2018. júl. 6.

Hugo Victor, mint regényíró III.




Jean Valjean többszöri szökési kísérlettel a gályákon megháromszorozza kényszerfogsága idejének tartamát. E „vétség” indoka sem mondható helytelennek; ily szégyenteljes és kínzó szolgaságból való szabadulási vágyat senki sem kárhoztathat, habár a törvény kénytelen itt tekintélyét kétszeres szigorral érvényben tartani. Végre kiszabadul Valjean, s meg van neki engedve, hogy kényszerútlevéllel ellátva a polgári társadalomba ismét visszatérhessen.

Ugyde a bagnoban kapott bélyeg kitörölhetlen; az elbocsátott bűnös nehezen talál megvonulási helyre; az előítéletesség gátat von előtte, ő ezentúl is kitaszított egyénnek érzi magát. Ezt a legszembeötlőbben rajzolja Hugo Victor, s társadalmi viszonyainknak igen érezhető bibéjére talál kutaszával itt is. Azonban amidőn rokonszenvünk a szerencsétlen fegyenchez közeledik, Hugo Victor egy vakmerő költői merényt követ el; ő a gonosztevőt, ki addig csak nemes indokból vétkezett, süllyedni engedi éspedig a legnemtelenebb indok által vezéreltetve; megrabolja a tiszteletreméltó ősz püspököt, sőt megrabol egy szegény szavojard ifjút is. És bármily gyorsan kövesse is a tettet a megbánás, többé nem képes a dolgot jóvátenni.

A gonosztevő a bagnoban elvadult; s a társadalom ellenséges érzülete keserűséggel tölti el őt. A költő ezt úgy tünteti föl, hogy hősétől rokonszenvünket megvonni könnyen hajlandók lehetünk. Azonban némi lélektani valószínűtlenség marad fönn, mert Valjeannak későbbi egész életfolyama oly, alapjában nemes érzületet tüntet föl, hogy róla alig lehet föltenni, miszerint a vendégszeretetet, a kiskorúságot és szegénységet meglopni képes legyen.

A megbánást éspedig az erélyes megbánást tett követi. Valjean Madeleine név alatt tűnik föl, mint jelentékeny iparmű-vállalkozó, ki egy kis városra áldást hoz, és magának tekintélyes vagyont szerez. Ő a szegények jótevője, gondoskodik a beteg Fantineról; a gonosztevőből, mi még nemrég a leggonoszabb hajlamoknak nem volt képes ellenállani, becsületes ember lett. És ekkor egy konfliktus toppan életfolyamába, oly konfliktus, mely Hugo Victor költői leleményességének becsületére válik. Egy ártatlan áll a törvényszék előtt, ki Valjean helyett volt elítélendő. Ő, ki Madeleine név alatt most már a városka mairje, kettő közt választhat, vagy föl kell adni tisztes polgári állását s megválni szorgalmának gyümölcseitől, vagy egy ártatlant szenvedni hagyni maga helyett,míg ő a bajt magáról elháríthatná, de ekképp lelkiismeretét örökös váddal terhelné. Ő az elsőre tökéli el magát; megjelen a törvényszék előtt és újra gályarabságra ítélik.

E fejezetekre valami gyötrelmes, erkölcsi teher nehezül, minőket súlyos álmainkban érzünk. És hogy a zord feszültségből ne menekülhessünk, a költő az áldozatra késznek újabb-újabb akadályokat vet útjába, melyek a törvény székhelyére való utazását gátolják, melyek neki időt engednének, hogy lelkiismeretével kibékülhessen, ha a kellő időre oda nem érkeznék. A hősnek ideges izgatottságában az olvasó is osztozik.

A regény későbbi részeiben is: Cosette, Marius és Valjean vonják magukra az érdekeltséget. Valjean, kit újra elítélnek, ismét képes a gályarabságból menekülni; fölkeresi az elhalt Fantinenak gyermekét, megszökteti gyámszüleitől Thenandieréktől, kik a gyermekkel cudarabbul bántak, mint a hamupipőkével, sietve Párisba megy vele s ott a boulevard legkülsőbb részén szegényes hajlékba költözik, hol a rendőrség fölfedezi és üldözésbe veszi; átugorja a Petit-Peipus kolostor kerítését a Sant-Antoin külvárosban, és itt sikerül menhelyet találnia. E kolostor-idyll gyönyörű részét képezi a regénynek.

A kolostorban való huzamosabb tartózkodás után Valjean mint magánember rendezi be Cosette-el magát; jelentékeny vagyonnal rendelkezik, mely iparvállalataiból maradt meg, azt annak idejében egy közeli erdőben rejtvén el. Magában Párisban több szállása van, hogy rendőrségi üldöztetése esetében menhelyet találhasson. Valjeannak Cosette iránti szeretete az egész regényen átvonul. E viszonynak megható vonása van; a világból kitaszított, rideg férfinak szíve gyámleányán csügg, ki az ő atyai gondja alatt viruló szűzzé fejlődik. A luxemburgi parkban tett séták, hol a fiatal leány Marius alakjában első és egyetlen szerelmét találja föl, ragyogó költészettel ecsetelvék. Ez idyllek elől félrevonulnak a gazok és csalók regényének sivár jelenetei és katasztrófái.

A regény fő katasztrófája a Gobeau-házban fejlik ki, - és ennek ecsetelésében a „Notre-Dame de Paris” szerzője nem tagadhatja meg magát. Bizonyos baljóslatú köd lebeg a jelenetek fölött, melyek a rablóregényekre emlékeztetnek.

Ama konfliktus, melybe az ifjú Marius jut, midőn kezében töltött pisztollyal éppen a rendőrségnek jelt adni szándékozik s a fal hasadékán a gonosztevők támadását kilesi,ama lázas feszültséget idézi elé, mely a „Notre-Dame de Paris”-ban oly éles vonásokban tűn9k föl. Marius, ki éppen az előre megbeszélt jelt akarja adni, egyszerre csak ráismer a fő gonosztevőben atyjának vélt megszabadítójára s kellemetlen összeütközésbe jő, midőn haboznia kell, vajon hálaérzetének tegyen-e eleget vagy erkölcsi kötelességének, amely által egy gonosztettet megakadályoztathat. E megoldásnál látszik a különbség a drámai és epikus költő között. Az első e konfliktust csak hősének lelkéből és szabad elhatározásából oldhatta volna meg, míg utóbbi az esetlegességet, vagy legalább valamely külső indokot hív segélyül.

