Mednyánszky László festménye
„Hová? hová? – fájdalmim ezt
Kérdik – hová honod kié?
Lapályiról a kedvesekről?
Hová barátid hiv köréből?”
Engem sötét homály borítja itt.
Az ébredő napot kisirt szemekkel
Köszöntöm a dicső hajnal pirúlat
Után, s veresbre sirt szemekkel
Mondom nyugotkor a vég béke-szót.
A rét szelíd virági bút lehellnek;
A csörgeteg morajja kinra kelt;
A hársfa-lomb, füszál, keserveket
Szólnak vigasztaló zörej helyett;
Az esti szellet lanyha szárnyain
A messze-sóhajtás panaszsza leng.
Megyek: nyugalmat itt nem lelhetek. –
Nem lelhetek sebemre balzamot.
Gyermek-korom gyönyör-vidékei,
Szelíden ingó lengenyék,
Nyájas fuvalmak, csendesen folyó
Források, Isten véletek! – megyek. –
Majd nyújt talán gyógy-irt a messze-táj;
Majd nyújt talán barátságos kezet
A távol, a sors üldözöttinek.
Vagy majd talán lesujtva a veszély
Csapásitól, felejtem ön
Sorsom kemény dühöngésit.
Nem – ah!
Hijában ordit a veszélyt hozó
Vész; zajra zaj, hullámra hullám
Mind hasztalan csapkod, felül haladja
A bús vihar lesujtoló hatalmát
Keblem csak egy kis zajja is.
Tovább – tovább bús vándor innen: óh
Szivednek enyhülést itt nem találsz,
Nyugalmat óhajtó valódnak
Nyugalmat a veszély nem adhat.
Tovább; - de hát hová? – fájdalmim ezt
Kérdik viszont – hová vonulsz
Sebeddel?
El – tovább a rengeteg
Erdők rideg magányiba! –
El – a magasra nyúló fák között
Méj völgybe rejtezett üregbe!
S a fák talán, az érzéketlenek,
Sirásra indulnak bal sorsomon:
És a vadász kegyetlen csője által
Véletlenül sérült vadak
Könyümbe részt veéndenek,
S enyhül kemény sorsom csapása majd.
Nem ah! – nem – ah! szaladnak ők.
Nekik nyugalmat ád akármely
Bokor, s szelíden pártfogolja.
A száraz ág ijesztő váz nekem;
A cserje, a félénk nyulak –
S őz-lakta cserje bokrai
Vad üldözőknek látszanak.
Tovább! –
Méltó keservem itt sem enyhül;
Itt sincs a méjre vágott sebre ír.
Sohajtok, és sohajtásim – rokon-
Kebel helyett – vég biztatóm,
S barátom, a hű visz-hang fogja-fel. –
Hol vagy te óh szelíd vidék, a hol
Egykor leszáradnak majd könnyeim?
Honom! – honom! – vágyam kies hona!
Hol egy virág – a bíztató remény
Szelíd virága – zöldül nékem is,
Esdekve járok és kelek feléd;
Fájdalmim ezt kérdik mindég: „hová?”
Óh ég! mi az? mit hallok lassu hangon
Az est homály hűs alkonyából
Felém lezengni a gyöngy harmaton?
„Vándor! ne járj, ne kelj haszontalan!
Tudd meg hogy nyúgalom csak ott vagyon
Hol a szívben elégedés lakik!!” -
Forrás: Jaczint Zsebkönyv 1. év.
Szerkeszté és kiada Kovács Sámuel Eperjesen. Kassán Werfer Károly Nyomtató
Intézetében 1836.
