 |
| Szigligeti Ede 1814-1878 |
Szigligeti „Trónkereső”-je
Tragédia-irodalmunk ezen jelentékeny alkotását 1868-ban, tehát éppen tíz évvel Szigligeti halála előtt, az akadémia a Karácsonyi-pályadíjjal megjutalmazta s megjelenésekor a kritika, bár sokféle kifogásolni valót talált rajta egészben véve elismerte, hogy számottevő költői mű; sőt Gyulai Pál a Budapesti Szemlében (1873.) határozottan kijelentette, hogy Szigligeti összes tragédiái között a legjobb s évtizedek óta a legsikerültebb tragédia irodalmunkban.
Tárgyát, mint a legtöbb magyar tragédiát, a magyar történelem, s éppen az előttünk nem rokonszenves politikai kalandor, Borics élete (1113-1155) szolgáltatja, akinek trónkövetelése betörései és ellenségeinkkel való szövetkezései által hazánkra hosszú időkön át súlyos csapásként nehezedett.
Természetesen Szigligeti a Trónkeresőben Borics életének csak főbb mozzanatait dolgozza fel; törvénytelen származását, a magyarok elégedetlenségét, az aradi vérnapot, a Sajó melletti táborozást Sámson merényletével, Borics cselszövéseit, VII. Lajos táborában való kalandját s anyja halálát a kievi kolostorban, melyeket költött részletek által egészít ki, aminő p. o. Borics szövetsége a kunokkal. Általában mondhatni, hogy Szigligeti a történelmi igazságot tiszteletben tartja s csak ott tér el tőle, hol a művészi cél szükségképp megkívánja, mint a befejezésben, ahol Boricsot a kunok által öleti meg, noha Borics 1155-ben Belgrád közelében esett el a görögök élén a magyarok ellen vívott csatában. Szigligetinek drámaírói erejéről tanúskodik, hogy a több, mint két évtizedre terjedő támadásokat és harcokat a tragédia öt felvonásában sikerült, tömör és egységes képben foglalta össze; valamint hogy a történet ellenszenves Boricsát rokonszenves tragikai hőssé alakította át. Az ő hősének lelkében nemes uralkodói erények, a jog és igazság feltétlen tisztelete lakoznak. Nemtelen bosszúállóvá később csak a körülmények teszik. Szigligeti Boricsot úgy rajzolja, mit aki meg van győződve arról, hogy törekvéseinek jogos alapjuk van s az egész tragédia kulcsát adja kezünkbe a Boricsra vonatkozó jeligével: „Hitte, hogy joga van”. Borics Szigligetinél a vélt jog tragikai hőse; ezt igazolja a darab egész cselekménye.
Az első felvonás egy lengyel apácaklastrom kihallgató termében történik. Charitas Angelika előtt megindító szavakban rajzolja Predszlavának, kit most Dolorosának neveznek, keserveit és történetét. E jelenet arra szolgál, hogy tájékoztasson bennünket a darab két fő alakjának, Predszlavának és Boricsnak jelenlegi helyzetével s amennyire a klastromban ismerik, előbbi történetével. A klastromban Predszlavát a neki felrótt bűnben ártatlannak hiszik, kit rágalmak által s jogtalanul elűztek a magyar trónról. Az a tudat mégis, hogy könnyelműsége által fia trónját eljátszotta, elvette lelke nyugalmát, s az sem nyugtatja meg, hogy fia Halicsnak, egy boldog kis országnak fejdelme s Boleszló lengyel királynak veje. Predszlava zárdába temetkezvén, folyton a feszület előtt térdel és siralmak közt tölti napjait.
Mi az oka e nagy siralomnak? Az ártatlanság semmi esetre sem. Elmondja nekünk maga Predszlava következő monológjában, mely a cselekménynek alapmotívumait rejti magában. Mert Predszlava nem ártatlan, mint Charitas hiszi, hanem nagy bűnös, kit méltán sújt nagy büntetés. Érzi, hogy számára nincs irgalom; még az ima is hazugsággá válik ajkain. Ő abban a felfogásában nevelte Boricsot, hogy ő ártatlan, s íme, most nincs ereje megvallani, hogy ez hazugság; mert mindent képes elviselni, csak azt nem, hogy fia előtt kelljen pirulnia. Ebből az újabb vétekből születik Borics tragédiája: hazugság, hogy ő ártatlan; hazugság, hogy Borics Kálmán király fia; hazugság, hogy Boricsnak joga van a magyar trónra. E nem ismert csaláson és ámításon alapul Borics élete, helyzete, mindene. Addig, amíg Borics próbára nincs téve, baj nem származhatik belőle; de mi lesz, ha eljő az alkalom érvényesíteni a vélt jogot?
Az alkalom pedig közelget. Megjelenik Judit, Borics neje, s magával hozza Rózsát, a száműzött Bodomér kun fejedelem leányát, kiknek szavaiból és magaviseletéből két újabb szenvedéllyel ismerkedünk meg, melyek Borics sorsára befolyással vannak. Az egyik Judit féltékenysége Rózsára, a saskörmű galambra, kiben Borics iránt szerelem ébredez; a másik Judit nagyravágyása, melynek felébresztője a hír, hogy a magyarok elégedetlenek királyukkal, annak önkényes uralmával, úgy, hogy ha Borics némi haddal Magyarországba vonulna, könnyen övé lenne a magyar trón, melynek a „jogos királya” úgyis csak ő és senki más. A nagyravágyás hangjaira az anya lelkiismerete megretten, érzi a veszedelmet:
Oh Isten, e vészt háritsd el mi tőlünk!
S Juditot nagyravágyással vádolja, mely útjában áll fia boldogságának. Judit hiába tagadja, kitör belőle:
… Fáj s bosszant is, ha elgondolom,
Hogy a bitorlás győz a jog felett.
Fáj, hogy fiad, ki oly jó és nemes,
Bátor, vitéz, bölcs: a kit Isten és
A jótevő természet úgy megáldott;
Ki boldogitna egy egész világot,
E talpalatnyi földre van szoritva;
Halicsra, e parányi tartományra,
Melynek fejedelmi széke a magyar
Királyi trónhoz képest csak fonószék.
Azért Judit állítja is, hogy Borics
Nyugodni nem fog, míg igaz jogát
Nem vivta ki.
Judit eddig nem ismert nagyravágyása a veszély sejtelmével tölti be az anya szívét. Helyesen látja, hogy fiának boldogtalansága főként a nagyravágyásból eredhet. Érzi közeledni a veszélyt, mely eddig pihent.
Oh, látom a mi jő és rettegek!
Az anya és feleség ily hangulatában toppan be Borics, ki barátaival a kolostor környékén vadász s első dolga szeretett anyját meglátogatni. „Fiam, boldog vagy-e?” kérdi Predszlava az üdvözlés első pillanatai után; mert az anya, aki eljátszotta fia koronáját, legalább boldognak akarja látni. Borics szavaira megnyugszik; mert Boris boldognak érzi magát, azzá teszi őt neje és gyermeke, népének boldogsága és az, hogy már megtanulta tűrni sorsát, annál inkább, mert – s itt titkolt keserűség rezeg ki szavaiból – Magyarország úgy is büntetve van a pártoskodás és zsarnok uralom által. De azért nem utasítja el magától a vágyat, hogy a magyar trónra ülhessen; titkon ott alszik szívében; Borics azonban nem magáért, hanem azért vágy a trónra, hogy elégtételt szerezzen anyja becsületének.
Oh, jó anyám, ha én e trónra vágyom,
Az csak azért van, hogy jobbomra ülj,
S kik élnek a rágalmazók közül,
Porig hajolva, megimádjanak.
Ámde Predszlava titkolt s mélyen érzett bűnössége tudatában nem kíván elégtételt, ő már halott, ő megbocsátott; azért
Ne menj közéjük, hogy ha még szeretsz;
Pártokra tépett ország az, fiam,
s én érzem, ott a balsors vár reád.
Borics megnyugtatja anyját, hogy rá sem gondol a magyar trónra; pedig ha kedvező alkalom kínálkozik, meg fogja ragadni az alkalmat. Ez nem soká késik. Borics ipával, Boleszlóval jönnek az elégedetlen magyarok. Predszlava leeresztett fátyollal fogadja őket, kiknek szószólójuk előbb Sámson, később az ősz Tordai.
A tüzesvérű Sámson Boricsban egyszerre felismeri a „királyi felséget”, különben oly dühös, hogy jövetelük célját nem képes elmondani. Vérben látja az egész világot s elfullad dühös haragjában, mire az ősz Tordai veszi át tőle a szót. Kifejti menekülésük okát: az aradi gyűlés történetét, az ott szenvedett méltatlanságokat, jogfosztást, a bosszúálló királynét és a vérengzést; míg magokat a legkedvezőbb színben tünteti föl, kik elnyomták keblükben a szenvedett sérelmeket, orvosolni akartak a bajokat és szóba hozni a lengyel szövetséget. Hogy a szónoklat hatása nagyobb legyen, részletezi a vérengzést, az üldözést és menekülést.
