A
világfájdalom, talán éppen azért, mivel nagy szerepet játszott e század elején,
rossz hírbe jött. Sokan csak a divat és kacérkodás álarcnak tekintik, melyet
öntetszelgő természetek csak azért öltenek föl, mert saját arcukat szégyenlik.
A bánat felhői nem boronganak örökké, a szív sebei, bár mélyek, behegednek,
halljuk azoktól, kik a világfájdalom őszinteségében hinni nem szeretnek s azt
csupán a kedély betegségének tekintik. „Minden fájdalom időhöz kötött – mondja
egy szellemdús író – s a költészet hatalma éppen abban áll, hogy a múlékony
borún keresztül engedi csillogni az örökkévalóságnak derűs világát. Csak annak
a szép fájdalomnak van jogosultsága, mely mosoly alá tudja rejteni könnyeit."
Visszautasítjuk
e nézetet. Nem szeretnők, ha a költészet ama gyászoló és síró nők szerepére
vállalkoznék, kik hajdan zilált fürtökkel, mellöket verdesve az ünnepélyes
temetések díszét képezték; de azért a költészet sötétebb húrjainak
jogosultságát sem lehet kétségbe vonnunk, mert a világ éppen e sötét húroknak
köszönheti a legszívrehatóbb hangokat. A fájdalom jogosultságát megtagadni
éppen annyi lenne, mintha a költőtől azt kívánnók, hogy örökké Homer mosolygó,
derűs ege alatt maradjon s lantját még akkor is vidám accordokra hangolja, midőn
bánat és kétségbeesés dúlja kebelét. Az élet oly szép, tanítják az
erkölcstanárok, de lehet-e követelni, hogy mindenki rózsaszínben lássa azt?
Byron, Leopardi, Poe és Heine nem azt énekelték, hogy az élet örömöket ád;
műveik keblünkben a fájdalom sötét örvényét kavarják föl, sőt egyes
darabjaikból a világ összes keserve ragyog elő s mégis, ha kiszakítanók őket az
újabb kor irodalmának történetéből, vajon ki töltené be üresen maradt
helyeiket?
Visszatetszést
szül, ha apró költőcskék szüntelen nagy fájdalmaikról csicseregnek, mert
többnyire tettet nem kedvelő dicsvágy rejtőzik bánatuk alatt, s törekvéseinket
csak azért nevezik hiábavalóknak, hogy az energia hiányát eltakarhassák, de
örökké élő hangulat eredménye, ha a költészet az emberiség nagy kérdéseivel s a
lét komoly talányaival foglalkozva, eszményének romja fölött kesereg. Ez a
világfájdalom, melyet a legnemesebb és legnagyobb lelkek éreztek, nem szeszély,
nem divat, hanem gyakran visszatérő eleme a gondolkozó és érző embernek, mely
józanabb s a reális iránynak inkább hódoló korunkban is figyelmet érdemel.
Heine irodalmi hagyományainak közrebocsátása újra fölszínre hozta a
világfájdalom kérdését s mi vázlatunk adatait részben e műveknek, részben az
azok fölött írt hosszabb tanulmányoknak köszönhetjük.
A
világfájdalom, amint az Byron és Heine óta Európa csaknem valamennyi
irodalmában meghonosult, nem az új kornak productuma. A világfájdalom egyidejű
az emberi nem fönnmaradt történetével s nyomaira éppúgy találunk az
ótestamentomban, mint a hinduk regéiben s a régi görögök remekeiben. Bölcs
Salamon a földön csak fájdalmat talál s ekképp sóhajt föl: „Minden
hiábavalóság!” Tudja, hogy az embernek és állatnak egyenlő vége van; minden
porból születik és porrá lesz. Följajdul, midőn látja, hogy a dőre vele egyenlő
sorsban osztozik s kétségbeesve kérdi önmagától: miért küzdött a bölcsesség
után? Lehet-e ennél kétségbeejtőbb életbölcselet? Indus hit szerint: a világ
örökös változásában csak Brahma játéka; az öntudat meggyilkolása adja vissza az
életet s az egyéniség feloszlása az általános világlélekbe, képezi az élet
föladatát. Megjelen e sötét árny még Hellász csillogó ege alatt, a görögök
vidám világában is, melyben költőink az emberiségnek szép tavaszát találják. A
fájdalom leple terül Homer „Ilias”-a felé s a háború zajos képein átrezeg a
fiatal Achilles halála feletti mély fájdalom. Kinek ne jutna eszébe Kleobis és
Biton szép regéje, kik anyjokat mérföldnyi távolról vonták kocsiján az
istenségnek templomába. Az anya megilletődve borult le az istennő lábaihoz s
gyermekei számára oly jutalomért könyörgött, melyet az égiek legjobbnak
tartanak. És másnap reggel mindkét gyermekét halva találta. E vonás meglepő az
ókor érzéki világában, mely mindig megelégedést és vidámságot hirdetett. A
világfájdalom különben nem is tudott gyökeret verni a görögöknél. Ők nyilvános
életet folytattak s az állami élet mind szellemi, mind physicai erejüket sokkal
inkább igénybe vette, hogysem az önmagokba mélyedésre s a lét talányai felől
való töprengésre idejök maradt volna. Különben is a világfájdalom, amennyiben
az egész emberiség nagy kérdéseivel foglalkozik, a világpolgárság eszméjét
föltételezi, mi a régi népek, de különösen a görögök előtt idegen valami volt.
Ők magukat a világ központjának tekintették, s a fényes gyűrűzeten kívül, mely
szép földüket körülvette, csak barbárságot láttak, s ez büszke önzésüktől legföljebb
szánalmas mosolyban részesült. A létnek kérdése s az emberi dolgoknak
tökéletlensége szintén foglalkoztatta e szellemdús népet, de könnyelműségük a
fátum eszméjével döntötte el, mely sötét fátyolt dobott az életnek minden nagy
kérdésére. A görög nem volt rajongó s tépelődő türelmetlenséggel nem várta a
feleletet, hanem bölcs vidámsággal élvezte az élet arany-gyümölcseit s panasz
nem nyugtalanítá szívét az emberi kultúra sisyphusi munkája felett. Csak kevés
komolyabb léleknek volt bátorsága a végzet sötét fátylát szellőztetni s így e nép,
mely a tudásnak legtöbb terén gigasi nagyságban nyúl be a modern kultúrába,
egész életén át Oedipus maradt, mely a magáét kivéve a legnagyobb talányokat
oldotta meg. De borús, fájdalmas hangokat azért mind Homernál, mind
Aeschylosnál találhatunk. Az életnézet pessimismusát tovább már alig vihetni,
mint midőn Homernál maga Jupiter is elsápad az emberi nem nyomorúsága felett;
drámáik pedig arról tanúskodnak, miszerint az ember hiába küzd végzete ellen, mivel
a sors iróniája éppen abban nyilatkozik, hogy az vonja fejére, kikerülni
igyekszik. Annak alapja, hogy a világfájdalom a görögöknél csak szórványosan
jelentkezik, s költészetük egészben véve a szép összhang benyomását gyakorolja
reánk: társadalmi és állami viszonyaiknak egészséges alakulásában keresendő. A
társadalom még a legközönségesebb embernek is vidám s a művészet által megszépített
életélvezetet nyújtott, s államszervezetük olyan volt, hogy életcélját annak
bárki is megelégedéssel szentelheté. És ezzel a világfájdalom egyikforrása: a
társadalmi korlátoknak szomorú fölismerése el volt zárva. A görögök ekképp
megoldák ama nagy problémát: miként lehet szeretni s nagy célokért föláldozni
az életet anélkül, hogy célját magán kívül helyeznők, miután nem lehet
elhinnünk, hogy a jövő élet hite már a görögöknél erős gyökeret vert volna.
Maga Sokrates is, kit közönségesen a halhatlansági tan képviselőjéül
tekintenek, csak amaz alternatíváig emelkedik, hogy a halál vagy a jobb életnek
kezdete, vagy örökké tartó álom.
A
középkorban metsző viszály támadt a szív szükségletei s az élet
félremagyarázott célja közt. A szív a pezsgő életnek boldogsága után
vágyakozott, de a középkor ascetikus szabályai azt kívánták, hogy tökéletesen
elzárkózzék az élet vidám napfénye elől. Ez meghasonlást szült, s azoknál, kik
elég büszkék valának arra, hogy a vezeklő ruhát, mellyel gyöngéiket elfödék,
magányukban el ne dobják, fájdalmas benső harcra vezetett. A középkor ascesise
ekképp oly gyötrő kétkedést és benső nyugtalanságot támasztott, mely a
világfájdalom alaphangulatával közeli rokonságban áll. Az újkor pesszimizmusa
is az emberi eszmény ürességéből indul ki s a világot pusztaság, az
emberiségnek törekvéseit pedig sisyphusi munka gyanánt tünteti elő. „Minden
hiábavalóság, semmi sem bizonyos, csak a halál”, így kiált föl a modern
pesszimizmus és a középkor hite, csakhogy az ideális céljainkban általában
kétkedik, míg ez azokat a földi életen kívül helyezi. Mindkettő megveti a
jelent; csakhogy ez a föld sötét, szenvedésekkel teljes éjén át a másvilág
ragyogó csillagzatára tekint föl, míg az a nem-lét talányaiba mélyed. De
sajátságos, hogy a mulandóságba vetett benső hit s a jelen kiáltó hitetlensége
ugyanazt a sötét világnézetet szülte.
A
középkori költészetnek előnyét sokan abban keresik, hogy nem ismeri a modern
ziláltságot s abban nem a beteljesületlen álmok és eszmék, hanem a költészet és
élet közt bizonyos egységet alkotva, a valódi élet mozgalmai játsszák a
főszerepet. E jellemzés nagyban és egészben véve lehet találó, de elvétve a
középkori költőknél is hallunk oly hangokat, melyek világosan bizonyítják, hogy
a mély vallásosság sem volt ment ama sötét árnytól, melyet az emberi sors
komoly vizsgálása a nyugtalan lélekbe vet. A középkor költészete tekintetét
lelkesülve emelte az ég felé s éppen ezért látott fekete foltokat, ha
véletlenül a földre tekintett. Kell-e fájdalmasabb hang, mint aminőt a középkor
legnagyobb lyricusának Walter von der Vogelweide-nak költeményeiben találunk?
Ily
példákkal szemben szükségtelen bizonyítgatunk, hogy a világfájdalom nem
korunknak terméke. Ha az ó- és középkorban csak szórványosan mutatkozik, az ok
abban keresendő, hogy az ókorban, legalább a görögöknél a társadalmi és állami
viszonyok rendezettsége, a középkorban pedig a kétségektől nem érintett hit nem
nyújtott alkalmat gyötrő kérdéseknek kutatására. A klasszikus ókor az emberiség
számára már e földön teremtett virágzó hazát, a középkor pedig az égben jelölé
ki számára azt. S az emberiség először megnyugodott, később pedig kezét dobogó
szívére tévén – hallgatott.
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6-7.
sz. Pest, 1871. február 8., 16. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése