2011. nov. 17.

Túrmezei Erzsébet: Adventi ház



Adventi házunk van, sokablakos.
Minden este nyitunk egy ablakot.
Benn melegen kis fehér gyertya lángol,
és árad a fény minden ablakából.
Kis ablakokkal versenyt fénylenek
csodába bámuló gyermekszemek.

Ablaktábláin biztató írás:
eljő a mennyekből a Messiás.
S a nevét nevezik Csodálatosnak.
És fölemeli, akit megtaposnak.
És a békesség Fejedelme lesz:
szabadulást hoz, életet szerez.

Telnek a percek, múlnak a napok,
sorra kinyílnak mind az ablakok.
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret.
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek.
Mi áhítattal álljuk mind körül.
A ház sugárzik, és a szív örül.

Fehér falára festve sok gyerek.
Mind Betlehem felé igyekszenek.
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon,
kéz a kézbe’, hogy kis kezük ne fázzon.
Sietve mennek, mint a pásztorok.
Piros orcájuk bízva mosolyog.

Wass Albert postumusz imája az év végére



Föl-föltekintünk a magosságos égre,
Mennyekből az angyal hadd jöjjön el végre!
Árva magyaroknak vigasztalására,
Árva magyar hazánk boldogulására!
MIATYÁNK,
ki vagy a mennyekben... emberfeletti roppant magosságban...
szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban!
Jöjjön el a Te országod újra a magyarok földjén
S legyen meg a Te akaratod, mint a mennyekben - úgy odahaza is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram,
de ne feledkezz meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén.
Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök.
De míg népünket kínozzák odahaza, ne kívánd Uram,
hogy megbocsássunk kínzóinknak!
Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe... se minket,
se gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy a magyar voltunkról megfeledkezve
hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz...
De szabadíts meg Uram, a gonosztól!
Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a dicsőség,
örökkön-örökké... de ha lehet, még holnap, mert gyöngül már bennünk a honvágyba
belefáradt élet.
S ha nem igyekszel, Uram, maholnap idegen földbe temetik csontjainkat,
s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét,
ahová emlékeink sokasága már rég hazavár...
Ámen.

Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...

Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.

Visky András: Miatyánk '95

ha elhagy szó emlékezet
az égből hulljon ékezet
miatyánk ki vagy

országod jöjjön el ha van
vendég legyen a hontalan
miatyánk ki vagy

de integet az égi más
ne itt legyen feltámadás
miatyánk ki vagy

a kétkedő ha arra jár
legyen egy égi kolozsvár
miatyánk ki vagy

*

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL,
E KŐHALOM VOLT EGYKORON MONOSTOR...
HOGY ELLENSÉG? UGYAN, FIAM, MON OSTOR
CSAPOTT LE RÁ, - S KISEBB A VÍZÖZÖNNÉL.

FELISMERSZ KÖNNYEDÉN, EGY GÖDRÖT ÁSOK,
MAJD RAJTAM LESZ A KEZDETEM S A VÉGEM.
SOKAN VAGYUNK, DE MEGTALÁLSZ, MINT RÉGEN,
MERT ŐK IS ÉN VAGYOK, S NEM LESZNEK MÁSOK,

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL.

*

az árnyékom még követ-e
zuhan az isten köpenye
miatyánk ki vagy

hó hull a mennyég felhőtlen
fogadj el végleg felnőttem
miatyánk ki vagy

Szélyes Sándor: Székely Karácsony

Hóba temetkezett csíki havasokon
Áron egymagában, fönn a Madarason
Uram, fohászkodik, Fiad megszületett.
Karácsony este van, hogyha megteheted
Te, aki rendezed ezt a nagy világot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.
Hallottalak Áron, de nem mondottad kinek.
A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól:
Áron jókedvemben kaptál,
legyen úgy, nem bánom,
de még mielőtt a kérést teljesíteném
valamit meg kéne magyarázni nékem.
Én a székelyekről hallottam eleget,
mondtak már rólatok hideget, meleget.
Tudom, hívők vagytok, sokat imádkoztok,
de szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelyeknek valljátok,
s kiválasztott népem neveit hordjátok
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
az egész Biblia egész Ábrahámig,
Ha jól meggondolom, szinte már
úgy vélem, hogy Csicsó Názáret s Ditró Jeruzsálem.
Aztán, ha jól értem magyar beszéded,
s mégis a székelyek boldogságát kéred.
Miféle náció, mert a nyelve magyar.
Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar
Csak egy kicsivel több,
Úgy legalább három vagy négy fokkal.
Ott álltak a fenyők keményen vigyázva,
gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
megkondult Csíksomlyó Máriás harangja.
Szelíd korholással szólott az úr hangja:
Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet,
Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg Te is,
Kicsit ezért több a szenvedéstek is.

(Forrás: www.erdely.ma/)

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén ;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg :

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - Romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar :
A sírgödör hát végképp meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar ;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem :
Magyarnak lennem mért ily csúf halál ?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának,
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás, -
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó göröngyre omlik szét a föld ;
De bánatomnak dacra-lázadása -
Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad ;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat :
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék :
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog : Magyar
vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull :
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe :
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom ;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt :
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Reményik Sándor: Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, -
De Istennek is, ami Istené.

Petőfi Sándor: Bizony mondom, hogy győz most a magyar... (Marosvásárhely)

Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt keresztvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!

Gyimesi fohász

Édesanyja, Nagyasszonya Igaz magyar fiaknak,
Pátrónája, Pártfogója Régi magyar hazánknak!
Tehozzád járulunk, sírva leborulunk,
Légy anyja fiaidnak!
Reánk tekints, mert senki sincs, ki sorsunk boldogítsa!
Igaz szívét és jó szemét Aki reánk fordítsa.
Sok véres sebünket, panaszos ügyünket
Aki előbbmozdítsa.
Mindenfelé nyomorúság szorongatja népünket,
Majd száraz ég, majd zápor, jég veri el termésünket.
Most szívünk szomorú, fél, hogy lesz háború,
Kétség gyötör bennünket.
Békességben, csendességben tartsd meg hű szolgáidat,
Becsületben és bőségben Örökös Országodat!
Szánd meg, ó Jó Anya, Magyarok Asszonya,
Hű magyar jobbágyodat!
Jó hírnévnek, magyar vérnek gerjeszd vidám újultát,
Királyáért, hazájáért vitéz vére buzdultát!
Engedd, hogy hős karja mindig föltarthassa
Az ellenség lándzsáját!
Így zokogunk, így hódolunk, Mária, szent nevednek;
Így remélünk, halunk s élünk jó anyai szívednek.
A magyar Szent Hazát s Angyali Koronát
Ajánld föl az egeknek!

Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány

kutyatej páfrány
tör át a járdán

kit érdekel hogy erre jártál

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek

Mondják hogy ítéletidő tombolt
összeért a temető s a mennybolt
vízszintben állt ösvénnyel az árok
egymást se látták a gyászhuszárok
toccsantak térdig tövig derékig
senki se látta mégis beszélik
és a sírok is mint a leláncolt bárkák
táncoló farukat föl-le-föl dobálták
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó
s hogy elúszott volna akkor a koporsó

dunából tengerbe
ki az óceánra
dunából tengerbe
ki az óceánra

úszik a koporsó
zene a vitorla
úszik a koporsó
zene a vitorla

Menjen innen kis vörös gömböc
rúgott felé a fitos kis kóristalány
és wolfgang amadeus mozart
a megszégyenítéstől még vörösebben
kioldalgott az öltözőből
a gnádige frau nem győzte várni
a kocsi nemsokára visszajön
hajolt földig a cseh portás
és wolfgang amadeus mozart
kilépett az utcára
föltekintett a csillagokra
a csillagok épp akkor kezdtek
fürödni a fölérkezett muzsikában
és wolfgang amadeus mozart
megtörülgette homlokát
és nekivágott gyalog

dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor
heréltek zengik az ő dicsőségét
csupa semleges hang neutrum
neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique
encyclopédie de la pléiade egyébként
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki
franciául nem értené szívesen magyarra né-
metre vagy románra fordítja azt a részt
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték
hegyezni a fülük

Fehér templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem

fekete templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
azt is megadhatja
az a nagy úristen

Gágogó ludakkal
hápogó récékkel
tetves csirkékkel
varas malaccal egy-
közös tenyérnyi udvarról
alkoholmámorban fogant
koszos kis kölykök
serege bámul
a hangnál sebesebben
tovaívelő gépek egére

szállj le világ
állj meg világ
sohase érünk utol

Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Dies irae dies illa
szórhat szikrát a favilla
festve divat a szempilla

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

az a nap ha mégis eljő
lobbot vet égnek a felhő
lábon lángol minden erdő

tüzet immár sokat láttunk
égő várost is csodáltunk
poklok poklára is szálltunk

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

csak a bíró késett eddig
bűn bűn alól új bűnt vedlik
s nem tudhatjuk vajon meddig

tartatunk ítélet nélkül
s mint bűnhődtünk azt is végül
nem róják-e vissza vétkül

megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni

lám a kétség belénk dobban
hihetünk-e vajon abban
mi sem marad megtorlatlan

Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának
négy szép gyermeke maradt a romok alatt
kettő négy hat nyolc
éves korukban ölték meg őket
mondja el minden esztendőben a feleségem
amikor már idáig ér a naptár-igazítással
ez az ő békeverse

poklot miattuk ki reszket
aki győzött aki vesztett?

bűn a vég és bűn a kezdet

Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél

Én királyom nagy királyom
ki születtél kolazsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent

hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett

s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre

Küküllő-angara
maros-mississippi
küküllő-angara
maros-mississippi

hazamegyek haza
már maga se hiszi
hazamegyek haza
már maga se hiszi

szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig

Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász

kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dicsértessék a te neved

Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek

vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel

verjed bartók verd a dobot
frakkod szárnya tüzet fogott
ég a kunyhó ropog a nád
tüzet fogott ég a világ

Harmincnyolc éves voltam amikor
krisztina a majdnemhogy meztelen
szép stájer lány egy pohár whiskyre
hívott engem a singerstrasse sarkán
szegény vagyok szívecském s idegen
macht nichts mondta halottak napja van
megittunk aztán kétszer két felet
az zsuzsanna az szép német leány
bécsben lakik tiefengrab utcáján
was für ein gedicht
vier jahrhunderte alt
piros rózsa tündöklik orcáján
szép kaláris tetszik az ajakán
kit sok vitéz kíván

szép voltát csudálván
de csak heában szeretik sokan
lennék ma néked ingyen a zsuzsannád
de gyász a gyász halottak napja van
többet szólnom dolgunkról nem szükség
csókot adott kedvesen cuppanósat
s intett elég ha két schillinget
hagyok a ruhatárnál

Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal
az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet

Volt egy kevéske földünk-kertünk
isten előtt se térdepeltünk
üggyel-bajjal de megvalánk
panaszra nem nyílott a szánk
fohászra is inkább szokásból
s hogy őrizne meg a kaszástól

Rólam is majd emlékezzél
megvizült hátamon az ing
mint a bujdosó kossuth lajosén
mikor a törökhöz folyamodott
megvizült hátamon az ing
olyan egy beszédet vágtam ki én is
rossz lábom a kapunyílásba vetve
nehogy becsaphassa az orrom előtt
mert akkor oda az egész virrasztás
égen volt még a
hajnalcsillag amikor
odaültem a kapujába
nehogy elszalasszam ma is
megvizült hátamon az ing
akár a szegény kossuth lajosén
fél kezem a kapukilincsen a másikkal
botomat szorongattam mint a torkomat
a visszanyelt szavak
finomnak kellett lennem
különben nem érek célt
s ott rothad a kicsi rossz szénám
akárcsak a tavaly a kicsi rossz
szénám amit a tagútban kaszáltam
a tagútban s harmadában amit régebben
nagyidő elleni harangozás fejében
a minden háztól kijáró kupa
búza mellé ingyen jussolt a
falutól a harangozó
megvizült hátamon az ing
amíg kértem a mérnök urat
adna egy fogatot
arat a nép
mindenki a mezőn
áll az iga
ingyen eszik a ló
közérdek is hogy az a kicsi rossz
széna födél alá kerüljön
a harmada csak az enyém
a harmada
majd meglátjuk úgy dél felé
hé-te-hé hé-te-hé
suhintotta felém a szót
úgy dél felé
hogy suhant volna válaszul a bot
de akkor oda a cél a kicsi
rossz szénám hé-te-hé csavarni
lehetett volna az inget a hátamon
mint a szegény bujdosó kossuth lajosén
ott égje el a tűz
vagy ott rothadjon ítéletnapig

s már nem is a lába
a botja hozza
az én hetvenen túli
földig alázott
édesapámat

Róla is majd emlékezzél
akiért a földre jöttél
jézus meg ne feledkezzél

adjad hogy jó véget érjen

de szándékod felől kérdezd meg
mielőtt harsonáid megfúvatnád

Rikító rézpetúniák
szirmain gyémánt harmat
fürdőző pufók angyalok
tomporára rápall a karnagy

mise és mese csörgedez
eltrillázgat a szoprán
és földöntúli édeni
nyugalmat balzsamoz rám

párától glóriás
puliszka-óriás

susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édes

csak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez

mise és mese csörgedez
köcsögök cserépfazekak
messzi beszéde hallszik

kérőző kedves bivalyokra
gondol a tej
s megalszik

Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
te vagy a láng a szótalan
az áldott anyaméhen túli
világvégét érintő angyalok
szárnyaitól szoktál kigyúlni

ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

nem tudhatja század se szem
oly mélyre nem lát olyan távol
hová fészkemre menekít
egy tűzpillangó a halálból

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
wie die glocken ihren schall verloren
felejted hamar minden örömöd

Akarva nem akarva
itt meg kell állanunk
valami eltakarta
vezérlő csillagunk

pedig sehol egy felhő
nincs egy tenyérnyi folt
más csillag sincs ha feljő
egymaga lesz a hold

ormok és tornyok dőlnek
egymásra hangtalan
minden ránca a földnek
kisimul boldogan

ki elkezdett bevégez
nincs gondunk ezután
talpunk alatt a csöndes
gömbölyű óceán

Ahogy a harangok a harangszót
felejtem hamar minden örömöm

bort ide angyalkák az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni

Utána már semmi sem következhet
csak a lebegés olyan szegényen
akár egy hidrogénatom
de megkísérthet még a félsz
ha netán eszükbe jutna
elvenni az egyetlen megmaradt
elektronunkat is
így legalább
megvolna még a remény a tíz-húsz
milliárd évnyi jövendőbe vethető
hit a feltámadásra
vagy valami ahhoz hasonlóra

Kányádi Sándor: Előlhang

vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel,
ha egy buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból
újrateremthetjük magát
az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

Faludy György: Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta! s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus



I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, setét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Áprily Lajos: Akarsz-e fényt

Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.

Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.

Dsida Jenő: Kerülőm a nevedet (Erdély) 1930.

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behunyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

Farkas Árpád: Özönvíz

Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
„Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!“

Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan,
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett, zászló lobogott;
A költő kérdett, és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Kányádi Sándor: Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

Kányádi Sándor: Fekete-piros

(leíró költemény, melyet szereztem a
kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként)

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
– amikor kimenős a lány –,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
– amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, –
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra – az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

Mosonyi György: Az aradi 13 vértanu

Tudja-e minden magyar,
Hogy Aulich Lajos mit akart?
Azt akarta, mit Damjanich János,
Hogy soha ne jöjjön el "Világos"
Mit Nagy-Sándor József is akart!
Hogy "Ne bántsd a magyart!"
"Ne bántsd a magyart!"
Mit gróf Vécsey Károly, hogy
Szabadság legyen a Világon!
Amiért Török Ignác harcolt, hogy
Lerázza a Habsburg sarcot
Lahner György is küzdött bátran, hogy
Függetlenség lengjen-e hazában.
Knézics Károly hősi énje,
Nem szállt feledhetően az égre.
Nem feledünk és esküszünk!
Mindőtökhöz hűek leszünk.
Pöltenberg Ernő is meghalt értünk,
Minden Tábornok a mi vérünk.
Gróf Leininger Westerburg Károly sem mondta: Kár volt,
De sújtsa átok, ki gyalázatot vitt Reánk –, Reátok!
Kiss Ernő nagy volt a hazáért,
Mindőnkért, a múltért, a máért
Schweidel József is hőssé lett,
Magyarok hogyan feledhetnének?
Dessewffy Arisztid emléke is áll,
Amíg magyarok bírnak magyar hazát.
Lázár Vilmos is hősünk marad,
Ha kap szobrot, avagy nem kap Arad!
És nem felejtünk senki mást,
Ki szolgálta, védte-e hazát,
Aki érettünk hős vérét adta.
Nézzünk Aradra; nézzünk Aradra!

(Forrás: www.erdely.ma/)

Pataki István: Koppány üzenete

megtartva hitet és házat
magára marad
ki másokért lázad

a tudat
csak ketté hasad
én négybe vágva
meggyötörve és megalázva
ha nézne jézus
egyben látna
kiválasztott nép
és isten fia
biztatna ria ria
a magyar osztódva szapora
miként a bűn
s a giliszta

pusztulva
e földi létben
dúlom magam felnégyelten
mert fogytán a pór
dózsából hiába evett
csak papjai híznak
s az ebek
és csörög a lánc
mit lelkében pór ráz
egyre több lesz
a póráz
s az áruló

jézus csak bámul ó
szeméből
a semmi árad
a megváltás elmarad
mégis fáradt
mert magára marad
ki másokért lázad.

(Forrás: www.erdely.ma/)

Reményik Sádor: Atlantisz harangoz


Mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Reményik Sándor: Három szín



A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hová, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbe mártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!

Reményik Sándor: Kagyló



Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, idom múlván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart

Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.

Riersch Zoltán: Székelyföldön december után

Csíki barátomnak

A szertefoszló székelyföldi ködben
enged a nyomás a góbé szívében.
December üzenete már történelem.
Dunának-Oltnak rég nem egy a hangja,
s bár mindannyian tudjuk, nem jól van ez;
van, ki meg is magyarázza,
van ki,- most már hiába – ellene jelez.
De tenni miatta, - s leginkább érte,
mindig elhibázza, - ki mindig elhibázza.

Ott, a csíki Somlyó hegyén otthon voltam,
s itt, a csodás Zalában itthon vagyok.
De ki tudja miért, tán a közös bűntudattól,
Hiányoznak a hágók, a csíki havasok.
A Maros sistergő sietése, az Olt kacér susogása,
a Küküllő násza az égig érő fákkal,
a találkozás a havasi gyopárral,
a szovátai medve, s a pisztrángos patak.
A marosvásárhelyi, egykor véres utcán, a góbés bölcselet.
A fogadás varázsának kürtőskalács illata,
a könnyes ölelés a csíkszentkirályi baráttól,
ki büszkén vállalja és vallja:
ő több száz éve „ott” magyar.

A Hargita ott áll a kezdetek óta.
Ezeréves az identitás, a múlt:
A székely himnusz történelmi nóta!
Ki ott él, tudja, mióta magyar!
Majd a jövő, ha Isten is akarja,
minden kínt, megaláztatást,
vádat, félreértést, szégyent örökre eltakar.

(Forrás: www.erdely.ma/

Siimonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghallja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Utassy József: Zúg március

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, bong a kardlap:
Úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a kétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!

Visky András: A Szent-Mihály templom

Kolozsvári anziksz

Egy szomorú arc, író vagy zenész vagy építész, valami művész,
aligha kétséges, de lehet, hogy pap, és akkor művész, író és zenész
és építész. Vagy, hát persze, színész.

1528-ban, a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa, Joannes
Clyn, miután megjárta Bécs és Pádua egyetemeit és visszatért
városába, egy kőből készült ajtókerettel ajándékozta meg a város
védőszentjéről elnevezett szent épületet. Reneszánsz ízléssel
faragott homokkő a sekrestye és a szentély között, a görög
mitológia töredékei és az őskeresztény szimbolika egyetlen
történetben, álomszerű arányok, Kolozsvár.

Joannes Clyn: ez is csak feltételezés, egy név, amelyet csak Isten
tud kibetűzni, mondják. Voltak tűzvészek, tornyot ketté repesztő
földrengés, a hitélet nem csillapodó viharai az egyetlen Név körül,
amely Istené, és amit senki nem tud kimondani. Szent Mihály, ez
valamivel könnyebb.

A keret lunettájáról egy férfiarc tekint befelé, a templom
szentélyébe. Kerítésre fölkapaszkodott, kiváncsian leskelődő
gyermek, vagy inkább okos kamasz, figyelemmel kíséri a
szertartást, de valami miatt nem juthat be, noha jelen van, lesúgja
az egész liturgiát, ha kell, latinul is betéve tudja, és ha Aranyszájú
Szent János könyörgéséhez ér a pap, a nagy imához, azt ő énekli
végig, egyszerűen nem tudja megállni, de úgy, hogy senki nem vesz
észre belőle semmit, még az sem, aki a szentmisét celebrálja. Isten
mosolyog, a pap riadtan távozik, a hívek még ott ülnek vele egy
darabig a homályban, de megesik, hogy a pap is időz még, belenéz
a gyertyafénybe. Ennyi az övé, aki fáradhatatlanul tartja magát,
hogy belásson. Annyi az övé, ami nem vele történik.

Ott van és nincsen ott. Van otthona és nincsen otthon. Részt vesz,
de nem részesül.

Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis, így a páduai matricula, János
atya, szólítsuk így, hazatértekor felállíttatja az ajtókeretet, majd
valamiféle hovatartozási huzavona, helyi érdekű, életbevágó
csetepaté egyik főszereplőjeként, 1529-ben börtönbe vettetik. Az
ajtókeret ottmarad, a sekrestye és a szentély között, aki belép, a
szerpap, bárki, „rajta”, a keretre faragott kortalan fériún keresztül
lép be, akár a mindig legtitkosabb épületrészen elhelyezett
művészbejárón a rémült színész, odahagyja a láthatót a
láthatatlanért, de belépvén, akkor, a szertartás idejére, a láthatatlant
teszi láthatóvá, itt van Isten köztünk, megnyilatkozott az Ég,
harmatozzatok égi magasok, futólag, de nem, nem, az időhöz
ennek nincs köze, hangokkal telik meg a templom, teatro da udire
messa, mondja Leonardo.

A jobboldali gyámoszlopra, egészen lent, az adományozó családi
címere került (saját vérével fiókáit tápláló tevékeny pelikán), a
baloldalira meg a városé. A lunettán ábrázolt férfi írótollat tart a
kezében, a hosszú penna vízszintes helyzetben van, mintha az író
vagy komponista csak rövid időre szakította volna félbe a munkát,
amíg fölkapaszkodik a kőkerítésre és betekint, hogy lássa, mi
történik, nem tudta folytatni az írást, elakadt, valami hirtelen
hiányozni kezdett neki, egy kép, egy szó vagy egy hangsor, a
szertartás végeztével pedig egyszerűen elfelejtett lemászni és
visszatérni íróasztalához, ott lóg a kőfalon és figyel, áll az idő,
Kolozsvár.

Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki sem mehet az
Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki útnak indult, de csak a
küszöbig jutott, és nem lépte át, elég hosszú út ez is, az asztaltól
az ajtóig, legyen elég, nem a kóborlás teszi a vándort.

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki visszatért, de csak a
küszöbig jutott, egy lépést sem bírt megtenni tovább, ott fogyott el
az ereje, a küszöbön, de lehet, hogy nem engedték be,
összetévesztették valakivel, nem ismerték fel, kiszólították széparcú
asszonyát, Margit vagy Margó, de ő egy szót sem tudott szólni a
meglepetéstől, csak állt ott, vele szemben, mígnem aztán a tanúk
megelégelték ezt is, mondták neki, a vándornak, legyen elég, hogy a
küszöbön állhat, semmit nem tehetnek érdekében, annyi az övé,
ami nem vele történik.

A küszöbig eljutott, de amikor látta, milyen hosszú még az út az
asztalig, feladta, ott áll, a küszöbön, a távoli asztalt nézi, ennyi az
övé, Kolozsvár.

Bécs, Bécs, jut eszébe, Sodalitas Litteraria Danubiana, évszámok,
feljegyzések, salétrom.

Miért nem ölik meg, kérdezte akkor, kéznél van minden, ami kell.
Nem ölik meg, mondták, láttak ők már ezt is, azt is, nem lesz
annak jó vége, ha megölik, asszonyok leskelődnek a ház körül
tiszta kendőkkel a kezükben, arra várnak, hogy meggyötört arcára
borítsák, nem, nem ölik meg, majd mindenféle éneket énekelnek a
gyermekek a vasárnapi iskolában, álljon csak ott a küszöbön és
nézzen, tegye magát hasznossá.

Nincs történet, kérdezte.

Nincs történet, válaszolták.

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk,
messzi útra megyünk.
Messzi út porából
köpönyeget veszünk,
Nem egyszáz, nem kétszáz,
sok százéves nóta.
Így dalolják magyar honban,
talán Mohács óta.
Véreink, véreink, országutak népe.
Sok százéves Nagypénteknek, soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk.
Kakasszónál Péter vagyunk,
Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról golgotára hurcoljuk a keresztfákat.
Mindig kettöt, sose hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról.
S amiként a világ halad,
Egyszer jobbról, egyszer balról,
Fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat
Mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idö telik
Mind ki dolgát jól végezte,
Nagypéntektöl nagypéntekig
Térdelünk a kereszt alatt.
Húsvéti csodára lesve,
Egyszer a jobbszélsö alatt,
Másszor a balszélsö alatt.
Éppen csak a középsö az igazi
Üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
Nem térdel ott senki, senki
A mi magyar nagypéntekünk
Évszázadok sora óta
Évszázadok sora óta
Ezért nem tud húsvét lenni.
Így lettünk országút népe.
Idegen föld csavargója.
Pásztortalan jószágféle.
Tamással hitetlenkedö,
Kakasszóra Péterkedö,
Júdáscsókkal kereskedö.
Soha-soha békességgel
Krisztus úrban szövetkezö.
Te kerülsz föl, bújdosom én
Én vagyok fönt, bújdosol te,
Egynek közülünk az útja
Mindig kivisz idegenbe.
Bizony jól mondja a nóta,
Hogy elmegyünk, elmegyünk
Messzi nagy utakra megyünk,
Messzi nagy utak porából
Bizony köpönyeget veszünk.
S ebbe a nagy köpönyegbe
Sok-sok súlyos köpönyegbe
Bizony pajtás mondom néked,
Rendre-rendre mind elveszünk.

Wass Albert: Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

Kányádi Sándor: Nyergestető (1965.)



Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

(Forrás: www.erdely.ma)

Eminescu: Miért nem jössz?



Lásd a fecskék messze szállnak,
Lehull lombja a vén fának,
Éket, pompát elvisz az ősz...
Miért nem jössz? Miért nem jössz?

Kebelemre jöjj el megint,
Űzd el tőlem a bút, a kínt,
Árva fejem hagy pihenjen
Kebeleden, kebeleden...

Emlékszel-e tudod régen,
Elbolyongtunk künn a réten,
S karjaimmal kedves alak
Átfogtalak, átfogtalak...

E világon vannak nők még
Kiknek szeme lángokban ég...
- Bármily szépek, bájlók azok,
Nem olyanok, nem olyanok!...

Szemeidnek bájos fénye
Ráhull lelkem éjjelére,
Estcsillagnál szebb vagy nekem
Szép kedvesem, szép kedvesem!...

Lásd a fecskék messze szálltak,
Lombja lehullt a vén fának,
Éket pompát elvitt az ősz...
Csak te nem jössz! Csak te nem jössz!

(Ford.: Brán Lőrinc)
(Forrás: Román Költőkből – Nagybánya, 1910.)

Blake, William: Az őszhöz (1783)


Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sipomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.

"A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.

Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol."
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

(Somlyó György)
(Forrás: William Blake versei)

Blake, William: A nyárhoz (1783.)


Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
Gyakran veréd fel arany sátrad itt
S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
Rózsás tagjaid s virágzó hajad.

Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
Kristályfolyók partján dobd el selyem
Palástod és vesd magad a habokba:
A völgyek kevély pompádban szeretnek.

Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
És lányaink szebbek víg táncaikban:
Van ének itt és bűvösszavú hangszer
S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
S a tikkadt főkön babérkoszorú.

(Somlyó György)
(Forrás: William Blake versei)

Blake, William: A tavaszhoz (1793.)


Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(Szabó Lőrinc)
(Forrás: William Blake versei)

Szabó Lőrinc: Síppal, hegedűvel (1945.)


Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl - hallod? - ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű -
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda (1945.)



Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Kerényi Frigyes: Tavaszdal



Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.

Ezernyi szárnyas dalfiú
Csattogtat éneket,
Hogy szinte reng viszhangitól
A népesűlt liget.

Kifejlett végre nyájasan,
A hosszú tél után,
Egy felvirágozó tavasz
E szenvedő hazán:

Azért a merre szív vagyon,
A merre dal terem -
Gyulaszsza honfikebleink
Magasztos érzelem.

Nekünk kell e nemzettavaszt
Dal közt üdvözlenünk;
Zendűljön meg hatalmasan
Szívrázó énekünk!

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Az életből



Utczán, nagyúri ház alatt,
Veres márványlapon,
Sápadt gyerek rongy közt hever -
Fiú hol vagy te honn?

Az árva felnéz, nem felel,
Hiába kérdezem -
Kinyitja szennyes újjait:
"Egy fillért éhezem!"

Bűnfán terem ártatlanúl
Az utczasarjadék,
És fenn a házban fája tán
Kéjben, gyönyörben ég.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Dalomhoz


Tarka lepkeként dalom
Hogyha útra kél,
Szégyenlős a kis bohó -
Szerte szállni fél.

Mond: miért repűljek én?
Nincs ki nézne rám -
Mint a többié, nem oly
Csillogó ruhám.

Szállj azért, ne légy hiú -
Szállj hegy-völgyön át!
Tán csak vár e nagy hazán
Egy leányka rád?

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Pákh Albert: Kerényi emlékezete


„Mint szerte bolygatott kuszált fenyű,
Midőn tövestől a vihar kitépi.”


1845 tavaszán utam Eperjesen vitt keresztül. Petőfi nehány héttel az előtt vált el a pesti irodalmi körből, hogy a felföldet beutazza; tudtam, hogy Tompa is ama városban tartózkodik, s hogy Kerényi, mint boldog háziúr, éli ott világát. Igen valószínűnek tartám ennél fogva, hogy e költőtársaságot meg fogom lephetni ideiglenes csendéletében. Ohajtásom csak részben teljesűlt. Petőfit már nem találtam ott. Ő, miután több hetet töltött e kedves tanyán s egy ab­laka alatt tisztelkedett éji zenének illendő dictióban méltányolta volna fáklyás maga-visele­tét, tovább folytatta utját s csak több nap mulva érhettem utól kárpáti vándorlásaiban. De élénk emlékezések pótolták a távollevőt s a fesztelen kedvtöltést, a remények s vágyak korlátlan csapongásait nem volt, a mi megzavarja - hiszen 1845-ben voltunk. A házigazda elárasztá vendégeit szívességével és én egy gondnélkűli, kényelmes élet s egy meleg kedélyű, jó barát emlékeivel távoztam. Ekkor láttam először Kerényit.

Az 1850-ki ősz egy éjszakáján Pesten búcsúpoharakat emelgetett egy baráti kör - nem mind, kik oda tartoztak volna, hanem kiket fennhagyott a sors. A poharazás egy magas fiatal ember­nek szólott, ki messze utra készűlten űlt közöttünk, erőtetett jó kedvvel iparkodva a beszél­getést magától távol tartani. Évekig nem láttuk egymást, s most összejöttünk, hogy ismét elváljunk. Én egy hosszú, kínos távollét után vergődtem haza, ő épen kezében tartá vándor­botját. Mint két jövő s menő találkozánk utainkon, nem küldve, nem marasztva egymást. Nem emlékeztünk, nem panaszkodtunk, nem voltak biztatásaink; se az örömnek, se a fájdalomnak, se a reménynek itt szóvivője nem akadt; - 1850-ről beszélek. A pohár utolsó csengése elhang­zott, kezet szorítánk, s Kerényi a hon véghatárai felé sietett.

1852 nyarán egy tudósítást hozának a hirlapok, mely szerint az óczeánon túli hazában, az új-budai magyar gyarmattól távol, őrjöngési kínok között halt meg egy 30 éves ember, kinek hátrahagyott holmija egy utlevél volt s benne e név: - K e r é n y i F r i g y e s.

Ime rövid hét évnek rohanó lefolyása. S mennyi hasonlót mutathatni fel legujabb időnk törté­netéből! Megjövend az ideje, midőn ez események több nyugalommal, művésziebb kézzel, nagyobb tanulsággal fognak előadathatni. Állítsuk össze az egyszerü adatokat.

* * *

Kerényi Frigyes, miként legkedvesebb barátjainak egyike, Petőfi Sándor, új-évi gyermek volt, ennél csak egy évvel idősb. Született Eperjesen 1822. január 1-jén. Eredeti családneve Christmann. Atyja tehetős kereskedő, anyja áldott jóságu, művelt lelkű nő vala. Az elsőt oly korán veszté el, hogy nem is ismerheté, anyját már 8-9 éves korában.

„Szülőtől nem jövök
Megáldó csók után -
Fel nem szenteltetém
Könyüs pillantatán.
Nem volt, ki mondaná
Nagy ünnepélyesen:
Ha visszatérsz fiu,
Arczod p i r o s legyen.”

A szép apai vagyon reá és Samu bátyjára szállott, ki csak egy-két évvel volt nálánál idősb. Vagyonuk mérsékelt volt, de akkora mégis, hogy gond nélkűl nézhettek a jövőbe. Az árvák Krayzell András, akkori eperjesi tanár gondnoksága alá kerűltek, s itt képeztetésökre nézve nem lőn elmulasztva semmi, a mit az ottani képzőeszközök nyujtottak. Frigyes mindvégig egyik legkitünőbb növendéke volt az eperjesi evang. collegiumnak. Költői tehetsége itt s igen korán nyilatkozott. Eleinte az akkor annyi előszeretettel kegyelt latin nyelven készíte zeng­zetes verseket, utóbb, midőn már nem csupán a tanitó kedvéért, hanem önlelke sugallatából is fogá a tollat kezébe, német nyelven írt. A magyar szót ő csak később az iskolában, könyvek­ből s az életből tanúlta. De számos és jól írt német költeménye közől soha egyet sem bocsátott napvilágra.

Kerényi azon költőink közé tartozik, kiket a kor mozgalmai hozának létre. Épen iskolai pályája végén érték a mindent magukkal ragadott s most már történelmi fontosságra jutott magyarosodási törekvések. Tudjuk, hogy e lelkesedés szinhelyei kiválólag az evangelikusok tanintézetei voltak. Igen természetes okokból. Mert egyik felekezet iskoláinak népessége sem oly vegyes ajku, egyikben sem volt amaz országosan elismert szükség oly szembeszökő, s egyikben sem nevelték a szünetlen, kikerülhetlen surlódások annyira a buzgalmat, mint itt. A magyar, német és szláv vidékek ifjai találkoztak külön rokonérzelmeikben. Felállottak a külön magyar, német és szláv nyelvművelő társulatok (Társaságok), iskolai felügyelés alatt ugyan, de némi önállósággal s látszólag kimenekülve a tanitói gyámság alól, mely többnyire észre­vétlen őrködött felettök. E szabadabb szellem kicsapongásokra úgy szólván soha sem fajult, s a nemes verseny folytán, mit felidézett, általában több jót szűlt, mint roszat. Azon betiltó kormányrendelet, mely 1836-ban ezen „társaságokat” érte, inkább külföldi események következményéül tekintendő, s lényegileg azok ügyére befolyással nem is volt. A társaságok néhol megváltoztatták nevöket, néhol azt sem tevék, s háborítlanul folytatták előbbi mun­kásságokat.

Kerényi eleinte az eperjesi német társaságnak volt kitűnő tagja, utóbb azonban, midőn annyira ment, hogy gondolatait magyar nyelven is szabadon kifejezheté, a magyar társaságnak lett tagjává, sőt utóbb nagyon becsűlt és szeretett jegyzőjévé, ugyanakkor, midőn Lisznyay Kálmán viselé az ottani könyvtárnoki hivatalt. Azok között, kik reá ez időben legnagyobb hatással voltak, különösen említendő az akkor Eperjesen lakott Sárossy Gyula. Feltűntek a közélet élénk mozgalmai; látszott a terjedő, élénkülő irodalom befolyása, a megyék s ország­gyűlések, nyilvános társulatok szabadabb hatásai, s mindenütt, hova a szem nézett, tenni és javítnivaló, mindenütt alkalom az akaratnak s tehetségnek, küzdtér az erőnek. Maradhatott-e olyan lélek, minő volt a Kerényié, hidegen? lehetett-e félrevonultan bevárnia az álmodott jobb kor elérkeztét?

„És túl a lombon, messze künn
A zugó élet van;
Csak résen át tekintem én
Oly csendes-boldogan.

De hajh! merűlni kell közé,
Mert tettre hí a kor,
S csak az király az életen,
Ki véle egybeforr.”

S ismét:

„A nemzetek nagy tengerén
Hajót indulni látok én,
Bizton, hatalmasan!
- - - - - - - - - - - - - - - -
Egy jobb idő harangja szólt
És népe, mely oly álmos volt,
A munkatérre gyűlt.”
- - - - - - - - - - - - - - - -
„Lelket nekem, hogy zengeném
A szent szövetkezést!”

Kerényi kezébe ragadá a lantot. Azok sorába tartozott, kiknél egy benső sugallat, a szív és ész ellentállhatlan ösztönzése kipótlá, a mit születés által nem nyertek. Őt nem divat, nem majmolás tette magyarrá, hanem komoly benső küzdelem s öntudatos elhatározás. Lemondott a vágyról, le még a kisérletről is, egy más nagyobb irodalom hősei közt szerepelni. Van-e a dologban érdem? s nem önmagában hordja-e az a jutalmat is? nem vitatom. Annyi bizonyos, hogy sok ily önzéstelen, áldozatteljes buzgalmat mindeddig kevés méltánylás ért; gúny, félreértés és rágalom most már elég.

