Jean
Valjean többszöri szökési kísérlettel a gályákon megháromszorozza
kényszerfogsága idejének tartamát. E „vétség” indoka sem mondható helytelennek;
ily szégyenteljes és kínzó szolgaságból való szabadulási vágyat senki sem
kárhoztathat, habár a törvény kénytelen itt tekintélyét kétszeres szigorral
érvényben tartani. Végre kiszabadul Valjean, s meg van neki engedve, hogy
kényszerútlevéllel ellátva a polgári társadalomba ismét visszatérhessen.
Ugyde
a bagnoban kapott bélyeg kitörölhetlen; az elbocsátott bűnös nehezen talál
megvonulási helyre; az előítéletesség gátat von előtte, ő ezentúl is
kitaszított egyénnek érzi magát. Ezt a legszembeötlőbben rajzolja Hugo Victor,
s társadalmi viszonyainknak igen érezhető bibéjére talál kutaszával itt is.
Azonban amidőn rokonszenvünk a szerencsétlen fegyenchez közeledik, Hugo Victor
egy vakmerő költői merényt követ el; ő a gonosztevőt, ki addig csak nemes
indokból vétkezett, süllyedni engedi éspedig a legnemtelenebb indok által
vezéreltetve; megrabolja a tiszteletreméltó ősz püspököt, sőt megrabol egy
szegény szavojard ifjút is. És bármily gyorsan kövesse is a tettet a megbánás,
többé nem képes a dolgot jóvátenni.
A
gonosztevő a bagnoban elvadult; s a társadalom ellenséges érzülete keserűséggel
tölti el őt. A költő ezt úgy tünteti föl, hogy hősétől rokonszenvünket megvonni
könnyen hajlandók lehetünk. Azonban némi lélektani valószínűtlenség marad fönn,
mert Valjeannak későbbi egész életfolyama oly, alapjában nemes érzületet tüntet
föl, hogy róla alig lehet föltenni, miszerint a vendégszeretetet, a
kiskorúságot és szegénységet meglopni képes legyen.
A
megbánást éspedig az erélyes megbánást tett követi. Valjean Madeleine név alatt
tűnik föl, mint jelentékeny iparmű-vállalkozó, ki egy kis városra áldást hoz,
és magának tekintélyes vagyont szerez. Ő a szegények jótevője, gondoskodik a
beteg Fantineról; a gonosztevőből, mi még nemrég a leggonoszabb hajlamoknak nem
volt képes ellenállani, becsületes ember lett. És ekkor egy konfliktus toppan
életfolyamába, oly konfliktus, mely Hugo Victor költői leleményességének
becsületére válik. Egy ártatlan áll a törvényszék előtt, ki Valjean helyett
volt elítélendő. Ő, ki Madeleine név alatt most már a városka mairje, kettő
közt választhat, vagy föl kell adni tisztes polgári állását s megválni
szorgalmának gyümölcseitől, vagy egy ártatlant szenvedni hagyni maga
helyett,míg ő a bajt magáról elháríthatná, de ekképp lelkiismeretét örökös
váddal terhelné. Ő az elsőre tökéli el magát; megjelen a törvényszék előtt és
újra gályarabságra ítélik.
E
fejezetekre valami gyötrelmes, erkölcsi teher nehezül, minőket súlyos
álmainkban érzünk. És hogy a zord feszültségből ne menekülhessünk, a költő az
áldozatra késznek újabb-újabb akadályokat vet útjába, melyek a törvény
székhelyére való utazását gátolják, melyek neki időt engednének, hogy
lelkiismeretével kibékülhessen, ha a kellő időre oda nem érkeznék. A hősnek
ideges izgatottságában az olvasó is osztozik.
A
regény későbbi részeiben is: Cosette, Marius és Valjean vonják magukra az
érdekeltséget. Valjean, kit újra elítélnek, ismét képes a gályarabságból
menekülni; fölkeresi az elhalt Fantinenak gyermekét, megszökteti gyámszüleitől
Thenandieréktől, kik a gyermekkel cudarabbul bántak, mint a hamupipőkével,
sietve Párisba megy vele s ott a boulevard legkülsőbb részén szegényes hajlékba
költözik, hol a rendőrség fölfedezi és üldözésbe veszi; átugorja a Petit-Peipus
kolostor kerítését a Sant-Antoin külvárosban, és itt sikerül menhelyet
találnia. E kolostor-idyll gyönyörű részét képezi a regénynek.
A
kolostorban való huzamosabb tartózkodás után Valjean mint magánember rendezi be
Cosette-el magát; jelentékeny vagyonnal rendelkezik, mely iparvállalataiból
maradt meg, azt annak idejében egy közeli erdőben rejtvén el. Magában Párisban
több szállása van, hogy rendőrségi üldöztetése esetében menhelyet találhasson.
Valjeannak Cosette iránti szeretete az egész regényen átvonul. E viszonynak
megható vonása van; a világból kitaszított, rideg férfinak szíve gyámleányán
csügg, ki az ő atyai gondja alatt viruló szűzzé fejlődik. A luxemburgi parkban
tett séták, hol a fiatal leány Marius alakjában első és egyetlen szerelmét
találja föl, ragyogó költészettel ecsetelvék. Ez idyllek elől félrevonulnak a
gazok és csalók regényének sivár jelenetei és katasztrófái.
A
regény fő katasztrófája a Gobeau-házban fejlik ki, - és ennek ecsetelésében a
„Notre-Dame de Paris” szerzője nem tagadhatja meg magát. Bizonyos baljóslatú
köd lebeg a jelenetek fölött, melyek a rablóregényekre emlékeztetnek.
Ama
konfliktus, melybe az ifjú Marius jut, midőn kezében töltött pisztollyal éppen
a rendőrségnek jelt adni szándékozik s a fal hasadékán a gonosztevők támadását
kilesi,ama lázas feszültséget idézi elé, mely a „Notre-Dame de Paris”-ban oly
éles vonásokban tűn9k föl. Marius, ki éppen az előre megbeszélt jelt akarja
adni, egyszerre csak ráismer a fő gonosztevőben atyjának vélt megszabadítójára
s kellemetlen összeütközésbe jő, midőn haboznia kell, vajon hálaérzetének
tegyen-e eleget vagy erkölcsi kötelességének, amely által egy gonosztettet
megakadályoztathat. E megoldásnál látszik a különbség a drámai és epikus költő
között. Az első e konfliktust csak hősének lelkéből és szabad elhatározásából
oldhatta volna meg, míg utóbbi az esetlegességet, vagy legalább valamely külső
indokot hív segélyül.
Másik
fő katasztrófa a Quartier Denis torlaszain merül föl; az ütközetre való
előkészülődés, és maga az ütközet lőporfüstbe és vérbe mártott ecsettel van
rajzolva. A cabinet corinth ütközetet megelőző jeleneteiből vad humor tűnikelő,
míg a humorisztikus verőfény, mely később néhány kirívó és ocsmány képre
vetődik, a művészietlen világításnak róható föl. Az agyonlőtt kapus, ki
meghalva az ablakhoz dőlten, kimeredt szemmel tekint a tömegre, Javert
rendőrügynök ki megkötöztetvén halálát várja, és mindenekelőtt Gavrochenak, a
gaminnak halála, ki szerzőnek egyikkiváló alakja, telve életigazsággal és
eredeti elméncséggel – mind oly képek és alakok, melyek a képzelődésbe élesen
benyomulnak, de amelyeknek nincs tiszta szépészeti hatásuk. Még inkább áll ez
az eset a földalatti bolyongásnál, midőn Valjeant Páris csatornáiban kísérjük.
Itt
nem láthatunk egyebet, mint adalékot a rútnak költészetéhez, melyet a rútnak
szépészete nem fogad el. Hiszen a tárgyhű ecsetelésnél alig gondolhat az ember
egyébre, mint arra, hogy orrát befogja, kivált midőn Valjean a földalatti
csatornák ama veszélyes helyeire jut, hol az átható iszapban süllyed el. A
nemes, föláldozó cselekedet és az ott kifejlődő undorgerjesztő látvány kiáltó
ellentétet képeznek, melyben az új francia múzsa tetszeleg magának.
Kevés
kivétellel a regény ama rossz társaságában mozgunk, mely elől a valóságban ki
szoktunk térni. Ameddig a helyzetekhez erkölcsi vagy szellemi rész kapcsolódik,
eltekintünk a szennyes rongyok fölött, melyekbe a mese és ennek erkölcsi
tanulsága burkolva van.
Azonban
a Murillo festékével színelt koldusjelenetek mellett vannak más olyanok is,
amelyekben a rablóregények külérdekessége a túlnyomó, és amelyek egyáltalában
nem képesek bennünk részvétet kelteni. Minek kell hosszadalmasan ecsetelni azt,
hogy egészen közönséges gazemberek miképpen törnek ki börtönükből, és miképp
menekülnek meg a fedélzeteken át. A rajz szemlélhetősége nem ellensúlyozza itt
a közönyösséget,mellyel az ember e szabadulási kísérletet tekinti; mert hogy a
gonosztevők megszabadulnak-e vagy nyakukat törik, azzal nagyon keveset
törődünk.
Érdekeltség
csak ott támad bennünk, hol rajza a regény nagy alapvonalaira és különösen Jean
Valjeanra és ennek sorsára vonatkozik. Itt a társadalommal való küzdelmet
látjuk,melynek diadala még a győzőnek sem válik üdvére. A múlt áthághatlan
korlát gyanánt emelkedik minden nemes, minden hősies előtt; az egyesek, mint
általában az emberiség iránt tanúsított önzetlen szeretet és önfeláldozás, a
gályarabnak bélyegét nem törli ki. Ő örökké kitaszított marad, s futva kerüli
ama köröket, melyekben időzni neki csak a titok és álca adhat jogot.
Az
egész regény folyamatában a legmélyebb érdekeltséget Valjean és Cosette
viszonya ébreszti föl bennünk. A fegyencnek gyámleánya iránt való szeretetéből
valódi tiszta emberies vonzalom tűnik ki. És mily megható vonásokkal van
ecsetelve e szeretet! A kedély költészete, mely oly költőnek, mint Hugo Victor,
teljesen hatalmában áll, legszebb virágait termeli itt. Mily gyönyörű jelenetek
merülnek föl amaz első találkozástól kezdve, midőn Valjean a szegény
hamupipőkét, ki kegyelten gyámszüleinek az erdőben levő magános kútról a dermesztő
hidegben vizet hord – megszökteti, egészen a nemes lelkű fegyenc halálos
ágyánál való megható elválásig!