Vajda János: Nádas tavon (műelemzés)

Fönn az égen ragyogó nap,
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalitó hangulatban.

A vad alszik a berekben
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten. 

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bű báj, mily talányok!
Mind a mit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő viztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelmes csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

 S minden olyan mozdulatlan…
Mult jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Vajda János e kései – 1888-ból való – költeményét olvasva szinte kínálkozik eljátszani a gondolattal: milyen sokféle viszony szövődhet külvilág és alkotó között, milyen változatos módon használhatja fel valamely kor költője a már annyiszor versbe foglalt természeti képeket saját, eredeti mondanivalójának közvetítésére.
    Nem titok: a magyar költészet több mint száz esztendővel ezelőtt elkezdődő megújhodásában részt vállaló Vajda János művészi tájlátásban is rendhagyó. Azzá teszi mindenekelőtt nyugalmat nem ismerő érzelemvilága, a főleg az önkitárulkozás állandóan jelenlevő igénye. Merész képzeletű költészetének legszebb darabjai, költői képei ugyanis belső látomások. A természeti táj – úgymond – inkább csak ürügy arra, hogy egy szüntelen izzásban levő, állandóan kérdező lélek  - a vezeklő őszinteségével – valljon önmagáról, mintegy kivetítve környezetére érzelmeit.
    „Nyargal a szél a fák / Sárga levelével, / Jár a képzelődés / nyugtalan lelkemmel” – tűnődik az alig húszéves költő egyik „merengésében”. S már első versciklusának – jórészt még dal formájú – darabjaiban rejtett, meg nem nevezhető érzelmeket sejdít meg Vajda „örök nagy természete”. Néhány kiragadott sor a SIRÁMOK-ból: „Erdő, mező, merre nézek, / Egy nehéz, bús előérzet. / Hosszú árny kisért a réten; / Szél sohajt az erdőn, mélyen..." Hogy aztán egyre gondolatibbá, ön- és létfaggató töprengéssé mélyüljön ez a különös tájszemlélet. Évek múlva, a gyermekkor idill-hangulatát újravarázsoló költeményében (A VÁLI ERDŐBEN) már valami olyasmi történik, mint a most kiválasztott Vajda-versben: »múlt időkbe, jövendőkbe« kutat a képzelet, időtlenné válik a pillanat, örökkévalóvá az áhított nyugalom Költőnk megkísérli tetten érni az egyszeriben az állandót, az érzékelhetőben az érzékelhetetlent. Az egyediben az egyetemest.
    Máris benne vagyunk a NÁDAS TAVON érzelemvilágában.
    De idézzük előbb emlékezetbe egy több mint három évtizeddel korábbról nyári ámulatát: „Fejem fölött a nap, körültem / Oly csöndes, néma rengeteg.”
    Ehhez hasonló pontos helyzetképpel, meghittséget árasztó természeti látvánnyal indítja a verset ez alkalommal is:

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

(Érdemes megjegyezni: a nap, a csillagok, az erdő jellegzetes tartozékai Vajda képteremtő fantáziájának, a versvilág egyetemességét, a nagyságot, a fenségességet erősítő képelemek.)
    Mint annyiszor Vajda költészetében, mostani versünkben nem a megfigyelés, nem az érzékelt természeti jelenségek, tárgyak alakítják a lírai élményt. (Ahogy ezt például Arany verseiben megfigyelhetjük.) Épp fordítva történik: a megfigyelő, meditáló én mintegy önmagába olvasztja a környezetet. Ezért van az, hogy a természet részei nem a maguk konkrét összefüggéseikben, nem a pontos megfigyelés eredményeként kerülnek be a versbe. Nem annyira az elénk táruló környezet, mint inkább az önfeledt én belső állapota az, aminek első pillanattól részesévé válunk. A költeményt hangulata igéz meg kezdettől fogva: a csend, a meghittség elbűvölő varázslata. A lírai alaphelyzet közvetlensége, tényszerű közlése, az elsődlegesen hangulat értékű, sejtelmességet ébresztő szavak, szókapcsolatok (árnyék, leng a csónak, halkan, andalító, talányok), a mozgást minimálisra csökkentő névszók túlsúlya, a vers szerkezeti egységét, atmoszféráját biztosító leheletfinom képek, érzékeny hasonlatok („Mint az árnyék olyan halkan”), a lekerekített és mégis könnyedék egymásba fonódó sorok, a zárt és mégis nyitott háromsoros strófák, a hangsúlyos (felező nyolcas) és az időmértékes 8trocheusi) ritmus egymásba játszása, az ismétlődő rímek, és nem kis mértékben a versben így megteremtett különleges hangulat keltik fel bennünk a művészi élményt.
    Az első három versszak már-már teljes csenddé halkuló tája a maga megbonthatatlan hangulatával nyűgöz le. Révedezést kiváltó képeivel, azonos vagy rokonhangulatú kifejezések egymásba fűzésével, illetve ismétlésével. Alig találunk igét ebben a részben, s azok is mozdulatlanságot, önfeledtséget szuggerálnak: leng, alszik, ringatózom.
    Ezt követően egyre nyilvánvalóbb a személyes jelenlét s ennek következében az áradó érzelmi telítettség:     

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bű báj, mily talányok!

Ember és táj egymásra találását, a természeti látvány nyújtotta (felkiáltójellel is érzékeltetett) káprázatot s ezzel párhuzamosan a belső megindultságot valóságos eksztázisként éljük át. Mindenre kiterjedő, egész lényünket magával ragadó ámulattal („Minden oly csodás, tündéri”); nem kis mértékben a tér határait kozmikussá (gyakori eljárása Vajdának), a földtől az égig tágító képi perspektíva segítségével:

Nap alattam, nap fölöttem,
aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

    A vers fő motívumának ez a „kettős jelenléte (lenn a víztükörben és fenn a tüzes felhőben) a világegyetem végleteit fonja egyé, a részeket egyetlen nagy egésszé egyesíti.

Földi élet, hol a réved?

Ezzel a kérdéssel a „mindenség birodalmában” (egy másik veresének sora) ível a képzelet. S ebben a messzeségben – a „semmiség kék ürében” –, ebben a bizonyosságot áhító rácsodálkozásban a lét kínzó rejtélyei sejlenek fel. Akárcsak annyi más, a „legmélyebb titkokra” választ kereső Vajda-versben. Az ilyenekben például: „Mi itten örök; a halál-e, vagy a lét? / Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?” (ŐSZITÁJÉK); „Hogy véghetetlen, ha egész?? És ha egész, hogy véghetetlen?” (A BIKOLI FÁK ALATT).
    Visszatérve versünkhöz: a lét és nemlét határmezsgyéjén vagyunk. Vajda János lírájának bölcseleti mélységei társulnak elénk. Ahogy a Tér határtalanná szélesedik, úgy lesz végtelenné az Idő. Múlt és jövendő egyetlen pillanatba sűrűsödik.

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

    Gondolati csomópontja ez a költeményke. A magával ragadó káprázatban, a természetnek ebben a bensőségesen fenséges csendjében – a halkan tovaszálló felhők, a fel- és eltünedező nádligetek keltette melankóliában –, ebben az idillben ott kísért a szorongás, a megnyugvást óhajtó lélek méla sejtelme:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Az élet titokteljes és végtelen gazdagsága-színessége ejt meg bennünket eben a zenei lejtésű, az illanó könnyedséget nyelvi eszközökkel (az egymást sűrűn követő l hangokkal például) is finomított befejezésben.
    Azt is mondatnánk: a kétkedő töprengés (a sokasodó kérdőjelek is ezt erősítették meg az olvasóban) feszültséget merengő tűnődésben, a külső és a belső világ egymásra találásában oldódnak fel. Innen a hangvétel és a stílus visszafojtottsága, a szavak, sorok könnyed lebegése s a nyelvi szinten is érzékeltetett álomszerű révedezés (ring, méla sejtelem, mese, álom).
    Így fonódik eggyé ebben a költészetben természetélmény és gondolatiság, kétség és bizonyosság, természeti és emberi lét. Ezért lehet e líra egyik legállandóbb ihletője a mindenség megismerésének soha nem lankadó vágya, így kerül benne egymás szomszédságába költészet és filozófia.
    Századunk bonyolult lelkivilágú embere már csak ezért is korszerűnek érezheti.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXV. évf. 8. sz. 1987.

Vajda János (1827-1897): Örökké

 
Nem fáj én nekem már semmi,
És örömöt semmi nem ád.
Csak emléked fűj még, - oh hogy
Örökké emlékezem rád!

Elfeledtem már én mindent;
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.

Oly homályos nekem minden,
Mint a ki nehéz álmot lát, -
És tűnődik: ha való-e?…
Örökké emlékezem rád.

Mintha erdőn járnék, éjjel;
Előlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék…
Örökké emlékezem rád.

Néha kérdem: vagyok én még?
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád...

Forrás: Nővilág I. évf. 2. sz. 1857. jan. 25.

Vajda János (1827-1897): Szerelem átka

I.
(1854.)

Én gyötrelmem – szép leányom!
Hogy te mint a nap, olyan vagy,
Oh az való! – de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos;
Szeszélyesen derűs borús
Egynek égő, másnak fagyos.