18 éves volt, midőn legelső költeményei megjelentek az Athenaeumban. Az akkori olvasók előtt bizonyosan kedves emlékezetben van még V i d o r E m i l, mely név alatt jelentek meg több évig költeményei, míg 1844 vagy 45-ben családnevének Kerényire változtatását legfelsőbb helyen megnyeré. Vidor Emil neve nem tartozott azok közé, melyek látásánál ellenállhatlan, szenvedélyes olvasási vágy szállja meg az olvasót; de azok közé sem, melyek közönynyel töltnek el s csak azért vannak kinyomtatva, hogy jelűl szolgáljanak a tovább lapozásra. Vidor Emil s még inkább Kerényi feltünése mindig egy régi, próbált hűségű jó barát megjelenése volt, ki nem új és nagy dolgokkal ébreszt érdeket maga iránt, ki gyakran kedvetlen, de ki, mert minden szava szeretet kifolyása, soha sem válik unalmassá, s kiben különösen kételkedni soha sem lehet. - A V i d o r név, úgy látszik, némi jellemző öntudattal volt választva. Követelésekkel az életben soha sem lépett fel, s maga az élet iránti igényei, álmai a jövőről is igen szerények valának. Nem összehasonlítás, csupán a két különböző genre és igény feltüntetése végett szabadjon emlékeztetnem az olvasót Petőfi Dalaim czímű gyönyörű költeményére, melyben önmaga s költői vágyainak mintegy tükrét állítja elő. Annyi erő s akarat mellett, mily büszke követelés! Kerényi kevesebb elragadó erővel, de bizonyosan sok bensőséggel s szeretetreméltósággal mondja, mi A harangszónál jut eszébe:

„Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván, ki ezt dalolta -
Tudja isten, merre van!”

Vidor Emil versei többnyire a pacsirta éles hangu csattogásai valának, egy pacsirtáé, mely az alanti gőzkör nyűgeiből kibontakozva, szabad szárnyon dicséri a tavasz melegítő sugarait s kedve korlátlan csapongásaiban mintegy biztatja, édesgeti azokat, kik a tél dermedtségéből még föl nem ocsúdtak. Sőt még később is ezt írá Petőfihez írt költői levelében:

„Reményeink tavaszt sugárzanak,
Legyünk mi benne zengő madarak:
Pacsirta nép, föld- és éggel rokon,
Keltvén, riasztván ékes hangokon,
A honmező hogy népesűlne fel:
S tegyük örömmel, a mit tenni kell.”

Versei gyakran nem látszottak egyébnek ártatlan játéknál, minden nagy előkészűletek, minden hatás-, tetszésvadaszat nélkül. Egy gyermeket látunk, ki parányi világának képei közé me­rűlve, egyszerű szalmaszárral kezében, fujja ki szobája ablakán a kertbe szappan-buborékait, - nem törődve azzal, hogy azok elrepűlnek, hova szeme nem kisérheti, vagy hogy azonnal szét­pattannak s egy nedves foltnál egyebet hátra nem hagynak. Lelke örűlt a tarka szivárvány­színeknek, s ábrándjainak tündérhona megnyilott előtte.

„A dalvilág boldog világ:
És népe oly szelid!
Itt bizton elteszem magam,
Ha van, mi háborit.

Kis lombos nyári sátor az,
Hol nincs forró sugár,
Hol fel s alá a képzelet,
Mint házi lányka jár.”

Vidor Emil költeményei nem valának egy nyílt aknának napvilágra bontott, ragyogó kincsei; azok többnyire nem voltak egyebek egy véletlenűl feltakart, felvetődött érczerecske csillo­gá­sánál, miből azonban a műértő szem világosan sejtheté, hogy az dús réteghez szolgál ut­muta­tóul.

S miért van mégis, hogy későbben is, midőn Vidor Emil már Kerényivé változott át, midőn az élet komolyabb hangok pendítésére tanítá, midőn benne a költői geniuszt elismerték, költőtársai pedig nem csupán a barátság rokonszenvénél fogva, érezék, miért van, hogy róla s költészetéről általában, a föntebbi hasonlatok nagy részben mai napig állanak? Miért az, hogy azon sokszor mély kedély és valóban költői hangulat nem hatott úgy, nem ragadta úgy a szíveket, nem juttatta őt oly népszerűségre, mint ezt kortársai között többeknél tapasztaltuk? Véleményem szerint - nem tekintve saját csöndesebb, reflectaló genrejét - azért, mivel azon eszközök, mik a keblében rejlő kincsek kiaknázására szükségesek lettek volna, nem voltak birtokában, sőt merem állítani, hogy azok bírhatására nézve legyőzhetlen akadályok állotttak utjában. Értem a nyelv hatalmát.

Hazánk egyik határszéli megyéjében születve, Kerényi közös balsorsában részesűlt azon ezer meg ezer hazánkfiának, kik évek multán alig képesek meghatározni, mi volt valódilag anyai nyelvök. Vidékök vegyes ajku népsége között egyszerre két-három nyelv beszélése közben nevekednek, az iskolákban s életben ismét új nyelvek birtokába jutnak, a nélkűl, hogy csak egygyel is gyökeresen tudnának elbánni. Az irói pályán azután az ilyennek, bárminő tehetség mellett s bármi nyelven, csak igen ritkán jut a szerencse, jelentékenyebb szerepet viselni; költő pedig, költő, ki az érzelem minden mozzanatát, az eszme minden árnyalatát híven vissza tudja adni, soha vagy szerfölött ritkán válik belőlök.

Kerényi mindazáltal emberűl megküzdött a nehézségekkel és sikerűlt helyet kivívnia a magyar Parnasson, de épen azért, s minél tovább haladt higgadtságban s feladatának ki­ismé­résében, annál nagyobb mértékben érzé a béklyót, mely lelkét fogva tartja. Érzé, hogy a szó, mely feljött ajkain, nem hű viszhangja azon érzelemnek, mely keblében fakadt; hogy a szikrá­nak nem azon lángja, mely gyújtson s tovább terjedjen, - érzé pedig ezt annál inkább, mennyivel inkább kifejlődött a magyar költészet önálló jelleme, s minél inkább vonúltak háttérbe a külföld utánzásában kifáradt átmeneti korszak halvány alakjai, kiket Vidor Emil már első föllépése alkalmával is kétségtelenűl túlszárnyalt.

De feltűnt az újabb iskola, melylyel ő karon fogva járt ugyan, de melytől minden pillanatban tarthatott, hogy elhagyja. Ennek példátlan hatásán világosan látta, mi addig puszta sejtelem­képen élt benne, hogy a forma sajátsága, a kifejezés és fordulatok eredetisége, s azon bizo­nyos magyar zamat, a nyelv geniusának azon felfogása, mit ő hiában keresett, emelheti csak szárnyra a gondolatokat. Vörösmarty műveit régóta tanúlmányozta, Petőfivel, Tompával s másokkal szoros viszonyban élt, ezeknek tősgyökeres magyarsága nem volt hatás nélkül műveire s haladása mind eszme, mind forma tekintetében tagadhatlan volt. Mindazáltal el­kedvetlenedése fokról-fokra növekedett. Reményét elveszté s nem tudá többé megtalálni. Szerelmében szerencsétlen volt. Kétkedni kezde önmagában, kétkedni az életben, mely egy­másután tárta előtte csalképeit s vetkezteté ki álmait, kétkedni a magyar jövője felől is, - s az irányfonalat többé hiába kereste.*

„Veszendő hang itt minden zengemény
Kit önszivének föl nem kelt verése,
Polgárerényre föl nem keltem én:
Veszendő hang itt minden zengemény.”

---

„Tudni, hogy most tiszta szemmel
A jövőbe látok:
Másnak üdv az, - a magyarnak,
A magyarnak átok!”

---

„Mért hozta, lelkemet zilálni szét,
A kétkedés csapongó vesszejét?
Mért jő az élet a komoly valónak
Izmos kezével rázni ágait?
Hogy róla minden, minden elszakadjon,
Mi földi szárnyon égbe vitt?”

---

„Az élet zúg, énekre nem figyelnek!
Magyar dalostól a szerencse fut,
Szép gyöngyeért az összetört kebelnek,
Nem fognak adni szívet s koszorút!
Mióta dal fogamzik kebelemben,
E rémes szó minduntalan kisér,
És metsző hangon egyre gunyol engem:
Virágtalan lomb a sötét babér!” stb.

---

„Szent képzelet, vedd vissza, a mit adtál,
Pár egyszerű dal volt egész kegyelmed:
És add meg azt, mit érte elragadtál!

Kedvelt fiu tenálad ugy sem voltam,
S talán miként sok jobb is e hazában,
A néma légnek hasztalan daloltam.”

Miután két izben gyűjté össze elszórt költeményeit (Költemények, irta Kerényi Frigyes (Vidor Emil) Pest, 1844; és: Ujabb költemények, irta Kerényi Frigyes, Pest, 1846.), feltűnőleg ritkán szólalt meg. Közelebb barátai biztatására is ritkában fogott tollhoz s ezt is sokszor inkább csak azoknak, mint magának kedvéért. Petőfi s Tompa iránti, kölcsönös őszinte becsűlésen alapúlt gyöngéd viszonyát tanúsítják e költőinknek egyes költeményei s hogy Kerényi méltó szellem­rokonuk volt, megmutatá azon eperjesi költői verseny is, melynek eredménye a három költő külön műveiben olvasható (lásd: Kerényi, Petőfi, Tompa költeményei között: Az erdei lak), költői verseny, s hol Kerényi, most már általános elismerés szerint, igen dicséretesen állott meg társai mellett.

Tanúlmányra, készűltségre, olvasottságra nézve felűlmulá sok írótársát s széles nyelv­ismere­ténél fogva nálunk ritka classicai és aestheticai képzettséggel birt. S bizton hiszem, hogy ha az idők és körűlmények vas karja közbe nem nyul, s ha neki megengedi a sors igazi hivatása és tehetsége felől tisztába jőnie, bő tanulmányainak, és szünetlen figyelmes buvárkodásainak, mind ő maga, mind az, kit oly forrón szeretett, nemzete, csak ezután szedhette volna gyümöl­csét. Izlést, csínt és tisztaságot költeményeitől soha senki el nem tagadott. Most azon igen nagy számu magyar közé kell soroznunk, kiket nem a bevégzett életpálya hantja alá, hanem reményeink sírjába temettünk.

* * *

Hátra van befejeznem az életrajzi adatokat. Kerényi egész erejével igyekezett ismét öszhangot teremteni lelke felzavart hangjaiból, helyreállítani lelke nyugalmát s a szerinte eltévesztett életirány helyébe ujat tűzni maga elé. Megvannak ennek nyomai költeményeiben is, hol a föl­merűlő kétkedés sohasem végződik gyáva csüggedésben, hanem mindig talál még egy biztató mentő horgonyt, melytől szabadítást igér magának. - 1846-ban, leginkább elszóródás végett egy nagyobb utra szánta el magát, bejárta Németországot, Angliát. Visszatérve meggyökere­zett benne a szándék, hogy életének gyakorlati irányt adand. Fiatal volt s képessége, tanulé­kony­sága nagy. E czélból pénzzé tevé összes eperjesi vagyonát s 1847. Abaujban egy nagyobb birtokrészt vett bérbe, itt akarván a csendes házi életnek, későbbi boldogságának alapját megvetni. Uj csalódások! A gazdasághoz részint nem értett, részint az idők viszontag­ságai semmisítették meg minden terveit - talán a közpálya csillogásai is édesgették. A forradalmi évek alatt ritkán pendűlt meg lantja; ő maga több izben az önkénytesek zászlói alatt jelent meg s csatákban is vett részt. Gazdasága az alatt a sűrűn átvonuló seregek által is sokat szenvedett. Vagyonának csak romjai maradtak meg. Ezeket összeszedve Pestre költö­zött s a világosi katasztropha után állandóan itt tartózkodott, de már csak azért, hogy magának a kiköltözésre egyengesse az utat. Átvevén itt Samu bátyjának vagyoni maradványát is, azon reménynyel, hogy nem sokára meg fogja neki irhatni, hova kövesse, hol alapította meg mindkettőjök számára a régen keresett boldogságot, 1850. őszén végre sikerült kivándorolnia. Elérte Északamerikát, el Javát, el Uj-Budát. - - -

1851. tavaszán Ó-Budán innen egy pesti kórházban múlt ki Kerényi Samu, épen azon perczek­ben, midőn öcscse biztató sorsaira már igen nagy szüksége lett volna; - s 1852. tavaszán találta Uj-Budán túl kora sírját Frigyes, a nélkűl, hogy azt mit keresett, elérhette volna! S a mit egy költeményében önmaga irá, szó szerint betelt rajta:

„Őrűltté lőn - addig harczolának
Lelkében kigyói fájdalmának.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nincs, ki nézze véglángját szemének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szélsüvöltés - a halotti ének.”

*) Nem lehet itt érintetlen hagynom egy épen oly igazságtalan, mint szívtelen és igen gyanús helyről származott bírálatot, mely az akkori szépirodalmi lapok egyike mellett jelent meg, s mely Kerényi felett pálczát törve, tőle minden költői tehetséget megtagadott. Lehet, hogy ez is hatással volt Kerényi fogékony és önmaga feletti kétségbeesésre hajlandó kedélyére.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)