A 18. század végén költészetünket azon lázas vajúdásban találjuk, mely minden újjászületés korát jellemzi. A nyelvújítás nagy munkája, Kazinczy merész reformja hatalmas hullámokat korbácsolnak föl, az irodalom művelői pártokra oszolva, tusakodnak egymással. A költészetnek századokon keresztül pangó állapota meghonosítja azon fölfogást, mely szerint a költő egyszersmind hazafi és működése által szent kötelességet, áldozatot teljesít. Ezen balhit elnémít minden keményebb kritikát, melynek híján költőink nem lehetnek tisztában hivatásukkal, hibáikat nem javítják. Innen ered, hogy hosszú ideig igazi nagyságot nem találhatni köztük.
Ily körülmények között lép fel két hivatott, tényleg Isten kegyelméből való költő: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Munkálkodása szebb, üdvösebb jövőre nyújt kilátást. Mindketten határozott, önálló egyéniségek; egymástól teljesen függetlenül, egyik a másik hatásán kívül esvén. Megpróbálkoztak a költészet mindhárom ágával, de tehetségük és természetük a líra terére utalták őket.
Kisfaludy Sándor és Csokonai! Körülményeik s azon pályafutás, melyet a sors jelölt eléjük, élesen elszigetelte őket egymástól. Kisfaludy a nemes osztály gyermeke, melyet csodált, bálványozott és magasztalt Regéiben; Csokonai ellenben közönséges polgári család sarjadéka. Kisfaludy a férfiszépség mintaképe, a nők kedveltje, kinek dalait elragadtatva kapkodta a közönség, Csokonai szegény, aszkóros literátus, ki hasztalan küszködött pártfogó Maecenások után. Kisfaludy boldog családi életet élt, méltánylásban részesült, késő aggkort ért el; Csokonai mint csalódott szerelmes, mindenkitől elfeledve, élte világában dőlt ki.
És mégis, énükből fakadó lírájuk rokon természetek gyanánt állítja őket egymás mellé; így a büszke Balaton-melléki földesúr egyenlő lesz a nyomorgó debreceni fiúval. A szerelem és költészet nem ismer rang- és társadalmi különbséget.
Szilárd, tiszta jellemük az érzelmek terén is kifejezést talál. A középkor következetes troubadourjaihoz hasonlóan Kisfaludy és Csokonai szíve is csak egyért ég. Az előbbi megszereti Szegedy Rózát; a szép zalai nemesleány is vonzalmat mutat iránta, de az ifjú könnyelmű kicsapongásai mihamar meghidegítik. A költő francia fogságban eped, de nem más után: így nincs igazuk azoknak, kik azt erősítik, hogy Kisfaludy Rózában csak a gazdag parthiet látta: hazatért és a duzzogó hölgyet kiengeszteli. Férj és felesé lesz belőlük.
Csokonai egy komáromi kereskedő leányáért, Vajda Juliannáért lángol. Viszonyuk nem tart sokáig, mert a gyakorlatias apának nem tetszik a vagyontalan széptevő s gyermekét pénzesebb emberhez erőszakolja. Júlia nehezen enged, de sebten elfeledi a költőt, ki sebét mindvégig keblében hordozza.
Ennyi a történeti valóság. Szerelmét öntötte mindkét költő dalokba. Így keletkeztek a Himfy-dalok, mégpedig elsősorban a „Kesergő szerelem”, melyről Toldy azt mondja, hogy „soha, sem elébb, sem utóbb nem okozott Magyarországban semmi oly szenzációt, mint ez”. Futótűz gyanánt hatottak az édes-bús énekek. A gyűjtemény az epedők valóságos bibliája lesz. Szavalgatják, könnyeket ontanak fölötte, nótába foglalják. Mindenki a bánatos Himfy kilétére kíváncsi. – A „nagy ismeretlen” nem sokáig hagyja fölcsigázottan az érdeklődést, amennyiben közreadja a „Boldog szerelem” ciklust.
