-
Szucsich Mária: Tavasztól-télig. Írók Kiadóvállalata, Pozsony 1928. -
A
pozsonyi „IKVA” kiadásában nemrég olyan regény jelent meg, amelyik föltétlen
értéket jelent a magyar irodalomnak. Valóban Kaffka Margit óta nem mutatkozott
magyar nőíró, aki ekkora erővel, ilyen mélységekkel, ezzel a meglátással
vetítene életet önmagából. Súlyos dolgok megkiáltása, nehéz sírások szépsége a
Szucsich Mária könyve. Egy gyerekleány naplója, aki egyszerű, tömör mondatokban
elmondja a maga életét egy jácintillatos, virágszirom-hullató tavaszi naptól
egy szörnyű nincstelenségű, súlyos bomlatú téli estéig.
Szucsich
Mária regényében azonban egy egész társadalom él. A háború előtti magyar
középosztály. Ennek a sajátságos társadalmi rétegnek sorstragédiáját pergeti le
az a vidéki hivatalnokcsalád, melynek panaszkodó, szegény gyermeke a naplóíró
leányka. Az ő számára a szenvedés poklának látszik a család. Egyedül van, s
apró kezével tapogatódzik: lehet-e találni valakit, megértő barátot, igaz
embert? Nem. Nincs senki, aki kérdéseire, tépelődéseire felelni tudna. Aki
megfogná a kezét, és szeretet és emberség volna, és tudatosítaná benne az igaz
ember útját. Áthidalhatatlan ellentétbe kerül a felnőttekkel, mert teljesen és
lényegesen embergyermek. A felnőttek mindig igazságosnak és megérdemeltnek
tartják a fájdalmat, amit okoznak. Érzi, hogy őneki, mert csak gyermek még:
semmit sem szabad megbírálni, különösen a szüleit nem. És itt a konklúzió: „A
szülőkkel hát nem lehet őszinte az ember, különösen én az enyéimmel nem.” Nincs
barátnője, csak egy őszintétlen, ravasz, agyafúrt, jezsuitalelkű rokona, a Lóri
aki lépten-nyomon megcsalja s a saját vétkeiért őneki szerzi meg az apa, anyja
pofonjait. Hogy egy perccel azután rózsafüzérrel visszaimádkozza vétetlenségét.
Így álarcok omlanak le a hősnő előtt. Aztán meglátja, hogy egész környezetéből,
iskoláiból nincs senki, aki nevelni tudná. Emberek közé jut, megismeri őket s a
ruhájukon át látja: embertelenek, önzők, piszkosak. Megremeg, mert még mindig
csak bűnt, szörnyűt, fájót lát. Egyetlen véres szépet kap a szíve. Az a
pillanat, amikor az úri rokonoknál lenézik, megalázzák az apját, aki
tisztakezű, becsületes lélek s kisül róla, hogy még tarokkozni sem tud. Köhögés
az asztal körül. És a leányka kimegy az apjával az ámbitus lépcsőjére, sötét
van, valami szörnyű vihar zúg s ő közel bújik elfáradt apjához, aki hagyta,
hogy egészen a karjára tegye a fejét.
A
gyermek vádol és mutat. A gyermek körülnéz és a nyomor krajcártalanságában
kimondja a speciális igazságot olyan egyszerűen, olyan mélyhúrú szavakkal, mint
egy isten. Dosztojevszkij-szaga van ennek a megrázó magyar írásnak, mely
tulajdonképpen a magyar latejnerosztály pszichológiai éposza. A Potich
negyedmester családja szimbóluma a magyar kispolgárság egy részének. Ahogy a
leányka apja felőrlődik, megőrül és szörnyethal, ahogy az éhség, ruhátlanság,
fagy könyörtelensége elsodorja az egész családot: a nagy önámítások,
céltalanságok, atavisztikus kórságok törvényszerű bomlását: ez sajátosan magyar
tragédia, a magyar vidék állott levegőjével, fakó színeivel, halk
halálmelódiájával. Az emberek egytől egyik magukon hordják elátkozottságukat,
valami valóságszerű álom figurái, járásuk emlékeket kelt az olvasóban s a
szavuk kollektívhang: magyar istenhátamögöttség örök emberi siráma. Azt mondja
a regény végén anya a leányának: “ Szegény maradsz egész életeden, mert nem
vagy elég kíméletlen és rossz! ” Ezzel a sikollyal véget ér a napló.
Kiegyensúlyozott
alkotás a Szucsich Mária írása. Nyugodt és egyszerű, dísz nélküli a stílusa.
Erőssége lízis. Az író emberei közé furakodik, szenvedélyeikre rávilágít,
tudatalatti lyukba férkőzik. S mindezt úgy teszi, hogy csak tolvajlámpással
jár: szűkre világít, de mélyre. Klasszikus a fogalom átértékelt értelmében. A
regény szép borítékrajzát Reichentál Ferenc készítette. (Pozsony)
Forrás: Korunk 1928. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése