Testvéreink – Rege az ősmagyarokról

Csöndes, világos nyárvégi éjszakán elmerengve néztem a csillagos égre. Sötétkék azúrján nem volt egy csöppnyi felhő, a csillagok milliói ragyogtak, mint talán még soha. A tejút, e bűvös fénylő fátyol, titokzatosabb, szebb volt, mint valaha…

Felettem az ezercsudájú ég; szívemben az egyedüllét fájó érzete… Éreztem, mily végtelen a világ, mily porszemek vagyunk. Szabadulni vágytam e nyomasztó érzéstől. De hol?! A  jelen törpe, a jövő homályos. Csak a múlt nagy, dicső…

És elbolyongott lelkem a messze múltban; valahol ott szállongott el párduczos Árpád sátora mellett. És szállt, szállt, keresztül erdőkön, keresztül bérceken, pusztákon, vizeken: el az őshazába, a mi édes feleinkhez, az Ázsiában visszamaradt, elveszett testvérekhez… Kérdezte a szálló madártól, susogó szellőtől, csobogó pataktól: Hová lettek? Ki látta? Ki tudja?...

Hiába kutatta, hiába kérdezte…

Hallottam róluk egy csodás regét, szépet, szomorúat. Sokat elméláztam azóta e regén csöndes nyári éjszakákon…

**

Élt egyszer egy császár nagy Görögországban. Mogorva és kegyetlen volt a lelke, mint a farkas. Mikor trónra lépett, összehívatá valamennyi rokonát, kik közel és távol éltek birodalmában. Mind megölette. Mondjuk, hogy patakban folyt a vér, harminc hóhér fáradt ki sorban…

Midőn az utolsó gyermek feje is lehullott, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem volt immár kitől féltenie trónját, drágaköves aranykoronáját.

Hatalmas lett. Milliók tisztelték földi istenként. Gazdag lett, aranya, ezüstje, ragyogó drágaköve töméntelen. De a nyugalma, boldogsága elveszett.

Ha alkonyatkor a lemenő nap bíborsugarai végigsiklottak a Bosporus ringó hullámtükrén, sápadtan és reszketve húzódott vissza palotája legbenső termébe. A patakban ömlő rokonvér emléke nem hagyta nyugodni. S ha a susogó szellő átsurrant a cipruslombok és tubarózsák között, ijedten hagyta el csudaszép kertjét. Sóhajtás, zokogás, jajszó volt az ő fülének a szellő.

*

Miként durva sziklabércen illatos virág, olyan vala e komor császár mellett leánya. Még gyermek volt, de szebb nála nem akadt nagy Görögországban.

Valami kóbori barát meglátta egyszer és azt jövendölte, hogy csudás szépsége sok szerencsétlenségét, gyászt fog még okozni.

Ekkor elvitte a császár leányát, a csodaszép Alimeli-t, messze a Márványtenger félreeső zugába, hová csak a rohanó szél szokott eljárni és tarajos hullámok csapkodják egy sziget sziklás partját.

E lakatlan szigeten épült kastélyban őrizte dajkája a császár szomorú szép leányát, mint a fejvesztésre ítélt rabot szokás. Tizenöt ártatlan ifjú leány szolgálta. Rajtuk kívül nem volt élő a szigeten. És körül vala építve a part meredek fallal, hét lakatra járt a hármas érckapu, bemenni rajta csak a császár tudott. Mert valaki csak részt vett ez építésekben, tengerbe szóratta mind, ott, hol legvadabbul örvénylik a víz.

Azonfelül halálos büntetés alatt megtiltotta, hogy a szigethez valaki csak közeledjék is…

*

És Alimeli szebb lett napról-napra. Szerelmes lett beléje a szellő és nem tudott betelni arca csókolásával; a fa lombja lehajlott utána; ha a mezőn járt, a virágok hozzásimultak, a madarak csicseregve röpkedték körül. Ha a pataknál állott, a habok elhagyták a partot, hogy sasruját csókolhassák. Haja, mint az éj, arca, mint a tej. Szeme az ég, ajka csöppentett vér…

Egyszer kora reggel kastélya kertjében, kristályvizű hűs patakban fürdött.

Hajnalodott. A hatalmas Napnak fia, a földön annyi áldást osztó Napsugár ott röppent el szertehintve a hajnalpír aranyporát a fák sudarára…

Rég szerette már Alimelit epesztő, forró szerelemmel. Leszállott. Átölelte, elárasztotta tüzes, édes csókokkal, ahogy csak a Nap fia a lángoló Napsugár tud egyedül csókolni.

És Alimeli zokogott…

*

Szörnyű haragra lobbant a császár, mikor leányát látogatni kiszállt a szigeten és az öreg dajka jelenté a történteket…

Nagy csolnakot készíttetett, földíszítve selyemmel, bársonnyal. Lobogók lengtek rajta, átfonva virágfüzérekkel. Raktak rája tömérdek aranyat, ezüstöt, villogó drágaköveket. De nem volt rajta egyetlen evező, sem kormánylapát.

Aztán fölvezették Alimelit, dajkáját, ki nem tudta eléggé őrzeni, a tizenöt leányt és szabadon eresztették, játékul a szélnek és haragos hullámoknak.

Azok pedig ragadták sebesen. Mint pöhöly a szélben, siklott a csónak tova…

A dajka és szolgálóleányok kétségbeesve siránkoztak szomorú sorsukon. Csak Alimeli ült nyugodtan, merengve nézett a távolba, merre csolnakuk futott. Meddig a szem ellát, az ég kéklő boltja mindenütt a tengerbe hajlott. Szárazföld, menedék sehol.

Át a márványtenger zúgó hullámain, végig a Bosporuson ragadta a szél őket. Eljutottak a Fekete-tengerre. És e tenger, mely máskor oly bőszen támad azok ellen, kik hajóra szállva igába akarják hajtani, elringatta a könnyű csolnakot, mint az anya gyermeke bölcsőjét…

Már oszladozott a távol kéklő köde, messze sziklás partok tűntek fel. A csolnak kétségbeeséstől elgyötrött utasaiban új remény éledt…

A Kaukázus hókoszorús bércei voltak azok. Ide jutottak el a futó hullám hátán, szelek szárnyán.

Az időben e tájon a magyarok harcedzett népe tanyázott. Az a rege szállt róluk messze földön, hogy lóháton születnek, lóháton halnak meg, lovak megérti beszédüket és rúgva-harapva segít a harcban…

Gyorsak voltak, mint a villám, erősek, mint a kaukázusi bércek. Mint a fergeteg zúgott el a harcosok csapatja, ha ütközetre keltek. Harcok után pedig összegyűltek a vezér sátora körül, tanácskozásra vagy hallgatni a regős-igricnek énekét.

történt, hogy épp a parton vágtatott el nehány vadásztársával e vitéz nemzet ifjú fejedelme, Zuárd.

Szemébe tűnt a fölékesített csolnak. Lobogók, virágok, de sehol egy evező… Padozatán pedig nők futkosnak, jajgatva, karjukkal integetve.

A fejedelem szólt társainak. Megállottak. Lekapta válláról íját, tollas nyílvesszőt vont ki aranyos tegezéből, hosszú selyemzsinórt oldott le derekáról, ráköté a nyíl végére és erős íjára illeszté.

Aztán megfeszítette a húrt. Nem tudta volna fölajzani más, oly feszesen állott. De az ő karja, izma acél… Célba vette a csolnakot. Szeme biztos volt, akár a sólyomé.

Pattant a húr. Zúgott, mint ősszel falombok közt a szél; röpült a nyílvessző süvöltve. Óriás pókhálóként vonta maga után a zsinórt.

Ijedten nézték a leányok. Aztán örömsikoltással futottak a csolnak orrán lengő lobogóhoz. Nyelébe fúródva erősen állott a nyíl… Megerősítették a zsinórt és annál fogva kivonták csolnakukat a fejedelem és társai.

A leányok örömükben zokogva borultak a földre.