„Himfy szerelmei”-nek közvetlen hatása alatt jeleníti meg Lilla dalait Csokonai. A költő érezte nehéz helyzetet e gyors népszerűségre kapott versekkel szemben, amint előbeszédében megvallja: „Vakmerőségnek látszik a »Himfy szerelmei« után Erató lantját valakinek megzendíteni merni mostanában.” Mindazáltal a nemzet bizonyos rétegei Csokonait sem hagyták méltánylás nélkül. A kor két legnagyobb lírai költője közt önkéntelenül fölmerült a párhuzamvonás kérdése. Ebbe a vallási elfogultság is belejátszott, minthogy a katolikusok Kisfaludy, a reformátusok Csokonai elsőbbségét vitatták.
Nehéz volna költővel tisztába jönni azon hatások ismeret nélkül,melyek alatt dolgozott. Kisfaludy korának gyermek volt és e kornak irodalma egy sajátságos áramlatot ismert úrnak maga fölött. A század beteges érzülete azon tájt a világfájdalmasságban lépett napvilágra. Érzelgősség, szentimentális olvadozás járt ezzel karöltve. Rousseau „Új Héloise” ének csábos befolyása alatt élt az egész európai költészet. Ugyanő hozta divatba a kórságig menő, rajontó természetimádást, mely Goethe Werther-ével érte el tetőpontját.
Rousseau volt Kisfaludy eszményképe, másrészt pedig a nagy olasz szonettista, Petrarca bilincselte le. A természeti bájakban bővelkedő Provence, hol mintegy édes érzést lehel a lég, hol a szonett bölcsejét ringatták, ihlette őt éneklésre. De ne gondoljuk, hogy merőben idegen minták vonzották. Ez ellen maga is élénken tiltakozik: „Ha Gyöngyösi, Zrinyi, Orczy, Faludy, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Berzsenyi és főképpen nyelvünk Adelungja, a még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid előttem magyarul nem írnak vala, hát, ha három Petrarca laknék is keblemben, Himfy mégsem születhetett volna.”
Csokonai műveltségen egy szikrát sem tágított Kisfaludynak. Szintoly alaposan ismerte az olasz irodalmat, fordított is az édeskés Melatasióbol, de természetéből és abból, hogy Rousseaau nem gyakorolt oly maradandó hatást költészetére. Ehelyett Bürger, a szintoly mostoha sorsú német költő ragadja meg figyelmét s lép vele oly viszonyba, mint Kisfaludy Petrarcával. Képeket, fordulatokat kölcsönöz tőle, sőt egy költeményét „Lilla búcsúzálogjai” címen átveszi dalai közé.
Mi a „Kesergő” és „Boldog szerelem” tartalma? Himfy idegen fldön emészti magát, viszonzatlan érzelmet táplálva Liza, rideg ideálja iránt. Az egész természetnek panaszolja búbánatát. Végtére üt a szabadulás órája. Hazatér és azt találja, hogy Liza mást szeret. Ezzel végződik az első rész.
A második már a boldogság diadalát zengi. Lizát mérges nyelvek fordították el tőle, de meggyőződött a rágalmak igaztalan voltáról és kezét nyújtotta neki.
A Himfy dalokban határozott egység észlelhető. E dalok a költő hangulata és pillanatnyi szeszélye szerint összefüggéstelenül jöttek létre és mégis a tárgy, az érzés, a versmérték azonossága egységessé teszi őket, úgy, hogy valóságos költői regénnyé tömörülnek. Ezen jelleget a Lilla-daloknál nem lehet fölfedezni. A fejlődési folytonosságot ugyan megtalálhatni bennük, de a logikai kapocs hiánya szervessé nem fűzheti őket. Szétszórt költemények gyűjteménye az egész. „Nem is voltak ezek az én verseim soha oly céllal íródva, hogy belőlük egy és összefüggő kis poétai román kerüljön”, jegyzi meg rájuk Csokonai.
