Vajda János (1827-1897): Szerelem átka

I.
(1854.)

Én gyötrelmem – szép leányom!
Hogy te mint a nap, olyan vagy,
Oh az való! – de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos;
Szeszélyesen derűs borús
Egynek égő, másnak fagyos.

És mint a nap, midőn fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál – hűtlen! – másnak! -

II.
Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Felejtkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm,
Egy egy tör minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni
Mikor észre nem veszed:
hogy szívem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam’ ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni -
Oly szép lánggal ég szemed,
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét fölleget…

- S e szép szemek napvilága
És ez izzótűz-ajak -
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!…

Hazudság – kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremtő nem hazudhat,
Hazudnak az emberek -

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog -
Vagy van ember, a ki most is
Megrabolja a napot?…

És ha még is – és ha még is! -
Oh ez átkos gondolat -
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Midőn az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut -
Ég, lobog a rengeteg…

Úgy e gondolat szünetlen
Űzi hajtja szívemet -
Oh hogy még enyim se voltál,
S még is későn féltelek!…

Nem voltál – és nem lehetsz már
Soha enyim jól tudom;
Oh  t u d á s – megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!…

III.
Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hova térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én építettem, ékes templomodat,
Ahol szinről szinre imádtam arczodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszegő bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak -
Oh hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed’ a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh hogy rajt’ a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kaczaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gunyolnak!…

IV.
Ujra látlak szinről szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh ez alak – (szive úgy sincs)
Halhatlan szobor, ha – márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét…
Halovány vagy, nagyon halvány…

Szemed fénye beborulva…
És alatta a szivárvány -
Szép egéből könyzápor hullt?…
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem de nem hitted,
Szerelmetlen hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, menybe viszlek -
Hol vagy most? – oh hogy nézhetsz rám?!

El e képtől – el e helyről,
Hisz ez halva van – bitófán…
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt – elkárhozott lány!

V.
Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád;
El nem válok soha tőled,
Mégis, mégis… isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál -
Nem az választ el egymástól…

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke,
Hit vigasztal a balsorsban…
- Ennek is mind vége, vége.

Mond nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz… leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal…
S azt felelem – isten hozzád!

Feltámadás van a sirban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
A mit benned én vesztettem.

S én elhagyni még se tudlak,
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún – mint
Gyilkosára a kisértet…

S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád; -
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!… - isten hozzád!

VI.
(1855.)

Szerelek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged’-e, vagy
Érted a kínt – nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremtő észben,
Égen földön hatalom,
Oly erős, mint a mit érzek
Miattad – a fájdalom.

Szeretem éretted a kínt, -
S viselem a gúnykaczajt,
Mint a harczos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek tőled,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre meg van,
Miről már nem tehetek.

Miért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat -
Egyszer látni – nem elég-e
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek – bár tőlem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg -
Súgja nekem valami.

Mire a te szíved vágyik:
A diadal, győzelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelgőn csengőbb szavakra,
Tudva jól hogy mind hazug?…

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak – érezem,
Örömiden szánakozom
Jobban mint gyötrelmimen.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyörü vagy… az vagy, az vagy…
Oh hisz én jobban tudom.

„Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égből is miattad
Hullanak a csillagok…

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat,
Legszebb vagy a teremtésben
Azért nincs rád hasonlat.” -

Tetszenek e czifra bókok?
Ládd mi könnyűk a szavak -
Mi sokat akarnak, még is
Mi keveset mondanak!

Tán magam is érteném ezt -
„Mi szép arczod, termeted”
De nem fáj, vagy nem tudod tán
Hogy mindez nem  a  t i e d?

Nem kérdéd-e még szivedtől,
Van-e benne érzelem -
Boldog vagy boldogtalan bár
De – egy, örök szerelem?

Halványul majd a szép arcz,
Elvirágzik a tavasz,
Érzed majd, hogy a mit  é r z ü n k
Az mienk, csupán csak az…

De késő lesz minden immár!
Mit majd ekkor érezesz,
Az a késő megbánásnak
Keserű fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, - mint a
Tűzhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mezőt…

Te előtted pedig a mult
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keserű lesz hallanod…

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe… szörnyű számvetésre
Az elmult idők felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol belőle a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek… de van erőm rá
Hogy ne vallja meg neked;
Ápolod te hiúságod’,
Én még – büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehedd fejem’;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek
Még sem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelből
Meg nem hallanod – soha!

Szeretlek – mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel – de szerelméről
Vele soha nem beszél…

VII.
Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben;
Kit soha nem birtam,
Még is elvesztettem.
Éjjel fönn virasztlak,
Nappal megsiratlak!

VIII.
Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is a mi másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, a mely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában -
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság… menyországa soknak -
Szivemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán soha sem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék – talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh’se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom
Ideje már – légy halálom.
Ne ébredjek én föl – róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba! -

IX.
Nem szeretlek… mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak – de nem szeretlek,
És szivem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki még sem mondhatok.

Ugy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet;
Te nem érted mit jelent ez,
Te e kínt nem ismered.

S ha ismernéd – kinevetnéd;
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem; -
S volna gúnyod mosolya
Keserű, de gyógyitó ír: -
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör,
- Mert  u t o l s ó  a mit érzünk,
Már utóbb az is gyönyör;

És van elme, a mit mégis
Józan épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!…

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei,
Jövőm üres végtelenség, -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek… édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? Lekaczagná
Szavamat a fájdalom.

És te még se hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden „szeretlek” mit
Hallani fogsz valaha.

- Nem szeretlek – de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal
És rövid – hogy ebbe lelkem
Előbb utóbb belehal…

X.
Nem tudok én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet látom én csak,
Szivedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit mond rólad a világ;
Szép vagy, arra gondolok csak,
És a szépség – ifjuság.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot,
Még előbb felhő takarta,
S még is oly szépen ragyog!…

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakitó a jelen -
Gondolhatok-e jövőre,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, a ki lát;
De hogy ilyen szép vagy – oh azt
Még sem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy – azt hiszem, hogy
Én – csupán én tudhatom,
És oly édes – bár egyetlen -
Szivemnek e jutalom!…

Oh e kétszinü világ, mely
Még bűnöket emleget
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!…

Szegény volt örömben, és tán
Az is marad életem,
De ez alakos csoportot
Szánom én, és megvetem!…

Marczangolja széllyel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom … de belőle
Ki nem tépi képedet…

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived’ nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot,
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?…

XI.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már- 
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyset szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán – talán – hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett nincs soha
Egész menyország ide lenn…

Ha engemet szeretnél! – oh hisz úgy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!…

XII.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már,
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arczodon! – s nekem
Valami súgja: nem, soha!

Sötét de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz – oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt.

XIII.
Elfogy a nap, az én napom…
Közeleg a sötét óra…
Oh ne kérdezz mi bajom van -
Oh ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók – édes hazudság…
Menj, kerülj hogy el ne hervadj…

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bűbájod;
Hogy van a mi nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok…

Ne kutass, ne nézz lelkembe…
Isten őrizzen meg attól!
Légy kaczér, vig, csapodár, - csak
Óvd magad’ a gondolattól! -

Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanútlan
Örömben égő virágra;

Keble áthül – megrázkódik…
Alig sejti, hogy mi érte ,
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége… vége…

Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére…

Ne fürkészd baját, epéjét,
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.-

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad uj világot,
Csak ne kérd: hogy mind  m i é r t  ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá féreg!
Hogy mi végre teremtették?

Ne játszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn’ egy kérdő szörnyeteg van,
Ne kerülj – vigyázz – elejbe,

Meg nem fejti soha senki
A mit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint apródonkint
Szíja el fájó velődet.

- Isten veled szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron;
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit:
Ernyőd ára: kígyó, méreg…

- Légy hiú én gyöngyvirágom,
Légy hamis, hegyes, rátartó;
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelő mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam?
Radar beszéd… kaczagj kérlek…
- Ah! Ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!…

XIV:
Ver az isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem,
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Szerelem: menyország;
Legalább úgy mondják; -
Én csak azt tudom,hogy
Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye
A csalóka méreg;
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.

Akár hogyan éget,
El el nézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?

Én  uram teremtőm
Ijesztenél rája,
Tedd szivére szivem’
Csak egy minutára:

Tudom, úgy hozzá ég
Egyszerre az övé:
Magad sem veszed le
Soha onnan többé!

XV.
Tied a dicsőség, hatalom,
Csak mulass emésztő kínomon.
Kegyetlen rény ragyog szemedben,
Halálra ítélt rab – szerelmem.

Rab vagyok én rab, de olyan rab,
A ki zsarnokánál szabadabb;
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szívemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz birónak,
Szerelmemért boszuállónak!

XVI.
De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én hogy mit gondoljak
Örömest látnálak boldognak.
Fájna szívem úgy is – de talán
Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki – csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...

XVII.
Oh ha bájaidat szereted,
Szeress kérlek akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl én fölém!
Nézd magadat lelkem tükörén;
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen – csak menj az utczára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!

XVIII.
„Légy vidám – kétségbeesve,
Maradj büszke megalázva;
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”

„Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámi ütnek;
Maradj józan, mikor ég föld
Tánczol és forog körülted.”

„Fojtogasd el minden üdvöd’,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek.”

„És örökké sírod ássad
S még se halj meg” – én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?…

XIX.
Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged’,
(Csak elmondom, hogy mi sors ér,
Vágyaid ha mind beteltek.)

„Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta;
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad’ miatta.

„Majd ha szived lángért lángol,
Hideg kígyó érintsem meg;
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szivedet.”

„Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne;
Keress a multban vigaszt, és
Ne találj emlékezetre.”

„Ohajts örök életet, ha
Majd jövődet halva látod” -
- Oh szeress! És átveszem ind,
A mi ez áldásban átok!…

XX.
Szegény öreg koldus…
Csak az inség tartja;
Könyörülő világ 
Könyörülj meg rajta4

Valakinek csendül
A lélekharangja, -
Könyörülő isten
Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretőm
Kiadott én rajtam.
- Könyörülő halál
Könyörülj meg rajtam.

