I.
Ezer év után még nem irtak nyolczszázat,
Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
pogány kun hadakkal háboruba szálla.
Nagy volt a vérontás: a vér folyt, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik vér lett, mint valamelly tenger,
Sziget benne a sok halorma ölt ember.
Kivel sebje nem birt, az vérbe fuladott:
A félig-elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt, hirt vinni messze Kunországba.
Fényes győzedelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak,
Osztoztak, lakoztak, nagy-vigan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csendes sátorában,
Buzgón imádkozva, térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének:
Hálát adott érte ura-, istenének.
De nem hallgatá meg a felséges isten,
Véres háboruban mivel kedve nincsen,
Véres háboruban, ember áldozatban,
Hogy gyönyörködhetnék a jó isten abban.
Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza!
Boszuért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a boszuálló isten meglátogat.
Akkor is elküldte öldöklő angyalát,
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint, mikor kaszálnak,
Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek, -
A magyarok pedig omlottak szüntelen;
Keserü lett nekik a szép győzedelem.
Minden utcza és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nem volt ember ottan,
Máskor a holt testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialudt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyták az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
sikoltva szaladt el beteg gyermekétül,
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába,
A reménység is, melly fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a zablaszárat:
Máskor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkoldásra. –
S mindegy, akármellyik haljon meg hamarabb:
Mi öröme benne, a ki élve marad?
II.
A király pedig ült a földnek orában,
Bünbánatot tartván néma sátorában;
Megszakgatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fenszóval könyörgött: Én uram, istenem!
Könyörülj, könyörülj veszendő népemen,
Öntsd ki rám, ha tetszik, kemény haragodat,
Csak népemről vedd le sujtoló karodat.
Igy könyörge László, magyarok királya;
Hát egyszer tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zugó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messze földről sáskafelleg jőne,
Vagy mint ha föld alól mennydörgést hallani,
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami.
A mint közeledtek nőtten nőtt a lárma. –
A király felállott, a népet bevárta;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De még sem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király olly sokat:
Egy cseppet sem érté zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla;
Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra.
Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.
Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, -
Vagy, ha más nem válnék, én is elmondhatom.
Szóljatok, ha ugy nincs, a hogy előadom.
Helybehagyta a nép és elcsendesedett,
Akkor amaz egyik illy beszédet kezdett:
Uram király, László, mit kérdek: tudod –e,
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
Oh jaj! tekints végig széles országodban:
Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van;
Ide s tova elhull néped egész nyája,
És vad állatoknak leszesz a királya.
Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod;
Könyörögtünk untig, és a bőjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühödését.
Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke, -
Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaoszágból kihozott e földre.
Sovány puszták helyett, szép országot adott:
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
De többet akartunk tudni az őseknél:
Megszünénk áldozni buzgó kutfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre,
S uj istennek raktunk templomot belőle.
E miatt az isten, magyarok istene,
Nagy haragra gerjedt népének ellene,
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földük másnak adom.
A mit elmondott, azt meg is cselekedte:
A szép kutfejeket mind kiüritette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
Hiába könyörgünk most az uj istennek,
Hogy szakassza végét a veszedelemnek;
Erősebb a régi, az ősek istene:
Jaj nekünk, mert nagyot vétkeztünk ellene!
Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közülünk az uj tiszteletet,
Régi istenünkhöz folyamodjunk vissza;
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
Ezt kell tenni uram, ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik. –
Igy beszélt az ember, akkor félre álla.
Nagy kiáltozás lett utósó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodott a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé,
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenik láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, melly a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
Hatalmas uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
Oh! ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát.
Nagy isten! mutasd meg erejét csudádnak,
Teremts csudát neki, - hisznek, mikor látnak. –
Még soká könyörgött, mert mozgott a szája,
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá az isten és látást
mutatott,
De a mit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszült fedetlen hajára,
Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre
Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivökig hatott:
Térdre hulladoztak és ugy könyörgének
A nagy hitű király erős istenének.
III.
A király végezve buzgó könyörgését,
Vissza, sátorába intézé menését,
Elvonult a sátor belső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Aranykoronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.
És kiment a néphez és hirdette annak:
Örvendj népem, örvendj; adj hálát uradnak,
Adj hálát az élő, egy,
igaz istennek,
Mert megadta végét a veszedelemnek.
Gyenge szolgájának mert látást mutatott,
Népem orvosává engem felavatott,
Jertek el; lássátok s higyetek nevében:
A keresztyén népek igaz istenében.
Szóla, s ment előre; a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tőn a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak, térdepeljenek le.
Megfogadta a nép; akkor a fejdelem
Ment tovább s megállott egy dombosabb helyen,
Kéziját koronás feje fölé tartá,
Pengett a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyíl megsüvöltött a levegőégben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya-suhogtatva
S szigonyaig furta fényes hegyét abba.
A király pedig ment, felvevé a nyilat:
Hát egy fűlevél van kopoltyuja alatt,
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Mellynek a nép száján keresztfű
a neve.
S monda László: ime gazdag kegyelmében
Füvet adott isten csudálatosképen,
Mellytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,
Szünik öldökölni a halál angyala.
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré már a nép és szedett is menten;
Szájról szájra terjedt hire a csudának:
A sir szélin állók visszafordulának.
Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi árka közé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást gyarapodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép ezen dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz istenében,
Nem sovárga többé pogány áldozatra:
Lelketlen kövekre és forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy légyen emlékezet,
A ’keresztfű’ helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név
s a füvet ma is még
Szent László füvének
hija a magyar nép.*
*)
Sancti Ladislai regis tempore gravissima
peste universam Ungariam afflictam ajunt. Eum vero precibus a Deo obtinuisse, út
quamcumque stirpem sagitta in altu emissa feriret, utilem eam ad hanc luem
curandam praestaret. Hanc in cruciatam decidisse perhibent, qua subditos a
pestis contagio liberavit. Szikszai Fabricius Balázs.
Forrás: Pesti Divatlap
48-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében.
Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel
Józsefnél 1847. November 25-én