A Himfy és Lilla-dalok még egy sajátságot tüntetnek föl. A Lilla-dalok egy érzelem nyiladozását, kifejlését és keserű végét adják; „Himfy egy eljátszott szívviszony postludiuma, mely később kéjesen megújhodik. Az érzelmi fokozat megfordított és ellentétes bennük. Kisfaludy reménytelen érzelmét zengi az elsőben, de mégis üdvvel és boldogsággal végzi. Csokonai viszonya ellenkezőleg, kezdetben örvendetes, azután orvosolhatatlan bánatot hoz fejére. Éppen ebből következik, hogy Csokonai dalaiban több az igazság és azért a valóság erejénél fogva jobban megragadnak a Himfy-énekeknél. A »Boldog szerelem« ugyan merőben igaz hagnokat zendít meg, de a »Kesergő szerelem«-hez nagyrészt képzelődés szolgáltatott alapot, úgy, hogy a második rész nagyjában ennek palinódiáját képezi. »Az érzeményeitől elragadtatott szívnek szavai és a felhevült fiatal elmének tündéries álmodozásai nyilatkoznak itt, erősíthetjük Kisfaludy saját szavaival.
Az ellentétesség dacára párhuzamba állíthatjuk a két ciklust. A „Kesergő szerelem”-nek megfelel a Lilla-dalok szomorú része, sőt még a derültből is számos részlet, amennyiben Csokonai , jóllehet bírta Lilla szívét örökké kétség és remény közt hánykódott, boldog volt és mégis szenvedett. Nála tehát nincs meg az uralkodó érzelemnek ama szimmetriája, mi Kisfaludyt jellemzi.
A „Kesergő szerelem” előhangjában a költ végigfut gyönyörű ifjúságán. Akkor még nem gyötörték a gondok,
Szabadon és kedvem-telve
Éltem egykor napjaim,
Vigan lejtve s énekelve
Üzém kicsiny bajaim.
Ugyanígy szól Csokonai „Első szerelemérzés”-ében:
Ifjuságom reggelében
szívem bút nem szenvedett,
Mig a tündérek kertjében
Lepkemódra repkedett.
Érzelmei azonban működni kezdtek s ő érezte az érzelem kínjait „Mint a zsarvas, kit megére a vadász mord fegyvere” menekül előle, de hiába. Liza kegyetlen s ő sajgó kebellel ment a harcba, majd a fogságba. – Csokonai is szenved, de ez neki eleintén,m ivel remény kecsegteti,
Mézzel elegy keserüség,
Kínnal teljes gyönyörüség.
A táj szépségei nem hogy megenyhítenék, de még növelik fájdalmait. A természet hervadása az ő bánatát juttatja eszébe; ha olajfák alatt jár s arra gondol, hogy hajdanában egy olajág békét szerzett, tépődve kiált föl, hogy neki még egy olajerdő sem adhatja vissza lelki nyugalmát.
E tekintetben a debreceni költő is megegyezik vele. Mindketten Rousseaunak „Rétournous a la nature” elvét igyekeznek megvalósítani. Gondolataikat, belső világuk rendüléseit a természet kiemelkedő mozzanataihoz fűzik, vagy abból bonyolítják le. Különösen Kisfaludynál válik ez szinte modorossággá. Csokonait is hasonló térre húzták hajlamai. Ennek ő már előbb is tanúságát adta, átültetvén Kleist „Tavasz”-át, e természetfestő költeményt, végtelen részletezésével, széles epikai csörgedezésével. Természetszeretete nyilvánulmeg „Az esztendő négy szakaszáról” szóló takaros szonettében. – Áradozva írja le, hogy Lillának alakján tavasz virul, az ő szíve nyár tüzes hevében ég. De csakhamar ősz borúja ereszkedik arcára, mert Lilla szívébe fagyos tél szállott.
Nézzük, e részben mily rokonvonásokra akadunk náluk. Mindkettejük érzelme mély, égető és ellenállhatatlanul tör ki:
Nevét szerte irogatom
a bükk- s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanitgatom
az echókat nevére.
Vallja meg Kisfaludy. Csokonai is hasonló húrokat penget.
Kiáltozom fünek-fának
Kedves nevét itt Lillának.
Megegyez még a szakadatlan kesergésnek költői képbe való öltöztetése. Csokonai a „Tanúul hívott liget”-ben ékesszólóan festegeti könnyhullatását:
Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könyhullatásai.
Himfy röviden, de hatásosan fejezi ki:
A pataknak siralmimmal
Bővitem most vizeit.
A kínzó féltékenység szintén egyaránt jajdul föl náluk. A Himfy-dalok íróját láz lepi meg, ha arra gondol, hogy
Szép szemei ott ragyognak,
Talán hajh! Egy más boldognak.
Lilla dicsőítője meg keserű lemondással sóhajtja:
Ő pedig ül más ölébe
S nem is jutok tán eszébe.
Ama kétszáz dalban, mely a kesergő szerelmet örökíti meg, az érzelmek minden hullámzását oly aprólékos lélektani hűséggel tárja elénk a költő, mely Csokonainál példátlan. Az egész dalfüzéren búsongó hangulat vonul keresztül, mely sohasem csap szertelenkedő panaszokba. Szinte elégiai középszeren tartott érzelmek szólnak felénk. – Csokonai Kisfaludyt fölülmúlja abban a tekintetben, hogy a szenvedély magasan szárnyaló nyelvét jobban meg tudja szólaltatni. Hol találunk „Himfy szerelmei”-ben olyan helyet, mint az „Utolsó szerencsétlenség”, a csalódott imádat ezen önmagát tépdeső dala? Kisfaludy csak akkor emelkedik a pátosz magaslatára, midőn a „Kesergő szerelem” befejezésében, küzdéseinek céltalanságát látva, kitör:
Eredj lélek, halj meg óh sziv!
Te utolsó cseppedig hiv!
Vad kedvéhez tedd ezt még:
Vajha feledted volna rég!
Pedig ezen hellyel éles ellentétben áll azon részlet, midőn a reménnyel menti ki, hogy „ennen keze nem kergette ki lekélt fogházából.”
Csokonai lelkébe sokkal mélyebben hatott a fájdalom tőre. A halálgondolatok őt is kerülgetik, de ő egy remek dalában elodázza a „sima szájjal kecsegtető2 reménységet:
Hagyj el, óh Reménység,
Hagy el engemet!
Mert ez a Reménység
Ugyis eltemet.
és vérző szívvel bár, de eltökélten kimondja:
Kedv! Remények! Lillák!
Isten veletek!
Nem is hangzik lantjáról többé dal csalfa Lillájához. Csak midőn költeményét rendezi, a „gróf Erdődyné ő nagyságához” írt bevezető ajánlatban zendül föl előtte fájón a múltak emléke:
Itt, hol elölni próbáltam
Lilla emlékezetét,
Minden zúgban föltaláltam
Mennyei tekintetét.
S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
Nincs szebb teremtés Lillánál
S nálam boldogtalanabb.
De férfiasan magába fojtja a bút és a komikai eposz felé fordul .Mily különbség közte és Kisfaludy közt, ki csak, miután a boldog szerelem valamennyi gyönyörűségét elénekelte, csap fel a romantikus várak lelkes magasztalójának!
A „Boldog szerelem” Kisfaludy költői lényének legeredetibb terméket, melyhez a színeket nem vette, nem is vehette Petrarcától. Mindazonáltal egészében kevésbé sikerült az első résznél. Bukkannak föl ugyan örökszép, az üdv mámoros érzetétől ujjongó dalocskák, mint:
A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának,
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürün által szállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tüz lángolt;
azonban a tárgy egyformasága miatt monoton, közbe-közbe széles reflexiók, életbölcseleti fejtegetések tolulnak. Leírja terjengős részletezéssel életét, idilli örömeit gazdálkodását, nemesi telkét, vadászatait, sőt még olvasmányainak is szentel egy éneket s földicsér nem kevesebb, mint 13 költőt.
A selejtességnek Csokonainál nyomát sem találjuk. Boldog, nyugodt érzelme neki sohasem volt oly értelemben, mint Kisfaludynak, hisz még gyönyörébe is emésztő kételyek elegyednek.
Édes mézharmattal kecsegtet
A nyiló rózsa ajakán,
De hátha még halált csepegtet
Szivemre, hogyha meg nem szán!
Ennek folytán nem esik az egyhangúság végletébe s a fölvett motívum kikerekítése nem enged neki időt kitérésekre, elcsapongásokra. Lilla dalaiban minden sor lényeges, ezekre nem idézhette volna rá Kazinczy a csípős szentenciát „Tűzbe felét!”
A „Boldog szerelem” hangulatában észrevehető változás történik. Kisfaludy Rousseau tanait most már csak a természetkedvelés keretében vallja „(Óh természet mily becsesek kellemeid s áldásid!”) egyebekben bizonyos horáciusi epikureizmus lengi át dalait. A mulandóság, a természet haldoklása most már nem sebhedt szívére emlékezteti, hanem az élvezetek szapora fölhasználását sugallja neki:
Éljünk szivünk- s lelkünkkel
Mert mi is így megyünk el
Akár csak a „dum loquimur fugeritinfida aetas: carpe diem!” elvét hallanók.
Csokonai sorsa változtatával a töprengő rousseaui szellem karjába veti magát. Mint Kisfaludy – ki a „Kesergő szerelem”-ben unalomig elismétli a hasonlatot maga és Saint Preus a „Nouvelle Héloise” hőse között – ő is kifakad a sors ellen, világgyűlölő akar lenni, félre szándékszik vonulni az emberek elől („A tihanyi visszhanghoz”):
E szigetnek egy szögében,
Mint egy Rousseau Ermenouvillében,
Ember és polgár leszek.
Két oly terjedelmes lírai gyűjteményben, mint a „Himfy szerelmei” és a Lilla-dalok és a Lilla-dalok, lehetetlen, hogy egyes-egyedül a szerelem érzete foglaljon helyet. Szükségképpen a kor mozgató eszméinek is meg kellett bennük jelenniök. Kisfaludy a „Kesergő szerelem” harmadik énekében elégikus vágyódást ereszt meg a békéért, a „Boldog szerelem”-ben pedig, mint nemes hazafi tűnik elénk:
Egy istenem egy a hazám,
Érzi szívem s ezt vallja szám!
Csokonai szintén, bár nem ír lírai regényt, talál arra alkalmat, hogy érzelmes költeményei közé egy lelkes dalt csúsztasson be a „Békekötésre”, melyben a lendületes bordalköltő is némileg megnyilatkozik.
Nem nyernénk teljes képet szerzőinkről, ha előadásukról és verselésükről meg nem emlékeznénk, annyival is inkább, mert külső és belső forma olyannyira együvé olvadnak, mint a test meg lélek s mer az előbbi is gyakran tükre az egyéniségnek. – Ők e tekintetben is korszakot alkotnak. Egyikük sem csatlakozott Kazinczy irányához; azok voltak, hogy a kiesztergályozott nyelvet józan módra tovább fejlesszék.
Kisfaludy kiválóbb nyelvművész Csokonainál. Kifejezései simán, mintegy önmaguktól folydogálnak. Lágy, olvadozó, de el tudja találni az érdes hangfestést is: „Mars vad dühe bont, dönt, dől, vág”. Ellenben Csokonai sokszor küzd a nyelvvel, póriasságok rikítanak nála, melyeket a kényes ízlésű Kölcsey annyira megró. A magyarossággal sem áll erős lábon, minthogy idegen szavakat, mint: koncert, pauza, truccol, dupláztat, kantus, bőven hinteget, mit Kisfaludy csak akkor vesz igénybe, ha mitológiai, vagy idegen unatkozási hasonlatokat használ.
Előadásuk a szépség magas fokán van. Amennyiben a természethez kötik eszméiket, dalaik csak úgy hemzsegnek a pazar képektől. Kisfaludy nem egy hasonlata vált közkeletűvé. Ő gazdagabb és csillogóbb Csokonainál, de sokszor ismételi önmagát, mi társánál sohasem esik meg.
Himfy egyik dalából a hasonlat sokszor átnyúlik a másikba, mi a szerkezetet nem kissé lazítja. A 19. énekben huszonhét strófán át festegeti Lizának külső és belső bájait, - holott Petrarca ezt elvégzi egy rövidke szonettben. Ezen árnyoldalától Csokonai sem ment. „Versengő érzékenység”-ében terjengős mesterkéltséggel írja le őt érzékének sóvárgását Lilla után.
Kisfaludy verseit bájos köntösbe bújtatta. Az enyhe délszaki táj madárdala és suttogó szellője közt született a Himfy-versszak, melynél dallamosabb forma előtte nem létezett. Tizenkét sorból alakul, ezen rímképlet szerint: ababededeeff; olyképpen, hogy a nyolc első sor páratlanjai 8, párosai 7 szótagot foglalnak magukban, az utolsó előtti kettő 8, az utolsó pár ismét 7 tagot foglal magában. Az egésznek trocheusi lejtése van.
A Himfy-strófa Petrarca melodikus szonettjeinek hatása alatt keletkezett. És valóban, szerkezete takaros, logikailag kapcsolt és epigrammjai fordulatossággal bír. Vegyük szemügyre a „Kesergő szerelem” 27. dalát. Előzménnyel kezdődik:
Ott, a hol én nevelkedtem
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt
A tétel ilyetén fölállítása után egy hasonlattal következméynt von le:
Vigan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált,
Most következik a fordulat, mely az értelem felfüggesztésében nyilvánul.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak!
Ennek alapján csattanós rövidséggel, tanulság alakjában adja meg a kielégítést:
Halandó;
A jó hamar mulandó!
E szép versalaknak van azonban egy javíthatatlan hátránya: az egyhangúság. Azonkívül valóságos Prokrustes-ágy, mely soropóba szorítja a költői ihletet. „Az elme ráunatkozik az egyforma tensióra, ráunatkozik arra, hogy a strophának tagsoraiból a rithmusnak fordulásából előre tudja, mikor lesz kénytelen a poéta érezni megszünni”, mondja rá találóan Csokonai, ki a verselésben túlszárnyalja Kisfaludyt. Ő a mértékes-rímes verselést tökélyre juttatta. Úgy rövid, mint hosszú verssorokban csodálatos könnyedséggel mozgolódik. Versei közül nem egy dallá lesz az olvasó ajkán. A „Reményhez” írt dalnak élénkek lüktető ritmusa akár Vörösmartynak dicséretére válhatnék.
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mi csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak;
Mégis megcsalál.
Mindezekben megismerkedtünk a magyar renaissance két legjelesebb szerelmi lantosával. Mindkét költő mélységes és igaz érzelmeket zeng, mindkét dalkoszorú tisztán visszatükrözteti a kor jellemét. Kisfaludynál több az ábránd, Csokonai a való szilárdabb alapján áll. „Himfy szerelmei”-ben több a kellem, a Lilla-dalokban az erő; azok inkább szórakoztatnak, ezen jobban megilletnek. Kisfaludy a nyelv bájainak szerencsésebb tolmácsolója, Csokonai a verselés avatottabb mestere.
Hogy Kisfaludy annyi babér részese lehetett s hogy Csokonai oly boldogtalanul pusztult el: az a sors szeszélyének beláthatatlan játéka. Az utókor ítélőszéke előtt egyenlőképpen állanak. Amely nemzet berkében két ily csalogány zengedezett, az nem eshetett csüggedésbe költészete jövendője fölött.
Kemény Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 49-51. szám, 1896. dec.