Eddigelé Tordai csaknem megszakítás nélkül beszélt. Alig töri meg egy-egy buzdít szó, egy kérdés, vagy méltatlankodó szózat. De aztán jönnek a szörnyülködés felkiáltásai: emlegetik a bosszút. Csak Predszlava nem osztozik az általános felháborodásban; mivel gonoszat sejt, csendesen mondja magában: „Vérengző királyné jobb nekik!”
Mindezek nem maradhatnak hatás nélkül a nemes szívű Boricsra. A haza forrong, mondja Tordai, Boricsnak csak be kell vonulnia, hogy elfoglalhassa a trónt. S most megindul a biztatás mindenfelől. Ő a jogos uralkodó, Béla csak bitorló. Az erőszakosságok bosszúért kiáltanak. A lengyelek, Boleszláv s a kunok segítséget ígérnek. Egyik buzdítás és lelkes nyilatkozat a másikat éri, mire az alapjában nemes jellemű Borics is megszólal s hajlandónak nyilatkozik a menekültek élére állani. Őt legjobban az ország sanyarú, zsarnoki helyzete hatja meg és mint szabadító akar megjelenni Magyarországban; különben, ha visszautasítaná az ajánlatot, maga igazolná anyja bűnösségét s törvénytelen származását, aminek pedig még látszatát sem akarja.
Végezve van: a trónt elfoglalom.
Az általánosan felhangzó üdvriadalban Predszlava vészkiáltása hangzik: Megállj, fiam! Az ő lelkének összes sebei fel vannak szaggatva; még senki sem látja, de ő érzi hogy itt kezdődik el halálos küzdelme, kínos vergődése. Az erény és ártatlanság küzd az anyai szeretettel, a félelemmel, a gonosz sejtelmével. Ha Predszlavának elég ereje volna fia boldogságáért magát feláldozni, Borics nem menne Magyarországba s az egész tragikus történetből nem lenne semmi. De nincs elég ereje hozzá, sőt Borics a menekülteket hódolatra hívja fel anyja – a királyné iránt. „Légy üdvözölve, fölséges királyné4” hangzik a hódolat; de mily gúny és kín Predszlava lelkének! Még ez sem elég; erőtlensége odáig viszi, hogy fia vállalatát melynek hazug alapján ő ismeri legjobban, meg kell áldania. Ereje elhagyja, lerogy s arcát eltakarva, keservesen zokog. A búcsú jelenetei után végződik az első felvonás.
Idáig tart a cselekvény expositiója. Szigligeti már itt láttatja mindazon szenvedélyeket, melyek mint ütköző erők, egymást segítve vagy rontva, fogják mozgatni a tragédia cselekményét; az elemi erők: Predszlavának nagy szeretete fia iránt erőtlenségével párosulva, Judit féltékenysége és nagyravágyása, Rózsa ébredő szerelme és Borics nemes szenvedélye vélt joga alapján. Mindezek előre vetik árnyékukat Borics gyászos sorsára. Az alkalom, amely ezen erőket mozgásba hozza, s nekik táplálékot ad, a magyar menekültek fellépése, mely Boricsot boldog öntudatlanságából kiragadja hogy kinyújtsa kezét Magyarország koronájáért.
A harmadik felvonás cselekménye a Sajó partján, Borics táborában foly le, mellyel szemközt, a Sajó másik partján a magyar sereg táboroz. Töredékes jelenetek indítják meg a cselekvényt, melyekből megismerjük Rózsa szerelmét Borics iránt, a Borics táborában uralkodó hangulatot, terveket, egy szóval az új helyzetet, melyben a tragédia hősét találjuk. A helyzet Boricsra nem nagyon biztató; rossz kilátásai vannak, mert a magyarok nem csatlakoztak hozzájuk. Ez a csalódás lehangoltságot szül a seregben, melynek kifejezést a lengyelek adnak. Eközben fellépnek a menekült magyarok, vitázva Boricscsal, amiért ez a magyar küldöttséget fogadni hajlandó; Borics azt hiszi, hogy neki meg kell győzni a magyarokat törekvéseinek jogosságáról, ellenben a magyarok félnek a találkozástól. A is kedvezőtlen jel, hogy Borics egyik párthíve, Sámson reménytelen hitében a magyar táborba lopózik s gyilkos merényletet követ el Béla ellen. A nemes lelkű Borics az alávalóság hallatára megdöbben s kívánja, hogy ne legyen sikere. Ekkor lép fel a magyar követség s vele megindul a második felvonásnak, a cselekvény emelkedésének nagy jelenete.
E nagy jelenet az első felvonásbelihez sokban hasonlatos. Tulajdonképp nem drámai megindulások kifejezések hanem hazafias szónoklat, mely bizonyít, cáfol, tanúvallomást mérlegel, egyszóval meggyőzni s megindítani törekszik s célt is ér. Azonban drámai mozgalomban elég gazdag s a cselekmény haladására, a jellemek fejlődésére lényeges befolyást gyakorol. Ellentétes vonásként köztük az emelhető ki, hogy míg az első felvonásban Borics felmagasztalva áll előttünk s a menekülte, az üldözött igazság s méltányosság képviselői: itt Borics teljesen meg van alázva s a menekültek mint alattomos összeesküvők, szószegő és becsületvesztett egyének vannak bemutatva.
A menekültek fellépése színpadias.
A csolnakból csak a nádor száll ki, társai nem, s ő sem közeledik Boricshoz, mert nem tudja: nem vár-e rá és társaira orgyilok? Hiába hivatkozik Borics esküjére, hogy a követek szabadon jöhetnek, a magyarok csak a lengyelek biztatására szállnak ki. Ez első sértő csapás után gyorsan következnek a többiek. Borics mintha kínpadra volna feszítve, a menekültek is teljesen meg vannak szégyenítve. Borics táborozását jogával okolja meg. Büszkén hivatkozik rá, mint aki biztos a maga igazáról. De képzelt jogának magaslatáról a nádor mihamarabb leszállítja, mert Borics nem Kálmán fia s az ő megkoronázása a büszke magyar nemzet becsületének lealjasítása volna. Borics még sohasem hallotta ily ridegen szemébe mondani a valóságot; szégyen és düh fogja el lelkét s a nádort a sértésért küzdelemre hívja. Hasztalan! Ugyanazt fogja neki mondani más száz és ezer. Hasztalan mondják ott is, hogy e vád meg van cáfolva: a nádor felmutatja az okiratot Predszlava elítéltetéséről, aláírva azok által is, kik most Borics mellett ütnek pártot. Ez ellen szava senkinek sem lehet.
Borics szerepe ezzel a nagy jelenetben véget ért. Összetört lélekkel visszavonul s a hátralevő jelenetben egy szóval sem vesz részt. Helyette a pártütők alakja lép elő, akik Boricsot becsalták az országba. Csakhogy Borics szenvedései azért nem érnek véget, mert a további vitának is az ő sorsa az alapja s mikor a pártütők tetteiről beszélnek, tulajdonképp őróla foly a szó.
A nádor aztán vitázva a pártütőkkel, bebizonyítja róluk, hogy álnok, hamislelkű bírók; hogy az aradi gyűlés csak büntetés volt sok és szörnyű vétkeikért, melyeket a nádor felsorol. Bár a pártütők mindezt rágalomnak nevezik, a lengyelek restellik az ügyet, melyet védni készültek s tájékozatlanságukkal mentik magukat. Végül a nádor hozzájuk fordul, hogy eltántorítsa őket Boricstól s hivatkozva a lengyel magyar barátságra, kijelenti, hogy Borics a magyar trónra sohasem fog ülni. Ekkor a követség eltávozik.
A nádor szavait borulás, kétségbeesés követi. A lengyelek Boricsot odahagyják. Szívébe meghasonlás szállott, s idő kell hozzá, hogy a visszafojtott fájdalom, düh és kétségbeesés kitörjenek belőle.
S most hatásos drámai jelenet következik. Bodomér előtt kitárja szívét: égető sebet ütött rajta a meggyaláztatás. Gyűlöletében átkozza sorsát, mely kiragadta csendes boldogságából, hogy oly gyalázat érje, melyet csak vér moshat le. Izgatottsága oly nagy, hogy szeme előtt rémalakok jelennek meg.
Árnyak jelennek meg szemem előtt,
Irtóztató, fertelmes, undok arczok;
Ott egy király jön, folt van koronáján,
S villámszemekkel fattyunak nevez;
S anyámnak árnya sűrű fátyolába
Rejtné az arczát; rémülten tekint rám,
És fut előlem…
Magához térve, újabb harc keletkezik szívében. Higgyen-e a rágalomnak? A kételkedés tőre lelkébe van ütve s a küszködésből egyszerre kiválik a gondolat: ha anyja bűnös, akkor átkot érdemel; de ha ártatlan, akkor ő egész életét a bosszúnak szenteli.
Oh, mert ha nem csak rágalom vala,
Anyámra szörnyü átkot mondanék:
S ha rágalom volt, legszörnyübb boszu
Vezetne át egy hosszu életen
Szegény anyámért; s a vérengzésért,
Átkozva lenne még emlékem is.
Borics előtt tehát az a feladat áll: kideríteni születése titkát; bűnös-e anyja, vagy nem, mert további küzdelmének jogosultsága ettől függ.
A cselekvény eme második fordulópontja visszavezet bennünket a lengyel klastromba, honnan a cselekvény kiindult. A harmadik felvonás csupa drámai mozgalom; drámaibb mindegyiknél; benne a bűnbánat és szülői szeretet, a hitvesi szerelem, féltékenység és nagyravágyás, a hitében összetört s újra éledő lélek vívódásai megannyi megindító jelenetben folynak le szemeink előtt. Szigligeti retorizmusát itt a szenvedély és megindulás igazi hangja váltja fel.
A felvonás mélyen megható jelenettel kezdődik. Predszlava érzi közelgő halálát, s nehogy bűnterhelt lélekkel haljon meg, meggyónja bűneit Seraphinusnak. Fel van immár oldva bűnei alól, istennel kibékült, de nyugodtan meghalni mégsem tud, mert bűne meg van bocsátva, azonban jóvátéve nincs. Mióta Borics elment koronát keresni, rémlátásai vannak; látja a rablott koronát, melyről vér csurog alá. Segíts! Tanácsolj! Könyörög Seraphinusnak, de inkább eltűrné a kínszenvedést, semhogy fiának bűnét bevallja. Már-már győzedelmeskedik hiúsága és álszégyenérzete, mikor Seraphnus figyelmeztető szavaira térdre esve rebegi: Jóváteszem! S Seraphinus megáldja, megvigasztalja s eltávozik. Ekkor Predszlava előveszi vallomását, melyet ia számára lepecsételt iratba még akkor foglalt, mikor az Magyarországba elindult, de átadni nem volt bátorsága. A még egyszer feltámadó ellenállás jegyzése után zokogva fogadja Juditot. A siralom könnyei közt adja át neki az iratot, hogy azt vigye fia után, mint az ő végbúcsúját. A kézbesítést szívére köti.
Ugy adjon isten üdvöt te neked,
A mint betöltöd végkivánatát
A hadoklónak…
Föltételt is köt hozzá:
Add át fiamnak…
- - - - -
Őrizd meg gonddal, hogy ha szereted
És fel ne törd, ha üdvözülni vágysz.
Predszlava e föltételt azért köti ki, mert ismeri Judit nagyravágyását és fiának nagylelkűségét; az ő összes vívódásai lelki küzdelmei füstbe mennének, ha óhajtása nem teljesülne. S midőn Judit csodálkozik, hogy neki, a feleségnek az irat tartalmát ismerni nem szabad, rémülettel követeli Judit esküjét.
Esküdj meg, most már esküdet kivánom,
S én esküdet siromba elviszem.
Az esküre azonban nincs idő, mert Charitas hírül hozza, hogy Borics hada a csatában elveszett, minek hallatára Predszlava elájul s szobájába viszik. Judit magára maradva, tűnődik a történeteken: reméli, hogy férje megmenekült és új harcot kezd; a levélről pedig megsejti hogy az Predszlava bűnvallomása. A jövendő cselekvények fejlődése e szerint Judit kezében van, tőle függ: folytassa-e Borics a harcot, vagy megsemmisüljön. A fordult gyorsan következik.
Predszlava haláltusája közben hírnök jő; tőle tudja meg Judit Borics megsebesülését, Bodomér és Rózsa által való megmentését, bujdosását és közel hazatérését. Rózsa nevének hallatára feledi Predszlava haldoklását, Borics sebeit, csak Rózsa szerelmét s feláldozását látja s őrült féltékenység fogja el szívét.
E pillanattól kezdve az egész történet haladásában Judit féltékenysége lép előtérbe s dönti el annak irányát, Borics sorsát. Hatalma annál nagyobb, mert Borics semmi hűtlenséget el nem követve, igaz szeretetében nem veszi észre sem Judit féltékenységét, sem Rózsa szerelmét, s ezáltal oly lépéseket is tesz, melyek igazolni látszanak felesége gyanúját. A feltámadó féltékenység bosszút kíván, melynek fegyvere Predszlava bűnvallomása; de előbb bizonyosat kell tudnia, s amint megbizonyosodik, ahhoz képest fog cselekedni.
S ha a gyanú eloszlik, s hű maradt -
Ah hogyha hü, nem tudj meg soha;
Megmentem a szégyentől, s örömest
Veszem magamra még a bün sulyát is,
Hogy megkiméljem őt fájdalmitól
S midőn így szinte fogadalmat tesz, lép be a sebesült Borics. Férj és nő némán ölelkeznek össze. Borics reményt vesztetten, a meggyalázás égő fájdalmával szívében jön, Judit pedig sötét féltékenységgel fogadja. Borics lelke csak egy gondolaton csüng. Alig-alig felel a szemrehányásokra, sem a rosszul leplezett féltékenység nyilatkozásait nem veszi észre, csak anyját akarja látni, vele akar beszélni, meg megtudja, volt-e joguk a magyaroknak őt lábbal tapodni. Érzi, hogy e kérdés körül fordul meg élete. Ha anyja ártatlan, senki joga van a magyar trónra, iszonyú bosszút fog állani a magyarokon.
Oh, e boszuhoz hogy ha van jogom,
Irtóztató lesz! Rájok zuditom
Kelet, nyugat, észak, dél harczosit;
Minden boszus, irigy, gyülölködő
Szomszédot. Irtó háborút viszek!
Nem lesz előttem semmi kegyelet:
Égő faluk hirdessék jöttömet,
Vér s pusztulás jelölje nyomdokim.
E gonosz szenvedélyek mellett azonban élnek még benne tiszteletre méltók is. Ha anyja nem ártatlan,
Akkor nem büntetés nem is bosszu,
Akkor gonoszság tetteim rugója;
Akkor bitorlok mindent: a nevet,
A trón jogát: akkor rabló vagyok.
Mert hazugság multam és jövőm,
Létem alapja bünre van lerakva,
És bün mindaz, a mi rája épült.
Akkor csalárd bitorlás még az is,
Hogy téged, oh nőm, fejdelem leánya,
Hozzám adának – egy ily semmihez!
Mindenáron anyjával akar beszélni, s midőn már indulni készül, megcsendül a halálharang s jelentik, hogy Predszlava kiszenvedett. Most elérkezett Judit ideje is a döntésre; ő meggyőződvén Borics hűségéről, az irat sejtett tartalmával ellenkezőleg azzal csalja meg Boricsot, hogy anyja szavai szerint a trón őt illeti s ezzel megnyitotta Boricsban a nemtelen bosszúállás zsilipjeit. Megbosszulom emlékét anyámnak! Mondja vad dühvel, mire térdre roskadnak s imádkoznak a boldogtalan Predszlava lelkéért, ki oly végzetes örökséget hagyott gyermekére.
Az események kifejtésében itt a költő nagyot lép s Predszlava halála után (1139.) történő eseményeket, mint céljára nézve szükségteleneket, kihagyja s VII. Lajos keresztes táborába vezet bennünket (1147.). Borics megerősödve joga hitében s vad bosszúval telve el anyja meggyaláztatása miatt, folytatja a küzdelmet, nem látva, hogy feje fölött lebeg Damokles kardja, anyjának vallomása a féltékeny Judit kezeiben. Csak egy félreértés s ő meg van semmisítve.
A lefolyt idő különben nem folyt el küzdelem nélkül. Borics fogadalmát beváltotta. Iszonyú harcokat indított hazája ellen, de hadakozásai mindig sikertelenek voltak, mert csatát csata után vesztett, s míg a nagyobb országot kereste, a magáét, a kis Halicsot is elvesztette. Egyetlen birtoka a kard s a bosszú erélye. Azért folytatja a küzdelmet. Most is bujdokolva a országban, összeesküvést forralt s ő maga – feleségét klastromban hagyva – a keresztes jelvény álarca alatt tartózkodik Lajos táborában. Ugyanott tartózkodik Bodomér is, kinek sorsában változás esett, amennyiben atyja meghalt, s most ő mint valóságos fejedelem tér haza a trónt elfoglalni. Vele van Rózsa is és titkon szenved a Borics iránti szerelme miatt. Az atya éppen Rózsa boldogtalanságáról beszél,mikor Borics betoppan közéjük, hogy búcsút vegyen jótevőitől, azonban Rózsa ajánlatára Bodomérral kész szövetséget kötni Magyarország elfoglalására. Rózsa titkolt szerelmes ezáltal Boricsot új erőhöz juttatná; s midőn éppen kijelenti, hogy minden feltételt megad, belép a sátorba Judit, aki féltékenysége által üldöztetve nyomról-nyomra követte férje lépteit egész Bodomér sátoráig. Láttára Borics lelke öröm és rémület közt hánykódik, mert „vállalatában elzsibbasztja bátorságát, s ha rosszul üt ki megnehezíti a menekülést.” S valóban, Judit jelenléte veszedelmet hoz rá, mert a magyarok meg Judit nyomában haladva találnak rá Boricska Bodomér sátorában Már-már megrohanják, hogy elfogják, mikor megjelenik Lajos király s Boricsot a nádor követelései ellenére védelme alá veszi, s hogy igazságosan ítélhessen, mindkét felet kész kihallgatni.
Eközben a magára maradt két nő nehéz tusát vív egymással; a hitves és a kun leány szerelme itt ütközik először össze. Halálos gyűlölettel állnak egymással szemben, s Judit kimondja a nehéz szót hogy ha Boricsot elveszti, Rózsát meg fogja ölni, mire eltávozik férje után.
Szavai azonban Rózsa szívében, ki Boricsot reménytelenül szerette, feltámasztja a vágyat, hogy Borics viszontszerelmét megnyerje.
Most már kivivom a szivnek jogát,
S te halsz meg hogy ha utban állni mersz!
Fölötte most is hóhér bárdja van:
Én ujra megmentem, vagy meghalok.
S csakugyan meg is menti; a Lajostól visszatérő Borics és Bodomér Rózsával együtt lóra pattannak s elmenekülnek. Menekülésüket a Borics nyomában járó Judit is látja, s így tanúja férje vélt hűtlenségének.
Ezeket foglalja magában a negyedik felvonás, mely a vad bosszúra törekvő Boricsot ábrázolja. Kopár, kietlen hangulat uralkodik benne. Az erkölcsi tekintetben mindinkább süllyedő Boricson, a gyanúsított hitvesei hűségen s az anya emlékének tiszteletén kívül semmi rokonszenves vonás nincs. Elvakultságában maga körül semmit sem lát, se családja boldogságát, se kilátásai sikertelenségét, se a maga süllyedését: lelkét csak a trónkeresés vágya és a bosszú gondolata tölti be. Drámai erőre sem hasonlítható a harmadik felvonáshoz bár elég mozgalmasság és változatosság van benne. Magában foglalja a cselekmény azon részét, melyet sorsfordulatnak nevez a poetika; benne Borics sorsa a végkifejlés elé ér s a következő lépés csak a bukás lehet. Judit megjelenése a fordulat vészhirdető jele; Borics menekülése és Judit átkozódása pedig maga a fordulat. A következő lépés Judit részéről a bosszú végrehajtása: Predszlava bűnvallomásának kézbesítése. Ezzel Borics sorsa betelt.
A cselekvénynek ezt a magyarázatát, t. i. Borics bukását az ötödik felvonás adja elő. Kunországban vagyunk, hol a cselekmény éppen abban a pillanatban kezdődik, mikor Bodomér és Borics pogány oltár előtt állva szövetséget kötnek közös uralkodásra és Magyarország leigázására. A kunok és vezéreik indulásra készülnek, velük Borics is, ki a kunok nagy és harcedzett hadserege által hatalmasabb, mint bármikor, s azt hiszi, közel áll céljához. S midőn lelkében a közeledő győzelem és kielégített bosszúvágy diadalérzete már előre él: a sors egyet fordul vele, csapás csapásra éri s őt gyorsan megsemmisíti. Damokles kardja lecsapott fejére.
Az első csapás Rózsa szerelmének felismerése. A kun leány megadván Boricsnak a lehetőséget, hogy célját érhesse, jutalmát is óhajtja venni Borics szerelmében. De rémülettel látja, hogy Borics hitveséhez gyermeke anyjához, hű és igaz s hogy szívében a bosszú oly tűzár, mely fölemészti minden nemesebb érzelmeit. Rózsa kegyetlen valóra ébredve, hagyja magára Boricsot s meghalni készül.
Borics ámulatából alig tér magához, midőn a második csapás teljesen lesújtja. Mint valami bosszúálló nemezis, eléje toppan felesége, Judit hogy lerántsa férje képmutató, hazug álarcát, amiért őt megcsalta, s midőn Borics már kezdi látni, amit eddig nem látott, felesége őrült féltékenységét, későn van; Judit átadja neki Predszlava bűnvallomását, mely a Borics halálos ítéletét tartalmazza. Borics iszonyodva olvassa. Megvilágosodva elméjében, feltámadnak nemesebb ösztönei s rémülettel látja, hogy az ő élete egy nagy hazugság, merő gonoszság és elvetemültség.
Gaz és bitorló, álorczás hazug,
Kinek születve már rut bélyeget
Sütöttek homlokára – az vagyok.
S midőn magát így megbélyegzi, Juditot sem hagyja büntetlenül, ki az ő titkát tudta, de nagyravágyásból „meglopta anyja üdvét, a gonosz nő”. Légy átkozott! Kiáltja neki oda. Ő maga pedig el akar rejtőzni az emberek szemei elől; ekkor méri rá az utolsó csapást sorsa. Hírül hozzák, hogy Róza reménytelen szerelem miatt magát megölte. Judit most ébred borzasztó tévedésének tudatára s hibáját szeretné jóvá tenni: bocsánatért könyörög, hisz a titkot nem tudja rajta kívül senki. Azonban már késő, Borics újabb átokkal felel.
A boszuló ég igazsága ez!
Anyámnak átka a sirból legyen
A hallgatásod legméltóbb jutalma;
S hogy a gyanú megoldá nyelvedet,
Óh annak a diját is elveszed!
Oh élni fogsz, hogy ismerj a halálban,
Kit nem ismertél egy élten át.
Juditnak büntetése tévedésében van; férjét nagyravágyásból erkölcsi romlásba vitte s aztán nem ismerve őt, féltékenységében megsemmisítette. De Boris sorsa is betelt. Miután nemesebb érzelmei elélednek, belátja, hogy elkövetett vétkeit jóvá nem teheti. Jogát kigúnyolták, őt magát anyjával együtt meggyalázták,üldözték, s meg kellett érnie felesége vak féltékenységét, amint ellene tör: az élethez immár semmi sem köti. Halálban van valami hasonló Coriolanéhoz, kit Róma ellenségei ölnek meg, kikkel hazája ellen szövetkezett. Borics is hirtelen elhatározással maga ellen ingerli a kunokat, s azok esküszegése miatt megölik.
Ezzel végződik Borics története. Tragikuma teljes; meghasonlik maga-magával s mindazokkal, kik hozzá tartoztak; elveszít mindent, ami rá nézve értékes volt s felismeri, hogy élete egy nagy tévedés. Meg kell semmisülnie. Erkölcsi halálát rögtön követi a fizikai halál is.
Hatás tekintetében Szigligeti ezen darabja az olvasónak vagy hallgatónak számos esztétikai élvezetet szerez, de mélyebb hatást minőt p. o Bánk bán, nem gyakorol reá.
Legfőbb fogyatkozása, hogy nincs benne igazi tragikai hangulat, mert Szigligeti nem érti a valódi szenvedély nyelvét s a lelki életet mozgató mély érzések rajzában felszínes. Legmélyebbre hatol Predszlava érzelmi világában; míg Boricsban sem elég erő,sem elég méltóság nincs. Gyakran átkozódik, hivatkozik jogára, de sohasem hat meg bennünket szívünk mélyéig. A darab nyelvében sincs elég erő és szenvedély; folyamatos, egyszerű, világos, a szenvedély lüktető heve nélkül. Sokszor retorikus. Másik szintén könnyen észrevehető gyengesége az, hogy cselekvénye mesterkélt. Mert, bár a cselekvényt, mint Gyulai Pál mondja, egymásra ható szenvedélyek mozgatják és tartják össze mégsem elég természetes. „inkább kombinálva van jól,mint megalkotva.”
De vannak jeles tulajdonságai is, melyek közül nehányat már a tartalom ismertetése folyamán kiemeltünk. Borics tragikumának tisztasága és teljessége, az alakoknak nem mély, de szabatos jellemzése, a cselekvény hatásos, színszerű elrendezése, a kerek kompozíció: oly tulajdonságok, melyek a „Trónkeresőnek” a magyar irodalomban maradandó életet biztosítanak.
T. G.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 25-28. szám, 1895. jún. 23.-júl. 14.
