2018. jan. 31.

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822): Az arany virágcserép



Königsbergben született a sokoldalú német művész. Író, zeneszerző, zenekritikus, karmester, rajzoló és festő. Az Amadus nevet Wolfgang Amadeus Mozart iránti tiszteletből vette föl. Apja ügyvéd volt, ő is jogot tanult szülővárosában, 1796-tól hivatalnok lett. Mivel karikatúrákat készített porosz tisztekről Posenben, ezért áthelyezték. 1804-től Varsóban dolgozott, ahonnan két év múlva elbocsátották, mert a francia sereg bevonulása utána megtagadta a hűségeskü letételét. Ezt követően Bambergben,Drezdában és Lipcsében szabad foglalkozású művész lett, de 1814-től újra porosz állami hivatalnok. Irodalmi alkotásai már korán hírnevet hoztak a számára, így amikor Berlinbe költözött, diákkori barátja, Hitzig könyvkiadó fogadást rendezett a már híres író tiszteletére. Baráti társasága november 14-e naptári szentjéről Serapion-testvéreknek nevezték magukat.

A német romantika egyik legsikeresebb egyénisége pályáját zenei alkotásokkal kezdte. Varsóban megzenésítette Brentano a Vidám muzsikusok című daljátékát, 1807-ben Goethe Faustjának megzenésítése foglalkoztatja. Bambergben és Lipcsében, ahol díszlettervezőként és karmesterként is dolgozott, egy újság zenekritikusa volt. „Vele született meg a modern zenekritika”. Beethoven V. szimfóniájától írt tanulmánya ma is a legjobbak közé tartozik. Ugyanennél a lapnál jelenik meg első elbeszélése 1809-ben, Glück lovag címmel. Hoffmann alkotásaiban a fantasztikum és a valóság összefonódik, kiegészíti egymást. A fantasztikummal azonban még akkor sem azonosítja magát teljesen, ha az számára az elfogadhatatlan kispolgári valóság idealizált ellentéte, mint például a csodálatos Atlantisz eszméje az 1814-ben írott Arany virágcserép c. kisregényben. Hoffmann műveiben nagyon fontos szerep jut a zeneiségnek. A mesék önálló mitológiája lehetőséget ad a szürke hétköznapoktól való eltávolodásra. Hoffmann fantasztikus ötletei gyakran támaszkodnak a kor tudományos felfedezéseire.

A csodálatosnak és a valóságnak a sajátos kapcsolatát teremti meg A Serapion-testvérek című elbeszéléskötetével, amelyben a különálló történeteket az azokat elbeszélő társaság tagjai által fűzi egységes keretbe. A kötet egyik leghíresebb műve a Scuderi kisasszony c. elbeszélés.

Művészete a világirodalomban számos alkotóra hatott, így Poe-ra, Gogolra, Balzacra, Wildra, Dosztojevszkijre, Dickensre. A zene egész életét végigkísérte, több művét megzenésítették. 1822-ben hátgerincsorvadásban halt meg.

Az arany virágcserép

Az arany virágcserép egy fantasztikus mese, hétköznapi, városi környezetben, Drezda utcáin és terein játszódik. A mű eseményvilágának két síkja van: egy reális és irreális idősík és helyszín is. Az író pontosan megjelöli a cselekmény kezdetének napját és időpontját is.

„Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába; ami szerencsésen megmenekült a széttaposástól, szanaszét repült és az utcagyerekek vidáman osztoztak a zsákmányon, amelyet a heves úr szórt közéjük. A vénasszony jajveszékelésére az árusasszony is otthagyta a sütemény- és pálinkapultját, körülvették a fiatalembert, és a csőcselék féktelenségével szidalmazták, úgyhogy az ifjú a bosszúságtól és szégyenkezéstől elnémulva, odanyújtotta kicsiny, nem éppen duzzadó pénzeszacskóját; a vénasszony mohón megragadta, és sietve zsebre tette. Most megnyílt az eddig szorosra zárt embergyűrű, de miközben a fiatalember kiszáguldott, a vénasszony így kiáltott utána:

- Persze, rohanj csak… rohanj csak, ördögfajzat… hamarosan kristályba lesz zuhanásod… kristályba…!”

Petőfi Sándor: Az apostol (1848)



