Beöthy Zsolt (1848-1922): Egy szó a halál után

- Rajz. –

Nyissák fel önök emlékezéseik könyvét és fordítsanak benne a komorabb lapokra. Keressék meg ezeken egy háznak képét, melyben haldoklik valaki. Egy házét lefüggönyzött ablakaival, halk, félénk lépéseivel, kora ősszel befűtött kályháival, a kéztördelések kínos, hangtalan hangjával, gyertyáinak elfödött világával, kétségbeesett vigasztalásaival és kisírt szemeivel, melyekről nem tudni, hol és mikor sírtak.

A Mátéfiék Barát-utcai házánál is haldoklott valaki (mégpedig egy ifjú ember, kinek még jóformán csak előtte vala az élet) és a szomorú háznak mégis egészen más képe volt. A járókelők szemei úgy voltak dörzsölve veresre, mikor a járni-kelni többé nem tudó elé kerültek. Inkább a kapzsi, tűrhetetlen várakozás tüze égett bennök, mint a fájdalom emésztő lángja. A kezeket nem tördelték, hanem egy-egy rejtett zugban megvonulva számítottak az ujjakon. A vigasztalás szavai nem a szeretet szent hazugsága voltak, mint egyebütt, hanem pusztán tolakodó, szennyes csalás.

Csak az volt a szerencse, hogy mindez csak oly kevéssé bántotta a szegény Gyulát, amint maga elé nézve hátradűlt nagy karosszékében, melynek hátához támaszkodott a szőke fürtös, pisze orrú Betti kisasszony és nem tudva okosabbat, vigasztalóbbat s a helyzetnek megfelelőbbet kigondolni, szájával bánatosan csattogatott. Ez azonban nem foglalta el annyira, hogy ideje ne maradt volna minden pillanatban egy-egy sóvár pillantást vetni az ablak felé, mely – függönnyel levén ez beakasztva – nem jelenthetett egyebet, mint hogy a kisasszony kifelé kívánkozik.

- Istenem, Gyula – sóhajtott végre, minő szép élet lehet ott Pesten! Mennyi lehet most ott az uraság, mikor még a mi grófunk is fölment lakni! Az a sok libériás inas,- istenem, istenem! Már nincs is az egész városban leány, aki ne látta volna Pestet. Csak édesapámat nem lehet rávenni, hogy mozdulnánk már mi is ebből a sárfészekből valamerre. Hanem megállj, Gyula! Ha meggyógyulsz, a farsangra fölmegyek hozzád.

Alig ejté ki Betti kisasszony a szórakoztatásnak e tőle telhető igéit, odakünn közeledő léptek és egy pálca hatalmas suhogása hangzottak. Egy pálcáé, melynek minden bizonnyal ezüst gombja volt, minthogy egyébféle közönséges pálcáról nem is lehet föltenni, hogy ilyen ízléssel és hatással lehessen vele suhogtatni. A kis pisze orr megrezzent a hangokra, a szőke fürtök meglebbentek és a hű, kis, feláldozó ápolónő kívül volt az ajtón.

- Nos, hogy van a beteg? – kérdé ott künn egy édeskés férfihang.

Semmi felelet. Azonban gyanítani lehet, hogy Betti kisasszony a nyelvével szomorúan csattogat.

Az ízléses és hatásos pálcasuhogás mind messzebb hangzik.

Gyula csöndben és egyedüliségben maradt. És mennyire egyedül! A sötét szoba függönyén keresztülszűrődött a leáldozó nap utolsó világossága. Nyomasztó és barátságtalan félhomály volt ez, mivel már az éjjeli mécses is meg vala gyújtva, mert a cselédnek vízért kellett mennie és más nem piszmoghat vele. A táncoló, kis láng még betegebb színre festette Gyula sovány arcát, ha ugyan lehetett volna még betegebb. A két világosság küzdött egymással a szobában és valami bántó, zűrzavaros színt kapott minden. A függönyön a kert egy rózsafájának árnyéka reszketett, amint az őszi este zizegni kezdő szele fútta. A szobában minden bútor sötét volt, kivéve a felbontott ágyat. Ezek a barna székek, barna falak oly barátságtalanul bámészkodtak, hogy valóban a földalatti lakás csak egy fokkal lehetett ridegebb, mint ez a szoba. Két ősi arckép függött a falon. Az egyik egy öreg urat ábrázolt, aki egészen be volt pólyálva nyusztbőrbe, melyből csak két vörös csúcs látszott ki: kalpagjának és orrának a hegye. Ez nagy pénzszerző volt annak idejében. A másik egy kövér, ostoba arc, homlokába lógó hajjal és összekulcsolt kezekkel. Ennek a révén ment el, amit a vörös orr szerzett. Nagy kártyás volt annak idejében. E két, boldogult úr volt éjjeli, nappali társa Gyulának.

Ő azonban nyugodtan ült e rideg fészekben. Lesoványodott kezére hajtotta arcát és oly szenvedély és fájdalom nélküli tekintettel nézett maga elé, melyet a közelgő lának naponkint új és erős küzdelmébe került révedezővé, nyugtalanná, zavarttá és szenvedővé változtatnia. Természete e nagy karszéktől, melyen nem egyszer lovagoltatta nagyapja az öreg gyermeket, hogy fölelevenítse, visszakísérte a rövid életen át ugyan e karosszékbe, melyben utoljára megpihenni tért. Nem volt az arcán egyetlen vonás, mely csak erről a lehangoló benyomásról is tanúskodott volna, melyet e barátságtalan tekintetű helynek mindenkire gyakorolni kell. E percben minden vágya az volt, hogy tenne valaki egy-két darab fát a kályha elhamvadó tüzére, mert fázott; nem pedig mintha nyitva akarta volna hagyni ajtaját, hogy majd a falon táncoló árnyak s a szobában szétáradó nyájas világosság fényt és meleget kölcsönözzenek rideg lelke gondolatainak. Ha ifjú pályáján nem jutott eszébe soha, hogy lehajoljon útjában egy virágért, hogy gyönyörűséget keressen a kék ég mosolyában és a mezők verőfényében, hogy megálljon egy percre hallgatni a madárszót: - ne is jusson, de nem is jut eszébe most óhajtozni utánuk, mikor virág, mosolygó ég, verőfényes mező, madárdal, minden oda van!

Este bevonult az egész rokon-család Gyula mulattatására. Frigyes úr, egy halavány, puffadt képű gabona-kereskedő vezette egész háza népét. Vele jöttek: a teinsasszony, egy piros-pozsgás, hirtelen szőke hajú úrnő és Betti kisasszony, a kis gondos ápolónő, kivel vőlegénye, Szalkai Gusztáv úr is bátorkodott belépni. Ő volt az ezüstgombos bot tulajdonosa és a telekkönyvi hivatalnál magas állása volt, melyet azonban közelebbről meghatározni senki sem vala képes. Beosont mögöttük a Dunáról hazajött szolgáló is és a kályha mögé vonult.

A társaság helyet foglalt és szánakozva tekintett a betegre. A vigasztalást az asszon kezdte meg:

- Ne félj, Gyula (a beteg egyet mordult, hogy: ő nem fél), voltam én már nagyobb beteg is, mint te. Odavoltam, lefogytam, halni készültem, nem esett jól még a fölfújt kása sem. Annyi orvosságot itattak velem, hogy iszonyúság rágondolni. Mégis itt vagyok. Kiépültem.

- Kiépültem, galambom – szólalt meg Frigyes úr, kinek sohasem járt azon az esze, amit beszélt és megfoghatatlan módon számokat szokott szavaiba vegyíteni, mire felesége mindannyiszor egy elkeseredett gorombaságot mond neki. Olyan egészségetek legyen, mint nekem! Ma is kinn voltam a Bálványos-malomnál. Egy, kettő, három… igen, három cigánygyerek ott ürgét öntött. Egy, kettő, három… igen, olyan hármat húztam rájok a botommal, hogy… ha méreje három forint huszonöt krajcár…

- Frigyes – sóhajtott indulatosan a nő -, Frigyes, te még meg fogsz bolondulni!

- Hehe, galambom, csak Gyula gyógyuljon meg. No, hanem az nem megy olyan gyorsan, mint az egy, kettő, három. Hiszed-e Gyula, hogy meg fogsz gyógyulni?

- A gyógyulásban való hit közönséges hite a betegeknek – jegyzé meg magas állásához illő méltósággal a vőlegény, aki különben az egyik sötét sarokban kézverősdit játszott a menyasszonyával.

-A farsangon meg akarom táncoltatni Bettit – mondá a beteg, unottan hajtotta a másik oldalára fejét és fázlódva dugta zsebébe kezeit. A szolgáló amint észrevette a kályha mögött, hogy a szegény úrfi fázik, dobott egynéhány darabot a kályhára.

- Alig hinné az ember – fecsegett tovább a gabonakereskedő -, hogy milyen közel van a veszedelemhez folytonosan. Mikor én a Bánátban jártam búzáért… nyolcvanhét fontos volt… nem nyolcvannyolc, nyolcvankilenc…

- Ah, Frigyes, nem fogsz-e te még valaha megbolondulni?

Mikor aztán magára hagyták Gyulát, odakünn sokkal élénkebb volt a beszélgetés. hogy fogják kiépíteni a házat, istálló téglából emelnek, a vak Ráró helyett két új lovat vesznek, az asszonyság három újdonatúj fekete selyemruhát kap, Betti kisasszony a farsangot Pesten fogja tölteni és végül Mátéfi Frigyes úr „nagykereskedő” címet vesz föl. Mindehhez azonban megkívántatik, hogy ami Gyuláról a felső hatalmasság által már oly régen eldöntetett, hajtassék is végre minél előbb. Kire hagyhatná másra vagyonát? Hisz az ég alatt nincsen senkije! Végre a puffadt képű úr szavai csupa számokba vesztek, az úrhölgy iszonyú gondolatokkal gyötré magát némán férjéről, a kisasszony föl és alá lebegett a szobában és vőlegénye epedő pillantásokat vetett feléje. Pedig ő vala a kijátszandó fél, mert okos ember csak nem képzelheti, hogy hozzáadják minden magas méltósága mellett is Bettit, ha a zsitvavölgyi uradalom rá marad. Ekkor elmehet végképp telekkönyvezni.

A szegény beteg ezalatt alunni akart; de erős láz tört ki rajta. Minden vér a fejébe tódult és a szíve üres volt egészen. Erősen fuldoklott és köhögött. Az esetlen, kemény kezű szolgáló nem tudta megállani, hogy oda ne fusson a fejét tartani. Talán így könnyebb szegénynek.

Így telt el néhány hét. Mátéfiék egyre jobban érezték magukat a fényes jövő küszöbén. Az aszony az elegáns tónust tanulta folyvást; későn kelt s későn is akart fekünni; de mindig korán elálmosodott. A kisasszony egy ízben felvilágosítást kért törpe kis szabójuktól aziránt, hogy ki most Pesten az első ruhaművész? de a kis törpe szabó bizony nem szolgálhatott és elcsüggedve, bánatosan ballagott haza. Mátéfi úr csak mosolygott és számolt. Puffadt képét fölfújta és számolt. Egy, kettő, három. Egy, két, három hónapja már, hogy fekszik. Egy, két, három hete van még csak hátra. Tudta ezt Gyula is nagyon jól és nem szőtt semminemű reményeket az ablak jégvirágai közé, melyekkel a beköszöntött tél hideg reggelei lepték meg. Ő oly ridegen tisztában volt magával: ura gondolatainak és érzelmeinek, múltjának, jelenének és jövőjének; minek tagadná most meg magát.

Egy reggel – ezüstös párák között emelkedett a téli nap – váratlanul nyílt az ajtó és a barátságtalan szobába egy régi barát toppant be. Egy magas, jóképű ifjú ember kiterjesztet karokkal sietett az ágyában fölemelkedett beteg felé.

Gyula megütődve bámult a jövevény szeme közé. Ajkai reszkettek és valami tűz csillant meg szemeiben. De mindez sem örömöt, sem édes meglepetést, sem könnyebbülést környezetének nyomasztó hatása alól nem jelentett; csak csudálkozást azon, hogy a vörös orrú és ostoba képű apámuramék között egy harmadik, egy idegen embert lát.

Az idegen ember megölelte Gyulát és nem tudott szólni a megindulástól. Leült az ágy szélére és idegesen szorongatta a beteg sovány kezeit. Utoljára is ez szólalt meg helyette:

- Mikor jöttél, János? Dolgod van velem?

Ez hozzá illő kérdés volt. Egy jó barát messze földről utazik barátja halálos ágyához és azzal a kérdéssel fogadják, hogy dolga van-e vele? Hát nem tudja-e ez itt, hogy meg fog halni? Hát azt hiszi, hogy lehet ő vele még valaha másnak is dolga, mint a halottöltöztető vénasszonynak és a sírásónak? Hát nincs a halál tudatának annyi ereje, hogy egy csepp szeretetet tudna önteni a rideg lelkekbe, hogy legalább egy percig érezzék ezek, hogy mi volt szép az életben? Vagy olyan erős ez az ember, hogy őt nem képes megindítani sem, ami másokat földre sújt és eltipor? De tán jobb is így. Bizonyosan jobb így. De annyira jobb így, hogy bárcsak ne lenne egyetlen perce se, melyben megtagadná magát!

A jó barát szemébe könnyek gyülekeztek e gondolatoknál. Kifejezéstelen, apró, szürke szemek voltak ezek; de lehetett látni rajtok keresztül a jó, igaz szívet. E keskeny homlok, melyre félig lenőtt a haj, azt hitette el az emberrel, hogy több felhő vonult át rajta a mások, mint a maga baja miatt. Könnyek, igazi, fényes, szívből jött könnyek borították el azokat az apró szemeket. Gyula csak nézett rá. Könnyek voltak. Könnyek itt a pénzszerző és kártyás ősök mellett, könnyek ebben a rideg tekintetű szobában, könnyek azon a helyen, ahonnan kedves, kis hű ápolónője gömbölyű, szép szemei szoktak rá mosolyogni. A jégvirágok olvadni kezdtek az ablakon és az aranyszínben kelő nap sugarai beszöktek a szobába, és mintha egyszerre minden, minden megváltozott volna. A bútorok fénylettek, csillogtak köröskörül, úgy tetszett, mintha a bepólyált fukar ős vonásait is megszelídítette volna egy sugár. Valóban elkezdett mosolyogni az öreg és fiának zacskószámra adta az aranyat, melyet megkuporgatott. Azután megint behúzta magát nyusztbundájába és kuporgatta a pénzt, míg jött a fia. Akkor odaadta annak. Hát a másik, a kártyás úr? Oh, ő víg cimborák között van. Folyik a bor és pörög a kocka. Nem kiélt, sóvár képek azok ott körül, hanem gondtalan, vidám ábrázatok. Isznak, söprik, dobálják az aranyakat, ölelkeznek és csókolóznak. Aztán egy veréb oly vígan sütkérezik az ablak párkányán, oly zajosan és jókedvűen csicsereg, hogy szinte gyönyörűség hallgatni.

A beteg végigsimítja homlokát kezével és újra nem lát egyebet, mint barátja könnyes szemeit és nem hall egyebet, mindennek hangját.

- Azt kérded, dolgom van-e veled? Ugyan, mi dolgom lehetne nekem veled, Gyula? Csak látni akartalak! Tudtam, hogy rosszul vagy és hetek óta nem volt egy jó éjjelem miatta. Meg akartalak nézni. Kezet akartam veled fogni. Hiányodat éreztem. Nem tudtam volna nyugodni, ha el nem jövök. ’Iszen nekem te vagy az egyetlen barátom!

- Barátod? Jó, ha annak nevezesz. Hiszen az mindegy. – Gyula csöndes és komoly hangon mondá ezt.

- Hát most nem hiszesz a barátságban? Hát nem mered annak nevezni most sem, amit évek szentesítettek azzá? Hát tagadod most is, itt és előttem?

A jövevény igazi jó barát volt. Szemei csillogtak és szelíd, kifejezéstelen arcára tekintve bizony alig várta volna valaki tőle, hogy ily heves szavakat ejtsen, amiket a szeretet fájdalma sugallt neki.

- Mi volt az eleje? – felelt halkan és indulat nélkül a beteg. Én nem akarlak csalódásban tartani gondolataim felől. Te fecsegő vagy és titkaid vannak. Aprólékos haszontalanságok, miket ti titkoknak neveztek és ünnepélyes jeleneteket csináltok, midőn barátaitokra bízzátok őket. Én hallgatag vagyok, és kevés embert ismerek. Véletlenül találkoztunk; te kiismerted természetemet és alkalmasnak gondoltál arra, hogy nekem beszéld el, amitől meg akartál szabadulni. Puszta véletlenség volt. Azóta gyakran voltunk együtt és megszoktuk egymást. Szokás. Csak szokás. De te mindig a régi vagy.

János hallgatott. A beteg hátravetette fejét és becsukta szemeit. Ki volt merülve a hosszú beszéd miatt. És egy kis idő múlva még halkabban elkezdett beszélni. Úgy tetszett neki, mintha kérdeztek volna tőle valamit; pedig csönd volt a szobában és a jó barát csak sóhajtozott.

- Ujjá – felelt Gyula a föl nem tett kérdésre -, és mit gondolsz te azalatt, mikor azt mondod, hogy én se lettem újjá? Talán tanuljam meg a gondolatoknak azokat a játékait, melyeket ti érzéseknek híttok? Gyermekkoromban nem volt alkalmam megtanulni és később nem lehetett. Most, hát most? Vagy talán sírni tanuljak meg? Nézz körül. Ugyan kitől tanuljak?

Ottk ünn a tornácon azalatt az ezüstgombú pálca birtokosa nagy kínokat állt ki. Betti kisasszony minden harmadik szava az volt hozzá, hogy:

- Bizony. Szinte szeretnék bemenni, ha nem szégyenleném magamat. Középen van elválasztva a haja. És milyen divatos a kabátja!

Gusztáv úr csak sóhajtozott, és a hatalmas bottal veregette a téglát maga körül.

- Középen? Ja, ja. Az igaz, ha már az ember egyszer középen választja el a haját, mindjárt jobban megakad a kegyetek szeme rajta, szép kisasszony.

És dús fürtjeibe mélyesztette ujjait. Komor képet vágott, köszönt, botjával egyet-kettőt suhintott és elballagott.

Betti kisasszony jót kacagott utána és ment a kulcslyukhoz hallgatózni, hogy mit beszél a pesti úr. Kétség kívül a farsangról foly közöttük a szó.

Egy este  -  két-három nappal Kiss János megérkezése után – újra ketten beszélgettek a kis, barátságtalan szobában, melyet a mécses félig világított meg. A fagyos ablakon csillogott és rezgett a mécses világa. A kályha erősen meg volt rakva, hogy szinte tüzelt a kis vasajtó. Sokáig csöndesen voltak, mígnem János félénk hangon megszólította a beteget:

- Te Gyula, én tegnap írtam rólad valakinek.

- Rólam?

- Igen, rólad. Nem haragszol-e érte? Elékezel még Rózára? Ne haragudjál kérlek, hogy előhozom. Csak úgy, nincs más, amit beszéljek. Tudod, a háziasszonyunk leánya volt, ahol olyan sokáig laktunk. Bizony azóta se kaptunk olyan szállást. Úgy el voltunk látva, mintha otthonlettünk volna. Hanem neked egyszerre valami bogarad támadt, hogy nem maradunk és el kellett jönnünk. Pedig hogy sajnáltak bennünket! Milyen szomorú volt akkor a kis Róza mindig!

Úgy látszott, mintha Gyula nem hallgatna a beszédre. Nem tekintett föl és behunyva tartotta szemeit. Égett az arca és nehezen szedte a lélegzetet. A mécses lángja erősen lobogott, mintha a künn sivító szél valami nyíláson beszökött volna, és az ingerkednék vele. A kályha tüze kialudt és a hamu alatt csak itt-ott piroslott egy-egy szikra. Fojtó meleg volt a szobában.

A jó barát folytatta:

- Az ám, a kis Róza? Mennyit kérdezősködött felőled, mennyit szenvedett miattad, mennyit sírt érted! Én tudom, én tudom azt. (János egyre szenvedélyesebben beszélt és szelíd szemei egészen megélénkültek.) Senki sem tudja azt úgy, mint én. Nekem panaszkodott, én előttem sírt annyiszor, az én szemem láttára hervad. és te nem vigasztaltad meg soha egy szóval, egy hanggal se! Mit kívánt ő tőled? Csak azt, hogy légy jó hozzá. És jó voltál-e?

János egészen közel simult az ágyhoz és megfogta a behunyt szemű beteg kezét. Lecsöndesítette magát és uralkodott felindult kedélyén. Hízelgő, szerető hangon folytatta:

- De ne neheztelj rám, Gyula. Én nem akartalak bántani. De bocsáss meg, nem tudom, melyikőtök sorsa fáj jobban. Gyula, megírhatom-e Rózának, hogy köszönteted?

- Minek, minek írnád meg? – felelt hirtelen a beteg és fölnyitotta szemét. Én nem akarom csalni e napokban sem magamat, sem mást. Nem engedtem át magamat soha annak a gyöngeségnek, melynek ti rabjai vagytok; miért tenném azt most. Én élni tanultam és nem szeretgetni. Nem tudtam. Nem ismerem. És most kössek-e új ismeretségeket? Nem, nincs rá semmi szükség. Te ábrándozó vagy és gyönge szívű s mindenkit ilyennek látsz.

Óh, gyönge, erőtelen haldokló, minek ámítod őt azzal, hogy nem tagadtad meg magadat! Óh, ércszívű ember, aki a koporsóig nem ejtesz gyöngéd szót, pedig rejtegetsz egyet. Rejtegeted akkorra, mikor nem hallod többé a szemrehányást, hogy megtagadtad magadat!

- Hagyjuk mindez – folytatá Gyula -, nekem csak egy kérésem van még hozzád. Ott a fiókban van egy lepecsételt levél. A végrendeletem. Azt vedd magadhoz.

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -

Gyula koporsóját bocsátották le a sírba egy fagyos, téli délután. Körülállták a sírt Frigyes úr, a kövér asszonyság, Betti kisasszony, a vőlegény iszonyú széles fátyollal kalapján, és valahol hátul álldogált János. Valami rettenete volt az, amint a koporsót bocsátották le a sírba és ennek szélén horzsolódtak a kavicsok és tompa döngéssel hulltak le a mélybe. Az asszonyok eltakarták zsebkendőikkel arcukat. Gusztáv úr szeméhez fogta az ezüstgombot. Frigyes pedig nagyon jajgatott:

- Oh, egy reményem volt csak, egy… kettő… három..

- Vigyázz magadra, Frigyes – zokogá az asszony a kendő alól -, mert még meg is bolondulhatsz.

Eltemették, hazamentek. Otthon bontotta föl nekik a végrendeletet János. Megütődtek rajta, hogy van, és Frigyes úr jogi tanácsot kért leendő vejétől, hogy vajon lehető-e az, hogy legyen?

A végrendelet felbontatott. A megboldogult a zsitvavölgyi uradalmát és mindenét, amije volt, egy kis együgyű leánynak hagyta Pesten, akinek az egyik neve Róza volt. Így szólt ki a sírból, hogy meghazudtolja magát.

Vajon jó napja volt-e az a kis Rózának, melyen minderről értesült, vagy rossz?Attól fogva az udvarlók egész serege fogta körül.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 1.-2 sz. Pest, 1871. január 1.,-8– Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos