Este van. Időpont: vacsora után, de lefekvés előtt. Most következik az én legkedvesebb sziesztám, ezzel a jelszóval, melyet a keleti bölcstől tanultam: Nyugalom előtt édes a pihenés… Régen átgázoltam életemnek azon a viharos korszakán, melyben oly keserűen boldogok, s amelyben oly édesen boldogtalanok tudunk lenni, azon a korszakon, melyben az asszonyt, a muzsikát és a lírai költeményt tartjuk a lét legfőbb kincseinek… és áteveztem abba a csöndes öbölbe, hol egy ital bort mindennél többre becsülünk. Igen, én már itt tartok. Vacsora után tehát fölragadom a palackot, tele óborral, mely fölfrissíti a petyhüdt vért és átmelegíti a hűlő testet, és elvonulok vadszőlővel befuttatott verandám egyik csöndes, homályos zugába és lassan, cseppenként kiélvezem a nemes nedvet… Este van, ez a napnak az az időszaka, melyen a nappal az éjjelbe, a világosság a sötétségbe, az élet a halálba fordul át. (Vagy megfordítva? Ki tudná megmondani?) Ez a napnak az a szaka, melyben lent lassan behunyódnak az emberszemek, fönt pedig lassan, kigyulladnak az angyalszemek. És oly jól esik ilyenkor az a tudat, hogy most nem a földi irigység tartja rajtunk a szemeit, hanem a mennyi jóság. Türelem, türelem, csillagszemű édes angyalkák, mindjárt készen leszek a borommal, hadd élvezzem ki az utolsó csöppeket külön-külön, az ajkammal, a nyelvem hegyével, a szám padlásával, a gégémmel.
E kis gyöngeségemnek csak egy földi tanúja van, az én hűséges vén kutyám, Kasztor, mely lábaimnál fekszik, okos fejét kinyújtott két lábán nyugtatva. Félszemmel rám pislog, s néha nagyot kaffant egy elkésett légy után, mely orra előtt zümmög tova. Nem mintha be akarná kapni, nem, ő ilyesmivel nem él, hanem hogy elriassza és társai után kergesse.
A tornác végén, a cselédek szobájában a durva kakukkos óra tizenegy órát jelez. Ez a lárma egy pillanatra az egész környék csöndjét fölzavarja. Tizenegyszer kicsapódik a házikó ajtaja, kiugrik rajta a kakukkmadár, belerikolt az éjszakába, aztán visszaugrik a házba, melynek kapuja minden egyes kakukkszó után éktelen csörömpöléssel rácsapódik. Ehhez képest az én ébresztőórám valóságos bölcsődal, altatószer.
Újra csend. A palack üres. Felállok és nagyot nyújtózkodom. Gyerünk!
… Hallga! Valami szokatlan hang üti meg a fülemet. Valahol egy beteg gyermek nyöszörög. Nem, nem, ez a hang tompa, mintha a föld alól jönne. Tán egy eltemetett ember jajkiáltásai? Eh, bolondság, ez egy távoli cigánybanda muzsikája, mely egyhanggá szűrődve jut el idáig.
De ez se lehet. Ez a különös hang egészen közel van, itt, a vadszőlőnek a levelei között. Ott a forrása, onnan jön felém. Közeledem, megállok és hallgatódzom. Most már tisztábban ki tudom venni, hogy mi az. Ez egy megszorult, bajba került bogárnak a fájdalmas zümmögése. Egy elkésett ifjú bogáré, aki anyja után jajgat. Egy eltévedt, erőtlen vén bogáré, akire rászakadt az est, és nem talál haza. Mindenesetre egy élőlény, Istenteremtése, aki segítségért siránkozik.
Még közelebb megyek, akkor már egészen tisztában vagyok vele, hogy ez mi? Egy méh. Ott zümmög láthatatlanul a zöld levelek között. Az is bizonyos, hogy kétségbeesett helyzetben lehet, mert zümmögése oly panaszos, oly megható, aminőt én még sohase hallottam. Nem csak panaszkodik, hanem vergődik is, mintha valamiből ki akarna szabadulni. Lehet, hogy baleset érte. Lehet, hogy este a verandán rászállt valakire, s az a valaki ijedtében leütötte. Vannak emberek, akik eszeveszetten csapkodnak, mihelyt maguk körül méhzúgást hallanak. A méh aztán idáig menekült és most nem tud tovább, mert talán összetörték a szárnyát, vagy bezúzták az oldalát.
Gyertyát gyújtottam, hogy a helyszínén vizsgálatot tartsak, mert eltökéltem, hogy segítek a szerencsétlenen. Az a furcsa érzés fogott el, hogy egy embertársamnak megyek a segítségére. Eszembe jutott, hogy a méh egy magasabb intelligenciájú állat, érdekes állami szervezettel és társadalmi renddel. És ilyenformán az se lehetetlen, hogy e méh balesete körül egész emberi dráma játszódik le. Talán családfő több gyermekkel, akit otthon nyugtalanul várnak vacsorára. Hányszor kiszaladt már méhnéni a kas szájához, hogy elnézzen abba az irányba, amely felől méhapa esténként haza szokott térni. A kisebb gyermekeket bizonyára le is fektette már, előbb a kezükbe nyomván egy darab méz-sejtet, hogy ne várjanak a papára, hanem vacsoráljanak meg. Nyugtalanul kérdezgeti a későn jövőket, hogy nem látták-e az ő öregét? Senki se látta. Már a legnagyobb lumpok is hazatértek és a kas lassan-lassan lecsöndesül. A méhmama is bevonul az ő házába, de egész éjjel le se hunyja a szemét.
És másnap gyászba borul egy mézcsalád, talán egy egész kas. Mert lehet, hogy ez az itt haldokló méh nagy államférfi volt, aki egy egész kasnak a sorsát intézte, vagy költő, kinek dalait az összes kasok zümmögték.
Nohát én segítek rajtuk, ha még nem késő. Egészen fölizgatva közeledtem égő gyertyámmal a baleset színhelyéhez. És amit ott láttam, attól egyszerre elfogott a düh. Fantáziám annyira beledolgozta magát abba a gondolatba, hogy itt az emberekhez hasonló lény balesetéről van szó, hogy egyszerre elfogott az az érzés, hogy az én tisztes házam be van szennyezve, mert falai közt orvtámadás történt és gyilkosság készül. A vergődő és segítségért sikoltozó méh ugyanis egy pókháló fonalai közt rángatódzott. És minél jobban rugdalódzott, annál jobban körülvette a pokoli szövevény. Megállj gazfickó, aki nem átallottad az én becsületes házamban felépíteni rablóváradat, ahonnan fosztogatod az erre utazó munkás mézkalmárokat! Megállj zsebrák, ebből nem eszel! Annyira benne voltam az illúzióban, hogy majdnem a revolveremért szaladtam. Mintha csak igazi zsiványok törtek volna be hozzám. De aztán magamhoz térített az a gondolat, hogy előbb a méhen segítsek, ha még ki nem rángatta szegény a lábát vagy a szárnyait. Kinyitottam a tollkésemben rejlő finom ollót és nagy óvatossággal lemetéltem a méhet körülvevő pókfonalakat, vigyázva, hogy le ne nyisszantsam a boldogtalannak valamelyik testrészét.
A szegény állat nyugodtan állotta az operációt, megérezve, hogy itt baráti kéz működik. Mikor befejeztem, még egy darabig mozdulatlan maradt, azt hiszem, pihent. Már-már félni kezdtem, hogy vége van, mikor egyszerre csak elkezdte mozgatni szárnyait és lábait és mikor érezte, hogy szabadok, megint zümmögni kezdett. De Istenem, micsoda más zümmögés volt ez, mint az előbbiek! Egy megmentett lénynek az örömzümmögése. Vagy talán a hála kitörése, a köszönet nyilvánítása? Én, ha nem az emberek hálájáról van szó, optimista vagyok, azért az utóbbit hiszem. Az én méhem azután lassan óvatosan odább mászott a végzetes helyről, miközben egyre vígabban és élénkebben zümmögött. Majd elkezdett a szárnyaival csapkodni, mintha erejüket próbára tenné, azután lobogtatta őket, mintha búcsút intene és huss! erőteljes zizegéssel tovarepült az éjszakában… Mekkora öröm lesz otthon, mikor bekopogtat a kedves családi körbe!
Kasztor kutyám ezalatt folyton ott settenkedett körülöttem, és éber figyelemmel kísérte működésemet. Azt hiszem, tisztában volt azzal, hogy itt mi történt. Amint a méh tovarepült, összenéztünk és akár hiszitek, akár nem – összenevettünk. Mind a ketten boldognak éreztük magunkat. De egyszerre Kasztor tekintete komorrá vált, orrát a levegőbe emelte és morgott. Hah! Tudom, mi a bajod, vén kujon, te már kiszimatoltad az ellenséget, a gyilkost, mely ott lapult meg egy levél alatt a pókháló sarkában és sürgeted a bosszúállást. Ne félj, meglesz! A rablóvárat kipörköljük és az útonállót elgázoljuk. Fegyver után néztem és a következő percben már a szemetesládához futottam a nagy cirokseprűért. A kutya velem jött, nagyokat ugrálva és éleseket csaholva, mintha csatakiáltásokat hallatna. Egy pillanat és már felemelt seprőmmel ott állottam a pók felett, sújtásra készen.
… Hirtelen halk fuvalom zúgott végig a vadszőlő levelei között. Szemem előtt mintha egy fehér alak repült volna el. Valaki bársonyos érintéssel megfogta a kezemet és egy belső hang lágy zengéssel így szólt:
- Megállj ember fia, te a reménységedet akarod elpusztítani?
- A reménységemet? – kérdeztem megdöbbenve.
- Hát nem ösmered a póknak a jelentőségét? Reggel bánat, délben gond, este reménység. A te életed mai napjában elő volt írva a pókkal való találkozás, de nem gond és a bánat, hanem a reménység jutott osztályrészedül. És te most ezért hálából el akarod pusztítani.
Megzavarodva eresztettem le felemelt seprűmet.
- Nem látod az isteni gondviselés végtelen jóságát? Ennek a visszataszító ocsmány állatnak is adott egy momentumot, melyben az, az emberek legnagyobb kincsétől, a reménységtől körülragyogva jelenik meg… egy momentumot, melyben az emberek tisztelettel, sőt félelemmel tekintenek e rút féregre. És te életének éppen ebben a pillanatában akarod elpusztítani?
A seprő nagy koppanással kiesett a kezemből, és vén kutyám ámulattal nézett rám. Valóban igaz, ehhez nincs elég erőm, a reménységet nem tudom megölni. Tökéletlen, gyáva emberi lény vagyok, meghunyászkodom és meghátrálok a póknak szimbolikus ereje előtt… eh, ne cifrázzuk, nem a szimbolikus erő, hanem az ostoba babona kényszerít meghátrálásra. ez az igazság.
És meglapulva, halk léptekkel sompolyogtam be a házba. Kasztor lehorgasztott fejjel utánam baktatott. Ezt már bizonyára nem értette meg, de követte példámat. Oh, ti csillagszemű édes angyalok odafent, ti bizonyára meg fogjátok bocsátani gyöngeségemet, hiszen ti, akik velem virrasztjátok át a szenvedések éjszakáit, ti tudjátok legjobban, hogy milyen szükségem van egy kis reménységre.
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 6. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. febr. 3.