Kiskőrösön, újév napján született. Apja, Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő volt. Anyja Hrúz Mária, mielőtt férjhez ment, cselédlányként dolgozott. Gyermekéveit nagyrészt Kiskunfélegyházán töltötte, iskoláit több helyen végezte. Tanulmányait a pesti piarista, majd az aszódi gimnáziumban végezte. 1839 telén Pestre gyalogolt, és a Nemzeti Színháznál statisztált. 1839 szeptemberében Sopronban katonának állt, ahol 1841-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Első műve, A borozó című verse 1842-ben jelent meg az Athenaeum c. folyóiratban. 1844-től a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett, és majd egy évig volt az újság munkatársa. 1846 márciusában Tompa Mihállyal és Váradi Antallal megalakította a Tízek Társaságát. Ebben az évben találkozott egy megyebálon Szendrey Júliával, akit 1847-ben a lány apjának tiltakozása ellenére feleségül vett. Nászútjukat gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték. 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal, levelezésük a magyar irodalomtörténet részévé vált. 1847. március 15-én Emich Gusztáv kiadásában jelent meg verseskötete háromezer példányban. 1848-ban a francia forradalom hírére azonnal Pestre indult, és az elkövetkező időszak egyik központi alakja lett. Március 13-án írta Nemzeti dal c. költeményét, mely a forradalom himnuszává vált. Március 15-én kitört a magyar forradalom, melynek egyik vezéregyénisége lett. Júniusban a szabadszállási kerületben fellépett a követválasztáson, de megbukott. Ebben az időszakban írta Az apostol c. elbeszélő költeményét. Szeptembertől részt vett a szabadságharc katonai eseményeiben, októberben ment Debrecenbe a zászlóaljához. Ide hozta a feleségét is, aki itt szülte meg fiukat, Zoltánt december 15-én. 1849 januárjában indult el Bem seregéhez, és január 30-án részt vett a szelindeki csatában. Bem segédtisztjévé nevezte ki a költőt. Miután a kormány Szegedre menekült, családjával együtt Erdélybe indult. 1849. július 31-én a Segesvár melletti csatatéren, az ütközet utáni menekülés során esett el a költő. (sicc)

Főbb művei:

1844-1845 – Versek 1844-1845 (verseskötet)
1845 – A helység kalapácsa (szatirikus eposz)
1845 – János vitéz
1845 – A tigris és a hiéna (dráma)
1846 – A hóhér kötele (regény)
1847 – Petőfi Összes Költeményei
1848 – Az apostol


Az apostol (1848)

A történet egy nyomorúságos padlásszobában kezdődik, egy férfi él itt, asszonyával és két gyermekével. A szobában ócska régi bútorok vannak, egyetlen mécses világít.

„Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csíkosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly…”

Boldogtalan csecsemő szívja anyja száraz emlőjét,m íg anyja könnyei arcára hullnak. Az asztalnál egy redőzött homokú ifjú férfi ül.

„E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Ínsége és fájdalma van lefestve.”

A szenvedésekkel teli csöndet egy kisfiú sírása töri meg, akiről eddig úgy tűnt, alszik. Az éhség azonban nem hagyja, hogy az álom nyújtson számára vigaszt, azt kérdezi, hogy a sírban éheznek-e.

„”Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.””

„”Úgy én ohajtom a halált, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!””

Az apja könnyek között adja síró kisfiának oda a másnapra szánt száraz kenyeret. A gyermek olyan boldogan majszolja azt, mintha a világ legfinomabb ételét kapta volna meg, miután az utolsó falatot is elmajszolta, elaludt. Lassan az édesanya is álomba sírta magát, csecsemőjét alvó kisfia mellé fektette, és óvó karokkal ölelte át mindkettőt.

A férfi szomorúan nézte családját, kiknek csak az álom adhatja meg a boldogságot. Átvirrasztja az egész éjszakát, gondolatai messze járnak a nyomorú kis padlásszobától. Kiválasztottnak érzi magát, akit azért hányt a sors ezer vihara, hogy milliók boldogságán munkálkodjon. De ki ez a férfi, akinek panaszszó csak ritkán hagyja el ajkát, aki nyomorgó családja mellett is azon gondolkodik, miként szüntethetné meg az emberiség sajgó sebeit.

Az in medias res kezdés után a történet visszakanyarodik a kezdetekhez, megismerjük e boldogtalan férfiú életútját.

Édesanyja egy hideg téli éjjelen elhagyta, a csecsemőt egy hintóba tette. Egy úri család ült a hintóban, akik amikor meglátták a kicsit, a kocsisnak adták oda, a kocsis pedig egy külvárosi kocsma ajtaja elé tette le a pólyást. Egy részeg vénember találja meg, aki először egy kődarabnak nézi és el akarja hajítani, amikor meglátja, hogy egy kisbaba, az úgy dönt, hogy ő vállalja és felneveli. Egy szomszédasszonyára bízza, ki nemrég vesztette el saját gyermekét, hogy táplálja a kicsit. Ekkor tudja meg, hogy a pólyás kisfiú, és mivel éppen szilveszter napján találta, hát legyen a gyermek neve is Szilveszter. A férfi tolvaj, és ezt a mesterséget tanítja meg a felcseperedő gyermeknek is. Alig négyesztendős, amikor már kopott, gyümölcsöt a kofától, vak koldus kalapjából a krajcárt. Ha ügyes volt és vitt haza valamit, jó szót kapott az öregtől, de ha semmit sem lopott egy nap, verés volt a fizetsége. De ez ritkán fordult elő, az öreg legszebb reményeit látta valóra válni, de utolérte őt a tolvajok veszedelme, elkapták és felakasztották. Így, miután már nem fizetett utána senki, a szomszédasszony, aki idáig ellátta, kitette a szűrét.

2018. jan. 24.

Pátzayné Liebermann Lucy: Az asszony, aki pénzt keres



- A W. Hutchinson: Az asszony, aki pénzt keres -


Ez a sokat ígérő cím a modern társadalom legkényesebb aktuális problémáját feszegeti, a kereső asszony életproblémáit, gazdasági, lélektani es gyakorlati alapon, a társadalom szempontja szerint. Legalább is ez a szándéka. A könyv hősnője egy vidéki pap utolsó gyermeke. Az apja, a ház, a milieu, a szülők egymáshoz való viszonya szomorú, sivár és keserves; teli bajjal és gonddal. Az anya fáradt és törődött ember. A házasság és a gyerekek mártírja. Rozália élete már nem kapcsolódik bele a család rendes üzemébe. Senkinek sincsen ideje vele foglalkozni. Már mindenkinek megvan a maga helye és munkája. Ezért szabadon él és szemlélődik. Életének ez a szemlélődés szab irányt. Eszmélésének első stációján felfedezi a férfi és női élet közötti különbséget; második stációján már fellázad a női élet alárendelt formája ellen. Férfi-életet és férfimunkát akar és csinál magának. Kereskedő lesz, önálló ember és új életformája észrevétlenül egyedül élésre alkalmas emberré alakítja. Finom rajzát adta e helyütt Hutchinson annak a folyamatnak, miként alakul ki az életkörülmények természetes kényszere alatt a modern kereső nő típusa.

Rozália sima élete akkor jut fordulóponthoz, amikor az élet egyik elemi tényével találkozik: Szerelmes lesz akarata és belátása ellenére. De Rozália racionális lény; kikerülhetetlen dolgok felett nem szokott érzelegni. Feleségül megy szerelmeséhez és megpróbálja a házasságot saját új életformája szerint reformálni. Itt kerül szőnyegre a házasságprobléma. Még ez is megoldható. Rozália férje modern ember, aki belenyugszik abba, hogy a felesége független és nem zavarja függetlenségében. Egyenlő felekként élnek, szép, okos, megértő életet. Mindez még akkor sem változik meg, amikor egymásután megszületik a három gyerek.

Rozália életének csődje, a tragédia, akkor kezdődik, amikor a gyerekek felnőnek. A fejlődésük során lassankint nyilvánvalóvá válnak Rozália tévedései és mulasztásai. Rozália gyermekei tagadhatatlanul rosszul sikerültek, jóllehet racionális szempontból, mintanevelést kaptak. Mindhárom gyerek tönkre megy. Az egyik sikkaszt és börtönbe kerül. A leány elzüllik és meghal. A harmadik, a mintagyermek, öngyilkos lesz. Hutchinson szerint mindez azért, mert az anyjuk férfiéletet élt és elmulasztotta gyermekeinek érzelmi nevelését személyesen irányítani. Kiderül, hogy Rozália férje sem vette komolyan a felesége meggyőződéseit. Panaszkodik. Szemrehányásokat tesz és otthont követel: Még pedig tradicionális otthont.

Walter és Aja Schlör: A mese lélektana



Csipkerózsika, Piroska, Hamupipőke, Jancsi és Juliska és egyebek meséje beletartozik minden művelt nép mesekincsébe. Már most, – mesélés közben a felnőtt ember számára gyakran kérdéses, hogy a mi régi meséink, melyek legnagyobbrészt emberhez méltatlan és kultúra ellenes tulajdonságok drasztikus leírásait tartalmazzák, alkalmasak-e arra, hogy a gyermek lelkét formálják s a növésben levő emberi szellemet szociális vonatkozásban az életküzdelemre előkészítsék. Nagyon sok nevelő figyelte meg már, hogy egynémelyik mese a gyermek esetében nagyon kedvezőtlen képzeteket vált ki, különösen akkor, ha a mesemondás minden enyhítés vagy lélektani áthidalás nélkül történik. A pedagógiai lélektan számára ezért szükséges, hogy a mese lényegét és értelmét a tudomány új eszközeivel vegye vizsgálat alá.

Nagyon sok mese groteszk formában irigységről, csalásról, rablásról, gyilkosságról, sőt emberevésről mesél. Tipikus tulajdonsága a meséknek s ez a tulajdonság lélektanilag is fontos, hogy a mesék a legtöbb esetben szerencsés kimenetelűek: a mese végén győz az igazság. Ez a happy end a mese tartalmának lelki feldolgozására jelentékeny befolyással van. Ez sz egyszerű meghatározás azonban korántsem elégséges a mese lényegének kimerítésére. Kiderül ugyanis, hogy a mesék szörnyűségei többnyire tipikus példák az emberi lélek fejlődéstörténetének törzstörténetileg primitív fázisaira. Különösen áll ez számos ókori és középkori mesére. Ezért öli meg az irigy mostoha kedves vadásza Hófehérkét s kerül az erdőbe Jancsi és Juliska; ez az értelme annak, amiért Hamupipőke nyomorúságos és szenvedésteli életet folytat, mostoha testvérei mellett. A mese hagyományozta át számunkra a boszorkány és tündér hitet is...

Az állatvilág a mesékben ugyanolyan szerepet játszik, mint a mondákban. Számos képzet itt is a történelem előtti ember állatfélelméből származik: Piroskát megeszi a farkas s a farkas gyomrában él nagymamájával tovább. Hüvelyk Matyi több állat emésztőcsatornáján megy keresztül, amíg hazatalál. A mesék tartalmaznak utalásokat a primitív lelki mechanizmusokra is; a törpeszerű lényeket egyrészt becsülik, másrészt pedig félnek tőlük: veszélyeseknek vélt jelenségektől egyidőben félnek és tisztelik is. Míg azután a közelebbi elemzés révén e fogalmaknak a Lust és Unlust színeződés szerint való megkülönböztetése válik szükségessé. A Grimm testvérek, az Andersen és a mások által gyűjtött mesékben jórészt már különbség van téve a jó és rossz állatok között: a galambok például segítenek Hamupipőkének a lencse összeszedésében s a gonosz testvéreken védencük esküvője alkalmával bosszút állnak; a királyfit szintén galambok tanítják ki arról, hogy melyik az „igazi” menyasszony.

James Joyce (1882-1941): Két ifjú beszélget




Amikor már egy kis ideje mentek, azt mondta Stephan:

—   Ma este egy kellemetlen vitám volt, Cranly.

—   A hozzátartozóiddal? – kérdezte Cranly.

—   Igen, Anyámmal.

—   A vallásról?

—   Arról, – válaszolta Stephan.

Majd egy kis idő múlva Cranly kérdezte:

—   Milyen idős az édesanyád?

—   Nem öreg, – mondotta Stephan. Azt akarja, hogy a húsvéti ájtatosságon vegyek részt.

—   És te?

—   Én nem akarok ...

—   Miért nem?

—   Nem akarok alázatoskodni.

—   Ezt a kifogást előtted már használta valaki, – jegyezte meg Cranly nyugodtan.

—   S én most használom még egyszer – tette hozzá Stephan ingerlékenyen.

Cranly megfogta Stephan kezét és így szólt:

–       Csak nyugodtan barátocskám, átkozottul ingerlékeny vagy. Mialatt beszélt, idegesen nevetett, azután barátságos és felhevült szemekkel nézett Stephanra és mondta:

—   Tudod, hogy nagyon ingerlékeny vagy?

—   Lehetséges, – mondotta Stephan, és elmosolyogta magát.

Az utóbbi időben a két fiú elidegenedett egymástól, most azonban úgy látszott, mintha váratlanul közelebb kerültek volna.

—   Hiszel az úrvacsorában, – kérdezte Cranly.

—   Nem!

—   Ezek szerint tehát tagadod.

—   Se nem hiszek benne, se nem tagadom, – válaszolt Stephan.

–    Nagyon sokaknak, még vallásos embereknek is, vannak kételyeik, azonban vagy legyőzik azokat, vagy pedig félretolják, – mondotta Cranly. Ebben a vonatkozásban tényleg erősek a kételyeid?

–  Én egyáltalán nem akarom legyőzni őket, – válaszolt Stephan. Cranly most egy pillanatig nem tudta, hogy mit akart mondani: ki vett tehát egy másik fügét a zsebéből, épp a szájába akarta dugni, amikor Stephan megszólalt:

–       Ugyan kérlek! Csak nem vitathatsz ilyen kérdéseket füge rágcsálás közben?

Cranly megvizsgálta a fügét egy lámpa fényén, amely alatt megállt. Azután megszagolta, leharapott belőle egy kis darabot, majd kiköpte és a fügét elhajította. Amikor a füge már a földön volt, Stephan felé fordult és beszélt: – Távozzatok tőlem, kárhozottak az örök tűzbe...

Azután belekarolt Stephanba és ismét tovább ment és beszélt: Mond nem félsz attól, hogy a végítélet napján ezek a szavak majd néked is szólnak?

—  S ezzel szemben mit nyújtanak a túlsó oldalon? – kérdezte Stephan. A gyönyör örökkévalóságát hitoktatónk társaságában?

—  Ne felejtsd el, mondotta Cranly, hogy ö megdicsőül.

—  Igen, – mondotta Stephan meglehetős keserűen; – megdicsőül ragyogva, lebegve, fájdalom nélkül, mindenütt jelenvalón...

—  Különös, – mondotta Cranly egész nyugodtan, – a te szellemed át meg át van itatva a vallástól, melyben azonban, ahogy mondod, mégse hiszel. Mint tanuló, hittél benne? Fogadni mernék, hogy igen.

—  Igen, – válaszolt Stephan.

—  S akkor boldogabb voltál? – kérdezte lágyan Cranly. Boldogabb voltál például, mint most?

– Gyakran boldogabb, gyakran azonban boldogtalan. Akkoriban más voltam.

—  Hogy hogy más? Mit értesz ezalatt?

—  Úgy gondolom, – mondotta Stephan, – hogy én nem én magam voltam, nem az az én, aki ma vagyok, vagyis nem az, amelyik énnek lennem kellett.

—  Nem az az én, aki ma vagy, nem az, akivé lenned kellett, – ismételte Cranly. Engedd meg, hogy egyet kérdezzek: szereted édesanyádat?

Albert Rhys Williams (1883-1962): A bíróság eljön a faluba



Az alábbi írás amerikai író tollából való, leginkább irodalmi riportnak lehetne talán nevezni. Mert nem novella annyiban, hogy mind igaz, amit elmond, viszont többet ad, mint egy egyszerű riport a leírt anyag kiválasztása által. A. Rhys Williams évek óta Oroszországban él s írásai, mint az itt következő is, többet mondanak a mai orosz élet valóságáról, mint akárhány vaskos kötet, számadatokkal. Talán senkinek nem sikerült oly közel hozni, mint neki, az emberben végbemenő lelki átalakulást. Talán éppen végtelen egyszerűsége és igénytelensége által.

A kvalinszki kerület egyik félreeső falujában tizenöt bíróság elé tartozó ügy gyűlt össze. Ez azt jelenti, hogy vagy száz parasztnak meg kell tenni húsz-harminc versztnyi utat a hegyekből le a Volgáig. „Ahelyett, hogy mi mennénk hozzátok, kérjük a bíróságot, jöjjön el 8 hozzánk”, így szólt a vörös szakállú Lopuhov kérvénye Szosznovi Maga faluból Konin bíróhoz.

„A bíróságnak nincs pénze utazásra.”

„Ha jöttök, mi gondoskodunk lóról, lakásról és ellátásról.”

„Rendben van.”

S egy kemény hideg decemberi napon az ajtónk előtt állott a szánka. Én az ügyész nemez csizmáit húztam fel, az ügyész a bíróét vette a lábára, a bíró pedig a fiáét rekvirálta el. Aztán beszállásoltuk magunkat egy járműbe, amely igen nagy hasonlatosságot mutatott egy fürdőkáddal. Sokáig haladtunk a fennsíkon az élesen vágó szélben, végre elértük a falut, ahol éppen, az első hó tiszteletére, nagy verekedés volt. Szosznovi Maga nagy falu, 650 ház is van benne, s központja egy egész sereg szomszédos falucskának. Ezen kívül jómódú is, amit gabonaföldjei mellett, óriási, sok folyócska által öntözött hagymaföldjeinek köszönhet. Ravasz falu; az adóvallomásban 600 deszjatint jelzett bevetettnek; amikor azonban a jég mindent elpusztított, 1200 deszjatinért kért kártérítést. Önfejű falu: 1919-ben 60,000 púd gabonát kellett volna beszolgáltatnia; de a falu kijelentette, nem ad csak 30.000-et. Megbízottak jöttek s letartóztatták az elöljáróságot s elküldték Kvalinszkba. Újat választottak, amely szintén kijelentette: „Csak 30.000-et adunk.” Ezeket is letartóztatták és egy vörös osztagot kvártéjoztak be a faluba. De a parasztok elásták a gabonájukat, éjjel eladták a tatároknak, csizmaszárban és kötényben elhordták, pálinkát főztek belőle, mindent megtettek, csakhogy a megbízottaknak ne adják, akik egy esztendei kemény küzdelem után 15.000 púdot tudtak behajtani, éppen a felét annak, amennyit a falu maga adni akart. Óhitű falu. Strelicsek, puskások alapították, akiket Nagy Péter egy lázadás után kiátkozott. Évszázadokig szenvedett a falu az ortodox egyház üldözései alatt. Harangjainak nem volt szabad megszólalni, templomát nem volt szabad kitatarozni, a cár parancsára örök állottak a templomajtó előtt, akik megakadályozták a belépést. Ma vígan szólnak a harangok a toronyban s hangjuk a szürkületben becsalt a templomba.

Ahogy kinyitottam az ajtót, egyenest a középkorba estem: fekete kaftános, szakállas paraszttömeg, amelyet fehérkendős asszonyok gyűrűje ölel körül. Középen egy csomó kar egy rettenetes nagy könyvet tartott, a különös cirill betűket egy óriási zöld gyertya világította meg. Negyven paraszt énekelte a könyvből a régi litániát s kiáltotta hihetetlen gyorsasággal: „Isten kegyelmezz meg nekünk”, legalább ezerszer. A bíró maga is, aki nem állhatta a templomot, el kellett ismerje, hogy hatásos ceremónia volt. Drágaköves ikonok, fehér tömjénfelhők, aranyos ruhába öltözött papok, akik a tömjéntartót lengetik, a térdeplő hívek, akik számtalanszor egymásután vetik a keresztet, a gyertyalángok százai, amelyek a sötétet átlyuggatják, komor szentek, akik tágra nyitott szemekkel néznek le az ezüst rámákból. Talán magam is áldozatul estem volna a ceremónia hipnotikus hatásának, ha az a profán gondolat nem foglalkoztatott volna, hogy milyen könnyen meggyulladhatnak a hosszú szakállak, amik ott ringanak az égő gyertyák között. Vagy az ártatlanok szakállai tűzbiztosak? Az óhitűek számára a szakái elvesztése kettős tragédiát jelentene: legszebb e világi díszük s a másik világba szóló passzus elvesztését. Mert hitük szerint egy szakálltalan sem jut be a mennyek országába.

A bíróságot egy régi, patriarchális családnál, az Aganovoknál helyezték el. Négy nemzedék lakott a két szobában; s most jöttünk mi, még hatan hozzá. Az anya hozta a levest és a szamovárt, a bíró hozzátette a kolbászt, az ügyész az almát, amit magával hozott, s így ültünk egy közös ünnepnapi ebédet. Miután az eseteket, amelyek holnap a bíróság elé kerülnek, megbeszéltük, a beszélgetés a bűntényekre terelődött. A szovjetjogászok még fiatalok voltak, de már éppen olyan hivatásos érdeklődéssel viseltettek a bűntettek iránt, mint az orvosok a betegségek iránt. Egész este a faluban előfordult régi, mostani és majdan elkövetendő bűntettekről hallottunk. Legelőször is azt mesélték el, hogy mi történt az asztalon, amelynél ültünk. Egy ünnepnapon két hatalmas termetű paraszt ült itt, Nazarovics Vaszili és Luda Gregor s vodkával ünnepelték régi barátságukat. Régi dalokat énekeltek, csókolóztak, átölelték egymást, „kis vörös nap”-nak, „kék galamb”-nak és „kis fehér hattyú”-nak nevezték egymást. De a szavak nem tudták kielégíteni túláradó érzéseiket. Csak egy maradt, amivel a paraszt vonzalmát igazán ki tudja fejezni: az ököl. „Csak úgy szeretetből, Vaszili, mondta Gregor, menjünk ki verekedni.”

A két óriás otthagyta a kunyhót s egymásnak ment, mint két bika, ordítva csapták egymáshoz testüket, az öklök sújtottak, vér festette a havat pirosra. Végül egy ütés Gregort úgy találta halántékon, hogy ott nyomban meghalt. Vaszili kétségbe volt esve s öngyilkos akart lenni. Minthogy nyilvánvalóan „szeretetből” folyt a verekedés, csak három hónapot kapott s megtiltották neki, hogy még egyszer verekedjen.

A falu legnagyobb tragédiája 1912-ben a nagy hóvihar alatt, egy vad, minden más hangot elnyelő éjszakában történt. És pedig a szomszédos kunyhóban. Zahor, egy józan életű, istenfélő paraszt hirtelen fogta a baltáját s elkezdte családját felkoncolni. A hatéves fiú kétségbeesetten rohant neki az apjának, de az kihajította a házból. A gyerek átküzdötte magát a hóviharon az Aganovok kunyhójáig. Mire Aganov Jakab elért a házba, a tető tele volt odafröccsent vérrel, a lány ott feküdt fej nélkül, az asszony kis darabokba volt vagdalva. Zahor pedig pipázva ült a kályhán.

Szalatnai Rezső (1886-1965): Tavasztól-télig


- Szucsich Mária: Tavasztól-télig. Írók Kiadóvállalata, Pozsony 1928. -

A pozsonyi „IKVA” kiadásában nemrég olyan regény jelent meg, amelyik föltétlen értéket jelent a magyar irodalomnak. Valóban Kaffka Margit óta nem mutatkozott magyar nőíró, aki ekkora erővel, ilyen mélységekkel, ezzel a meglátással vetítene életet önmagából. Súlyos dolgok megkiáltása, nehéz sírások szépsége a Szucsich Mária könyve. Egy gyerekleány naplója, aki egyszerű, tömör mondatokban elmondja a maga életét egy jácintillatos, virágszirom-hullató tavaszi naptól egy szörnyű nincstelenségű, súlyos bomlatú téli estéig.

Szucsich Mária regényében azonban egy egész társadalom él. A háború előtti magyar középosztály. Ennek a sajátságos társadalmi rétegnek sorstragédiáját pergeti le az a vidéki hivatalnokcsalád, melynek panaszkodó, szegény gyermeke a naplóíró leányka. Az ő számára a szenvedés poklának látszik a család. Egyedül van, s apró kezével tapogatódzik: lehet-e találni valakit, megértő barátot, igaz embert? Nem. Nincs senki, aki kérdéseire, tépelődéseire felelni tudna. Aki megfogná a kezét, és szeretet és emberség volna, és tudatosítaná benne az igaz ember útját. Áthidalhatatlan ellentétbe kerül a felnőttekkel, mert teljesen és lényegesen embergyermek. A felnőttek mindig igazságosnak és megérdemeltnek tartják a fájdalmat, amit okoznak. Érzi, hogy őneki, mert csak gyermek még: semmit sem szabad megbírálni, különösen a szüleit nem. És itt a konklúzió: „A szülőkkel hát nem lehet őszinte az ember, különösen én az enyéimmel nem.” Nincs barátnője, csak egy őszintétlen, ravasz, agyafúrt, jezsuitalelkű rokona, a Lóri aki lépten-nyomon megcsalja s a saját vétkeiért őneki szerzi meg az apa, anyja pofonjait. Hogy egy perccel azután rózsafüzérrel visszaimádkozza vétetlenségét. Így álarcok omlanak le a hősnő előtt. Aztán meglátja, hogy egész környezetéből, iskoláiból nincs senki, aki nevelni tudná. Emberek közé jut, megismeri őket s a ruhájukon át látja: embertelenek, önzők, piszkosak. Megremeg, mert még mindig csak bűnt, szörnyűt, fájót lát. Egyetlen véres szépet kap a szíve. Az a pillanat, amikor az úri rokonoknál lenézik, megalázzák az apját, aki tisztakezű, becsületes lélek s kisül róla, hogy még tarokkozni sem tud. Köhögés az asztal körül. És a leányka kimegy az apjával az ámbitus lépcsőjére, sötét van, valami szörnyű vihar zúg s ő közel bújik elfáradt apjához, aki hagyta, hogy egészen a karjára tegye a fejét.

Palasovszky Ödön (1899-1980): Jég a szívem és a szíved körül



I.

Jég, jég. Itt minden fagy és vihar, mint otthon az emberek szíve körül. Jég, jég. Ameddig a szem ellát.

Csak repüljünk.

Mi közünk ezekhez a jéghegyekhez? Repülünk. Alattunk szakadékok. Mi közünk azokhoz a szakadékokhoz? Mi közünk a felettünk tomboló viharhoz? Mi repülünk.

– Vigyázzatok! Veszedelemben forgunk!

A pápa szent keresztjét ledobtuk az északi sarkon. Mi baj érhet? Ledobtuk a büszke olasz lobogót! a duce megparancsolta, hogy mindnyájan egészségben hazatérjünk!... De a jéghegyek nőnek. S a förgeteg leszorítja a hajót. Fönn fagyos kéreg sebzi a ballont, szilánkok – s egyre lejjebb lejjebb. A förgeteg – a jéghegyekhez paskolja a hajót.

—  O, ömlik a gáz – vigyázzatok! valami szakad! vigyázzatok mind! valami reccsen... miatyánk isten! zuhanunk.

—  Minden fölösleges terhet a mélybe! Késő. Valami reccsen. Jég, vakító jég. Átláthatatlan förgeteg. Most – vége.

Most – most – zuhanunk.

Ó – az ég kegyelme legyen velünk.


II.


Meghaltak? Nem. Véresen, tétován, de élnek.

Nézd – a ballon tovább repül! A testvéreket tovább sodorja a vihar! Valaki fölemeli ott a kezét. Ballasztot hajit alá. Füst! Úristen, kigyúlt a ballon vagy jeladás? Még egy pillanat – és elnyeli őket a vigasztalan sarki messzeség.

És mink? mink?

Jég, jég.

Köröskörül hó, szakadékok. Tízen, tíz szerencsétlen a sarki jégmezőn. Vajon hol fekszik most a pápai kereszt? A tíztől egy már halott. Nézzétek, milyen kék az arca. De mi – mi legalább élünk még – összetört tagokkal – véresen.


III.


– Üssétek föl a sátrat! munkára, aki föl tud emelkedni a jégen. Ni, csokoládé, keksz! A rádió-készülék! Istennek hála: nehány takaró. Az akkumulátorok épek. Vajon ki áldotta meg azokat a kezeket, melyek őket fabrikálták?

Bújjunk össze. Jég, végtelen jég. Most pedig aludjunk. Este van. A törött kezek és lábak egyre sajognak. Mindegy, csak aludjunk. O, hogy kínoz a hideg. Csak aludjunk.

Összebújnak az olaszok, a cseh és a svéd. Jó volna bizony puha dunyha.

Alusznak két nap, három nap is. Nehéz és fáradtságos volt a repülés. Szél, hó és vihar. Mint az, aki a tízedik és arccal a hóba bukott...

Néhány szerencsétlen asszony bizony most álmatlanul virraszt. A pápa biztosan imádkozik. Néhol nappal van, serény csapágyak mentén verejték hullik, vállak görnyednek. Kínában meleg emberi vér patakzik. Vannak szelíd hegyoldalak, alkonyatok – és szájak, csókok. Cejlonban kinyílik egy virág.

De ők alusznak. Szelíd lejtőkön egy asszony él, aki tűz és szirom. De itt a jégasszonya az úr.


IV.


–       Talpra, talpra!

Mázoljátok vörösre a sátrat! Föl van-e szerelve a leadóállomás? Csak egy hangunk van... sikoltsatok! talán meghallja valami éber fül az ezermillióból.

–       Keressétek össze a ledobált holmikat! – A svéd ezt-azt talál. – A távírász adja meg a jelt: S. 0. S.!

Ha! ki az, aki parancsolni mer a sarki jégmezőn? Isten? haza? tábornok? Egy parancs van: élni: élni!


V.


Nehezen telik az éj s a nap. Kegyetlen a hideg. Különben! Egyre megy: este vagy reggel... Csak a rádiót! a rádiót!... A svéd ezermester. Alumínium törmelékekből evőeszközt varázsol. Minden reggel egy csésze kakaó s egy darab ázott, penészes keksz. Ez van holnapig. De a rádiót! a svéd hócipőt fon és megreparálja a rádiót. Az olasz ül, összekuporodva. Néz, figyel, megadja a jelt: S. O. S. A hullámok elindulnak:

–       Jöjjetek segítségünkre!

De csak a jegesmedvék jönnek. Rettenetes. Még aludni sem lehet. Virrasztani kell. Hiszen még fegyver sincsen, csak egy árva revolver. Egy jegesmedve egészen a sátorig merészkedik. De a svéd rákiált: mit akarsz! s eloldalog. Másnap új falka. A svéd egyet leterít. Hálistennek. Legalább van mit enni.

–       Jöjjetek segítségünkre!... Csend.

Nappal éjjel, nappal éjjel, hó, szél fagy vihar, a sebek fájnak s olyan kevés a remény.

Enyhe tájakon az asszony, aki máglya és csók és lélegzet és szelíd virág. Egy-egy éjjelre elküldi ide a tüzes leheletét. Milyen szép forró a teste, milyen selyem. Pedig fáj neki itt. Idegen neki ez a zord vidék. Itt a jég asszonya az úr, aki szívükre teszi majd csontkezét.


VI.


Mindennap aggasztóbb a mérés: a jégtáblát a nyílt tengerre hajtja a szél. Rettenetes! hát egy jégtáblán élnek! A vihar töri-zúzza, ki tudja melyik pillanatban roppan dirib-darabra kilenc szerencsétlen alatt...

Nincsenek már kilencen. A svéd két olasszal útra kelt.

Hej, tábornok! itt nem elég a disztinkció! a hazafias szónoklat és az erély! Szív és tiszta fej kell ide, nem erős kéz: Hej tábornok, valaki gonoszul cselekedett!...

A tábornok rikácsol. A tábornok őrjöng. A tábornok készületlen volt, gondatlan, dilettáns. A tábornok leverte a zendülést és a pokol tartományába hajszolta embereit. Vajjon hova hullt a pápa szépművű keresztje?

A svéd, aki megjósolta a katasztrófát, harmadmagával útnak indul. Úgyszólván meztéláb. Segítséget hozni, segítséget! Meg kell találni az utat, meg kell menteni mindnyájunkat! Száz veszélyes szakadék, rianás közt tornászni drága életünkért. De hát hol volna segítség? Egy jégtáblán élnek! S mióta már! A rettegés fojtogatja torkukat könyörtelen ujjaival.

2018. jan. 8.

Mikszáth Kálmán: Jasztrabék pusztulása • 1881



Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső dacára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is rászorult egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

– Megvannak az ökrök, kollega!

– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

– Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.

2018. jan. 7.

Haraszti Gyula: Arany János




ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA


ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész


I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.


I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez. Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Hazánk nagy költőinek trifoliumából említettünk egyet: azt, kiben a művész mellett az ember sem kevésbé érdekes jelenség, sőt tán a legérdekesebb társai között. Petőfi alakja a forradalom elviharzásával foszlik szét, Vörösmarty megtörik az abszolutizmus alatt: Arany hazánk nagy válságát a kezdettől, a fordulóponton át, le a kétségbeesésen is keresztül végig éli; megéri a remény hajnalát, delét és – napjainkat.

Művészete előtt csak bámulattal állunk meg és midőn most e rengeteg erdőben böngészéseinket némi rendszerbe összegezzük, - kétkedés fog el: vajon nem túl merész e vállalkozás? Nem kegyelethiány-e, feltétlen hódolat helyett megértésre törekedni és így megbírálást is kockáztatni? Gondoljuk el, mennyire meg szokta viselni az idő az egykorú bírálatokat. Épp ezért csak szerény igényekkel lép fel e tanulmány, mely a költő nyelvét, előadásmódjának szellemét, tárgykörét és főleg az indulatok rajzának irányát szándékozik vizsgálgatni. Vállalkozásunk nem vesz kárba, ha vizsgálódásunk eredményeiből az idő egy-két követ elég szilárdnak fog arra találni, hogy felhasználja ama talapzathoz, melyre egykor hivatott művész fogja Arany szobrát felállítani.