És Alimeli és Zuárd nem találtak szavakra, hogy egymást üdvözöljék. Mint két szerelmes, kik első tekitnetre megérzik, hogy éltük egybe fog kapcsolódni. Nézik egymást némán, hosszan, míg kéz kézben pihen és megértik egymást, pedig ajkuk meg se moccan. Csak a lelkük beszél…

*

… Alimeli elmondott mindent élte megmentőjének. Gyermeksége sivár napjait, fogságát a lakatlan szigeten, a Napsugár orv merényletét, apja ítéletét, a tenger borzalmait…

És Zuárd még inkább megszerette. Vágyott kárpótolni, boldoggá tenni annyi szenvedés után ez angyalarcú szomorú leányt.

Magával vitte, feleségül vette.

És született Alimelinek fia. Neve lett: Fényes, mert a Napsugár volt az ő apja. Aztán másik fia. Neve lett: Erős. Erős, mint apja Zuárd, erős, mint anyja szerelme.

Zuárd nem tett különbséget köztük, mindkettőt egyformán fiának tekinté. Együtt nevelkedett e két fiú; együtt játszottak, együtt tanulták megütni a szilaj lovat, forgatni a fényes kardot. mégis gyűlölték egymást, esküdt ellenségek voltak, mint víz a tűznek. Folytonos versengés, civódás, egyenetlenség volt köztük. Ha egy szál virágon, ha elejtett vadon, ha harci zsákmányon… Hiába parancsolt békét apjuk, országa jövőjét féltve. Hiába békíté őket könyörögve anyjuk, rettegve szomorú sorsuktól. Nem aludt ki a hamu alatt rejlő zsarátnok, nem szűnt meg a viszály.

*

A vezér sátra előtt együtt valának a nép előkelői. Zuárd vezér mellett Alimeli, oldalt Fényes és Erős.

Csatáikról ifjúi hévvel beszéltek az agg vitézek, villogó szemmel figyelték az ifjak. Elbeszélgettek a múltról, jelenről, jövőről. Majd  regős-igricet hívatta Zuárd.

- Mondj regét nekünk őseinkről. Mondj regét nekünk azokról, kik napnyugatra mentek, hazát, hírt, dicsőséget szerezni!

Megpendítette kobzát az igric. Zsongott-bongott a húr, mintha zokogna.

És így énekelt az igric:

„… Azt hallottam a mesékben

Ősregékben, hősregékben –

Mit a vén mond el fiának,

Porbanjátszó unokáknak

Míg a tűz ropogva pattog

Esti szellő közbesuttog,

A csillagok fönt felettek

Bólogatva integetnek…

Azt beszélik, mondom, egyre

Regeszóban, énekelve:

Hajdanában, réges-régen

Csillag is más járt az égen

A madár is szebben dalolt

Virágnak jobb illata volt.

Melegebb volt még a nap is,

Hej, boldogabb a magyar is!...

Fehérhajú vén emberek,

Barnafürtös ifjú, gyerek

Valamennyi azt siratja

Fájó szívvel dalolgatja:

melegebb volt még a nap is

Hej boldogabb a magyar is!

Hej, de mostan…! hej, azóta

Szomorú a rege, nóta:

Hogy a nemzet kettészakadt,

Kisebb fele visszamaradt;

A többiek útrakeltek

Vándorútra, messze mentek

Őshazájuk hátrahagyva –

Ismeretlen napnyugatra:

Hol pihenni tér azt alkony

Kifáradva esti harcon

S vérveres palástja széle

Föllebben a szürke égre

Lehanyatlik újra aztán

Sötét éjnek helyet adván…

Arra mentek. Vajh, ki tudja

Merre visz a vándor útja?!

Hegygerincen, sziklaháton,

Vad erdőkbe vert csapáson

Hová lettek? Szertejárva

Találtak-e jó hazára?

Velük-é az ős Hadisten,

Segít-e küzdelmeikben?

Hogyan adnak érte hálát?

A fényes nap támadását

Fogadják-e énekszóval?

Áldoznak-e hószín lóval?

Tüzes ifjak, hős daliák

Nyargalják-e a paripát?

Forgatnak-e éles kardot,

Vínak-e még dicső harcot…

Szereznek-e hírt, jó nevet, -

Ülnek-e tort vert had felett!

… Hajh! Vagy őket veri által

Idegen kéz, kardvasával…?

Hajh, ha szolganéppé lettek,

Szolgái a győzteseknek…!

Azt a szégyent túl ne éljék,

A magyar név tiszta fényét

Hahogy folttal szennyezik be:

Szálljon átok mindenikre!

Te, Hadisten! Látod őket:

Büntesd meg a vétkezőket!

… De nem! Nem lesz arra szükség.

A magyar név, merre vitték

Ragyogni fog, fényleni fog,

Megirigylik a csillagok.

Hírük, nevük szerteterjed,

Előttük száll merre mennek…

Arra messze nyugattájon

Élnek áldott rónaságon.

Évezredek telnek-múlnak,

Nagy országok szertehullnak –

Az övék nem omlik össze:

Állni fog az mindörökre…!”

Játszott még kissé az igric kobzán; föl-fölriadt a húr, ujjongva, int a diadalmi ének. Azután csönd lett.

Soká hallgattak. A nap lenyugvóban; mintha bíborzászló lengene arra messze és örömtüzek lobognának szerte az ég szélén. Arra távol, napnyugat felé…

Amint az utolsó lángsugár is kihamvadt, mintha álomból ocsúdnék, szólt Erős:

- Apám! Tudom, hiába kérlek. Tudom, te itt óhajtasz pihenni majdan őseink földében, apáink porladozó szent hamvai mellett. De én – tehetek-e róla? – vágyom arra messze, messze! Ha majd én leszek a vezér, összekürtöltetem népünket, megcsókoljuk e földet, apáink nyugvóhelyét és útra kelünk, testvéreink után, napnyugat felé. Ha híressé tették a magyar nevet, még híresebbé tesszük, új babért fonunk dicsőségük koszorújába…

Közbevágott Fényes, kinek anyja nem tudott soha átok nélkül szólni Nyugatról, hol annyit szenvedett:

- Nem engedem! És meglátjuk majd, ki hatalmasabb, ha – én leszek a vezér…!

Zuárd az ősz vezér tépelődve nézett reájuk. Kimondotta hát az izgalom, miről oly rég küszködött lelke titkosan. Előre látta, mint tör ki halála után a viszály. Ki lesz a vezér, kit választ a nép? Mindkettő egyformán derék vitéz. Szeretik Erőst is, becsülik Fényest is. És mindegyik vágyik a vezéri kardra. Vészt hozhat e viszály a népre is…

Míg apjuk békíté őket és az ország javáról, jövőjéről beszélt nekik, gyűlölettel nézett egymásra a két ifjú. Olyan volt szemüknek ez összevillanása, mint mikor két kard összecsörren…

*

Meghalt Zuárd vezér. Alimeli szíve sem bírta ki e csapást. Egyszerre temették őket, egymás mellé. Halmot emeltek föléjük, magasat, zöld gyöppel kirakva. Sziklakőből emléket állítottak rája, simára faragottat, négyszögűt, amilyen az áldozati oltár.

Alig hangzott el a gyászdal, alig fonnyadtak meg a sír körül hintett virágok, máris föllobbant a hamu alatt rejtőző zsarát. A két mostohatestvér szívében emésztőbben égett a gyűlölet, mint valaha.

Kardot kapott Fényes, kardot ragadt Erős. Kettészakadt a nemzet, csatára keltek. Két nap, két éjszaka folyt az átkos harc. Harmadnapon összegyűltek a körüllakó nemzetek, kik moccanni sem mertek azelőtt, és rátámadtak az elvakultan egymást öldöklőkre.

Nem menekült senki ez irtózatos napon…

És ott, ahol oly hatalmasak voltak egykoron, hiába kérdezed a rónaságon, nevüket se tudják. Emlékük is eltűnt a múlt ködében, mint mikor a száguldó förgeteg fölkavarja a puszta homokját, és messze becsapja a tenger mélységes vizébe, honnan visszatérés nincsen…

**

s ha így, mint most, csöndes világos nyárvégi éjszakákon – míg elmerengve nézem a napkeleti csillagot -, eszembe jut e rege: úgy érzem: valakit meg kell siratnom…

Hiszen testvéreink voltak!

Ifj. Rácz Lajos

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. I. évf. 1901.