XXI.
Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva,
Akkor sem tiéd a győzelem:
Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanitják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!

XXII.
Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél;
Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mé’ tájról,
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már – de szilaj;
Nem is sohajtás, de kinos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb…
Egybe szétveti a fejemet,
A poharat, vagy a – késemet!

Most megint oly csöndes búsan szól,
Mintha jőne mélyből, föld alól,
Oh, de mért is marad életbe’
A ki egyszer el van temetve!…

XXIII.
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S  é l e k  beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

XXIV.
Szerelem, szerelem…
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség -
Halhatatlan féreg…

Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány,
Teremtő láng hídja,
Rajt’ a földre szállván;

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy percz üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő -

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!…

XXV.
Mint az erdőnapsugártól,
Én szemedtől meggyuladtam;
És elégek mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdőt égni?
Oh ez igen ritka látvány!
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan int a szivárvány;

És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj -
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.

Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye,
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz ölő fénye…

Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgü tűzláng
Legel a gyepen ropogva…

Erdő erdő -nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid méz kelyhében -

S minden önző és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson -
Legyen átkozott tevéled!

- Erdő erdő – fiatal szép
Égő erdő, hamvadozó -
Hozzád én szívem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!…

XXVI.
Oh hagyj békét a húroknak!
Ne is érintsd ujjaiddal;
Ha velőmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.

A te zenéd épen átkos,
Legalább nekem magamnak;
Tán a húrok ujjod alatt
Elváltoznak, elkárhoznak…

Mikor a te zenéd hallom,
Velőm ég, de szívem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitől úgy fáj a szegény agy.

Mert ki- utat – szót nem lel rá,
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa;
És talán jobb! – sejtem, e szó
Véggyászt hozna a világra.

Mintha a vén idő mélyen
Azt sohajtaná el benne:
Elég volt már! És azután
Többé a nap föl nem kelne!…

XXVII.
Ha szerelem nincs szivedben,
- Én a menyről már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.

Oh gyülölj, utálj meg engem,
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Menykövezd le vad haraggal.

Diadalban kaczagjon föl
Rá a világ – mit én bánom, -
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon…

Szent  G y ö r g y! Irtsd ki ezt a sátánt,
Mely szívem lángjából támadt,
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak…

Nem való az én szerelmem
Sem az égbe, sem a földre,
Nincsen az teremve csöndes
Olvadó szelíd gyönyörre.

Pallos és tűzláng kell annak,
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.

Gyülölj hát – oh csak ne hagyj el!
Szemedben a pallos és tűz,
Öld vele kínért sovárgó
Szivemet, és csak gyötörj űzz -

Ne hagyj itt a földi kínnak,
A közönynek, a mely nékem
Utálatosb mint minden kín,
Lenn a pokol fenekében -

S majd ha a kinzást eluntad,
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja-
Mert csak te ölhetsz meg engem!…

XXVIII.
Mikor éj van, sötét néma -
- Oh gonosz, oh szörnyü átok! -
Senki nem lát, senki nem hall,
Csak én hallok, csak én  látok!

A mi van, azt látom, hallom,
De nem az fáj, nem az gyilkol;
A mi nincs, az kisért engem,
A mit izzó velőm gondol.

A pillangó szárnya rezdül
A virág kelyhében alva;
Azt gondolom, ő sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva…

És fölöttem a sötét ég
Ketté hasad, nagyot csattan;
Üt a villám egymásra
Vétkes, átkos gondolatban.

Megnyilik a föld alattam,
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitől úgy ég
Lélek és test, - de el nem ég.

Leggonoszabb, legfeketébb
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül
Szintugy harsog, úgy kaczagnak…

Hivok istent, hivok embert,
De nem segít rajtam semmi;
Egy szelid hang szól a menyből:
Higyj! – de én nem tudok hinni!…

- Oh mért nem mered meg a föld,
S rajta miden úgy a mint van,
Pillangó, virág – maradna
Mindörökre mozdulatban!…

XXIX.
Nem viszem bánatom’
Meghalni közétek;
Nem hagyom – isten ments -
Hogy eltemessétek.

Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni mint a rémet,
S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.

Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!

XXX.
Csak ostorozz, csak tüntess engem
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon.

Az ég adott látást szememnek,
És én vak voltam – bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hők, igazak. 

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh égető, vakitó szégyen!
Hisz az csupán csak – a r a n y é…

És én okoztam csak neked bút:
Szerettelek nagyon – pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik…

Csak ostorozz, csak büntess engem,
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon…

XXXI.
1.
Ha Istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgy se hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.

2.
Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! – én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.

3.
Oh, pedig áldásom fogna,
Érezem, hogy fogna rajtad;
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.

4.
Megbocsájtnám, hogy hideg vagy,
Mig szivem értted elvérez,
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, a mi  é r e z.

5.
Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, végbucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szívem hullat.

6.
Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, - mint most te engem,
Akkor jussak eszedbe én.

7.
Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istnekáromló ajakkal;

8.
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szivre vágyol,
S keresed, de nem mutatja,
Sem a közel, sem a távol.

9.
Akkor emlékezz rám! S jöjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.

Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.