Émile Zola (1840-1902): Igazság

 

Zola Émile utolsó könyve! A „Négy Evangéliom” harmadik része. Az ő rajongó lelkének naiv meggyőződésével van megírva. Elmondja, hogy milyen káros, milyen romboló hatással van a népre a papi iskola, leírja, hogy milyen tudatosan tesznek tönkre generációkat a jezsuiták kongregációs iskoláikkal, milyen úton-módon hódítják a maguk pártjára az asszonyokat. Fondorlataik sok-sok szövevényes szála húzódik végig ezen irány-regény meséjén és megkapó az az arcképsorozat, mely a szereplő papokból kikerül. De nemcsak gonosz papot ismer, leír két derék, jó embert is, akik hiába küzdenek, amikor a nép kizsákmányolására a legegyügyűbb  komédiákat játsszák el Maillebois-ban, a regény fő színhelyén, a kapzsi, telhetetlen, garázda papok. Lankadatlan, szívós ellenfelük az iskolamester, a néptanító, aki tudatában van annak, hogy ő missziót teljesít, aki a maga sorsával nem törődik, hanem küzd, mint az igazság elszánt, bátor híve, nemcsak a papok ellen, hanem az ő csatasorában burjánzó kislelkűek ellen is.

A regény meséjét a Dreyfus-pör egy igen elmésen kigondolt áttétele alkotja, melynek bűnesete egy kéjgyilkosság. Ártatlan hőse egy zsidó tanító. Az izgató tárgyalások közvetlen leírásai a regény legerősebb fejezetei. A negyedik generáció szolgáltat igazságot a kegyetlenül megkínzott áldozatnak – ezzel a hatalmas befejezéssel végződik a könyv, egy nagy elmének, egy igazi embernek utolsó műve.

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.

Kázmér Ernő: Zola élete, munkája, harca

Alig harmincéves volt Zola, amidőn mint valami merész konstrukcióval kísérletező, lázas mérnök, felállítja a húszkötetes „Rougon-Macquart” vastraverzeit, „mérnöki naplójába” ezerkétszáz személy még elmosódott, nyersen odavetített profilját skicceli, hogy mire ötvenéves lesz, a francia irodalom élére, a „Rougon-Macquar”-tek minden egyes tagja érzéseiből, vágyaiból, szenvedélyeiből, minden természetes és ösztönös megnyilatkozásaiból megépített családi ház a Balzac építette „Comedie Humaine” monumentális épülete mellé magasodjon.

S olyan ez a ház, mint a Camp du Mars déli csücskében Párizs fölé emelkedő Eiffel-torony, amely reális-pontosan végiggondolt mérnöki ábrándból lett a romantikus Párizs szimbóluma és éppen úgy bővült – az első kötettől a huszadikig – mint az a kis, házikónak nevezett Szajna-parti bódé, künn Médanban, amelyhez évről-évre, mint a Rougon-Macquart család épülő háza, hol egy szoba, hol egy emelet, hol egy torony került. A médani kerti ház állópultja mellett, a chanteloupi dombok felé kanyarodó Szajnára és a kattogva dübörgő vonatok sínjeibe kapcsolódó elmélyedéséből törtek fel az alvó, szunnyadó látomások s a naturalizmus vezére a víz és a sínek romantikus élményeitől soha sem szabadulva, állópultjánál –l apja, a provencei csatornák – vadvizeket zsilipekbe szorító tervező mérnöke ugyancsak festetlen, darabos állópultnál szőtte konstruktív mérnöki elgondolásait – írja meg a „Naná”-t, a „Germinal”-t, a „Föld”-et. A tizenkilencedik századbeli francia szellemtörténet legjellemzőbb komponenseiből tör fel ez a nagy oeuvre, amely Flaubert szellemi aszkétizmusából és Leconta de Lisle parnasszusi művészete elégikusan felsíró impassibilitéjéből a már-már diadalmaskodó fakó, bágyadt, pesszimisztikus világszemlélet helyett a valóság, a csúfság, a brutalitás és a közönségesség világosságával a tudományos objektivitás mezébe öltözött, de a materialista pozitivizmus új esztétikáját hirdető, szociális jelentőségű naturalizmus előtt nyit utat.

