„Mint szerte bolygatott kuszált fenyű,
Midőn tövestől a vihar kitépi.”
1845 tavaszán utam Eperjesen vitt keresztül. Petőfi nehány héttel az előtt vált el a pesti irodalmi körből, hogy a felföldet beutazza; tudtam, hogy Tompa is ama városban tartózkodik, s hogy Kerényi, mint boldog háziúr, éli ott világát. Igen valószínűnek tartám ennél fogva, hogy e költőtársaságot meg fogom lephetni ideiglenes csendéletében. Ohajtásom csak részben teljesűlt. Petőfit már nem találtam ott. Ő, miután több hetet töltött e kedves tanyán s egy ablaka alatt tisztelkedett éji zenének illendő dictióban méltányolta volna fáklyás maga-viseletét, tovább folytatta utját s csak több nap mulva érhettem utól kárpáti vándorlásaiban. De élénk emlékezések pótolták a távollevőt s a fesztelen kedvtöltést, a remények s vágyak korlátlan csapongásait nem volt, a mi megzavarja - hiszen 1845-ben voltunk. A házigazda elárasztá vendégeit szívességével és én egy gondnélkűli, kényelmes élet s egy meleg kedélyű, jó barát emlékeivel távoztam. Ekkor láttam először Kerényit.
Az 1850-ki ősz egy éjszakáján Pesten búcsúpoharakat emelgetett egy baráti kör - nem mind, kik oda tartoztak volna, hanem kiket fennhagyott a sors. A poharazás egy magas fiatal embernek szólott, ki messze utra készűlten űlt közöttünk, erőtetett jó kedvvel iparkodva a beszélgetést magától távol tartani. Évekig nem láttuk egymást, s most összejöttünk, hogy ismét elváljunk. Én egy hosszú, kínos távollét után vergődtem haza, ő épen kezében tartá vándorbotját. Mint két jövő s menő találkozánk utainkon, nem küldve, nem marasztva egymást. Nem emlékeztünk, nem panaszkodtunk, nem voltak biztatásaink; se az örömnek, se a fájdalomnak, se a reménynek itt szóvivője nem akadt; - 1850-ről beszélek. A pohár utolsó csengése elhangzott, kezet szorítánk, s Kerényi a hon véghatárai felé sietett.
1852 nyarán egy tudósítást hozának a hirlapok, mely szerint az óczeánon túli hazában, az új-budai magyar gyarmattól távol, őrjöngési kínok között halt meg egy 30 éves ember, kinek hátrahagyott holmija egy utlevél volt s benne e név: - K e r é n y i F r i g y e s.
Ime rövid hét évnek rohanó lefolyása. S mennyi hasonlót mutathatni fel legujabb időnk történetéből! Megjövend az ideje, midőn ez események több nyugalommal, művésziebb kézzel, nagyobb tanulsággal fognak előadathatni. Állítsuk össze az egyszerü adatokat.
* * *
Kerényi Frigyes, miként legkedvesebb barátjainak egyike, Petőfi Sándor, új-évi gyermek volt, ennél csak egy évvel idősb. Született Eperjesen 1822. január 1-jén. Eredeti családneve Christmann. Atyja tehetős kereskedő, anyja áldott jóságu, művelt lelkű nő vala. Az elsőt oly korán veszté el, hogy nem is ismerheté, anyját már 8-9 éves korában.
„Szülőtől nem jövök
Megáldó csók után -
Fel nem szenteltetém
Könyüs pillantatán.
Nem volt, ki mondaná
Nagy ünnepélyesen:
Ha visszatérsz fiu,
Arczod p i r o s legyen.”
A szép apai vagyon reá és Samu bátyjára szállott, ki csak egy-két évvel volt nálánál idősb. Vagyonuk mérsékelt volt, de akkora mégis, hogy gond nélkűl nézhettek a jövőbe. Az árvák Krayzell András, akkori eperjesi tanár gondnoksága alá kerűltek, s itt képeztetésökre nézve nem lőn elmulasztva semmi, a mit az ottani képzőeszközök nyujtottak. Frigyes mindvégig egyik legkitünőbb növendéke volt az eperjesi evang. collegiumnak. Költői tehetsége itt s igen korán nyilatkozott. Eleinte az akkor annyi előszeretettel kegyelt latin nyelven készíte zengzetes verseket, utóbb, midőn már nem csupán a tanitó kedvéért, hanem önlelke sugallatából is fogá a tollat kezébe, német nyelven írt. A magyar szót ő csak később az iskolában, könyvekből s az életből tanúlta. De számos és jól írt német költeménye közől soha egyet sem bocsátott napvilágra.
Kerényi azon költőink közé tartozik, kiket a kor mozgalmai hozának létre. Épen iskolai pályája végén érték a mindent magukkal ragadott s most már történelmi fontosságra jutott magyarosodási törekvések. Tudjuk, hogy e lelkesedés szinhelyei kiválólag az evangelikusok tanintézetei voltak. Igen természetes okokból. Mert egyik felekezet iskoláinak népessége sem oly vegyes ajku, egyikben sem volt amaz országosan elismert szükség oly szembeszökő, s egyikben sem nevelték a szünetlen, kikerülhetlen surlódások annyira a buzgalmat, mint itt. A magyar, német és szláv vidékek ifjai találkoztak külön rokonérzelmeikben. Felállottak a külön magyar, német és szláv nyelvművelő társulatok (Társaságok), iskolai felügyelés alatt ugyan, de némi önállósággal s látszólag kimenekülve a tanitói gyámság alól, mely többnyire észrevétlen őrködött felettök. E szabadabb szellem kicsapongásokra úgy szólván soha sem fajult, s a nemes verseny folytán, mit felidézett, általában több jót szűlt, mint roszat. Azon betiltó kormányrendelet, mely 1836-ban ezen „társaságokat” érte, inkább külföldi események következményéül tekintendő, s lényegileg azok ügyére befolyással nem is volt. A társaságok néhol megváltoztatták nevöket, néhol azt sem tevék, s háborítlanul folytatták előbbi munkásságokat.
Kerényi eleinte az eperjesi német társaságnak volt kitűnő tagja, utóbb azonban, midőn annyira ment, hogy gondolatait magyar nyelven is szabadon kifejezheté, a magyar társaságnak lett tagjává, sőt utóbb nagyon becsűlt és szeretett jegyzőjévé, ugyanakkor, midőn Lisznyay Kálmán viselé az ottani könyvtárnoki hivatalt. Azok között, kik reá ez időben legnagyobb hatással voltak, különösen említendő az akkor Eperjesen lakott Sárossy Gyula. Feltűntek a közélet élénk mozgalmai; látszott a terjedő, élénkülő irodalom befolyása, a megyék s országgyűlések, nyilvános társulatok szabadabb hatásai, s mindenütt, hova a szem nézett, tenni és javítnivaló, mindenütt alkalom az akaratnak s tehetségnek, küzdtér az erőnek. Maradhatott-e olyan lélek, minő volt a Kerényié, hidegen? lehetett-e félrevonultan bevárnia az álmodott jobb kor elérkeztét?
„És túl a lombon, messze künn
A zugó élet van;
Csak résen át tekintem én
Oly csendes-boldogan.
De hajh! merűlni kell közé,
Mert tettre hí a kor,
S csak az király az életen,
Ki véle egybeforr.”
S ismét:
„A nemzetek nagy tengerén
Hajót indulni látok én,
Bizton, hatalmasan!
- - - - - - - - - - - - - - - -
Egy jobb idő harangja szólt
És népe, mely oly álmos volt,
A munkatérre gyűlt.”
- - - - - - - - - - - - - - - -
„Lelket nekem, hogy zengeném
A szent szövetkezést!”
Kerényi kezébe ragadá a lantot. Azok sorába tartozott, kiknél egy benső sugallat, a szív és ész ellentállhatlan ösztönzése kipótlá, a mit születés által nem nyertek. Őt nem divat, nem majmolás tette magyarrá, hanem komoly benső küzdelem s öntudatos elhatározás. Lemondott a vágyról, le még a kisérletről is, egy más nagyobb irodalom hősei közt szerepelni. Van-e a dologban érdem? s nem önmagában hordja-e az a jutalmat is? nem vitatom. Annyi bizonyos, hogy sok ily önzéstelen, áldozatteljes buzgalmat mindeddig kevés méltánylás ért; gúny, félreértés és rágalom most már elég.
18 éves volt, midőn legelső költeményei megjelentek az Athenaeumban. Az akkori olvasók előtt bizonyosan kedves emlékezetben van még V i d o r E m i l, mely név alatt jelentek meg több évig költeményei, míg 1844 vagy 45-ben családnevének Kerényire változtatását legfelsőbb helyen megnyeré. Vidor Emil neve nem tartozott azok közé, melyek látásánál ellenállhatlan, szenvedélyes olvasási vágy szállja meg az olvasót; de azok közé sem, melyek közönynyel töltnek el s csak azért vannak kinyomtatva, hogy jelűl szolgáljanak a tovább lapozásra. Vidor Emil s még inkább Kerényi feltünése mindig egy régi, próbált hűségű jó barát megjelenése volt, ki nem új és nagy dolgokkal ébreszt érdeket maga iránt, ki gyakran kedvetlen, de ki, mert minden szava szeretet kifolyása, soha sem válik unalmassá, s kiben különösen kételkedni soha sem lehet. - A V i d o r név, úgy látszik, némi jellemző öntudattal volt választva. Követelésekkel az életben soha sem lépett fel, s maga az élet iránti igényei, álmai a jövőről is igen szerények valának. Nem összehasonlítás, csupán a két különböző genre és igény feltüntetése végett szabadjon emlékeztetnem az olvasót Petőfi Dalaim czímű gyönyörű költeményére, melyben önmaga s költői vágyainak mintegy tükrét állítja elő. Annyi erő s akarat mellett, mily büszke követelés! Kerényi kevesebb elragadó erővel, de bizonyosan sok bensőséggel s szeretetreméltósággal mondja, mi A harangszónál jut eszébe:
„Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván, ki ezt dalolta -
Tudja isten, merre van!”
Vidor Emil versei többnyire a pacsirta éles hangu csattogásai valának, egy pacsirtáé, mely az alanti gőzkör nyűgeiből kibontakozva, szabad szárnyon dicséri a tavasz melegítő sugarait s kedve korlátlan csapongásaiban mintegy biztatja, édesgeti azokat, kik a tél dermedtségéből még föl nem ocsúdtak. Sőt még később is ezt írá Petőfihez írt költői levelében:
„Reményeink tavaszt sugárzanak,
Legyünk mi benne zengő madarak:
Pacsirta nép, föld- és éggel rokon,
Keltvén, riasztván ékes hangokon,
A honmező hogy népesűlne fel:
S tegyük örömmel, a mit tenni kell.”
Versei gyakran nem látszottak egyébnek ártatlan játéknál, minden nagy előkészűletek, minden hatás-, tetszésvadaszat nélkül. Egy gyermeket látunk, ki parányi világának képei közé merűlve, egyszerű szalmaszárral kezében, fujja ki szobája ablakán a kertbe szappan-buborékait, - nem törődve azzal, hogy azok elrepűlnek, hova szeme nem kisérheti, vagy hogy azonnal szétpattannak s egy nedves foltnál egyebet hátra nem hagynak. Lelke örűlt a tarka szivárványszíneknek, s ábrándjainak tündérhona megnyilott előtte.
„A dalvilág boldog világ:
És népe oly szelid!
Itt bizton elteszem magam,
Ha van, mi háborit.
Kis lombos nyári sátor az,
Hol nincs forró sugár,
Hol fel s alá a képzelet,
Mint házi lányka jár.”
Vidor Emil költeményei nem valának egy nyílt aknának napvilágra bontott, ragyogó kincsei; azok többnyire nem voltak egyebek egy véletlenűl feltakart, felvetődött érczerecske csillogásánál, miből azonban a műértő szem világosan sejtheté, hogy az dús réteghez szolgál utmutatóul.
S miért van mégis, hogy későbben is, midőn Vidor Emil már Kerényivé változott át, midőn az élet komolyabb hangok pendítésére tanítá, midőn benne a költői geniuszt elismerték, költőtársai pedig nem csupán a barátság rokonszenvénél fogva, érezék, miért van, hogy róla s költészetéről általában, a föntebbi hasonlatok nagy részben mai napig állanak? Miért az, hogy azon sokszor mély kedély és valóban költői hangulat nem hatott úgy, nem ragadta úgy a szíveket, nem juttatta őt oly népszerűségre, mint ezt kortársai között többeknél tapasztaltuk? Véleményem szerint - nem tekintve saját csöndesebb, reflectaló genrejét - azért, mivel azon eszközök, mik a keblében rejlő kincsek kiaknázására szükségesek lettek volna, nem voltak birtokában, sőt merem állítani, hogy azok bírhatására nézve legyőzhetlen akadályok állotttak utjában. Értem a nyelv hatalmát.
Hazánk egyik határszéli megyéjében születve, Kerényi közös balsorsában részesűlt azon ezer meg ezer hazánkfiának, kik évek multán alig képesek meghatározni, mi volt valódilag anyai nyelvök. Vidékök vegyes ajku népsége között egyszerre két-három nyelv beszélése közben nevekednek, az iskolákban s életben ismét új nyelvek birtokába jutnak, a nélkűl, hogy csak egygyel is gyökeresen tudnának elbánni. Az irói pályán azután az ilyennek, bárminő tehetség mellett s bármi nyelven, csak igen ritkán jut a szerencse, jelentékenyebb szerepet viselni; költő pedig, költő, ki az érzelem minden mozzanatát, az eszme minden árnyalatát híven vissza tudja adni, soha vagy szerfölött ritkán válik belőlök.
Kerényi mindazáltal emberűl megküzdött a nehézségekkel és sikerűlt helyet kivívnia a magyar Parnasson, de épen azért, s minél tovább haladt higgadtságban s feladatának kiismérésében, annál nagyobb mértékben érzé a béklyót, mely lelkét fogva tartja. Érzé, hogy a szó, mely feljött ajkain, nem hű viszhangja azon érzelemnek, mely keblében fakadt; hogy a szikrának nem azon lángja, mely gyújtson s tovább terjedjen, - érzé pedig ezt annál inkább, mennyivel inkább kifejlődött a magyar költészet önálló jelleme, s minél inkább vonúltak háttérbe a külföld utánzásában kifáradt átmeneti korszak halvány alakjai, kiket Vidor Emil már első föllépése alkalmával is kétségtelenűl túlszárnyalt.
De feltűnt az újabb iskola, melylyel ő karon fogva járt ugyan, de melytől minden pillanatban tarthatott, hogy elhagyja. Ennek példátlan hatásán világosan látta, mi addig puszta sejtelemképen élt benne, hogy a forma sajátsága, a kifejezés és fordulatok eredetisége, s azon bizonyos magyar zamat, a nyelv geniusának azon felfogása, mit ő hiában keresett, emelheti csak szárnyra a gondolatokat. Vörösmarty műveit régóta tanúlmányozta, Petőfivel, Tompával s másokkal szoros viszonyban élt, ezeknek tősgyökeres magyarsága nem volt hatás nélkül műveire s haladása mind eszme, mind forma tekintetében tagadhatlan volt. Mindazáltal elkedvetlenedése fokról-fokra növekedett. Reményét elveszté s nem tudá többé megtalálni. Szerelmében szerencsétlen volt. Kétkedni kezde önmagában, kétkedni az életben, mely egymásután tárta előtte csalképeit s vetkezteté ki álmait, kétkedni a magyar jövője felől is, - s az irányfonalat többé hiába kereste.*
„Veszendő hang itt minden zengemény
Kit önszivének föl nem kelt verése,
Polgárerényre föl nem keltem én:
Veszendő hang itt minden zengemény.”
---
„Tudni, hogy most tiszta szemmel
A jövőbe látok:
Másnak üdv az, - a magyarnak,
A magyarnak átok!”
---
„Mért hozta, lelkemet zilálni szét,
A kétkedés csapongó vesszejét?
Mért jő az élet a komoly valónak
Izmos kezével rázni ágait?
Hogy róla minden, minden elszakadjon,
Mi földi szárnyon égbe vitt?”
---
„Az élet zúg, énekre nem figyelnek!
Magyar dalostól a szerencse fut,
Szép gyöngyeért az összetört kebelnek,
Nem fognak adni szívet s koszorút!
Mióta dal fogamzik kebelemben,
E rémes szó minduntalan kisér,
És metsző hangon egyre gunyol engem:
Virágtalan lomb a sötét babér!” stb.
---
„Szent képzelet, vedd vissza, a mit adtál,
Pár egyszerű dal volt egész kegyelmed:
És add meg azt, mit érte elragadtál!
Kedvelt fiu tenálad ugy sem voltam,
S talán miként sok jobb is e hazában,
A néma légnek hasztalan daloltam.”