Másik fő katasztrófa a Quartier Denis torlaszain merül föl; az ütközetre való előkészülődés, és maga az ütközet lőporfüstbe és vérbe mártott ecsettel van rajzolva. A cabinet corinth ütközetet megelőző jeleneteiből vad humor tűnikelő, míg a humorisztikus verőfény, mely később néhány kirívó és ocsmány képre vetődik, a művészietlen világításnak róható föl. Az agyonlőtt kapus, ki meghalva az ablakhoz dőlten, kimeredt szemmel tekint a tömegre, Javert rendőrügynök ki megkötöztetvén halálát várja, és mindenekelőtt Gavrochenak, a gaminnak halála, ki szerzőnek egyikkiváló alakja, telve életigazsággal és eredeti elméncséggel – mind oly képek és alakok, melyek a képzelődésbe élesen benyomulnak, de amelyeknek nincs tiszta szépészeti hatásuk. Még inkább áll ez az eset a földalatti bolyongásnál, midőn Valjeant Páris csatornáiban kísérjük.

Itt nem láthatunk egyebet, mint adalékot a rútnak költészetéhez, melyet a rútnak szépészete nem fogad el. Hiszen a tárgyhű ecsetelésnél alig gondolhat az ember egyébre, mint arra, hogy orrát befogja, kivált midőn Valjean a földalatti csatornák ama veszélyes helyeire jut, hol az átható iszapban süllyed el. A nemes, föláldozó cselekedet és az ott kifejlődő undorgerjesztő látvány kiáltó ellentétet képeznek, melyben az új francia múzsa tetszeleg magának.

Kevés kivétellel a regény ama rossz társaságában mozgunk, mely elől a valóságban ki szoktunk térni. Ameddig a helyzetekhez erkölcsi vagy szellemi rész kapcsolódik, eltekintünk a szennyes rongyok fölött, melyekbe a mese és ennek erkölcsi tanulsága burkolva van.

Azonban a Murillo festékével színelt koldusjelenetek mellett vannak más olyanok is, amelyekben a rablóregények külérdekessége a túlnyomó, és amelyek egyáltalában nem képesek bennünk részvétet kelteni. Minek kell hosszadalmasan ecsetelni azt, hogy egészen közönséges gazemberek miképpen törnek ki börtönükből, és miképp menekülnek meg a fedélzeteken át. A rajz szemlélhetősége nem ellensúlyozza itt a közönyösséget,mellyel az ember e szabadulási kísérletet tekinti; mert hogy a gonosztevők megszabadulnak-e vagy nyakukat törik, azzal nagyon keveset törődünk.

Érdekeltség csak ott támad bennünk, hol rajza a regény nagy alapvonalaira és különösen Jean Valjeanra és ennek sorsára vonatkozik. Itt a társadalommal való küzdelmet látjuk,melynek diadala még a győzőnek sem válik üdvére. A múlt áthághatlan korlát gyanánt emelkedik minden nemes, minden hősies előtt; az egyesek, mint általában az emberiség iránt tanúsított önzetlen szeretet és önfeláldozás, a gályarabnak bélyegét nem törli ki. Ő örökké kitaszított marad, s futva kerüli ama köröket, melyekben időzni neki csak a titok és álca adhat jogot.

Az egész regény folyamatában a legmélyebb érdekeltséget Valjean és Cosette viszonya ébreszti föl bennünk. A fegyencnek gyámleánya iránt való szeretetéből valódi tiszta emberies vonzalom tűnik ki. És mily megható vonásokkal van ecsetelve e szeretet! A kedély költészete, mely oly költőnek, mint Hugo Victor, teljesen hatalmában áll, legszebb virágait termeli itt. Mily gyönyörű jelenetek merülnek föl amaz első találkozástól kezdve, midőn Valjean a szegény hamupipőkét, ki kegyelten gyámszüleinek az erdőben levő magános kútról a dermesztő hidegben vizet hord – megszökteti, egészen a nemes lelkű fegyenc halálos ágyánál való megható elválásig!

Szana Tamás: A világfájdalom költészete I.




A világfájdalom, talán éppen azért, mivel nagy szerepet játszott e század elején, rossz hírbe jött. Sokan csak a divat és kacérkodás álarcnak tekintik, melyet öntetszelgő természetek csak azért öltenek föl, mert saját arcukat szégyenlik. A bánat felhői nem boronganak örökké, a szív sebei, bár mélyek, behegednek, halljuk azoktól, kik a világfájdalom őszinteségében hinni nem szeretnek s azt csupán a kedély betegségének tekintik. „Minden fájdalom időhöz kötött – mondja egy szellemdús író – s a költészet hatalma éppen abban áll, hogy a múlékony borún keresztül engedi csillogni az örökkévalóságnak derűs világát. Csak annak a szép fájdalomnak van jogosultsága, mely mosoly alá tudja rejteni könnyeit."

Visszautasítjuk e nézetet. Nem szeretnők, ha a költészet ama gyászoló és síró nők szerepére vállalkoznék, kik hajdan zilált fürtökkel, mellöket verdesve az ünnepélyes temetések díszét képezték; de azért a költészet sötétebb húrjainak jogosultságát sem lehet kétségbe vonnunk, mert a világ éppen e sötét húroknak köszönheti a legszívrehatóbb hangokat. A fájdalom jogosultságát megtagadni éppen annyi lenne, mintha a költőtől azt kívánnók, hogy örökké Homer mosolygó, derűs ege alatt maradjon s lantját még akkor is vidám accordokra hangolja, midőn bánat és kétségbeesés dúlja kebelét. Az élet oly szép, tanítják az erkölcstanárok, de lehet-e követelni, hogy mindenki rózsaszínben lássa azt? Byron, Leopardi, Poe és Heine nem azt énekelték, hogy az élet örömöket ád; műveik keblünkben a fájdalom sötét örvényét kavarják föl, sőt egyes darabjaikból a világ összes keserve ragyog elő s mégis, ha kiszakítanók őket az újabb kor irodalmának történetéből, vajon ki töltené be üresen maradt helyeiket?

Visszatetszést szül, ha apró költőcskék szüntelen nagy fájdalmaikról csicseregnek, mert többnyire tettet nem kedvelő dicsvágy rejtőzik bánatuk alatt, s törekvéseinket csak azért nevezik hiábavalóknak, hogy az energia hiányát eltakarhassák, de örökké élő hangulat eredménye, ha a költészet az emberiség nagy kérdéseivel s a lét komoly talányaival foglalkozva, eszményének romja fölött kesereg. Ez a világfájdalom, melyet a legnemesebb és legnagyobb lelkek éreztek, nem szeszély, nem divat, hanem gyakran visszatérő eleme a gondolkozó és érző embernek, mely józanabb s a reális iránynak inkább hódoló korunkban is figyelmet érdemel. Heine irodalmi hagyományainak közrebocsátása újra fölszínre hozta a világfájdalom kérdését s mi vázlatunk adatait részben e műveknek, részben az azok fölött írt hosszabb tanulmányoknak köszönhetjük.

A világfájdalom, amint az Byron és Heine óta Európa csaknem valamennyi irodalmában meghonosult, nem az új kornak productuma. A világfájdalom egyidejű az emberi nem fönnmaradt történetével s nyomaira éppúgy találunk az ótestamentomban, mint a hinduk regéiben s a régi görögök remekeiben. Bölcs Salamon a földön csak fájdalmat talál s ekképp sóhajt föl: „Minden hiábavalóság!” Tudja, hogy az embernek és állatnak egyenlő vége van; minden porból születik és porrá lesz. Följajdul, midőn látja, hogy a dőre vele egyenlő sorsban osztozik s kétségbeesve kérdi önmagától: miért küzdött a bölcsesség után? Lehet-e ennél kétségbeejtőbb életbölcselet? Indus hit szerint: a világ örökös változásában csak Brahma játéka; az öntudat meggyilkolása adja vissza az életet s az egyéniség feloszlása az általános világlélekbe, képezi az élet föladatát. Megjelen e sötét árny még Hellász csillogó ege alatt, a görögök vidám világában is, melyben költőink az emberiségnek szép tavaszát találják. A fájdalom leple terül Homer „Ilias”-a felé s a háború zajos képein átrezeg a fiatal Achilles halála feletti mély fájdalom. Kinek ne jutna eszébe Kleobis és Biton szép regéje, kik anyjokat mérföldnyi távolról vonták kocsiján az istenségnek templomába. Az anya megilletődve borult le az istennő lábaihoz s gyermekei számára oly jutalomért könyörgött, melyet az égiek legjobbnak tartanak. És másnap reggel mindkét gyermekét halva találta. E vonás meglepő az ókor érzéki világában, mely mindig megelégedést és vidámságot hirdetett. A világfájdalom különben nem is tudott gyökeret verni a görögöknél. Ők nyilvános életet folytattak s az állami élet mind szellemi, mind physicai erejüket sokkal inkább igénybe vette, hogysem az önmagokba mélyedésre s a lét talányai felől való töprengésre idejök maradt volna. Különben is a világfájdalom, amennyiben az egész emberiség nagy kérdéseivel foglalkozik, a világpolgárság eszméjét föltételezi, mi a régi népek, de különösen a görögök előtt idegen valami volt. Ők magukat a világ központjának tekintették, s a fényes gyűrűzeten kívül, mely szép földüket körülvette, csak barbárságot láttak, s ez büszke önzésüktől legföljebb szánalmas mosolyban részesült. A létnek kérdése s az emberi dolgoknak tökéletlensége szintén foglalkoztatta e szellemdús népet, de könnyelműségük a fátum eszméjével döntötte el, mely sötét fátyolt dobott az életnek minden nagy kérdésére. A görög nem volt rajongó s tépelődő türelmetlenséggel nem várta a feleletet, hanem bölcs vidámsággal élvezte az élet arany-gyümölcseit s panasz nem nyugtalanítá szívét az emberi kultúra sisyphusi munkája felett. Csak kevés komolyabb léleknek volt bátorsága a végzet sötét fátylát szellőztetni s így e nép, mely a tudásnak legtöbb terén gigasi nagyságban nyúl be a modern kultúrába, egész életén át Oedipus maradt, mely a magáét kivéve a legnagyobb talányokat oldotta meg. De borús, fájdalmas hangokat azért mind Homernál, mind Aeschylosnál találhatunk. Az életnézet pessimismusát tovább már alig vihetni, mint midőn Homernál maga Jupiter is elsápad az emberi nem nyomorúsága felett; drámáik pedig arról tanúskodnak, miszerint az ember hiába küzd végzete ellen, mivel a sors iróniája éppen abban nyilatkozik, hogy az vonja fejére, kikerülni igyekszik. Annak alapja, hogy a világfájdalom a görögöknél csak szórványosan jelentkezik, s költészetük egészben véve a szép összhang benyomását gyakorolja reánk: társadalmi és állami viszonyaiknak egészséges alakulásában keresendő. A társadalom még a legközönségesebb embernek is vidám s a művészet által megszépített életélvezetet nyújtott, s államszervezetük olyan volt, hogy életcélját annak bárki is megelégedéssel szentelheté. És ezzel a világfájdalom egyikforrása: a társadalmi korlátoknak szomorú fölismerése el volt zárva. A görögök ekképp megoldák ama nagy problémát: miként lehet szeretni s nagy célokért föláldozni az életet anélkül, hogy célját magán kívül helyeznők, miután nem lehet elhinnünk, hogy a jövő élet hite már a görögöknél erős gyökeret vert volna. Maga Sokrates is, kit közönségesen a halhatlansági tan képviselőjéül tekintenek, csak amaz alternatíváig emelkedik, hogy a halál vagy a jobb életnek kezdete, vagy örökké tartó álom.

A középkorban metsző viszály támadt a szív szükségletei s az élet félremagyarázott célja közt. A szív a pezsgő életnek boldogsága után vágyakozott, de a középkor ascetikus szabályai azt kívánták, hogy tökéletesen elzárkózzék az élet vidám napfénye elől. Ez meghasonlást szült, s azoknál, kik elég büszkék valának arra, hogy a vezeklő ruhát, mellyel gyöngéiket elfödék, magányukban el ne dobják, fájdalmas benső harcra vezetett. A középkor ascesise ekképp oly gyötrő kétkedést és benső nyugtalanságot támasztott, mely a világfájdalom alaphangulatával közeli rokonságban áll. Az újkor pesszimizmusa is az emberi eszmény ürességéből indul ki s a világot pusztaság, az emberiségnek törekvéseit pedig sisyphusi munka gyanánt tünteti elő. „Minden hiábavalóság, semmi sem bizonyos, csak a halál”, így kiált föl a modern pesszimizmus és a középkor hite, csakhogy az ideális céljainkban általában kétkedik, míg ez azokat a földi életen kívül helyezi. Mindkettő megveti a jelent; csakhogy ez a föld sötét, szenvedésekkel teljes éjén át a másvilág ragyogó csillagzatára tekint föl, míg az a nem-lét talányaiba mélyed. De sajátságos, hogy a mulandóságba vetett benső hit s a jelen kiáltó hitetlensége ugyanazt a sötét világnézetet szülte.

A középkori költészetnek előnyét sokan abban keresik, hogy nem ismeri a modern ziláltságot s abban nem a beteljesületlen álmok és eszmék, hanem a költészet és élet közt bizonyos egységet alkotva, a valódi élet mozgalmai játsszák a főszerepet. E jellemzés nagyban és egészben véve lehet találó, de elvétve a középkori költőknél is hallunk oly hangokat, melyek világosan bizonyítják, hogy a mély vallásosság sem volt ment ama sötét árnytól, melyet az emberi sors komoly vizsgálása a nyugtalan lélekbe vet. A középkor költészete tekintetét lelkesülve emelte az ég felé s éppen ezért látott fekete foltokat, ha véletlenül a földre tekintett. Kell-e fájdalmasabb hang, mint aminőt a középkor legnagyobb lyricusának Walter von der Vogelweide-nak költeményeiben találunk?

Ily példákkal szemben szükségtelen bizonyítgatunk, hogy a világfájdalom nem korunknak terméke. Ha az ó- és középkorban csak szórványosan mutatkozik, az ok abban keresendő, hogy az ókorban, legalább a görögöknél a társadalmi és állami viszonyok rendezettsége, a középkorban pedig a kétségektől nem érintett hit nem nyújtott alkalmat gyötrő kérdéseknek kutatására. A klasszikus ókor az emberiség számára már e földön teremtett virágzó hazát, a középkor pedig az égben jelölé ki számára azt. S az emberiség először megnyugodott, később pedig kezét dobogó szívére tévén – hallgatott.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6-7. sz. Pest, 1871. február 8., 16. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos

Prém József: Kisfaludy Károly és Emelkája



(A költő születésnapjának alkalmából)

Ha áll Thackeray mondása, mely szerint minden férfi életében egy erő szokott elhatárzólag föllépni s ez erő mindig a nő alakjában jelen meg: ugye mondás a költők- s különösen a nagy költőkkel szemben kétszerte érdekes. A nők rendkívüli befolyása a költőkre ismeretes; ők, úgyszólván irányadói nemcsak életöknek, jellemöknek, de költészetüknek is. A világirodalom legnagyobb költői (Byron, Petrarca, Dante) a nők föltétlen befolyása alatt álltak s ezek az utókor előtt szintoly rendkívüli alakok gyanánt tűnnek föl, mint magok a költők. Valamint az életben is együtt voltak, úgy az emlékezetben is karöltve jelennek meg a költőkkel, s az irodalom-történész vagy a biographus kötelessége jellemüket s az általuk előidézett viszonyt éppúgy tanulmányává tenni, mint magát a költőt s annak műveit.

Kisfaludy életére szintén nagy befolyással volt egy nő, bár erről költőnk eddigi biographusa, Toldy Ferenc csak futólag emlékszik meg s a közönség mit sem tud róla. Kisfaludy tudvalevőleg – nőtlenül halt meg, s élte későbbi éveiben semmi komolyabb viszonya nem volt, de annál érdekesebb egy hadnagy-korabeli szerelmi viszonya, mely – mint látni fogjuk –nagy horderejű volt reánézve. Ismétlem: Toldy, kitől leginkább megvárhatnók, hogy e viszonyt földerítse, miután Kisfaludynak nemcsak kortársa, de legközelebbi barátja is volt, csak néhány szóval tesz említést költőnk akkori házassági szándékáról. Hosszas kutatásaim s utánjárásom folytán Kisfaludynak csak egy eredeti levelét találtam, mely ez ügyre némi világot vet, de a viszony alapos és okadatol rajzolására az fölötte kevés. Összes műveiben Kisfaludy sehol sem tesz említést szerelméről, mindazáltal művei azok, melyekben az egyedüli forrásokat lelhettem. Költőnk beszélyei közt ugyanis van egy „Vallomások” című töredék, 1809-ből. Csak néhány lapra terjed s néhány egybeállított levélből áll. E töredék beszély- vagy napló-féle megbecsülhetetlen kincsnek bizonyult be előttem. Beható kutatásaim és egybevetéseim folytán ugyanis meggyőződtem, hogy ez  irodalmi  beccsel nem bíró művecske Kisfaludy akkori életéből meríti tárgyát, sőt mi több: nem egyéb, mint költőnk szerelmi viszonyának, lelkületének, helyzetének s vagyoni állapotának hű és meztelen rajza. A beszélyíró tehetsége még egész fejletlen volt s azért életének száraz tényeit jegyezte föl. Nem tudom, Toldytól ered-e a „Vallomások” cím s ez esetben az a kétely is merülhet föl, vajon beszély vagy egyáltalában „olvasmány” akart-e lenni az illető „mű”, vagy pusztán napló – ex privata passione? Ez utóbbi esetben biztos forrás. Ha pedig Kisfaludy maga ruházta föl e címmel: úgy annál inkább alapos adatnak tekinthető e mű, s a „Vallomások”: őszinte vallomások.

Mindezt szükségesnek véltem előre bocsátani, hogy igénytelen rajzomnak alapszínezete legyen. Prutz mondja egy helyt: „a régi történet alapját a monda képezi, az essay-író szintén jogosítva van a költő homályos életmozzanatait saját képzelmének segélyével tiszta világításba helyezni, csak a lélektan és logika alapszabályai ellen ne kövessen el vétséget”. Kisfaludy szerelmi viszonyának rajzánál különben nem egyedül „saját phantásiámra” támaszkodom s nem is az említett Vallomások”-at veszem  k i z á r ó l a g  alapul, hanem magokat a tényeket. A psychológiát kulcs, az illetőművet illustratio gyanánt használom.

Hogy Kisfaludy szerelmének hatását annál szembetűnőbbé tehessem, szükséges, hogy mindenekelőtt költőnk jellemével, helyzetével s családjához való viszonyával ismerkedjünk meg.

Kisfaludy – születése által anyja halálát okozván – nem tartozott atyja kedvenc gyermekei közé: de annál több szeretetben részesült testvére, Teréz által. Később is, mint vásott gyerkőc, atyja hidegségével találkozott, ki –miután Károlynak hajlamai is voltak hozzá – fiát a katonai pályára adta. Mint katona több évig külföldön tartózkodott: részt vett a francia háborúban s végre visszajött hazájába. A hadjárat alatt jól viselte magát, mit a hadnagyi rang elnyerése eléggé bizonyít. E mellett valódi jótétemény volt reá nézve e kalandos, változatos élet, melyet nyughatatlan lelke s zabolátlan vére óhajtott. Apróbb hibáit is, mint a pazarlást, kezdte elhagyogatni, lassan-lassan a költészetben keresett szórakozást, szóval majdnem egészen megváltozott. E megtérés azonban csak pillanatnyi volt. Alig jött vissza seregével, a rendes egyhangú élet csakhamar nyomasztólag hatott rá. A katonaságot is unni kezdte; visszatetsző volt neki a béke. Aztán több ismeretséget kötött, mi a katonai állással nem egyezett meg. Mindez reávette, hogy a katonaságból kilépjen. Atyját meg is kérte szándokának végrehajtására, de egész más feleletet kapott, mint óhajtott.

Atyja rendesen megküldte havi pénzét, azonkívül anyjának haszonbérbe adott birtokának évi jövedelméből is kapott egy  h e t e d r é s z t. Dacára e segélypénzeknek, Károly adósságokba keveredett. Kisfaludy szép, nyúlánk fiatal ember volt, azonkívül jószívű, életrevaló, s mint gyermekkorában, most is inkább bőkezű, mint fukar. Viseletében volt valami megnyerő, szeretetreméltó s kissé túlságos bizalmasság, miáltal könnyen megbarátkozott bárkivel. A jókedvű cimborák száma azért nem is apadt s a tivornyák- s mulatságoknak vége-hossza nem volt. Nyughatatlan hitelezői végre atyjához fordultak. Kisfaludy levele, melyben kiléphetési engedélyt kért, s a hitelezők zaklatásai egy időben érkeztek a szegény öreghez. E kettős baj annyira fölingerelte, hogy most már teljesen megharagudott fiára. Írt is neki egy dorgálással teljes levelet, melyben a kilépést meg sem említi.

Kisfaludyt e levél jobban megindította, mint várni lehetett. A gondatlan ifjú egyébiránt nem volt rossz a szó betű szerinti értelmében; kihágásainak indítói leginkább mások voltak, s ha egy-egy ballépése után megintették, jó szíve azonnal megbánta tettét. Hogy tökéletesen megtérjen: nem bírt még elég lelki erővel. Az élet nehéz iskoláját még csak most kezdé ismerni: számos botlást kellett elkövetnie, hogy azok keserűségén okulva, megjavuljon. Magaviseletének helytelenségéről maga legjobban meggyőződött, mit ama szavak bizonyítanak, melyeket magáról írva egy barátjának szájába ad: „szólj, minek az a hasztalan fellobbanat, az a zabolátlan indulat és rendetlen élet. Te azt gondolod: az ember eleget tesz az erkölcsnek, ha nem gonosztevő. Oh barátom, azt a szép érzést, azt a rózsás utat: másnak és magának örömére élni, látom, te nem ismered. Szíved boldogságot érdemel, melytől – nagyon félek – az a nyughatatlanság, mely szüntelen üldöz, azt megfosztja.” S alább: „Most magad vagy, néhány hízelkedő közt egészen elhagyatva, ne gondold, hogy azok barátid, ők csak az erszényed állapotja szerint szeretnek, és gyűlölnek, mosolyogva az örvényhez vezetnek és annak szélén megvetve elhagynak.”

E szavak nem az elromlott ember vallomása, hanem a még magán uralkodni nem bíró félrevezetett s hibáit átlátó ifjú nyilatkozata. Mindnyájan ismerjük e rossz szellemet, mely az ifjúkor kísértő árnya, melytől kevés menekülhet meg s melyet tökéletesen csak akkor győzhetünk le, ha már-már végdiadalát üli. Valóban, ha igaz az állítás, mely szerint az ifjúnak, hogy egészen derék férfi lehessen, előbb egy sereg botlást –, hogy ne mondjam: kicsapongást kell elkövetnie, úgy Kisfaludyra ez teljesen illik. Részemről nem is mentem ifjúkori életét költői dicsőségével – mely eljárás ellen Gyulai kel ki -, de kötelességem az okokat keresni, melyek hibáinak elkövetésére bírták -, s azt hiszem, hogy a föntebbi nyilatkozatok inkább gyönge, mint romlott lelkű ifjút jellemeznek.

Mindjárt atyja említett dorgáló levele után ezrede által – alkalmasint futár gyanánt – Erdélybe küldetett.

Ez utazása alkalmával kötött ismeretséget szerelme tárgyával.

Adataim korábbi viszonyról nem szólnak. Találtam ugyan egy-két sort,a már említett barátjához van intézve: „Tudod mit tartok az asszonyi nem felől. De ez a szem, melynek tiszta tükrében a legszebb lélek rajzolja magát, engem tiszteletre gerjesztett.” S e nyilatkozat, mond is valamit, amennyiben Kisfaludynak a nőnem iránt eddig mutatott lenézéséről tanúskodik -, de erre aligha valami megszakadt viszony szolgáltatott alkalmat.

Ez időbeli költeményeiben sincs semmi nyoma ilyesminek, s az „Eltökélet” e strófáját is:

Egy tárgyért hevült vala kebelem,
Körüle forgának minden reményim;
Oh hányszor fölemelkedtek velem
Az egekig annyi tűzérzeményeim!
Áldott lélek! egy szerencsés órában
Elfogadád ajánlott szivemet,
Rózsás utra vezetted éltemet,
És most ott fekszel a halál karjában –

eszményi „kedvesé”-hez írta. – Az illető sorok ennélfogva inkább a folytonos rendetlen életből származó, s nála akkor mutatkozott blazírtság kifakadásai, -s azért nem csalódom, ha ezt a viszonyt a huszonegy éves ifjú első szerelmének tekintem.

Dalmady Győző: Bú és vád (1867)




Míg azt hittem, enyim leszesz,
Tudtam türni csöndesen,
Nem kérdeztem: mikor süt rám
Vidoran a szerelem.

A bús órák még búsabban
Szálltak el, mint jöttenek:
Még azért a várás kínja
Szivemet nem törte meg.

Most a midőn e hü szivet
Játékszerkint eldobád:
Keserűen tör ki végre
Ajkamon a kín, a vád.

Ifjuságom drágaságit
Elpazarlám könnyeden
S csak egy gyöngyét kipótolni
Kevés a föld és a menny.

Búsan kérdem: mit adhat még
Kárpótlásul a való:
Néma búmban enyhülés volt,
Vádjaimban semmi jó.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6. sz. Pest, 1871. február 8.– Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos

Edmond Gondinet (1828-1888): Moliére 249-dik születésnapjára




Többé nem Páris, mely mosolygott, kétkedett
Szentel Alcest, - Scapin – Agnesnek ünnepet,
De Páris, mely fogoly, sebzett, alélt –nyugott,
Ünnepel egy lángészt, mig dörg az ágyú ott.

Te mondád, hogy Páris egy világnak éke.
Balga népek! Páris nem csupán miénk-e?
E tudat hat át most oly mély gyülölettel,
Mely tőletek falnál jobban elszigetel.

Áldjuk a balsorsot. Törpe Europa
Az ököljog előtt hadd omolj a porba:
Ismét a hazának hő szerelme hat át,
Megvetjük a sikert, lenézzük a halált.

Szivünk lüktetését számlálod? No jól van!
Számláld. Vilmos király, mig utolsót dobban.
Frankhon még felszárnyal, lerázza szégyenét,
Ellenei előtt felemeli fejét.

S emelt feje ragyog dics- és fénysugártul,
Sebére mutat majd, míg a világ bámul.
Szebb, hevesebb, büszkébb mint csak volt valaha,
Kiséri szabadság örömittas zaja!

Ford.: Hegedűs István

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 5. sz. Pest, 1871. február 1.– Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos

Erődi Béla: Egy török szatírikus: Omer Nefi 1572-1635)




Minden kornak megvannak a maga emberei. A kor igénye mindig megtalálja képviselőit. Az eszmevilág folytonos forgásaiban mindig látunk felmerülni oly tehetségeket, kik a napirenden levő kérdést többé-kevésbé megoldották. Ha a költővilág magasabb műremekeit szoros vizsgálat alá vesszük, csakhamar kitűnik, hogy azok jóllehet századokon túl is megtartják érvényüket, de a magyarázatukhoz megkívántató kulcsot csak saját korukban kell keresnünk.

Így áll ez Homer, Dante, Voltaire, Firduzi, Hafiz, Dzselaleddin, Rumi, Lucian, Petőfi s egyáltalán minden genievel. Mindnyájan nagyon beillenek koruk keretébe. Korunknak is megvannak a maga képviselői úgy a politikai, mint irodalmi világban, és az az elv mindig igaz, hogy soha sincs szükség több lángészre, mint amennyi van.

Midőn a török birodalom a 17-dik század első felében túlhatalmának érzetében elbizakodva, dacolni kezdett önmagával; megfordította az elleneinek szánt csapásokat és azokat saját testére mérte, és magába szítta az egyenetlenségnek lassú, de biztosan ölő mérgét: feltámadt ekkor egy szilárdjellemű, túl vakmerő férfi, fáklyát ragadott kezébe, hogy a nemzet testéből kiégesse a pusztító sebet.

A török uralkodókat annyira megrontotta a hízelkedők mézes-mázos beszéde; az udvari költők megfizetett magasztalásaikkal annyira elbizakodottakká tették a szultánokat, hogy emberfeletti lényeknek képzelték magokat. Ezen kór annyira elharapózott, hogy alig találunk e korban valamire való költőt, aki a fejedelemnek megfizetett uszályhordója ne lett volna és a költészet jobbára csak magasztaló kaszidékre szorítkozott. De nemcsak a fejedelmek, hanem a főurak is tartottak költő-kegyenceket, kik őket kegyükért roppant bókokkal halmozták el. Ily állapotok közt képzelhető, mennyire kifejlődött a zsarnoki önkény és korlátlan hatalom. A pasák,kormányzók és főurak sokszor vetélkedtek fényben magával a szultánnal, és jaj volt annak, ki ellenük kikelt, vagy eljárásukat bírálás alá merte venni.

Mielőtt tárgyunkba bocsátkoznánk, ismerkedjünk meg IV-ik Muraddal és korával.

IV. Murad kegyetlenségre felülmúlja minden elődjét, sőt a világtörténetben is alig akadunk párjára. A történelemből tudjuk, hogy a kegyetlenségének áldozatul esettek száma jóval felülhaladja élete napjainak számát is. Megölette fiait, testvéreit, az alatta élt nagyvezírek és kormányzók majd mindegyikét, s hány ártatlan semmi vészt nem sejtő polgár esett szeszélyeinek áldozatul! A dárdahajítás (dzsirid) volt legkedvesebb időtöltése, melyhez céltáblául rendesen rabszolgákat állított ki. Egy alkalommal utána hajítja dárdáját egy rabszolgának, melyet az szökéssel került el, s ezen Murad annyira felingerült, hogy kardjával szúrta le. Hogy a nép elégedetlensége zavarokban ne törjön ki, megtiltotta a nyilvános gyülekezéseket; mivel pedig ezek rendesen kávéházakban szoktak történni, 1633-ban megtiltotta a kávé és dohány élvezetét, s halálbüntetést szabott azokra, kik e törvényt áthágni merészelnék. Ő maga álruhában járt-kelt Stambul utcáin s az engedetleneket kardjával maga szúrta le. Kémei pedig éjjel lemészárolt hullákkal rakták meg az utcákat. Béke és háború idején egyaránt dühöngött Murad.

Ilyen volt a birodalom helyzete, midőn Nefi föllépett és kíméletlen módon kikelt korának minden kinövése ellen. Nefi bámulatra méltó bátorságát csodálnunk kell, ha figyelembe vesszük a többi költők és az ő múzsája közti ellentétet. A legszarkasztikusabb gúnnyal ostorozta a nagyvezírtől kezdve le az utolsó hivatalnokig mindazokat, kikben ferdeséget, vagy rosszakaratot tapasztalt. Kíméletlen módon dobált sárral mindenkit, s gúnyverseinek leghathatósabb erejét Muradnál tapasztalta, ki sok főurat csupán a Nefi verseiben foglalt vád alapján ítélt halálra. Muradnak kegyét egy hozzá intézett kaszide (dicsvers) által nyerte meg, mely vers őt a dicsversírók közt első rangra emeli. Többek közt így szól Muradról:

Isten árnya, s menhelye az igaznak,
Idő és hely főuruknak vallanak,
Parancsodra forog az ég kereke,
S győzelmiden nyugszik a föld tengelye.
Győzelmidre az ég s kardod nevetnek,
Más nem sirat, csak a pólyás gyermekek.
Magyarország alázattal esdekelt,
Hogy fogadd el az ajánlott feltételt.

Lábnyomodra megremeg a mindenség,
Ha tükörben látná az ég arcodat,
Azt hinné, hogy titkait te kiloptad
Ha Firduzi napjainkig meg nem hal,
Rólad írt voln’ egy sahnamét bizonynyal.
De versim a sahnaméhoz illenek,
Mert szavaim ragyogók, mint gyöngyszemek.

Gúnyirataiból alig vagyok képes csak egypár sort is közölni mutatványul, félvén, nehogy illemsértéssel vádoltassam a magyar közönség részéről. Aki ismeri a töröknépet leplezetlen állapotában, ismeri észjárását és kedélyvilágát, mindenesetre ismeri élceinek mosdatlanságát is. Ezt könnyen ki lehet magyarázni társadalmi életükből, hol a nőnem ki levén zárva, a társalgást tágabb fékre ereszthetik, mint az európai társadalomban. Ami nálunk még a legalsóbb körökben is illemsértés, az náluk a bon-tonhoz tartozik, az irodalmi nyelvben otthonos, sőt még nyomtatványokban is napvilágot láthat.

Szalay László két költeménye




Az 1825-diki országgyűlést élénk mozgalmak követték. A nemzet históriai jogát védve visszatekintett múltjára a látva hanyatlását, a hazafiúi szégyen új erőkifejtésre bátorította. Biztosítani kellett nemzetiségünket s ehhez, az akkori viszonyok közt egyetlen eszköz az irodalom volt. Az 1825-diki országgyűlés által megindított mozgalom ezért, úgyszólván csak az irodalom terén nyilatkozott, s főleg az ifjúság tódult e pályára, melyen tért és egyúttal dicsőséget találhatott.

Ez ifjak közt volt b. Eötvös József, s hazánk későbbi nagy történetírója: Szalay László is. Mindketten ifjúi lelkesedéssel léptek az írói pályára, de a tér, melyen működtek, különböző volt. B. Eötvös, valamint kortársainak legnagyobb része szépirodalmi dolgozatokban kísérlé meg erejét, míg Szalay Lászlót hajlamai mindjárt a búvarlás és komoly tudományosság felé vonzották.”A különbség köztünk – írja Eötvös József – csak abban állt, hogy míg mi a munkához fogva naponkint három lírai költeményben róttuk le a haza iránti tartozásunkat, s óriási époszokat terveztünk, vagy lehetetlen drámákon kíséreltük meg ifjú erőnket: ő mesterségének komoly tanulmányozásához fogott, s míg mi már félig nagy íróknak képzeltük magunkat, ő készült, hogy azzá legyen.” De Szalay, bár munkásságának súlypontját nem a szépirodalomra fekteté, a múzsákról sem feledkezett meg, s később megjelent költői művei: „Bimbók (1831-32.), „Alfonz levelei”, „Fridrich és Katt” (1832) fejlődésének e korszakából származnak.

Ez idők terméke lehet az alább közlendő két költemény is, melyest Tewrewk Emil szívességéből atyjának, a közelébb elhunyt sokérdemű Ponori Tewrewk Józsefnek hagyományaiból mutatunk be a „Figyelő” olvasóinak.

Szalay, miként ezt egy szintén kéziratban levő üdvözlő költeménye is mutatja, bizalmas ragaszkodással viseltetett Tewrewk iránt, kihez e költemények, hihetőleg megbírálás végett jutottak. Itt közöljük mindkettőt:

NINÁHOZ
midőn Göthe Tassóját átadám.

E’ hangok a’ sziv’ húrjain rezegnek
Ninám! feléd, kegyeld alakjait
Isméred őket, gyöngéd szellemednek
Rokonji ömlesztik sugárit.
Nem a’ bősznek kór álmai szülének
Ily lényeket, üzvén játékait,
Ők a’ romok’ éjéből fenmaradnak
Örökre fénylendők nekünk – mert vannak.

Tünő élet leve a’ föld’ fijának
S mi gyakran bősz álmokba szenderül,
És költést im az istenek adának
A dúló szellemnek enyhítetül,
Mennyei ragyogtában hint ez zajának
Hullámiba rózsát füzériből,
’S mint a’ lecsendesült folyam tükrében
Vadonjiból szép álmival kilebben.

A másik költemény: Göthe egyik szép dalaának fordítása, a nyelv kezelésében még több jártasságról tanúskodik:

A VÁLASZTOTTHOZ
Göthe után.

Kézt a’ kézbe, ajkat ajkon
Édes lyányka hű maradj!
Isten hozzád számos szirton
kedvesed még elhalad;
De ha egykor majd a révet
Vész után megüdvezli,
Ég büntesse ha nélküled
Élte’ kéjit éldeli.

Bátor kezdetnek meghajlik
A’ miv, készül már is ez;
Csillagsor napként világlik
S csak gyávának éjel ez.
Munkátlan lennék körödben
Nyomnának búfellegek;
Igy mind e’ nagy messzeségben
Gyors ’s csak érted mivelek.

Már a’ völgy fel van találva
Hol magányba rejtezünk,
S nyájas csermelyt estórákba’
Enyhén lejtni nézdelünk.
Itt a’ nyárfák’ csendes rétjök
Bükkek ott a’ ligeten!
’S ah talán még csak megettük
Egy kunyhónak hely leszen.

Szalay László, noha szépirodalmi művei is több méltánylást érdemeltek volna, mint amennyiben megjelenésük korában részesültek, nem tulajdonított fontosságot enemű dolgozatainak s inkább csak fiatalságának emlékei gyanánt tekinté azokat. Az általunk bemutatott két költeménynek szintén nincs nagyobb irodalmi értéke, de van érdeke, mert oly írótól ered, ki az irodalom egy másik ágában: a történetírás terén halhatatlan érdemeket szerzett.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 2 sz. Pest, 1871. január 8.– Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos


Beöthy Zsolt (1848-1922): Egy szó a halál után



- Rajz. –

Nyissák fel önök emlékezéseik könyvét és fordítsanak benne a komorabb lapokra. Keressék meg ezeken egy háznak képét, melyben haldoklik valaki. Egy házét lefüggönyzött ablakaival, halk, félénk lépéseivel, kora ősszel befűtött kályháival, a kéztördelések kínos, hangtalan hangjával, gyertyáinak elfödött világával, kétségbeesett vigasztalásaival és kisírt szemeivel, melyekről nem tudni, hol és mikor sírtak.