És mint a nap, midőn fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál – hűtlen! – másnak! -

II.
Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Felejtkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm,
Egy egy tör minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni
Mikor észre nem veszed:
hogy szívem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam’ ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni -
Oly szép lánggal ég szemed,
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét fölleget…

- S e szép szemek napvilága
És ez izzótűz-ajak -
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!…

Hazudság – kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremtő nem hazudhat,
Hazudnak az emberek -

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog -
Vagy van ember, a ki most is
Megrabolja a napot?…

És ha még is – és ha még is! -
Oh ez átkos gondolat -
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Midőn az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut -
Ég, lobog a rengeteg…

Úgy e gondolat szünetlen
Űzi hajtja szívemet -
Oh hogy még enyim se voltál,
S még is későn féltelek!…

Nem voltál – és nem lehetsz már
Soha enyim jól tudom;
Oh  t u d á s – megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!…

III.
Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hova térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én építettem, ékes templomodat,
Ahol szinről szinre imádtam arczodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszegő bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak -
Oh hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed’ a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh hogy rajt’ a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kaczaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gunyolnak!…

IV.
Ujra látlak szinről szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh ez alak – (szive úgy sincs)
Halhatlan szobor, ha – márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét…
Halovány vagy, nagyon halvány…

Szemed fénye beborulva…
És alatta a szivárvány -
Szép egéből könyzápor hullt?…
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem de nem hitted,
Szerelmetlen hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, menybe viszlek -
Hol vagy most? – oh hogy nézhetsz rám?!

El e képtől – el e helyről,
Hisz ez halva van – bitófán…
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt – elkárhozott lány!

V.
Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád;
El nem válok soha tőled,
Mégis, mégis… isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál -
Nem az választ el egymástól…

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke,
Hit vigasztal a balsorsban…
- Ennek is mind vége, vége.

Mond nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz… leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal…
S azt felelem – isten hozzád!

Feltámadás van a sirban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
A mit benned én vesztettem.

S én elhagyni még se tudlak,
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún – mint
Gyilkosára a kisértet…

S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád; -
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!… - isten hozzád!

VI.
(1855.)

Szerelek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged’-e, vagy
Érted a kínt – nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremtő észben,
Égen földön hatalom,
Oly erős, mint a mit érzek
Miattad – a fájdalom.

Szeretem éretted a kínt, -
S viselem a gúnykaczajt,
Mint a harczos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek tőled,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre meg van,
Miről már nem tehetek.

Miért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat -
Egyszer látni – nem elég-e
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek – bár tőlem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg -
Súgja nekem valami.

Mire a te szíved vágyik:
A diadal, győzelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelgőn csengőbb szavakra,
Tudva jól hogy mind hazug?…

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak – érezem,
Örömiden szánakozom
Jobban mint gyötrelmimen.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyörü vagy… az vagy, az vagy…
Oh hisz én jobban tudom.

„Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égből is miattad
Hullanak a csillagok…

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat,
Legszebb vagy a teremtésben
Azért nincs rád hasonlat.” -

Tetszenek e czifra bókok?
Ládd mi könnyűk a szavak -
Mi sokat akarnak, még is
Mi keveset mondanak!

Tán magam is érteném ezt -
„Mi szép arczod, termeted”
De nem fáj, vagy nem tudod tán
Hogy mindez nem  a  t i e d?

Nem kérdéd-e még szivedtől,
Van-e benne érzelem -
Boldog vagy boldogtalan bár
De – egy, örök szerelem?

Halványul majd a szép arcz,
Elvirágzik a tavasz,
Érzed majd, hogy a mit  é r z ü n k
Az mienk, csupán csak az…

De késő lesz minden immár!
Mit majd ekkor érezesz,
Az a késő megbánásnak
Keserű fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, - mint a
Tűzhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mezőt…

Te előtted pedig a mult
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keserű lesz hallanod…

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe… szörnyű számvetésre
Az elmult idők felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol belőle a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek… de van erőm rá
Hogy ne vallja meg neked;
Ápolod te hiúságod’,
Én még – büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehedd fejem’;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek
Még sem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelből
Meg nem hallanod – soha!

Szeretlek – mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel – de szerelméről
Vele soha nem beszél…

VII.
Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben;
Kit soha nem birtam,
Még is elvesztettem.
Éjjel fönn virasztlak,
Nappal megsiratlak!

VIII.
Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is a mi másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, a mely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában -
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság… menyországa soknak -
Szivemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán soha sem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék – talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh’se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom
Ideje már – légy halálom.
Ne ébredjek én föl – róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba! -

IX.
Nem szeretlek… mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak – de nem szeretlek,
És szivem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki még sem mondhatok.

Ugy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet;
Te nem érted mit jelent ez,
Te e kínt nem ismered.

S ha ismernéd – kinevetnéd;
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem; -
S volna gúnyod mosolya
Keserű, de gyógyitó ír: -
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör,
- Mert  u t o l s ó  a mit érzünk,
Már utóbb az is gyönyör;

És van elme, a mit mégis
Józan épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!…

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei,
Jövőm üres végtelenség, -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek… édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? Lekaczagná
Szavamat a fájdalom.

És te még se hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden „szeretlek” mit
Hallani fogsz valaha.

- Nem szeretlek – de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal
És rövid – hogy ebbe lelkem
Előbb utóbb belehal…

X.
Nem tudok én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet látom én csak,
Szivedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit mond rólad a világ;
Szép vagy, arra gondolok csak,
És a szépség – ifjuság.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot,
Még előbb felhő takarta,
S még is oly szépen ragyog!…

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakitó a jelen -
Gondolhatok-e jövőre,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, a ki lát;
De hogy ilyen szép vagy – oh azt
Még sem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy – azt hiszem, hogy
Én – csupán én tudhatom,
És oly édes – bár egyetlen -
Szivemnek e jutalom!…

Oh e kétszinü világ, mely
Még bűnöket emleget
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!…

Szegény volt örömben, és tán
Az is marad életem,
De ez alakos csoportot
Szánom én, és megvetem!…

Marczangolja széllyel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom … de belőle
Ki nem tépi képedet…

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived’ nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot,
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?…

XI.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már- 
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyset szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán – talán – hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett nincs soha
Egész menyország ide lenn…

Ha engemet szeretnél! – oh hisz úgy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!…

XII.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már,
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arczodon! – s nekem
Valami súgja: nem, soha!

Sötét de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz – oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt.

XIII.
Elfogy a nap, az én napom…
Közeleg a sötét óra…
Oh ne kérdezz mi bajom van -
Oh ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók – édes hazudság…
Menj, kerülj hogy el ne hervadj…

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bűbájod;
Hogy van a mi nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok…

Ne kutass, ne nézz lelkembe…
Isten őrizzen meg attól!
Légy kaczér, vig, csapodár, - csak
Óvd magad’ a gondolattól! -

Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanútlan
Örömben égő virágra;

Keble áthül – megrázkódik…
Alig sejti, hogy mi érte ,
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége… vége…

Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére…

Ne fürkészd baját, epéjét,
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.-

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad uj világot,
Csak ne kérd: hogy mind  m i é r t  ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá féreg!
Hogy mi végre teremtették?

Ne játszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn’ egy kérdő szörnyeteg van,
Ne kerülj – vigyázz – elejbe,

Meg nem fejti soha senki
A mit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint apródonkint
Szíja el fájó velődet.

- Isten veled szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron;
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit:
Ernyőd ára: kígyó, méreg…

- Légy hiú én gyöngyvirágom,
Légy hamis, hegyes, rátartó;
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelő mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam?
Radar beszéd… kaczagj kérlek…
- Ah! Ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!…

XIV:
Ver az isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem,
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Szerelem: menyország;
Legalább úgy mondják; -
Én csak azt tudom,hogy
Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye
A csalóka méreg;
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.

Akár hogyan éget,
El el nézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?

Én  uram teremtőm
Ijesztenél rája,
Tedd szivére szivem’
Csak egy minutára:

Tudom, úgy hozzá ég
Egyszerre az övé:
Magad sem veszed le
Soha onnan többé!

XV.
Tied a dicsőség, hatalom,
Csak mulass emésztő kínomon.
Kegyetlen rény ragyog szemedben,
Halálra ítélt rab – szerelmem.

Rab vagyok én rab, de olyan rab,
A ki zsarnokánál szabadabb;
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szívemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz birónak,
Szerelmemért boszuállónak!

XVI.
De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én hogy mit gondoljak
Örömest látnálak boldognak.
Fájna szívem úgy is – de talán
Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki – csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...

XVII.
Oh ha bájaidat szereted,
Szeress kérlek akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl én fölém!
Nézd magadat lelkem tükörén;
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen – csak menj az utczára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!

XVIII.
„Légy vidám – kétségbeesve,
Maradj büszke megalázva;
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”

„Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámi ütnek;
Maradj józan, mikor ég föld
Tánczol és forog körülted.”

„Fojtogasd el minden üdvöd’,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek.”

„És örökké sírod ássad
S még se halj meg” – én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?…

XIX.
Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged’,
(Csak elmondom, hogy mi sors ér,
Vágyaid ha mind beteltek.)

„Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta;
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad’ miatta.

„Majd ha szived lángért lángol,
Hideg kígyó érintsem meg;
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szivedet.”

„Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne;
Keress a multban vigaszt, és
Ne találj emlékezetre.”

„Ohajts örök életet, ha
Majd jövődet halva látod” -
- Oh szeress! És átveszem ind,
A mi ez áldásban átok!…

XX.
Szegény öreg koldus…
Csak az inség tartja;
Könyörülő világ 
Könyörülj meg rajta4

Valakinek csendül
A lélekharangja, -
Könyörülő isten
Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretőm
Kiadott én rajtam.
- Könyörülő halál
Könyörülj meg rajtam.

XXI.
Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva,
Akkor sem tiéd a győzelem:
Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanitják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!

XXII.
Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél;
Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mé’ tájról,
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már – de szilaj;
Nem is sohajtás, de kinos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb…
Egybe szétveti a fejemet,
A poharat, vagy a – késemet!

Most megint oly csöndes búsan szól,
Mintha jőne mélyből, föld alól,
Oh, de mért is marad életbe’
A ki egyszer el van temetve!…

XXIII.
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S  é l e k  beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

XXIV.
Szerelem, szerelem…
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség -
Halhatatlan féreg…

Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány,
Teremtő láng hídja,
Rajt’ a földre szállván;

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy percz üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő -

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!…

XXV.
Mint az erdőnapsugártól,
Én szemedtől meggyuladtam;
És elégek mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdőt égni?
Oh ez igen ritka látvány!
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan int a szivárvány;

És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj -
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.

Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye,
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz ölő fénye…

Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgü tűzláng
Legel a gyepen ropogva…

Erdő erdő -nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid méz kelyhében -

S minden önző és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson -
Legyen átkozott tevéled!

- Erdő erdő – fiatal szép
Égő erdő, hamvadozó -
Hozzád én szívem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!…

XXVI.
Oh hagyj békét a húroknak!
Ne is érintsd ujjaiddal;
Ha velőmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.

A te zenéd épen átkos,
Legalább nekem magamnak;
Tán a húrok ujjod alatt
Elváltoznak, elkárhoznak…

Mikor a te zenéd hallom,
Velőm ég, de szívem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitől úgy fáj a szegény agy.

Mert ki- utat – szót nem lel rá,
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa;
És talán jobb! – sejtem, e szó
Véggyászt hozna a világra.

Mintha a vén idő mélyen
Azt sohajtaná el benne:
Elég volt már! És azután
Többé a nap föl nem kelne!…

XXVII.
Ha szerelem nincs szivedben,
- Én a menyről már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.

Oh gyülölj, utálj meg engem,
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Menykövezd le vad haraggal.

Diadalban kaczagjon föl
Rá a világ – mit én bánom, -
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon…

Szent  G y ö r g y! Irtsd ki ezt a sátánt,
Mely szívem lángjából támadt,
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak…

Nem való az én szerelmem
Sem az égbe, sem a földre,
Nincsen az teremve csöndes
Olvadó szelíd gyönyörre.

Pallos és tűzláng kell annak,
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.

Gyülölj hát – oh csak ne hagyj el!
Szemedben a pallos és tűz,
Öld vele kínért sovárgó
Szivemet, és csak gyötörj űzz -

Ne hagyj itt a földi kínnak,
A közönynek, a mely nékem
Utálatosb mint minden kín,
Lenn a pokol fenekében -

S majd ha a kinzást eluntad,
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja-
Mert csak te ölhetsz meg engem!…

XXVIII.
Mikor éj van, sötét néma -
- Oh gonosz, oh szörnyü átok! -
Senki nem lát, senki nem hall,
Csak én hallok, csak én  látok!

A mi van, azt látom, hallom,
De nem az fáj, nem az gyilkol;
A mi nincs, az kisért engem,
A mit izzó velőm gondol.

A pillangó szárnya rezdül
A virág kelyhében alva;
Azt gondolom, ő sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva…

És fölöttem a sötét ég
Ketté hasad, nagyot csattan;
Üt a villám egymásra
Vétkes, átkos gondolatban.

Megnyilik a föld alattam,
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitől úgy ég
Lélek és test, - de el nem ég.

Leggonoszabb, legfeketébb
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül
Szintugy harsog, úgy kaczagnak…

Hivok istent, hivok embert,
De nem segít rajtam semmi;
Egy szelid hang szól a menyből:
Higyj! – de én nem tudok hinni!…

- Oh mért nem mered meg a föld,
S rajta miden úgy a mint van,
Pillangó, virág – maradna
Mindörökre mozdulatban!…

XXIX.
Nem viszem bánatom’
Meghalni közétek;
Nem hagyom – isten ments -
Hogy eltemessétek.

Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni mint a rémet,
S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.

Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!

XXX.
Csak ostorozz, csak tüntess engem
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon.

Az ég adott látást szememnek,
És én vak voltam – bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hők, igazak. 

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh égető, vakitó szégyen!
Hisz az csupán csak – a r a n y é…

És én okoztam csak neked bút:
Szerettelek nagyon – pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik…

Csak ostorozz, csak büntess engem,
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon…

XXXI.
1.
Ha Istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgy se hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.

2.
Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! – én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.

3.
Oh, pedig áldásom fogna,
Érezem, hogy fogna rajtad;
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.

4.
Megbocsájtnám, hogy hideg vagy,
Mig szivem értted elvérez,
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, a mi  é r e z.

5.
Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, végbucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szívem hullat.

6.
Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, - mint most te engem,
Akkor jussak eszedbe én.

7.
Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istnekáromló ajakkal;

8.
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szivre vágyol,
S keresed, de nem mutatja,
Sem a közel, sem a távol.

9.
Akkor emlékezz rám! S jöjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.

Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.

Vajda János (1827-1897): Sirályok

I.
Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő;
Észrevétlen langy lehelet
Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak -
Hervadt levelek szállongnak.
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő csöndes.

Erdő mező, merre nézek,
Egy nehéz bús előérzet.
Hosszu árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen…

Valami nagy rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer;

Az a nagy bú, a mely téged
Vádol örök nagy természet;
Mely kiégett szivel kérdi:
Mért születni, minek élni?…

II.
Szól a zene – harsog
Mint diadalének;
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, a mi másnak
Dicsőséget hirdet,
Nekem halált – vagy a mi több:
Feledékenységet!

Oh hogy a mit egykor
Oly igen szerettem;
A mi vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel neki ront a
Legsűrűbb magánynak.

Hova nem hallatszik
Semmi hír harangja,
Ebek vonítása -
Néma sivatagba

Rohanok én – de mi haszna!
Nyugtom nem találom;
Mit ér, hogy nem látok embert,
Ha – magamat látom…

Szól a zene, harsog
Mint diadalének;
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú
Koránhunyt halottat,
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!…

III.
Föltámadni mint a felhő,
Mely az égre derülten jő,
Azután könyekre törve
Száll alá a szomju földre; -

Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni – mindhiában;

Megfejtetlen mint egy álom
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten…

- Ugy-e keserű egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték: üdvözitnek;
- Nekem már e hitem sincs meg!

IV.
Hova lett a nap az égrül?
Hirtelen hogy elsötétül!
Mintha állana ítélet,
Valakit kivégeznének…

Hideg szellő száll a fákra,
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdőn;
Néha hull alá rezzentőn
Egyegy levele a fáknak -
Mintha könnyet hullatnának…

Mit sirnának könyeznének?
Hiszen ők virultak éltek;
Az hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek – jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk.
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel…

Kétségbeesetten arczra
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt födj el engem -
Lesz nyaram s én – nem szerettem!…

V.
Mily vidám, örömtelt
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb’ a szép hazába?…

- Fekete rom néz le
A hegy tetejéről:
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.

Ülj fel ifju ábránd
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra…

Vörös az ég alja,
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind mind leomolnak…

VI.
Érezem, hogy sírni fogok egykor,
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot -
Mit nem birt, s mi mégis elveszett…

S ekkor – miért becseréltem minden
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját
Összetiprom és megátkozom!

S érezem, hogy örülök majd egykor,
És hajamat tépvén – kaczagok;
De e kaczajon, ha volt, ki engem
Igazán szeretett – sírni fog!…

VII.
Én a borjunak megint
Paripája lettem;
Taliánország felé
Mentem mendegéltem.

Oly nehéz volt vállamon
Puska és tarisznya;
Izzadtságom volt a só -
Sótalan marczimba’;

De szívem még nehezebb
Volt a balfelembe’,
Kedvesemnek képe volt
Ebb’ a kis szekrénybe’.

Mindazáltal pörg a dob,
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.

Mint egy új Napoleon
Verem a világot,
Fülemen véres babér
Koszorúkat látok.

Majd lecsöndesül a dob,
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában.

Távolabb füves lapon
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemű lyányka.

S mintha e kis lyány az én
Szeretőm lett volna…
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!

Golyó ide vagy oda -
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.

Feleségem lett a kis
Kecskepásztor, és én
Lettem vón’ legboldogabb
A föld kerekségén;

Megtanultam a való
Életbölcsességet;
Megtanultam – miből áll
Boldogságod – élet.

Elfeledtem s tán azért
Birtam a világot,
Elfeledtem a mi több
A mulandóságot.

Mulandóság és világ
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.

Ah de még ezek fölött
Nagyobb hatalom van!
A szubordinátzió!
E miatt lakoltam.

Felfödöztek – dördül a
Halálos ítélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének…

- Oly nehéz és még is oly
Édes volt ez álom,
Valómat egy nyomorék
Koldúsképnek látom…

Szerelemmel halni is
Sokkal többet érhet,
Nem szeretve senkitől -
Mit ér ez az élet?…

VIII.
Elhallgass mert zivatar van,
Mert alattad ing az ág?
Dalod’ a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?

Dalnokok martir halála
Éhhalál vár egykoron;
És a mi teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd -
Szerelem – a jutalom?

- Csak dalolj… szerelem és dal
Önmagának jutalom;
És a világ? – majd megtapsol,
Koszorut ad – ottan ahol
Nem kérsz enni – sirodon!…

IX.
Koldusok istápolója,
Nyomoruság takarója,
Egyetlen egy jó barátom,
Édes álom, boldog álom.

Könyörülj, végy föl karodra,
Tarka képes országodba;
Mutass egy szebb jobb világot,
Mire lelkem mindig vágyott.

Vezess engem szép leányhoz,
S ha ugyan van, olyformához,
A ki ilyen magamféle
Szegény legényt is szeretne.

Vezess aztán korcsomába,
Jó fajta kompániába,
Ha ugyan van korcsma nálad,
Hol nekem még kontóznának.

Mutass nekem boldogságot,
Valódi tündérvilágot,
Hol kész sonkák szaladgálnak,
Vége nincsen a kolbásznak…

Hol a szép leányok hölgyek
Cserebogárként röpködnek.
S ha az ember kedve tartja,
Kalapjával elkaphatja.

Gondod legyen a klimára,
Avagy gyújts e a kályhámba;
S általában adj meg minden
De minden jót a mim  nincsen!… -

X.
Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes néma rengeteg.
Nem rezg a lomb, ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.

Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét;
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme – a nap ragyog?…

XI.
A világ hogy elsilányul!
A zaj, mely megkábitott,
Azt hivéd, hogy harcz pedig csak
Halálvonaglása volt.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes;
Hitvány volt és lesz az ember, -
Egyél, igyál és nevess.

Mit törekszel jobbra szebbre
Erőszakos útakon?
Öldöklésen vett szelidség:
Káron vásárolt haszon.
Minden úgy van jól amint van,
Semmi sincs fölösleges.
Bűnnel telhetetlen ember
Egyél, igyál és nevess.

Vágysz alkotni maradandó
Hibátalan műveket?
Melyeket a mulandóság
Jó előre kinevet.
Mig föléje az irigység
Keze szemfedőt keres; -
Bélpoklosa önmagadnak
Egyéb, igyál és nevess.

Egy magad törekszel arra:
Boldogítni milliót?
S ugyanaz terít a földre,
Kinek vágyol tenni jót.
Jobb bizony gondolj magadra,
S végső nyughelyet keress,
Hova el ne érjen e hang:
Egyél, igyál és nevess.

XII.
Istennek hála, meg volt az ebéd;
Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?
Pipára gyujtunk persze – azután
A szőlőhegyre kilépegetünk.
Szegény apám – kis hajlékod alatt
Oly édesen esik hörpenteni,
És a magyarnak hörpentés után,
Még édesebb talán – felejteni.

Kész a pohár, a bor, - szokás szerint
Elöljáróban háromszor iszunk;
Meg is dicsérjük röviden a bort,
Oszt – isten tudja mért? – elnémulunk…
Sohajtasz egyet – házad bajait
S én a honét kezdem panaszlani -
Beszéd alatt hörpentünk húzamost,
S oly édesen esik felejteni!

Te elfelejted házad bajait,
Aztán beszélni kezdek én neked;
Oh bár a hozzád hasonló magyar
Mindannyi hallaná beszédemet!
Mohácsról szólok – és szakálladon
Egy drága gyöngyöt látok fényleni -
Hörpentünk egyest – édes húzamost, -
Jobb volna ezt is elfelejteni!…

Gyászoljuk a hont kis házunk alatt,
Melly e hazában minden vagyonunk;
Elkönnyezünk e jó nép bajain, -
S eszünkbe nem jut önnön nyomorunk!
S épen azért siratjuk a hazát,
Mert rajta nem tudunk segíteni -
Hol a pohár?… igyunk hamar… hamar…
Csak ezt lehetne – ezt felejteni!

Ott hol van most e haza dús fia,
Kit földje jobban megjutalmazott?
Ki munkával nem szerze semmit is,
Neki mindent – mindent a hon adott!
Oh jönne most – ha merne – közibénk
És látna kettőnket kesergeni -
Igyunk apám, mert szívünk megreped -
Mért nem lehet ezt elfelejteni!

Oh kancsó jer, te sokkal többet érsz
Mint e honnak sok hűtlen gyermeke;
Ha te nem volnál, most két honfinak
Megrepedt volna bánatos szive.
Igyunk apám s gyerünk hazafelé,
Anyánk – szűnjél velünk most pörleni,
Mi a hazáért ittuk le magunk’
Mert édes, oly édes nekünk – felejteni!…
(1846.)

XIII.
Nem mondom hogy barátod vagyok.
Te se mond azt soha énnekem;
A mi a gyöngék közt esküszó,
Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek czégére,
Mint akármi  hitvány kocsmának,
Mit a szél elhord, mit pajkosok
Göröngyökkel, sárral dobálnak.

Hidd, hogy a világ rosz, de ne hidd,
Hogy ne volna párod erényben;
Meg ne állj sötétült utadon,
Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye:
A világ az ember hibája -
Nem a föld sötét, irigy szemük
Von fekete fátyolt reája.

Kiket hűn szerettél, emberek
Hagyjanak el bár mind hátlenűl:
Hidd, hogy él  e g y  távol, ki igaz,
S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod miért?
Elhihedd, hogy igazán szeretsz,
Legyen őrzött, szent ez érzelem,
boldogságod drága gyöngye ez.

És ha – mint e fájó életű
Kishitü tömeg hireszteli,
Volna e világ valóban oly
Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat
Nála jobbnak lenni – jó barát!
Egyedül kilátszani a bűn
Özönéből mint egy Ararát!

Egy az átok, egy a szenvedés,
Melly kisérend életünkön át;
És ha egy a sor, mely szétszakít,
Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amíg
Sötétség borítja az eget,
S örömömben elhalványodom,
Ha te majd a hajnalt hirdeted!

XIV.
Naprul napra sötétebb lesz,
Éjrül éjre hidegebb…
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.

Itt van, itt leng fürteim közt,
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött, -
Most e szél, e hideg szél.

Diadalmas cselszövőnek
Gúnykaczajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?

Az esztendő vénül immár,
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár,
Hajnal, késő harmatod!

Minek hittél, mért reméltél?
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.

Minek hittél, mért reméltél!
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kaczag, nevet…

El a hittel, a reménnyel!
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!

- Koldus élet, rongyos élet,
Naprulnapra rongyosabb!
Arra vársz tán gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?

Nem, nem, én nem arra várok,
- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép virágot,
Ezután én kaczagok.

Fájdalom kell e világnak,
Gunykaczaj, metsző, hideg,
Hit remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.

Fogyatkozz el nap, de végkép,
Ingjatok meg hegyek,és
Feketülj el szelid kék ég -
Legyen kétségbeesés.

S majd ha általános éj lesz,
Élesen fölkaczagok;
És ha e kaczaj sem ébreszt,
- Sírnék majd, de nem tudok…

XV.
Tömlöcztartó lehetett az
A ki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára…

Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem – de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.

Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.

Tegyetek le egy örökzöld
Ringató fenyő bokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna

Mulandóságról, viharról…
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.

Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
- Még föl is ébresztenének
Egy egy perczre csattanások.

- Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja mint ott
Ég föld közt, a fellegekben?

XVI.
Mikor a nap süt az égen,
Kigyó jár a zöld levélen,
És irigyen sziszeg alant -
Búg fölötte a vadgalamb.

Mikor nyári nap süt rátok,
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek – nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra…

- Elmegy a nap – melegével,
Megjön a hűs őszi éjjel, -
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon…!

XII.
Apró lanyha őszi eső,
sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.

Alacsony ház, szalmatető,
Veri a szép csöndes eső;
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.

Mintha az is egy pár volna,
Mint kik itt lenn a kunyhóba’
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház – magas ágyban.

Mennyezetén magas ágynak
Alszanak – vagy – mit csinálnak…
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hirével a jó istennek…

Vége van az esztendőnek;
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.

Irigyelnéd ugy-e őket?
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam – megkönnyeztem
Kiket most megirigyeltem!

Könnyezésed, merengésed
Mit ér az emberiségnek?
Jobb sirasd meg mult idődet,
Melly nem tér meg soha többet.

Szegény legény szőr gubában
Az ugaron áll magában;
Jó pipája vigan füstöl,
El nem alszik az esőtől.

El nem alszik, mint a kedve,
Szeretője van eszébe;
Mert van neki – kinek nincsen?
- Csak nekem nem ád a isten!…

XVIII.
Menj el innen, menj el messze,
Nyugodalmat úgy sem lelsz te;
Mig a világ végi éred,
A reménység addig éltet.

Legalább addig hiszed, hogy arra,
Merre jár a felhők rajja,
És a honnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:

Hiszed, hogy ott szebb az élet,
Azt hiszed, míg el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az a mit leltél – semmi!

Eredj, fuss, míg erőd adja;
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg – összeroskad!…

XIX.
A tükörbe néznek mások,
Én egy puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban…

Árva hang sincs a bokorban;
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne…

Besüvölt a szél a fűbe,
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem,
Tánczol a hűs levegőben.

Sárga leveleit szórva
Koszorút tesz homlokomra…
Részvét avvagy gúny van ebbe?…
Betekintek a szivembe…

És sohajtok, és úgy érzem,
Hogy e szél megérte engem…
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!…

XX.
Mi vagy te eddig mult időm?
Egy járatlan nem ismert pusztaság,
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan:
„A kicsapongás”
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre…

XXI.
Meglátogattam szülőimet,
Csupa sziv volt mind a két öreg.
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.

Láttam a zöld erdőt, mely mögött
Ábrándjaim holdvilága tölt.
Hol hozzám minden bokor alól
Emlékezet madara dalol.

És a kis kert – egy paradicsom,
Benne tölt el szép gyermekkorom.
Hol i éretlen s tilos vala
Lettem annak fő fő tolvaja.

Enyhelyen a méhes amoda,
Ott készült el a gubapipa.
Haragudtak a méhek reám,
(Nagy volt a füst, erős a dohány).

Gyakran elzavartak – s a gyepen
Eldobatták a pipát velem.
Mi több? A csín napvilágra jött,
Kaptam aztán fölöstökömöt.

Ott  rét, hol forró nap alatt
Estig öldöstem darázsokat.
Egy gombostűhegynyi méze volt
Mindegyiknek és ezért lakolt.

A sövénynél sátoros lapu,
Ott volt a legelső randevu.
Itt csókolt a kedves Zsuzsika…
S egyikünk se tudta, hogy mi a?

Annyi emlék, - s e kedves helyem,
Mi okon most még is idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el…

Túl a messze kéklő hegyeken
Újabb csillag kel föl énnekem.
Szerelmemnek fényes csillaga,
Ott vagyok én már odahaza!…

XXII.
Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölelők karoddal
Oly közelre látszol,
Mért vagy nekem még is
Elérhetlen távol?

Ugy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám derűt fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.

Jár utánad hegyen völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem.
S maja ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova tűnsz, s hogy érted
Halt el – azt se látod!

XXIII.
Az ítélet szól a tornyon:
Üt az óra – fönn a horgony,
Menni kell – isten veled.

Utójára most csókollak, -
Oh hogy most érzem, tudom csak
Mennyire szerettelek!

Néma ajkad oly beszédes,
Soha se volt olyan édes -
Olyan édes – és úgy fáj!

Elhagyom én e vidéket -
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!

A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász -
Az égen sötét ború -

Most csöngetnek utójára -
Az ítélet trombitája
Nem lehet oly szomorú! -

XXIV.
Száll a madár, száll a fárul -
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek…

Elfeledtél.. meg ne bánjad!
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.

Nem remeg majd a fa ága,
És levele és virága...
Hó alatt áll, feketén…

Nem remegek én se majdan,
Hideg leszek, mozdulatlan…
S lesz fölöttem szemfödél…!

XXV.
Bujdosik a fa levele,
Viszi a tél fagyos szel;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya…

Oly szomorú hangot hallok,
Nem tudnak úgy a harangok!…
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek…

Hallgatom a szomorú dalt…
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől – de kérdem:
Ki temet el majdan éngem?…

XXVI.
Viszonszerelem! Te égből
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?…
Czéltalan bolyongjam én át
A sivatag életet -
Te lehullj és elenyésszél -
S ne találj meg engemet?

XXVII.
* * *
Ég a nap az erdő fölött,
De hives van a csalitban;
Ül a szellő, a madárnak
Lélekzete is alig van.

Rózsabimbó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fűben,
Csak az illat jár az erdőben.

Csak az illat
S a tüzes
Szerelem;
„Szivem rózsám
Mulass még
Én velem!

Hideg a fű,
Selyemlágy,
Harmatos;
Minden hallgat,
De nem ránk
Hallgat most.

S mit törődjem
Az egész 
Világgal?
- Telipiros
A szűröm
Virággal:

Szerelemmel
De telibb
A szívem,
Csak a te babám
Te magad
Légy hívem.

Nem leszek én
Hűtelen
Te hozzád:
Ne iruljon
Piruljon
Szép orczád -

Csak az isten
Láthat itt
Bennünket,
És az isten -
Tudja hogy
Szeretlek!”

Szelid a fű vadvirágos, de még is
Letríti Bojtár Bandi szürét is.
Fű virág közt kígyó tüske lehetne,
S Örzsikének puha gyönge – mindene.
Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,
A nagy eerdőt fölgyujtaná miatta;
Pedig a zöld erdő az ő tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája:
S ha őneki se nyáj se erdője,
Földönfutó se lenne jó belőle.

Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyár tilosban jár;
És a vadász Bandi jaj neked!
Ideje nincs szamóczának,
És mit hallott?
Mintha epret szakítnának,
Olyan hangot!

Kőmeredt a falevele,
Nem játszik a szellő vele,
És mi rengeti a galt,
A sürűben mi sohajt?
Hegy völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése vadgalambnak,
s halk de sűrűn mi dobog?
Talán szívek – boldogok?!…

És kiált a vadász hetykén:
„Ki a síkre híres legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szűröd, vagy…

Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját türtőztette.
„Nagyságos erdőkerülő uram!
Könyörüljön most ez egyszer rajtam.
A szűrömet – a szűrömet -
Azt nem adhatom, nem lehet!
A mi kár az erdőt érte,
Majd eleget teszek érte,

Eggyel mással tudja hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja czifra szűröm,
Nincs egyebem égen földön;
Ez a járó tanyám, házam,
S a i több menyasszonyágyam!
Mától fogva ketten lakunk benne,
Azért kérem, ezt ne követelje.”

De a zord vadász nem tágít:
„Ha szűröd nem – úgy e lyányt itt!
Beviszem az uraságnak,
Ez eléglesz majd váltságnak,
Sőt aztán az zálogot
Alkalmasint te kapod!

És mindenből látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok
Egy kis esze még is volt.

Hanem azért még is megholt!
Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak meg helyén volt szive,
És sül a fegyver, villog a balta -
Elesik a vadász – halva.
* * * 
Bojtár Bandi nagy búsan
Bucsút vett a nyájtól;
Búcsut vehet maholnap
Az egész világtól.
Összevissza ut nélkül
Jár kel az erdőbe’,
Törött ut vagy töretlen,
Mindegy már előtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomorú halálra.

Szól a rigó nagy vígan,
De ő nem azt hallja,
Mintha szólna messziről
A lélekharangja.
Játszadozik a gyepen
Sudarasfák árnya,
Azt gondolja – fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtőzik
Vadon sűrüségbe,
- Leásná talán magát
A föld közepébe;-
Mindig egyet álmodik,
Gyűlöletes álmot:
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálverítéketet,
Érezi hogy vére fagy,
De aztán fölébred.

Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünődik hogy mit ád
Ennek majd az isten,
A ki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen.

Szegény! Egykor ő lakott
Szíve közepébe’, -
Most helyette ott van az
Akasztófa képe…
* * * 
Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehelet.
A lombos erdős hegyorom
Most olyan száraz, fekete
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis czinegemadár szól,
Oly síró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj  mi lehet, mit úgy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?
* * * 
Az igaz, hogy furcsa egy történet,
- No de jó egy esteli mesének.
Nem új, nem különös valami,
Fájdalom – nagyon mindennapi.
És az olvasó – az egyik ásít,
Szép szelíden elalszik a másik.

Ah – de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztő árnyak.
A csillagok helyett – terjengő
Borújában az égnek,
Ugy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhők gomollya,
Mind fáklyafüst és hamu volna…

Fölijedezve a falevelek 
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni.
* * * 
És immár nem érzik rajta,
Úri-e vagy parasztfajta?…
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három,
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.

És a tilos erdő lett
Szabad temetőjük,
Falevélből könnyü a
Sírhalom fölöttük.

Nehéz felhő megkönyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdő elgyászolta…

XXVIII.
(Lénauból a „szomoru szerzetes.”)

Svédhonban áll egy ősz torony,
Kesely bagoly tanyája;
Eső – vihar játékszere
Három száz éven által.
A emberek, kik egykor benne laktak
Örömmel, fájdalommal – oda vannak.

Záporban egy lovag közelg,
Sarkantyút ad lovának.
Merengés közt eltévedett
Jöttén az est homálynak.
A szélviharban orditozva reszket
A rengeteg mint megkorbácsol gyermek.

Elhiresztelt volt a torony,
Hogy fényvilágban, éjjel,
Egy csuklyás szellem jár oda
Oly bánatosbús képpel,
Hogy a ki egyszer a szemébe nézett:
Bú szállja meg – s nem kell neki az élet.

Megy iszony nélkül a lovag,
s a toronyboltozatban
Beállított lovához így
Szól könnyeden vidáman:
„Nos ugy-e jobb itt – jöjjön bár kisértet,
Mint odakünn kiállni a szélvésznek?”

És amint szenderg álmodik,
Az éjfél idejében
Horkol kapál ijedt lova,
A torony boltja fényben.
Villog a fal, mikéntha égni látnád,
A lovag szedi össze bátorságát.

Kitágult orral hortyog az
Ijedt mén és vicsorgat,
És nézi a kisértetet,
Hosszú sörénye borzad.
S amint a lelket a lovag meglátja,
Szokás szerint körösztöt vet magára.

Elébe állt a szerzetes
Panasztelt, rémes halkan;
Némán sirt arczán egy világ
Oly búsan – o mi búsan!
A lovag nézi mereven e képet,
És szive gyengül, érezőn részvétet.

Nagy, titkos fájdalom, mitől
Átborzad a természet,
Mit sejt egy vérző szív, akit
Kétségbeesés kerget
De el nem ér – e fájdalom jelen meg
Szemében a szomorú szerzetesnek.

„Oh mond, mi bánt – Mi lehet az,
Mi olyan mélyen hat rád?”
Lecsüggő fejjel a barát
Megnyitja halvány ajkát,
Hogy szörnyüséget mondjon el – az útas
Rémülten rá kiált: oh hallgass, hallgass!

- Eltünt a szerzetes, virad;
Tovább halad a vándor,
De több egy hangot sem ad,
Elmélkedik halálról…
A paripának sem kell többé abrak,
A lónak vége, vége a lovagnak.

S midőn a nap nyugvóra száll,
Szíveik elfogódnak,
Minden bokorból a barát
Int, levelek zokognak…
Merő sebet lát, jajszót hall a légbe…
- A ló betántorg a tenger vizébe...

XXIX.
Beborult az ég fölöttem,
És nem láthatom azokat
Az örök hír jeleiként
Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre,
Sem a föld sötét méhébe,…
Belenézek Magyarország
Szép történetes könyvébe.

Magyarok törénetkönyve
Hiszen úgy is épen olyan,
Mint egy félig sötétült ég
Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak
Dicső kora – egyik másik
Órjás csillag a magasban
A sok közül alig látszik.

Olykor olykor le-lehull egy
Közülök nagy szégyenébe’;
Mert a csillag azért ragyog,
Hogy a föld bámulja, nézze;
Vezetője legyen a föld
Eltévedett vándorának,
- S a magyar nép még nevét sem
Tudja sok szép csillagának!

A nap eltűnt itt az éjjel,
Vége a nap munkájának;
Előttem a történetkönyv
Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni
A gazdagabb multidőbe,
Látom Belgrádnál rohanni
Nagy Hunyadit a törökre!

Belgrád vára előttem van,
Tornya háza elég számos,
Körülötte a török had
Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora
Gőgös Mahomet császárnak,
Lábaihoz könyörgni
Rémült fejedelmek járnak.

Tündér Konstantinápolynak
Nagy hatalmu hóditója
Gondolkozik – nagyralátó
Reményein ringatózva:
„Valamint egy úr az égben,
Egy úr legyen itt a földön4
Egy próféta egy Mahomat -
Europát romba döntöm!”

Európa elhalványult,
Mint szóval riasztott gyermek,
Ijedtében a magyarnak
Segitséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte
Mit oly régen elfelejtett,
Hogy senkire – ha együtt tart -
Nem szorul a magyar nemzet!

Szegény magyar jaj neked már!
Nem félsz-e a sok kutyától,
Melyeket a nagy Mahomet
Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja
Legyilkolt hitetlen véren,
Hallod mily vadul vonitnak
előre kiéhezetten?

Köszörülik fogaikat
Éhdühökben csattogatva;
Megmegdörren egy rémséges
Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket husz arab sárkány
Rohanva harczol – kevélyen,
A remegő lég felhője
Sietve fut el az égen…

És helyette füst boritja
Az elnémult egek boltját;
Nem akar tán látni többet
Az isten se – Magyarország?
Nem hagyott el – képe ott van
Fiaid bátor szivében;
Minek volna más segitség?
Ismer téged már az isten!

„Allah! Hangzik háromszor száz
Ezer ember ajakáról.
„Éljen a király – a haza”
Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó
Rohamát most parancsolja,
Haragban tajtékzó ajkkal
Ott van a legelső sorban.

Már a bástyán hadakoznak,
A toronyban ing a zászló;
Egy merész s erős törökkel
Küzd a magyar zászlótartó.
Egyik sem bir a másikkal…
Mig a magyar átkarolva
A törököt, lerántja az
Utczakőre a zászlóval.

Megpillantja ezen közben
Nagy Hunyadi Mahmud császárt,
Titkos öröm gyul szivében
Látva azt, mit oly régen várt…
Kirohanást parancsol most
Tizszer is kevesb hadának, -
Azt gondolnád – szemtelenség,
Ha magyarok nem volnának!

„Ma Belgrádon, Budán holnap,
Aztán Bécs, végre Páris”,
- Mondod-e még nagy Mahomet?
Ingadozik hadad már is!
Fuss a meddig futhatsz vissza!
És ha kedved tartja másszor,
Meghódítni a világot -
Kezd a gyöngébb oldaláról!…

- Magyarok történetkönyve
Be nehéz olvasni téted…
Alig birható örömnek
Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül
Szemén haza egy sebet vitt,
Oly szép volt mellette a köny,
Mit Hunyadi halálán sírt!…

XXX.
Hej de nem így volt hajdanában!…
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva
Hogy koszorú lesz homlokomra…

Rózsás reményim mámorában
- Mit most irigylek – akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
A mely körül jár, forog minden,

Mely azt hiv, hogy szánandó rab
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot,…
Oly boldog és olyan szabad volt!…

De föluszitott szilaj ebek,
E szép erdőbül elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme…

A rengő ifju zöld levelek
Csak a távolból integetnek,
És várnak… És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!

- Most mintha fenyves erdőn járnék,
Hol szemfedőként leng az árnyék…
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!…

XXXI.
(„Hősök dala”)

A régiekből ide hozzám,
Kik éve együtt harczolunk.
Miért alunnók át az éjt,
Ha nem virad több hajnalunk?
Ma még igyunk! Jó bort ide!
Éltessük a hazát, királyt,
Hadd mondja holnap a világ:
Voltak – hős volt mindegyike!

Jer hadi zászlónk bokrétája
Ölembe jer szép hadleány;
Mindössze sem sokan vagyunk,
Had jrja csók a bor után.
Pár óra még s e hült ajak
Hazám földjét csókolja meg,
- Kiáltsatok majd többiek
Helyettünk – éljen a haza!

Mit ér az amit eddig éltem?
Mi hozzá e pár pillanat?
Halhatnék csak még egyszer így,
Elhagynám menyországomat!
Élet – kibékülök veled,
Kibékülök halálomért,
Áldlak hazám e szavadért:
Volt – nagyobb hőst nem szülhetek.

Virad – föl föl; mi haszna várnók
A fejlődő nap sugarát;
A csatatér hozandja meg
A győzelemnek hajnalát.
És napja lesz vérünk tava,
Sugári összes sebeink,
Had mondják el testvéreink:
Ők voltak és él a haza!

XXXII.
* * *
Csörg a sarkantyú javában
A királyi palotában;
Szól a zene, messze harsog,
Közbeközbe hangos tapsok.

Ugy zajongnak, úgy tombolnak!
Talán csak nem hadakoznak?
Kedvetölt magyar vitézek
Magyar nőkkel tánczra keltek.

- Mennyi erő, tűz a tánczban!
Mennyi lehet a csatában!
Ellenséges nép ha látja,
Nem került velük csatára.

Annyi a kedv, hogy valóba’
Kevesebb is elég volna;
De hogy is ne mulatnának:
Semmi baja a hazának!

Az a haza, - mert hisz annak
Oly magas értelmet adnak!
Mennyi a bitang, ki mondja:
Haza az, hol jól van dolga.

És ő nekik semmi bajuk,
Sok a pénzük, jó a boruk;
És isznak gyöngyös pohárból:
Éljen soká Robert Károly!

Csevegő ajk, beszédes szem
Mindenfelé a teremben;
Piros kedv mindenki arczán,
Csak egy a ki néma, halvány.

„Arczod halványodni látom,
Mi bajod van édes lányom?
Mire figyelsz, hallgatózol -
A zene oly hangosan szól!” -

„Nem hallod-e édes anyám,
Itt alattunk a vár alján,
Fenekén a rút börtönnek -
Nagy nehéz lánczok zörögnek.

S a vitéz, ki szenved ottan
Utálatos rablánczokban,
Nem tudod-e, hogy jegyesem,
Hogy én csak őt szerethetem?”

Szól a zene, meg-megújul,
Aztán hirtelen elnémul;
Baj esett a palotában,
A legszebb lyány halálán van.

„Magyarország legszebb lyánya”
Szól a magyarok királya -
„Nem akarom halálodat:
László vitéz legyen szabad!”
* * *
Csörög a láncz a vár alján,
László vitéz keze-lábán;
Csörög a láncz – de mi haszna! 
Talán senki meg nem hallja!

Hozzá ugyan a magasból
Tomboló kedv morajja szól;
De a börtön fenekéről
Lánczcsörgés hogy hallanék föl?

Heted napja van ide lenn
A sötét, a szűk üregben
Elitélve – étlen szomjan
Porrá lenni a lánczokban!

S éhnyomor erőt vesz rajta,
Hanyatlik már, gyöngül karja,
Mely a sólyomnál gyorsabb volt
S annyi árulót kioltott.

Mint hűtlen barát, ha baj van,
Hagyogatja lassan lassan
A rosz tápon testereje -
Csak egy még a régi – lelke!

Büszkesége maradt nála,
Ez virasztja, ez dajkálja,
Hogy majd mint hűséges szolga
Szemét örökre befogja…

Közel van ez idő pedig,
Szeme egyre sötétedik -
Ez is oda hagyja holott,
Már neki világosodott.

Bilincseit meg-megrázza
Csak azért, hogy megpróbálja:
Itt van-e még e világon -
E kegyetlen rosz világon?

Börtönét még körüljárja
Búcsuzó szemevilága…
Lába előtt egy fehér csont…
- Még tünődik – vajj’ kié volt?…

Lelke ujra elsötétül
Nehéz sejtés fellegétül;
Valami a szemét nyomja: -
Az álom, - szelid bakója…

Feje hátrahanyatlóba,
Ajka reszket, mintha szólna,
Meg-megzördülnek a lánczok -
Imádság-e ez vagy átok?…

„Fényes kardom, édes kardom,
Éled már nem villogatom!
Oh hogy a gyülölt kezekből
Még egyszer nem vehetlek föl!

Én szerelmem, imádottam,
Kit soha nem csókolhattam,
Ajakamra, majd ma meghül -
Adsz-e egy csókot emlékül?

Hősök és boldogtalanság
Szülőföldje – Magyarország,
Légy dicső, nagy, - a milyennek
Álmodlak s nem érhetem meg!…
* * * 
Sötét börtön fenekire
Mi fehér ereszkedik le,
Leoldani a lánczokat,
Fölkelteni a halottat?

László vitéz, mit álmodtál?
Ugy-e fönn az égben voltál?
Láttad isten fényes arczát,
Üdvözültek boldogságát!

Nyiló menyországajtónak
Csattanását is hallottad -
És hallottad a mennybeli
Angyalokat énekelni?…

Nem menyországajtó csattant,
Kedvesed csókolta ajkad;
Nem angyalok énekeltek,
Szép szeretőd beszélt veled…

Hirül hozva szabadságod, -
Róbert Károly megbocsájtott,
S oly csekélység a föltétel,
Hogy ezentul ismernéd el…

Csak – mint illik – essél térdre,
Örök hűséget igére…
S a hatalmas Csákok ellen
Hadakozzál a seregben…

S még ez éjjel vőlegény léssz, -
- Hallottad-e László vitéz?
Mért nem felelsz hát, mit hallgatsz,
Talán mert nagyon boldog vagy?

Miért nézesz oly merően,
Mozdulatlan, rémitően?…
Oh a halál képe rajtad
Nem volt ennyire irtózat!

Vagy már megvetetted őtet
Igazán hűn szeretődet?…
Hova könnyet hullat, forrót,
Mért oly hideg a homlokod?…

László vitéz, László vitéz…
Mire való a ideg ész?
Nagy teher az az igazság…
becsületszó, hazafiság…

Szép szeretőd ölel, csókol,
Fölment ez a vádak alól;
Minek az a léleknagyság,
Nem követi a boldogság!…

Nem részegít-e meg a csók,
Nem szédítnek meg a hangok
Szerelmesed ajakáról,
„Kegyelmet ad Róbert Károly -

Szabadságod és szerelmem
Lesz jutalmad, gyere velem,
- Róbert fején a korona,
Jele, hogy isten pártolja.”…

László vitéz mit cselekve?
Halhatatlan lesz a neve!
Mert oly álhatatot vitéz
Soha nem volt, s tán nem is lész!

„Még egy csókot, egy utolsót,
Hadd legek egy percig boldog!…
Még egy csókot boldogságom!
Aztán érjen utol átkom!

Elmegyek a csatatérre
Az igazak seregébe;
Meglehet, hogy ujra halok,
- A mi voltam – az maradok!…

Nem elég vitéznek lenni,
Hol a kart nem hit emeli,
Nem csatamező az, csárda,
Nincsen hőse, csak betyárja!

Eredj, vidd hirül Robertnek,
Elfogadom a kegyelmet,
Hogy nem börtönben, nem éhen
Halok meg-  de csatatéren!

Mondd neki, hogy vegye értte
Üdvöm’, szerelmem’ cserébe…
Hogy csak egy maradt sajátom:
Mit el nem vehet – halálom!

Mondd, hogy győzni fog – hogy ott fenn
Nagy védője van – az isten.
Hogy győzelmét sejtve, látva
Mentem a nagy szent halálba…

S most – szerelmem, boldogságom,
Téged a jó isten áldjon!
Irántad kegyetlen voltam,
Ne sirass meg halálomban!

Szeretlek, úgy mint magamat,
De szeretnem úgy nem szabad,
Sem magam, sem kedves téged,
Mig hazámnak gondja éget…

Van egy nagyobb parancsolat,
A mely tőled tova ragad:
Becsület és Magyarország…
- Én szerelmem – isten hozzád!”

* * * 
Rozgony véres mezejének
Oly szomorún szól az ének;
Honnan jő – a temetőbül,
Vagy a haragos felhőbül?

Árva szeretőnek jajja,
Elesett hősök sohajja
Elvegyülve a szélvészben
Jár a szomorú térségen.

Jaj de szomorú történet,
Jaj de búsan szól az ének!
A jobbak az igazabbak
Mind elestek, mind meghaltak!…

Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.

Vajda János (1827-1897): Mátyás tréfája

Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta,
Hajh! Hogy elmult a dicső kor,
Be szép volt a!
Mint sugár a nap után, ha
Beestellett,
Repül hozzá örömmel az
Emlékezet…
Örömmel és mégis a szem
Könybe lábad:
Ragyog benne gyászló öröm,
Büszke bánat! -
Na de cseppet félre bánat,
A dologra!…
Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta:
Akkorában Kelet ura
Mahmud zultán,
Szólt hűséges emberéhez:
„Eredj szolgám,
Ékes nyelved-, szép elmédnek
Híre nagy van,
Most mutasd meg, mi lakik benn
Bölcs agyadban.
Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz,
Föl Budára,
Mondd, törökök ura neki
Azt kivánja:
Hogy közöttünk mindörökre
Legyen béke;
Legyen övé a világnak
Egyik vége,
És a másik majd enyém lesz
Tudom egyben,
Csak mi egymást ne rongáljuk
Aztán ketten.”
*
Nem volt sok a török zultán
Kivánsága.
Tán a jó úr a jövendő
Képit látta?…
S tán másként is állanának
Most a dolgok,
Ha a követ el nem veti
Ugy a sulykot;
Mert a jámbor vala épen
Olyan ember,
Mint ki ugyan sokat tud, de
Keveset mer. -
Újhely alatt Mátyást s hadát
Megtalálja,
Vezérek közt tudományát
Veti, hányja.
Mondja, hogy a földön ember
Nincs teremve,
Kit szavával – mire akar -
Rá ne venne.
MAGYAR Balázs megsugá ezt
A királynak.
Az mosolyga, s megörült a
Jó tréfának.
„Mátyást – ugymond – e világon
Ugy ismerik,
Hogy szereti a tudomány
Embereit;
Ne legyen hát panasza, hogy
Megvárattam:
Jöjjön a bölcs férfiú e
Pillanatban.”
De azonban jelt adat a
Támadásra:
A dörejnek, csatazajnak
Nincsen mása.
Haragtorzas sörényszárnnyal
Száguldoznak
Jobbra-balra sarkantyúzott
Csatalovak;
Mintha lenn a pokol mélye
Mennydörögne:
Száz döbörgő ostromálgyu
Megy előre,
A nap is a szelid égen
Iszonyodva,
Takarózik tűzokádó
Füstgomolyba.
Mint prédára kerekedő
Gyors karvalyok,
Büszkeségtől fényes, görbe
Magyar kardok,
Kivillannak a hüvelyből,
S világítnak:
Hír, dicsőség ösvényére
A honfinak.
S mintha majd ítélet napján
Letaszítva
Hullanak a csillagok mind
Összevissza -
Ugy repülnek a süvöltő
Golyók itten,
S Mátyás király áll közöttök,
Mint egy isten!
*
Jön a követ, jön a követ -
De hogyan jön!
Nem állt ő még soha ilyen
Ingó földön!
Tudott mindent – sokat tanult
Egyptusban,
De ezt nem tanulta,nem volt
Ilyen tusban.
Meg nem tudta fogni, hogy van
Okos ember
És király, ki e veszélynek
Állani mer.
A beszédre legkisebb volt
Most a gondja,
Csak tünődött: mondja-e, vagy
El se mondja?
„Üdvözöl a – üdvözöl a
Török zultán…”
- Golyó süvölt, és a beszéd
Elhal ajkán.
Egyik csatlós már a földön
Szörnyet halva:
Kimerevült ifju arcza
Megsápadva;
De a tudós követ úr még
Jobban sápad,
Hogy megveszi Mátyás szivét
A sajnálat.
„Eredj vissza az uradhoz”
Szól nyugodtan,
„Mondd neki, hogy küldök embert
Még e hóban,
A ki, hogyha rábeszélni
Nem tud épen
Ugy, miként te: de tud szólni
Hogy megértem.”
Megy a követ – mindazáltal
Kár volt érte,
Hogy valóban bölcsfejét ily 
Gyász -sor érte.
Törökország határáig
Szótlan elment,
De tovább már nem vihette
El a szégyent.
Terebélyes szép tölgy állott
A határon,
Rábeszélő bús dal szólt az
Egyik ágon:
Megszerette azt az ágat,
S válasz helyett -
Szolgájától hazaküldte
A zsineget...

Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -

Vajda János (1827-1897): Krisztus és korunk

 
Én vagyok én, ki még imádlak
És egyedül vagyok talán,
Ki úgy imádlak mint ohajtod,
- Ezer nyolcz s fél száz év után!
Imádlak rég, de titkon eddig,
Mert ellened volt a világ,
S mit hirdetél, elnyomva még, az
Egyenlőség, köztársaság!

Te szenvedél még itt  földön;
Oh méltatlan volt rád a nép;
Azóta hátra s nem előre
Elfolyt tizennyolcz század év.
Az elv, a mellynek hirdetője
És vértanuja te valál,
Elnyomatott, és azok által
Kiket utódokul hagyál.

Hol van tanod s a tanitványok,
Jámbor szegény halászaid?
Vészben, nyomorban követőid,
Kiket tanod vérpadra vitt?
S kik ezek itt e pharizeo-
Republicanus övesek?
E gőg, e fény tanitni, avagy
Vakitni vágy a népeket?

Ti szemtelen vak majmolói
Olümposz isteneinek!
Ha volna mégis nagyszerűség
E nagy szerephez bennetek!
Ah egyaránt letünt a hősi
A nagyszerű kényuraság,
Letörpült a polgárerény is,
S képmutató lett a világ!

- Mit vétkezél te az erénynek
Legistenibb áldozata?
Hogy meggyaláztak és neved lőn
Minden gazságok paizsa?
Ah, de közel van végre a kor,
Midőn megtudja a világ,
Hogy legvadabb rágalmazóid
Kik voltak… a jesuiták!

Átok fejükre, véghetetlen!
Kik vétkezének ellened,
És bünbe dönték a világot,
Mit hirdetél, a rény helyett.
Hol a pokol, melly megtorolja
E százados gazságokat?
Oh magyarázd meg, büntetőül
Van-e a sírban öntudat?…

Eloltották az égi fáklyát
A csábitott világ felett;
És vezeték a babonának
Rémeivel a népeket.
Eloltották az ész világát,
Mit te hozál le, s elveték
Vakhiedelmek mákonyával
A tudatlanság éjjelét.

Átok reád, te hét nehéz bűn
Hét halmu ma – s kárhozat!
Órád ütött, hiába véded
Bitorlott bűnpalástodat.
Eljött az általad kigúnyolt
Isten boszúló szelleme, -
És léssz a századok bünének
Kipusztult Jerusáleme!

- S te őskor erkölcs-óriása
Szent és imádott elvrokon,
Eszméd ohajtott irodalma
Fölépülend e romokon.
S a bünök áldozat-vérében
Megkeresztelkedett világ
Üdvezülten rivalja: éljen
A testvérség, köztársaság!...

Forrás: Esti lapok. Péntek, 11. junius 15. 1849.

Vajda János (1827-1897): A vörös sapkás

 

 „A régiekből ide hozzám,
Kik éve együtt harczolunk;
Miért alunnók át az éjt,
Ha nem virad több hajnalunk?…
Ma még igyunk!… jó bort ide,
Éltessük a magyar hazát!
Hadd mondja holnap a világ:
Voltak; hős volt mindegyike!

Jer zászlóaljunk bokrétája,
Jer közelebb szép hadleány
Mindössze sem sokan vagyunk,
Hadd járja csók a bor után.
Pár óra még, s e hült ajak
Hazám földjét csókolja meg…
- Kiáltsatok majd többiek
Helyettünk: éljen a haza!

Mit ér az a mit eddig éltem?
Mi hozzá e pár pillanat?
Halhatnék csak még egyszer így,
Elhagynám menyországomat!
Élet, kibékülök veled,
Kibékülök halálomért,
Áldlak hazám e szavadért:
Volt; nagyobb hőst nem szülhetek.”

Virad, föl, föl! Mi haszna várnók,
A fejlődő nap sugarát;
E csatatér hozandja meg
Hazánk éjének hajnalát.
Sugára lesz vérünk tava,
És napja összes sebeink.
Hadd mondják el testvéreink:
Ők voltak, és él a haza!”

Forrás: Esti lapok. Szombat, Junius 9. 1849.

Vajda János (1827-1897): Bérangérhoz

 
Mire vársz még jó öreg, egyetlen
Ifju lélek megvénült hazádban?!
Mire vársz, talán hogy számüzessél
És sírod leld a hódolt Romában?
Kiégett már néped aetnalelke,
S te égetted azt ki lantodon…
Jer mi hozzánk, ez a föld tehozzád
A legméltóbb széles e világon.

Vagy talán van még reményed, - érzesz
Uj villámot lelked fenekében?
Lángolóbbat mint a régi, melly gyújt
A halott tél hó szemfödelében?
Ó ne hidd, bolygótűz lesz e láng is
Örökálmú rideg sírokon…
Jer mi hozzánk, itt a föld, melly hozzád
A legméltóbb széles e világon.

Kétszer ébresztéd föl a világot:
Mindakétszer elaludt, s te élsz még;
Vár az isten oda fenn, ki küldött,
A hírrel: kiküzdve a népfelség!
Ah, de rossz helytt vagy, még megfeszítnek…
Uj kereszt készül a vaticánon…
Jer mi hozzánk, ez a föld, melly néked
A legbiztosb széles e világon.

És ha a világ valóban olly rom,
S olly erőtlen az emberi lélek,
Hogy az álmodott világ-szabadság
Belőle még vágyban is kivészend:
Vannak itt, kik egyuton menendnek
A megbántott isten zsámolyához,
Jer mi hozzánk halni… mert ez a föld
Sírnak is legszentebb a világon...

Forrás: Esti lapok. Péntek, 5. Junius 8. 1849.

Vajda János (1827-1897): A természetből

Lányszív, ha sok a búja megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja – és kaczag.

Hadd üsse rontsa, - fáradjon bele
A istennyila – nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Ugy sem terem többé virágokat!

Ne is kimélje daczos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle, - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme bája:
Van olthatatlan égető boszúja,

Mit magzatkint rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán…

- Jaj akkor néktek ellenségei:
Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap, -

Alattatok meging, reped a föld,
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok’ rakásra égeti,
S sirjaitokat is betemeti!

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János (1827-1897): A gyilkos (monológ)

 
Fúj, nyargal a szél hegyen völgyön át.
A bérczi tölgy veszt köntöst, koronát.
Sikolt az ablak, bömböl a völgy.
Megölte benne valaki magát.
- Mért nem kacsintasz, illegsz oh hölgy?
Az árok búg, a barlang csuklik.
Hess áruló, gonosz kuvik!

Fúj, nyargal a szél árkon berken át.
Hogy földhöz vágta egy fa ott magát!
Olyan sudár, oly fiatal volt.
De még mozog, még fenyeget az ág.
Nem örömest, de még is megholt.
Bolyg a haraszt, mindent beföd majd.
Ordas csiba! Ne fájjon a fogad.

Üvölt, fuj a szél tüskön bokron át.
A nyár, az ősz elhordja majd magát.
A hó alatt elalszik a föld.
A dühödt lég hadd törje ki nyakát.
Ki érti meg, ki tudj mit nyög?…
Valami elsuhant emitt fenn…
- Jár a halál, ha kell, ha nem…

Üvölt, fuj a szél a sövényen át.
Megúnta letét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó.
Pedig feküdni a lebujba járt.
Ragyogni fenn, alunni lenn jó.
De még a napsugár se szebb, mint a vér…
Ma csak ma, de holnap mi ér!...

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János ( 1827-1897): **Emlékkönyvébe

A boldogok hamar felednek
Mert a ki tud feledni boldog.
Szerencse, ifjuság – jelennek,
Elmultnak élnek búsak, aggok.

Éld a jelent, feledd a multat,
Mulass a hütlen örömökkel.
Ha majd azok mind, mind elhagytak,
Hű bánatról majd rám emlékszel.

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.