Csipkerózsika,
Piroska, Hamupipőke, Jancsi és Juliska és egyebek meséje beletartozik minden
művelt nép mesekincsébe. Már most, – mesélés közben a felnőtt ember számára
gyakran kérdéses, hogy a mi régi meséink, melyek legnagyobbrészt emberhez
méltatlan és kultúra ellenes tulajdonságok drasztikus leírásait tartalmazzák,
alkalmasak-e arra, hogy a gyermek lelkét formálják s a növésben levő emberi
szellemet szociális vonatkozásban az életküzdelemre előkészítsék. Nagyon sok
nevelő figyelte meg már, hogy egynémelyik mese a gyermek esetében nagyon
kedvezőtlen képzeteket vált ki, különösen akkor, ha a mesemondás minden
enyhítés vagy lélektani áthidalás nélkül történik. A pedagógiai lélektan
számára ezért szükséges, hogy a mese lényegét és értelmét a tudomány új
eszközeivel vegye vizsgálat alá.
Nagyon
sok mese groteszk formában irigységről, csalásról, rablásról, gyilkosságról,
sőt emberevésről mesél. Tipikus tulajdonsága a meséknek s ez a tulajdonság
lélektanilag is fontos, hogy a mesék a legtöbb esetben szerencsés kimenetelűek:
a mese végén győz az igazság. Ez a happy end a mese tartalmának lelki
feldolgozására jelentékeny befolyással van. Ez sz egyszerű meghatározás azonban
korántsem elégséges a mese lényegének kimerítésére. Kiderül ugyanis, hogy a
mesék szörnyűségei többnyire tipikus példák az emberi lélek fejlődéstörténetének
törzstörténetileg primitív fázisaira. Különösen áll ez számos ókori és
középkori mesére. Ezért öli meg az irigy mostoha kedves vadásza Hófehérkét s kerül
az erdőbe Jancsi és Juliska; ez az értelme annak, amiért Hamupipőke
nyomorúságos és szenvedésteli életet folytat, mostoha testvérei mellett. A mese
hagyományozta át számunkra a boszorkány és tündér hitet is...
Az
állatvilág a mesékben ugyanolyan szerepet játszik, mint a mondákban. Számos
képzet itt is a történelem előtti ember állatfélelméből származik: Piroskát
megeszi a farkas s a farkas gyomrában él nagymamájával tovább. Hüvelyk Matyi
több állat emésztőcsatornáján megy keresztül, amíg hazatalál. A mesék
tartalmaznak utalásokat a primitív lelki mechanizmusokra is; a törpeszerű
lényeket egyrészt becsülik, másrészt pedig félnek tőlük: veszélyeseknek vélt
jelenségektől egyidőben félnek és tisztelik is. Míg azután a közelebbi elemzés
révén e fogalmaknak a Lust és Unlust színeződés szerint való megkülönböztetése
válik szükségessé. A Grimm testvérek, az Andersen és a mások által gyűjtött
mesékben jórészt már különbség van téve a jó és rossz állatok között: a
galambok például segítenek Hamupipőkének a lencse összeszedésében s a gonosz
testvéreken védencük esküvője alkalmával bosszút állnak; a királyfit szintén
galambok tanítják ki arról, hogy melyik az „igazi” menyasszony.
Különösen
jellemző tulajdonsága a meséknek a logikáról való lemondásuk: a boszorkány például
Jancsi és Juliskánál lakik, a gyermekeket csalogató cukor kunyhóban; a különben
oly ravasz boszorkány például olyan balga, hogy a vékony csontokra, melyeket
Jancsi a keze helyett dug ki a rácson, lépre megy. Vagy: Jancsi és Juliska
miért nem menekülnek meg már előbb az oly annyira rövidlátó boszorkány elől?
Vagy: Piroskát miért nem falja fel a farkas akkor, amikor az erdőbe
találkoznak? Miért falja fel csak akkor, amikor már a felfalt nagymama
hálósapkáját és pápaszemét feltette és annak ágyába feküdt? Nem is beszélve a
mérgezett almáról, melynek eltávolítása után Hófehérke feltámad. Vagy pedig
Csipkerózsika száz évig tartó álmáról! A mese logikaellenes akar lenni! Miért?