A Mátéfiék Barát-utcai házánál is haldoklott valaki (mégpedig egy ifjú ember, kinek még jóformán csak előtte vala az élet) és a szomorú háznak mégis egészen más képe volt. A járókelők szemei úgy voltak dörzsölve veresre, mikor a járni-kelni többé nem tudó elé kerültek. Inkább a kapzsi, tűrhetetlen várakozás tüze égett bennök, mint a fájdalom emésztő lángja. A kezeket nem tördelték, hanem egy-egy rejtett zugban megvonulva számítottak az ujjakon. A vigasztalás szavai nem a szeretet szent hazugsága voltak, mint egyebütt, hanem pusztán tolakodó, szennyes csalás.

Csak az volt a szerencse, hogy mindez csak oly kevéssé bántotta a szegény Gyulát, amint maga elé nézve hátradűlt nagy karosszékében, melynek hátához támaszkodott a szőke fürtös, pisze orrú Betti kisasszony és nem tudva okosabbat, vigasztalóbbat s a helyzetnek megfelelőbbet kigondolni, szájával bánatosan csattogatott. Ez azonban nem foglalta el annyira, hogy ideje ne maradt volna minden pillanatban egy-egy sóvár pillantást vetni az ablak felé, mely – függönnyel levén ez beakasztva – nem jelenthetett egyebet, mint hogy a kisasszony kifelé kívánkozik.

- Istenem, Gyula – sóhajtott végre, minő szép élet lehet ott Pesten! Mennyi lehet most ott az uraság, mikor még a mi grófunk is fölment lakni! Az a sok libériás inas,- istenem, istenem! Már nincs is az egész városban leány, aki ne látta volna Pestet. Csak édesapámat nem lehet rávenni, hogy mozdulnánk már mi is ebből a sárfészekből valamerre. Hanem megállj, Gyula! Ha meggyógyulsz, a farsangra fölmegyek hozzád.

Alig ejté ki Betti kisasszony a szórakoztatásnak e tőle telhető igéit, odakünn közeledő léptek és egy pálca hatalmas suhogása hangzottak. Egy pálcáé, melynek minden bizonnyal ezüst gombja volt, minthogy egyébféle közönséges pálcáról nem is lehet föltenni, hogy ilyen ízléssel és hatással lehessen vele suhogtatni. A kis pisze orr megrezzent a hangokra, a szőke fürtök meglebbentek és a hű, kis, feláldozó ápolónő kívül volt az ajtón.

- Nos, hogy van a beteg? – kérdé ott künn egy édeskés férfihang.

Semmi felelet. Azonban gyanítani lehet, hogy Betti kisasszony a nyelvével szomorúan csattogat.

Az ízléses és hatásos pálcasuhogás mind messzebb hangzik.

Gyula csöndben és egyedüliségben maradt. És mennyire egyedül! A sötét szoba függönyén keresztülszűrődött a leáldozó nap utolsó világossága. Nyomasztó és barátságtalan félhomály volt ez, mivel már az éjjeli mécses is meg vala gyújtva, mert a cselédnek vízért kellett mennie és más nem piszmoghat vele. A táncoló, kis láng még betegebb színre festette Gyula sovány arcát, ha ugyan lehetett volna még betegebb. A két világosság küzdött egymással a szobában és valami bántó, zűrzavaros színt kapott minden. A függönyön a kert egy rózsafájának árnyéka reszketett, amint az őszi este zizegni kezdő szele fútta. A szobában minden bútor sötét volt, kivéve a felbontott ágyat. Ezek a barna székek, barna falak oly barátságtalanul bámészkodtak, hogy valóban a földalatti lakás csak egy fokkal lehetett ridegebb, mint ez a szoba. Két ősi arckép függött a falon. Az egyik egy öreg urat ábrázolt, aki egészen be volt pólyálva nyusztbőrbe, melyből csak két vörös csúcs látszott ki: kalpagjának és orrának a hegye. Ez nagy pénzszerző volt annak idejében. A másik egy kövér, ostoba arc, homlokába lógó hajjal és összekulcsolt kezekkel. Ennek a révén ment el, amit a vörös orr szerzett. Nagy kártyás volt annak idejében. E két, boldogult úr volt éjjeli, nappali társa Gyulának.

Ő azonban nyugodtan ült e rideg fészekben. Lesoványodott kezére hajtotta arcát és oly szenvedély és fájdalom nélküli tekintettel nézett maga elé, melyet a közelgő lának naponkint új és erős küzdelmébe került révedezővé, nyugtalanná, zavarttá és szenvedővé változtatnia. Természete e nagy karszéktől, melyen nem egyszer lovagoltatta nagyapja az öreg gyermeket, hogy fölelevenítse, visszakísérte a rövid életen át ugyan e karosszékbe, melyben utoljára megpihenni tért. Nem volt az arcán egyetlen vonás, mely csak erről a lehangoló benyomásról is tanúskodott volna, melyet e barátságtalan tekintetű helynek mindenkire gyakorolni kell. E percben minden vágya az volt, hogy tenne valaki egy-két darab fát a kályha elhamvadó tüzére, mert fázott; nem pedig mintha nyitva akarta volna hagyni ajtaját, hogy majd a falon táncoló árnyak s a szobában szétáradó nyájas világosság fényt és meleget kölcsönözzenek rideg lelke gondolatainak. Ha ifjú pályáján nem jutott eszébe soha, hogy lehajoljon útjában egy virágért, hogy gyönyörűséget keressen a kék ég mosolyában és a mezők verőfényében, hogy megálljon egy percre hallgatni a madárszót: - ne is jusson, de nem is jut eszébe most óhajtozni utánuk, mikor virág, mosolygó ég, verőfényes mező, madárdal, minden oda van!

Este bevonult az egész rokon-család Gyula mulattatására. Frigyes úr, egy halavány, puffadt képű gabona-kereskedő vezette egész háza népét. Vele jöttek: a teinsasszony, egy piros-pozsgás, hirtelen szőke hajú úrnő és Betti kisasszony, a kis gondos ápolónő, kivel vőlegénye, Szalkai Gusztáv úr is bátorkodott belépni. Ő volt az ezüstgombos bot tulajdonosa és a telekkönyvi hivatalnál magas állása volt, melyet azonban közelebbről meghatározni senki sem vala képes. Beosont mögöttük a Dunáról hazajött szolgáló is és a kályha mögé vonult.

A társaság helyet foglalt és szánakozva tekintett a betegre. A vigasztalást az asszon kezdte meg:

- Ne félj, Gyula (a beteg egyet mordult, hogy: ő nem fél), voltam én már nagyobb beteg is, mint te. Odavoltam, lefogytam, halni készültem, nem esett jól még a fölfújt kása sem. Annyi orvosságot itattak velem, hogy iszonyúság rágondolni. Mégis itt vagyok. Kiépültem.