Szép tavaszi estén elandalgok mélyen
Néma esthomálynak altató csöndjében,
Olykor rezzen föl csak fakadó fa lombja,
Fejemet ölelő karjaiba fonva.
Olyan a természet mint csecsemő gyermek
Lengő-ringó karján jótevő szendernek;
S ,miként a bölcsődal, érzelemre keltő,
Meglendül suttogón az alkonyi szellő.
Megszünt a madárdal a zöldellő ágon,
Elhallgatott minden nyugalomra vágyón;
Pihen a természet, szender ült a tájra,
S engem beárnyékol ifju lelkem álma.
A nyugvó homálynak titkos lepelében
E csöndes merengés oly jól esik nékem!
Messze, messze multba száll, csapong a lélek,
A hol elringatnak gyermeki emlékek.
S kérdem önmagamtól: mért hogy elmulának
A kedves remények, a szüztiszta vágyak,
Hogy az üdvösségnek szárnyain emelve
Fölragadjanak a boldog végtelenbe?
Eltörlé azokat, eltörlé… hiába…
A kigyúlt kebelnek ébredő világa,
S míg hullámzásával elsodor az élet,
Eszmék járják által izzó agyvelőmet.
Egyikben csalogat az életnek méze,
Hogy ifju szivemet üdvével igézze,
Másik kiragadva ábrándok ölébül
Aggódó lelkemen boruvá sötétül.
Hah!... de mért kinozzon még az élet gondja?...
Tavasz van, szivem is tavaszát álmodja!
Zengje dalát ajkam lágyan, merengően,
Az esti nyugalom altató csöndjében!
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