Mert a logikus, a tapasztalatnak megfelelő nem mese, hanem valóság. A képtelen,
a tapasztalatellenes tulajdonképpen az, mely a lélek borzongását felidézi, sőt
a meséből hiányzó logika mintegy paralizálja az ember fejlődés történetének
meghatározott, mintegy az „ősök emlékezete” által fenntartott primitív
környezet-félelmét. A lélek fejlődésének szempontjából vizsgálva a mesére a
következő pontok lényegesek:
1.
Az emberi léleknek valószínűleg van egy tudatalatti, ősökre vonatkozó
emlékezete. Ennek az emlékezetnek a mélységeiben képek szunnyadnak, azokról a
harcokról, amelyeket az ősök a hatalmas ősállatokkal vívtak. S ezekkel a
képekkel együtt lappang a tudat mélyén az ezektől az állatoktól való félelem s
az ismeretlen természeti jelenségektől való rettegés. A tudat küszöbe alatt ezenkívül
még ott pislog a primitív és kompromisszumok nélküli reakció-készenlét az
Unlusttal színezett környezeti tényezőkkel szemben, mint például a kényelmetlen
embertársak kíméletlen eltávolítása.
2.
A elődök félelmének ós gyűlöletének ez a félig tudatos szellemi öröksége él ós
hat részben még a kultúrember lelkében is. A mese ezek szerint képzeteinknek
egy fejlődéstörténeti lidércnyomástól való tehermentesítését jelenti.
Pszihoanalitikus nyelven kifejezve: felszabadító gyónás.
3.
A mesék szörnyűségei nem kerülnek be az
emberi szellembe, hanem a mesélő-gyónás által a lélek fejlődéstörténetileg
hagyományozott rettegéseinek tüskéit szedik ki. Ez a magyarázata annak, hogy a
pedagógiailag eléggé aggályos mesék miért nem tűitek el már rég a
gyermekszobából. A mese valószínűtlensége, hiányos logikája, (öntudatlanul) azt
a célt szolgálja, hogy a félelem eloszlásának folyamatát az értelem
kikapcsolásával fájdalomnélkülivé tegye. A mesék szerencsés kimenetele
természetesen szintén ezt a célt szolgálja.
* * *
Feltűnő,
hogy a mesék számos szörnyűsége, mint például a farkas által felfalt Piroska,
Hamupipőke megcsonkított testvérei, Jancsi és Juliska miséjében a megsütött
boszorkány, Csipkerózsika tizenharmadik vendégének átka, s mind a többi ijesztő
motívum a gyermekre és a felnőttre kevesebb benyomást gyakorol, mint például
egy közönséges baleset elmesélése vagy élménye. Ez a jelenség csak azzal
magyarázható, hogy a mese az emberi léleknek a fejlődéstörténeti patinától való
megtisztítását jelenti. Így például egészségesek pszihoanalitikus vizsgálatánál
feltűnt, hogy jóllehet a tudat küszöbe alatt nagyon sok lelki sérülés törmeléke
fordul elő a gyermeknapokból, mégis alig akad valami elfojtás a gyermekmesék
ijesztő adalékaiból. A nem történeti és valóságközeli dajkamesék viszont (mint
például a „fekete ember” vagy „a rossz gyermekeket agyonüti a villám” meséje)
gyakran súlyos rombolásokat visznek végbe a gyermeki lélekben. A fiatal korú
Schizofrénia s különösen annak Hebefreniás formája számos olyan vonást mutat
fel, melyek a mese tipikus képzeteivel közel rokon. Emlékezhetünk például
némely Hebefreniás hiedelmére, amelyik veszedelmes állatot érez a testében s
halat, férget, kígyót és más állatot próbál kiköpni s némely fiatalkori őrült
paranoiás téveszméjére („eredetileg előkelő család gyermeke, de a
gyerekkocsiban kicserélték”). A megzavart lelkiélet, a gondolkodás primitív
formájába való visszaeséseivel így számos utalást tartalmaz olyan képzetekre,
mint amilyen a mesék anyagát is kiteszi.
Értékes
volna megállapítani, hogy az egyes gyermek miként reagál a mesemondásra.
Számunkra mindenesetre feltűnt, hogy a mesék lelki feldolgozására egyáltalán
nem közömbös, vajon a gyermek a mesét képzett és beleélő személytől avagy félműveit,
kíméletlen mesemondó ajkáról hallja. Közel van az a feltevés, hogy a beteges
lelkületű gyermekre a mesék ijesztő részei ártalmasak lehetnek.
* * *
Bizonyos,
hogy a mesék a félelem fejlődéstörténeti örökségére való reakciót ábrázolják.
Kérdés azonban, hogy ezáltal a mesék szerepe a modern gyermeknevelésben
igazolva van e? Eltekintve a ránk hagyományozott mesék történeti és
néplélektani fontosságától, fel kell vetni a kérdést, vajon szükséges és
hasznos-e a gyermeknek elmesélni, hogy egy házaspár éjjel mint határozza el
gyermekei kitételét az erdőbe s hogy erről a hallgatódzó gyermekek miként
vesznek tudomást és teszik meg ellenintézkedéseiket? Kérdéses, vajon szükséges
és hasznos-e a gyermekek tudatát félelemképzetekkel megtölteni? A mesében
lereagálódó félelemrudimentumokat mi már egyszer összehasonlítottuk az
állatvilág rudimentális reflexeivel s akkor kimutattuk, hogy a szabadon élő
állatok részéről azért volt szükséges az ürülék bekaparása, hogy az üldöző
ellenség elöl a nyomokat eltüntessék. Ez az egykor életbevágó fontosságú reflex
fennáll még ma is, nagyon sok kutya esetében, jóllehet egész céltalanul, mert
az aszfaltozott járda pl. erre a célra felettébb alkalmatlan. Úgy látszik
azonban, hogy a generációk folyamán szilárdan beidegzett reflex egy
fejlődéstörténeti megtartó készséget nyert, úgy, hogy lefékezésükre az új
környezeti feltételek miatt a nemzedékek bizonyos számára van szükség. Ha
azonban a célszerűtlen reflexek egyszer már elaludtak, akkor tulajdonképpen
nincs szükség arra, hogy mesterségesen ismét életre keltsük. Mindezek a mesék
pedagógiai értelmezésének kérdésére átvíve azt jelentik, hogy mi értjük a
meséket az emberi szellem fejlődéstörténetének szempontjából, azért azonban
nagyon problematikusnak tartjuk, vajon a régimódi mesék a modern gyermek lelki szükségletét
kielégítik-e még. Az a tény, hogy a mesekönyvek kiadói a mesék ijedelmeinek
művészi képekkel való ellátására s a mesekönyvek felnőttek számára való
átdolgozására törekednek, nyilvánvalóan bizonyítja, hogy az elfogulatlan
közvélemény is lassan ki szeretné venni ősszüleink meséit a gyermekszobából.
A
mesében az ember környezete perszonifikálódik; az állatok gondolkodnak és
beszélnek, mint az emberek, a növények és az élettelen természet részben
szintén lelkes és beszélni képes. A naiv kedély lelki tartalmait a környezetébe
proiciálja – ez teszi ki azután a meséknek a báját. A régimódi mesékben (főleg
a kelta eredetitekben) a primitív ember ösztönélete testesül meg. A modern mese
viszont a művelt ember gondolatvilágát személyesíti. Ezekben a mesékben tanulja
meg a gyermek az embert és a természetet szeretni s a primitív félelmet, a
korai erotika gyökerét, elnyomni. Semmi kétség afelől, hogy a gyermeknek
szüksége van mesére, mert képzelőerejének mintákat és táplálékot kell adni.
Ezeknek a mintáknak azonban nem szabad felfoghatatlanoknak lenni, hanem minél
inkább a mindennapit kell kulturális formában elmélyítenie.
Az
újkori szellemnek megfelelő mesékben nincs hiány. A modern pedagógia arra
törekszik, hogy a gyermek nevelésében a felnőttek részéről minden valóság
ellenesség elessen s egy rendes otthonban nem is szabad, hogy előforduljon
olyasmi, amiről a gyermeket részben, vagy utalólag ne lehessen felvilágosítani.
A gyermekkel szemben való hazugságok elleni küzdelem s az ehhez tartozó érvek
sokasága épp eléggé ismeretes. Ebből a meggondolásból kifolyólag a régimódi
meséket a modern gyermeknevelésben bizony alkalmatlannak találjuk.
Forrás:
Korunk 1928. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése