjéből.
Ezek közt egy különös sajátságú mindenki figyelmét megragadja.
Az egészet itt-ott hóréteg és jéghártya ezüstös keret vagy fehér csipke gyanánt szegélyezi. Soha nem láttam oly gyönyörű varázs-színjátékot, mint milyet e tó kristálytiszta tüköre, s a benne megtörő napsugárzat előidézett.
A tó egész felületét a legszebb tengerzöld-szín hártyázá be, s tisztán belátható fenekének részleteit tekintve egy különös bűvilág csodaképei látszottak rezgeni s föl-fölmerülni a verhenyes barna övekkel,mintegy művészileg kirakott mozaik-mederben. E szép gömbölyű kövek majd a legtarkább s virítóbb színekben ragyogó vagy tűzopál-darabokként, majd ismét csodás alakú vízi növények lapos kövér levelei gyanánt tűntek fel, s rajongó képzelmem játéka, s a kövek rezgő habvonalai közt, majd bolygó lidérceket, majd ismét a régi Egyiptom szent fényű kígyóit láttatá velem, míg nem a hideg való prózai szavakkal űzte szét tünde álmaimat: „hisz az csak a nap és víz optikai játéka.”
Hagyján, legyen bármint! – Csakhogy én képzelmes varázsfátyolán keresztül egy pár pillanatig, a tátrai Virágoskertből előlünk elrepült hegyi tündéreket fürödni, vidáman lubickolni, bájosan úszkálni látám e csodatónak vizében, anélkül, hogy égi-tiszta, szellemszerű lényeikkel legkevésbé is felzavarták volna annak tükörét sőt fürdésök után még tisztább, jobb ízű lett a tónak megbűvölt vize. Hisz jól érezém ezt, midőn a tündérek eltüntével idegeimet összerázó kéjmámort ittam belőle, - s ihletett állapotom T ü n d é r t ó-nak nevezém az egész tüneményt!
IV.
A felkai völgy felett tornyosuló gerlachi csúcsot megpillantván, eszembe jutott a két gömöri ember furcsa története.
Ezek ugyanis a megyéjökben lévő Királyhegyről megláták a Kárpátok égbe nyúló csúcsait, s tüstént föltették magukban, hogy azokat egyenkint megmászandják.
És ők valóban teljesíték is határozatukat, s miután a Tátra tömérdek hegycsúcsát egymás után bejárták, a gerlachi csúcson megpihenendők, egy terjedelmes sziklára hasaltak.
Pihenés közben fel akarták számítani, hány csúcsot másztak már meg; de e fontos dologra nézve sehogy sem tudtak tisztába jönni mindaddig, míg a tátrai vadleány nem lépett eléjök; ki ily gúnyos szavakat intézett az egymáshoz tapadt gömöriekhöz:
„Atyafiak! Én már éppen úgy mint kigyelmetek háromszáz hatvan három bércét jártam be a Tátrának, de még kétfejű, négykezű s négylábú embert soha nem láttam! Hahaha!-”
Ezzel vad kacagás közt eltűnt s a törekvésük képtelenségét belátott pórok megszégyenülve visszatértek Gömörbe, hol a nép Fogarasnak nevezi a Tátrát, s a jeges tavakban fürdő vadleányról sok rege forog ajkaikon.
Vahot Imre
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.