Zola, Taine elméletét és Claude Bernard orvostani kísérleti módszereit alkalmazza regényeire, be akarja bizonyítani, hogyha a kísérleti módszer a fizikai élet ismereteire vezet, akkor annak a szenvedélyekkel telített értelmi élet ismeretére is kell vezetni. „Az út csak egy, csak a fokozatok különböznek, a vegytantól az élettanig, az élettantól az ember – és a társadalomtudományig. S mindezek végén ott áll a kísérleti regény.”

Zola, a titáni harcos, a francia forradalom hagyományos őszinteségével és az emberi gondolkodás racionalizmusával készül az új századra, amelyet a Dreyfus-ügy kavar fel. Őrjöngés, fanatizmus, gyűlölet és téboly küzdenek meg egymással, hogy utána az eszme, az idealizmus újjáértékelése induljon el és mire 1902. szeptember vége ködös délelőttjén hiába kopognak Zola ajtaján, a széngázmérgezésben elhalt író Párizs irodalmi polgárainak hagyja a még ma is nyitott kérdést, forradalmár volt-e Zola?

Denise Leblond-Zola, a nagy francia író gyermektelen házasságát párhuzamosan végigkísérő szerelmi viszonyából született leánya, F. C. Weiskopf segítségével és jegyzeteivel írja meg apja életét. A visszaemlékezésekből, a levéltárakból, a kortársak lejegyzéseiből elénk domborodó Zola, akinek teremtő erejébe, a mai szociális és forradalmi lendület – érthetően – minden áron bele akar kapcsolódni, még a weiskopfi kommentálásban sem tud mássá formálódni, mint a rendíthetetlen igazság kérlelhetetlen harcosává. S ahogy Barbusse, szocialista állásfoglalású Zola „regényé”-ben (érdekes, hogy az ezret meghaladó regényfigura megteremtője, milyen vérszegény, doktrinér áporodottságú regényhősnek bizonyul!) sem tud döntő bizonyítékot adni, szocialista vagy csak pacifista volt-e Zola, Denise Leblond-Zola sem talál pozitív érvet Zola forradalmiságához. „A szenny Michelangelója”, ezzel a sok mindent kifejező prédikátummal megbélyegzett regényíró, aki a századfordulóra írt jegyzeteiben a templomot, a kaszárnyát, a nagybirtokot pusztulásra szánja, hogy nélkülük épüljön a XX. század francia köztársasága, azt is meglátja, hogy a jövő a nép kezében van, de „az eljövő forradalomban nem folyhat vér”. A lelkek forradalma, az igazság diadala, a munka és a jólét kiteljesedése, megint csak ez, ami, mint valamennyi alkotásából, leánya életrajzkísérletéből is kikerekedik.

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Zola, tulajdonképpen mindenki megtalálja azt, amit keres. A látó, kutató szellem az elméletek rongyát magáról lerántó őserőt látja benne, a mezítelen valóság irodalmának erős oszlopát, nagy lobogását, az új generáció a természet és az ember egymásrautaltsága, a földből és az emberből áradó, termő nedvek naturalista-romantikus énekesét, aki az emberi szenvedélyek hatalmas eposzául szánt regényeiben, a gondolatkövecskék és művészi csonkok talán finoman zenélő hatását félredobva, örvényeken át keresi az élet tiszta forrását. S Denise Leblond-Zola megpróbál ehhez az emberi komplexumhoz úgy közeledni, ahogy valakihez csak vérbeli, lélekbeli kötelékek jogán lehet hozzáférni. Végigkíséri aixi gyermekkorát, a férfikor deléig tartó hű barátságát Cézannéhoz, párizsi fantasztikus nyomorát (a manzárdzug ablakán verebet fogó és sült verebet evő fiatal Zola lehetett-e más, mint a nincstelenek, az éhezők költője?), féktelen tanulni akarását, hihetetlen energiájú adatgyűjtését, nemes szolidaritását, szeretetét írótársaival szemben (Flaubert, Daudet hátba támadják, apró intrikákkal fizetnek rendíthetetlen jóságáért) s ahol Adéle Rozerotval élt éveit, házasságon kívül született gyermekeivel eltöltött napjait írja le, ott Zola legnemesebb emberi vonásaira mutat. Az író és az ember... Zola sohasem tudta ezt a kettőt különválasztani, nála az írót embersége adta, emberi voltát írói látomása formálta – s hogy Denise Leblond-Zola is ezen a kettősségen látja Zolát s innen viszi tovább a legtisztább horizontokig, nobilisan, emelkedetten, mondhatnám lélekemelően zengi el melódiáját, ami gyermeki alázatos szívéből és az alkotó előtt saruját megoldó tanítványi szeretetéből fakad.

(Denise Leblond-Zola: Zola – Malik Verlag, Berlin)

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933. júl.)

E.O. (Elemér Oszkár): Zola és Tolsztoj

 Émile Zola

Tolsztoj

(…)

I. Zola E.: Fécondité

A „Fécondité” költőjével kezdjük, mert az ő philosophiája a század legjellemzőbb szellemi irányzatának közvetlen eredője. Költői termék egy sem tükrözi vissza oly híven a század speciális gondolatait és érzelmeit, mint a Termékenység könyve.

A haladás útja, a boldogság útja tisztán áll előttünk. Keresni se kell, hiszen rajta megyünk, száz esztendeje már, hatalmas, szinte csodálatos léptekkel. Nem új utakat mutat a költő, csak a régiekről igyekszik a torlaszokat elgördíteni.

A boldogság útját a tudomány jelölte ki s ára a munka. A becsületes, a verejtékes, a kitartó munka. E fogja megszerezni a kültermészet fölött teljes uralmunkat, azután magunk és a társadalom fölött. A hit és a metaphysika problémáit hagyjuk; nem vezetnek eredményre. Csak mindig előre a tudomány útján, könyvtárakban, laboratóriumokban, ipari műhelyekben, lépésről-lépésre, fokról-fokra, előítéleteket rombolva, anyagi és szellemi javakat termelve, mindit tovább, a világot mozgató erők minél teljesebb ismeretéig. S mindig előttünk a gyakorlati cél: az emberi boldoság minél teljesebb foka.

S a Fécondité csak egy lépés tovább ebben a szellemben. Ember bízzál munkádban és a tudományban! Nem hagynak el. Ne korlátozd a termékenység leghatalmasabb ösztönét. Nincs túlnépesedés. Ellenkezőleg, minden újszülött a földön csak egy-egy diadal a kültermészet felett, egy-egy előharcosa az emberi boldogságnak. Mert van élelmiszer a földön elég, van műveletlen terület elég, megszámlálhatatlanok azok az erők, melyek egyszer az ember szolgálatába helyezve a javak productióját oly mértékben fogják emelni, mint mi akarjuk.

Nézzétek a hőst, Matheu Fromen-t! Mint rokonának, egy gazdag gyártulajdonosnak szerény alkalmazottja húsz éves korában nőül veszi tizenhét éves szerelmét. Munkás karjánál, bátor szívénél és kiművelt agyánál egyebe nincs. Marienne is szegény, de szép, erős, egészséges és szerelmes. És bátran nekimennek az életnek, dolgozva és szeretve. Mikor a gyerekek egymás után jönnek a világra s a hivatalnoki fizetés kevésnek bizonyul, Mathieu és Marianne nem óvatoskodnak s nem elég „okosak”, hogy utódaik számának korlátozása által a rendelkezésükre álló anyagi eszközökből megélhessenek.S bár a férfi a környezet hatása alatt ingadozni kezd, az asszony az erőtől duzzadó, termékeny, hatalmas, szerelmes asszony őt újból meghódítja a termékenység munkájának.

Elhagyva Parist, egy terméketlen, lakatlan földterületet: termékeny viruló Kánaánná varázsolnak. Vagy nem is varázsolnak; hosszú, kitartó, fárasztó, bátor munkával hódítanak meg minden talpalatnyi földet. Minden év egy új kis embert hoz a világra és megszerzi számára a létét biztosító földet.