Miután két izben gyűjté össze elszórt költeményeit (Költemények, irta Kerényi Frigyes (Vidor Emil) Pest, 1844; és: Ujabb költemények, irta Kerényi Frigyes, Pest, 1846.), feltűnőleg ritkán szólalt meg. Közelebb barátai biztatására is ritkában fogott tollhoz s ezt is sokszor inkább csak azoknak, mint magának kedvéért. Petőfi s Tompa iránti, kölcsönös őszinte becsűlésen alapúlt gyöngéd viszonyát tanúsítják e költőinknek egyes költeményei s hogy Kerényi méltó szellemrokonuk volt, megmutatá azon eperjesi költői verseny is, melynek eredménye a három költő külön műveiben olvasható (lásd: Kerényi, Petőfi, Tompa költeményei között: Az erdei lak), költői verseny, s hol Kerényi, most már általános elismerés szerint, igen dicséretesen állott meg társai mellett.
Tanúlmányra, készűltségre, olvasottságra nézve felűlmulá sok írótársát s széles nyelvismereténél fogva nálunk ritka classicai és aestheticai képzettséggel birt. S bizton hiszem, hogy ha az idők és körűlmények vas karja közbe nem nyul, s ha neki megengedi a sors igazi hivatása és tehetsége felől tisztába jőnie, bő tanulmányainak, és szünetlen figyelmes buvárkodásainak, mind ő maga, mind az, kit oly forrón szeretett, nemzete, csak ezután szedhette volna gyümölcsét. Izlést, csínt és tisztaságot költeményeitől soha senki el nem tagadott. Most azon igen nagy számu magyar közé kell soroznunk, kiket nem a bevégzett életpálya hantja alá, hanem reményeink sírjába temettünk.
* * *
Hátra van befejeznem az életrajzi adatokat. Kerényi egész erejével igyekezett ismét öszhangot teremteni lelke felzavart hangjaiból, helyreállítani lelke nyugalmát s a szerinte eltévesztett életirány helyébe ujat tűzni maga elé. Megvannak ennek nyomai költeményeiben is, hol a fölmerűlő kétkedés sohasem végződik gyáva csüggedésben, hanem mindig talál még egy biztató mentő horgonyt, melytől szabadítást igér magának. - 1846-ban, leginkább elszóródás végett egy nagyobb utra szánta el magát, bejárta Németországot, Angliát. Visszatérve meggyökerezett benne a szándék, hogy életének gyakorlati irányt adand. Fiatal volt s képessége, tanulékonysága nagy. E czélból pénzzé tevé összes eperjesi vagyonát s 1847. Abaujban egy nagyobb birtokrészt vett bérbe, itt akarván a csendes házi életnek, későbbi boldogságának alapját megvetni. Uj csalódások! A gazdasághoz részint nem értett, részint az idők viszontagságai semmisítették meg minden terveit - talán a közpálya csillogásai is édesgették. A forradalmi évek alatt ritkán pendűlt meg lantja; ő maga több izben az önkénytesek zászlói alatt jelent meg s csatákban is vett részt. Gazdasága az alatt a sűrűn átvonuló seregek által is sokat szenvedett. Vagyonának csak romjai maradtak meg. Ezeket összeszedve Pestre költözött s a világosi katasztropha után állandóan itt tartózkodott, de már csak azért, hogy magának a kiköltözésre egyengesse az utat. Átvevén itt Samu bátyjának vagyoni maradványát is, azon reménynyel, hogy nem sokára meg fogja neki irhatni, hova kövesse, hol alapította meg mindkettőjök számára a régen keresett boldogságot, 1850. őszén végre sikerült kivándorolnia. Elérte Északamerikát, el Javát, el Uj-Budát. - - -
1851. tavaszán Ó-Budán innen egy pesti kórházban múlt ki Kerényi Samu, épen azon perczekben, midőn öcscse biztató sorsaira már igen nagy szüksége lett volna; - s 1852. tavaszán találta Uj-Budán túl kora sírját Frigyes, a nélkűl, hogy azt mit keresett, elérhette volna! S a mit egy költeményében önmaga irá, szó szerint betelt rajta:
„Őrűltté lőn - addig harczolának
Lelkében kigyói fájdalmának.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nincs, ki nézze véglángját szemének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szélsüvöltés - a halotti ének.”
*) Nem lehet itt érintetlen hagynom egy épen oly igazságtalan, mint szívtelen és igen gyanús helyről származott bírálatot, mely az akkori szépirodalmi lapok egyike mellett jelent meg, s mely Kerényi felett pálczát törve, tőle minden költői tehetséget megtagadott. Lehet, hogy ez is hatással volt Kerényi fogékony és önmaga feletti kétségbeesésre hajlandó kedélyére.
(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)
