Than Gyula: Egy vőlegény története

I.

Kárpáti Kálmán postahivatalnokról beszélek el egy különös történetet, akiről ország-világ azt tartotta, hogy sohasem fog megnősülni, mert egyedül csak a munkának élt. Soha sem vágyott társaságba, látszólag a nőket is kerülte. Hiába beszéltek hivatalnoktársai előtte a szőke fürtű Elizről, a mosolygós Terézről, a büszke Helénről és a dúsgazdag Margitról: - Kálmánt mindez nem érdekelte. Ő csak dolgozott tovább. Pedig ez csak alakoskodás volt tőle, mert Kálmán már régen ismeri Margitot.

A főnöke ezüstlakodalmán látta először. Ott tudta meg, hogy ezt a leányt szülei csak olyan emberhez adják feleségül, akiről meggyőződtek, hogy szolid életű, egyszerű igényű, munkás, dolgos ember.

Kárpáti Kálmán már ekkor elhatározta, hogy versenyezni fog Margit bírhatásáért. Dolgozni és küzdeni fog.

- Kitűnő tervem van! – szólt diadalmasan Bedő Géza. – Meglássátok, ami kis esze van neki, az is elmegy tőle. Nem kell hozzá egyéb, int egy koporsó.

- Rémes eszme! Mit akarsz tenni?

- Mindnyájunknak lesz szerepe a tragikomédiában. Ne higgyétek, hogy én kivonom magamat. Az én szerepem lesz a legborzalmasabb. Mindent meg fogtok tudni, ha tette kerül a dolog. Éspedig ennek mielőbb meg kell történnie, mert Kárpáti nemsokára nyakunkra jön, mint újdonsült főnök!

- Mit beszélsz? – kiáltották mindannyian elszörnyülködve.

- Nos, hát ő lesz a mi új principálisunk. Ez így van fiúk! Tegnap újságolta ezt nekem egész boldogan Margit. Az édesatyja befolyásos ember, ő eszközölte ki előléptetését Kárpátinak. Ezt tudva, megtesztek-e hát mindent, amit én nektek utasításba adok?

- Mindent.

- És a történtekről, bármi legyen is a következménye, hallgatni fogtok.

- Néma leszünk, mint a sír.

- Fiúk! – kiáltott fel a cselszövő kolléga -, bízom bennetek. Meglássátok, Kárpátit a Lipót-mezőre fogjuk küldeni, ő nem lesz boldog férj s még kevésbé principális.

II.

Viharos, kellemetlen éjszaka volt; szakadt a zápor, s a szél földig himbálta a fák koronáját.

Kárpáti Kálmán a kis postahivatal ablakait bereteszelte; elvégezte dolgát. Félóra sem telt bele s már csak egy kis halavány fény pislogott a szobában: az éjjeli lámpa fénye. az ifjú vetkezni kezdett. Künn egyre dühöngött a vihar. Dörgött, villámlott, szakadt a zápor s a szél félelmesen rázta a fák lombjait.

Ebben a pillanatban kopogtatás hallatszott… Valaki az ablakot verte.

Kálmánra a váratlan kopogtatás kellemetlenül hatott. Ki lehet az, aki ilyen időben alkalmatlankodik nála. Mit akar? Odalépett az ablakhoz.

- Ki az? – kérdezte.

- Tessék kinyitni az ajtót, tekintetes úr.

- Kit keres? Nincs most hivatal.

- Tekintetes Kárpáti Kálmán urat keresem.

- Miért?

- Csongorból jöttem.

Kálmánnak ebben a pillanatban elszorult a szíve. Csongorból jött az az ember, onnan, ahol az ő nagyanyja lakik!

- Tán valami baj van?

-  Szomorú hírt hozok – hallatszott kívülről ismét az előbbi férfihang: - meghalt a nemzetes asszony.

Kárpáti Kálmán elsápadt, a szíve még jobban összeszorult. Az első könnycsepp, bármennyire is igyekezett visszatartani, kiperdült halvány arcára s támolyogva lépkedett az ajtó felé, hogy beeressze a hírnököt.

Juhászbundás ősz ember lépett be az ajtón.

- Vigasztalást kívánok a tekintetes úrnak. Bizony szomorú hírrel jöttem.

- Csakugyan meghalt? –kérdezte Kárpáti Kálmán remegő hangon.

- Én meg a Pirókné szomszédasszony voltunk mellette, mikor az utolsó perceit élte. Azt kívánta tőlünk, hogy ha örökálomra lehunyta szemeit, hát tegyük koporsóba s hozzuk el ide az unokájához, a tekintetes úrhoz. Senki se gondoskodik olyan nemes szívvel az ő tisztességes eltakarításáról, mint a tekintetes uram.

Kálmán a szemeit törölgetve kérdezte:

- Megtették?

- Meg, tekintetes uram.

Kálmán a kezét nyújtotta az öregnek.

- Hová hozzuk be a koporsót?

- Ide a szobámba.

Az öregember kiballagott, Kálmán pedig, amíg magában maradt, nem bírta visszafojtani könnyeit, zokogott keservesen, ezzel könnyítette valamennyire a váratlanul jött nehéz fájdalmat, amely olyan lesújtólag hatott reá.

Az öreg csakhamar visszatért harmadmagával. Úgy emelték együtt a koporsót, amelyet Kálmán zokogása közben tettek le a szoba közepére.

Azután az alázatos parasztemberek megfordultak, s nagy nehéz csoszogások közt eltávoztak a szobából.

III.

Kárpáti Kálmán magára maradván, szabad folyást engedett fájdalmának. Odaroskadt a koporsó mellé és zokogott. De hirtelen különös érzés fogta el. Fájdalmához félelem szegődött. Olyan kísérteties és bántó volt künn a természet háborúsága.

Egyszerre megremegett…

Mintha a koporsóban megmozdult volna valami… Visszafojtott lélegzettel figyelt, hallgatott… Semmi zaj, semmi nesz. Talán csak képzelődött…

De mégis mintha ismét hallatszott volna valami? – Egy rémes eszme villant meg agyában… hátha nem is a nagyanyja fekszik ott a koporsóban? Hátha rablót csempésztek be hozzá?!

az aggodalom, a képzelődés rettenetes súllyal nehezedett Kálmán szívére. Ebben a pillanatban a koporsó fedele felpattant s felemelkedett belőle egy rút arcú férfiú.

Kálmán a rettenetes percben, hirtelen emberfeletti erővel vetette magát a félig felült férfira s azután lenyomta a koporsóba. Vasmarokkal tartotta vissza, hogy fel ne tudjon emelkedni.

- Gazember… Rabló! – kiáltotta tajtékzó ajkakkal.

A rút arcú ember fekvő helyzetéből kétségbeesetten iparkodott felemelkedni. – Nem sikerült… Olykor-olykor egy-egy percre úgy tetszett, hogy győzedelmeskedik, de Kálmán csakhamar újra lenyomta. Azután széjjelnézett. Mit tegyen?... Reggelig így nem bírja ki… Kiabálni hiába kiabál, nem hallja meg senki sem a nagy viharban.

Akkor vette észre, hogy közel hozzá vastag kötélcsomag van a földre vetve. Ha azt keze ügyébe kaphatná… Kísérletet tesz. A lábával kaparja közelebb, közelebb, mindig közelebb s midőn már elérhette, egy villámgyors mozdulattal lehajolt érte s kezébe ragadta a kötelet.

Az volt az első dolga, hogy a koporsó alatt áthúzva keresztülkösse és így leszorítsa vele a rablót. Micsoda borzalmas küzdelem fejlődött most ki. Végre is Kálmán emberfeletti erőfeszítés után célt ért. A kötéllel lekötötte a koporsóban fekvő embert úgy, hogy az többé nem mozdulhatott. Azután megfogta a fedelet, helyére visszatette, ő maga pedig ráült a koporsóra.

- Kálmán, irgalmazzál – hangzott ki a koporsóból. – Bocsáss ki és én mindent elmondok…

Kárpáti Kálmán nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Ki ez az ember, aki így beszél hozzá?

- Ki vagy, beszélj?!... Mondd el, mit akartál?

- Hivatalnoktársad vagyok, Bedő Géza.

- Bedő! – kiáltott fel Kálmán elámulva.

- Igen! Az a halavány, sápadt, beteges Bedő, aki épp úgy irigyeltem a szerencsédet, mint a többi barátaid, akikkel együtt eszeltük ki ezt a borzalmas tréfát.

- Tehát mindez csak tréfa volt! – szólt gúnnyal Kálmán, de azért nem mozdult ülő helyzetéből. Várt.

Már virradt, a felhő is eloszlott, s a felkelő nap sugarai ömlöttek be a postahivatal ablakain. Az öreg postás jött rendes napi teendőit végezni, aki alig tudott szóhoz jutni, mikor Kálmánt a koporsón ülve találta.

- Ne ijedezzék öreg! Hanem foglalja el a helyemet, élő ember van benne, akit az éjjel csempésztek be hozzám.

Az öreg postás engedelmeskedett, Kálmán pedig, akit rettenetesen megviselt ez az éjszaka, kiment, hogy a friss levegőn erősítse megviselt idegeit.

Alig tett künn néhány lépést, kocsi állott meg a ház előtt, melyből Margit és édesatyja léptek ki. A reggeli vonattal érkeztek az ő látogatására, akiknek Kálmán mindent elbeszélt. Borzadva hallgatták az ifjú éjszakájának rémes történetét.

A koporsóba zárt merénylőt azután kiszabadították felette kényelmetlen helyzetéből; hanem nemsokára a törvény tette rá kezét, társait sem kímélve meg a bűnhődéstől.

A bűnvizsgálat alkalmával a kalandos vállalkozás fő-fő intézője kivallotta, hogy ő ezt a merényletet nem Kárpáti Kálmán személye ellen irányította; neki tulajdonképpen nem volt más célja, mint a posta pénztárának kirablása. Az, amit társai előtt mesélt, koholmány volt. Arra számított, hogy bujtogatásával Kálmán előléptetésének kieszelt álhírével, irígységöket tetőpontra csigázza, s annak folytán a vele való szövetkezésüket megnyerje. Cinkosainak a rablási szándékról semmi tudomásuk sem volt.

Kálmán és Margit pedig, aki kevéssel ezután egymáséi lettek, ma is örömmel emlegetik, hogy az isteni gondviselés mily boldog napokkal kárpótolja őket azért a borzalmas éjszakáért!...

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. II. évf. 1. szám, 1901.