MAGA
készítette arcképét a Koszorú számára! – Nem hiuságból tette, hanem
szeretetből. Ki akart tüntetni egy magyar vállalatot, meg akarta jutalmazni
egyik régi barátját, ki e vállalat élén áll.
Nézzék
meg ezt az arcképet. Ez ő maga, a hatalmas festő, ki ecsetével meghódította Európát.
Minden vonása elárulja a világhódítót. Mily jellemző arckép! A tűnődő homlok
közepébe vágott mély redő hirdeti a magas gondolatok emberét, ki az életet
nyugodt fenséggel kontemplálja, s úgy áll fölötte, mint a sas a viharos felhők
fölött; a szemek szelídek, tiszták és jóságosak, tele az emberszeretet fényével
és a lángész glóriájával; egész tartásán erő és méltóság, gőg nélkül,
elbízottság nélkül. Valódi oroszlán.
Munkácsy
arcképét senki sem rajzolhatta meg találóbban, mint maga Munkácsy. Azt az erőt,
mely lényén elömlik, csak olyan erős kéz fejezhette ki, mint az övé. Ehhez az
arcképhez jellemrajzot írni csak olyan toll volna méltó, mely egyenrangú a
Munkácsy ecsetével. Fájdalom, a választás rám esett s így kénytelen vagyok
bocsánatot kérni a közönségtől, hogy e hatalmas arckép nem hozzá méltó
bemutatásban részesül.
Munkácsyt
nem a születés, nem a rang, nem a szerencse emelte ki az élet tömkelegéből. Ő
lent született a porban s úgy emelkedett föl saját erejéből a dicsőség
legmagasabb fokára. Átment a nyomorúság iskoláján, megpróbálta mindazt, a mi
nélkülözés. Mások tönkrementek volna a viszontagságok tartós súlya alatt; de ő
a csapások alatt megerősödött s a szenvedések közepette megnagyobbodott. A sűrű
homályon egy angyal vezette át: saját géniusza, mely a csüggedőnek
vigaszszavakat suttogott s a bátortalannak elébe tartotta jövőjét.
Rajta
is beteljesedett az, a mit a művészet története bizonyít: hogy a korszakot
alkotó, örök időknek dolgozó tehetségek abból a roppant mélységből kerülnek ki,
melyben a nép ismeretlen, szegény milliói nyüzsögnek, kínlódnak ezredévek óta.
A végzetnek tetszik e sötét chaoszból fölidézni, kiválasztani azokat, kik az
emberiség örök dicsőségét alkotják. Nem a paloták címeres kapuján kopogtat, hol
aranyos lepelben szunnyad a nemes vérű kisded, kit minden körülmény magas
sorsra praedestinál; nem azokhoz fordul, kik már eleve megkaptak mindent, a mi
a nagysághoz, emelkedéshez, kiválósághoz szükséges; ezeket mellőzi és fordul a
koldus-gyerekhez, ki rongyosan, éhesen csatangol az utcán, fordul az
elhagyatott árvához, kinek nincs semmije nyomorult lélekzetén kívül, senkije az
istenen kívül; megállítja őket szomorú bolyongásukban, homlokon csókolja őket
és így szól hozzájuk:
„Menjetek
és váljatok halhatatlanokká!”
A
mily arisztokratikus maga a művészet, maguk a művészek legtöbbnyire a nép
szülöttei. A nép méhéből fakadnak a leghatalmasabbak közülök. Ezek magukkal
hozzák a művészi pályára azt az erőt, mellyel csak a földhöz közel állók
bírnak, mintha a föld átadná nekik varázsát s
fölruházná őket a természet mindenható elemeivel. A szegénység, a
nyomor, a megpróbáltatás, a folytonos küzdés edzi őket oly szilárdakká, hogy
szembeszállhatnak az élet későbbi viharaival és folytonosan dolgozva,
folytonosan teremtve, meglábolhatják titni inakkal a hír legmeredekebb
csúcsait. Ezek azok, kik az emberiség dulakodó tömegében bámulatra késztő
kitartással vonulnak mind följebb a kitűzött cél felé, - ezek azok, kiket nem
látunk lankadni soha, - kik komor istenekként végzik öröknek szóló munkáikat,
míg körülöttük omlik, hanyatlik, dől, vész, megsemmisül minden az események
romboló áramlatában.
Munkácsy
Mihály szintén a nép fia. A föld porából emelkedett föl, mint egy lehullott
csillag, hogy elfoglalja helyét újra ott fönn. Onnan jött ő is, a honnan
költészetünk óriása: Petőfi Sándor. A mint a modern magyar költészet e
megteremtője a nép dajkáló keblén izmosodott nagygyá, úgy ömlött át Munkácsy
Mihály lényébe is a magyar föld ősereje és csodálatos zamata. Munkácsy
festészete ős származására vall. Szakasztott olyan, mint a nép: egyszerű,
egészséges, izmos, reális, leleményes, mély, hatalmas.
Munkácsy
világra szóló hatását a magyarázza meg, hogy ép úgy, mint a modern nagy költők,
ecsetével az örök emberit képviseli. A realizmus mély forrásából merít s
vásznára vetett alakjaiban megtestesíti magát az életet. Összeolvadt korával,
de abban, a mit e kor typusai gyanánt fest, megörökíti a jövő századok typusait
is, mert a speciálisban benne rejlik az általános emberi, az egyéniben megvan az
élet változatlansága.
Munkácsy
művészetében nincs semmi conventionális. Mély tekintete a társadalomba merül,
hogy felszínre hozza abból a jellemzetest, a lényegest, a maradandót. És
géniusza előtt nyitva áll a föld egész kereksége, mert ha pályája kezdetén csak
speciális magyar tárgyakat dolgozott is föl, később, mind jobban emelkedőben,
magából az emberiségből vette változatos alakjait, a nélkül, hogy népies
származását megtagadná; mert valamennyi festményén vörös fonalként huzódik át
az alkodó erő imponáló egyszerűsége és masszivitása. Mesterkéltté, csinálttá
nem vált soha. Ecsete mindig megőrizte a felfogás eredetiségét s a kivitel
frappáns igazságát.
Munkácsy
– hogy egyik külföldi bírálójával szóljak, ki mélyen behatolt e rendkívüli
művész egyéniségébe – nemcsak nagy individualitásswal bíró művész, hanem egy új
genre megteremtője is; eredeti nemcsak festőmodoránál fogva, hanem még inkább a
tárgy megválasztása s a kor jellemző átértése miatt, - ama szellem miatt, mely
műveiből visszatükröződik.
A
modern művészet új renaissance-korszakába jutott. Ép úgy hátat fordított a mult
század lascív sentimentálitásának, mint a század elején virágzott görög-római
modorosságnak s visszatért a természet ős ölébe. Mellőzi a nagy diplomatiai
államügyek pompás tableauit s e helyett a modern társadalom labyrinthjába
merül; nem a nagyok dicsőségét sugározza vissza tükör gyanánt, hanem a kutatás
szövétnekével leszáll a társadalom alsóbb rétegeibe, hogy megfigyelje a népet
műhelyében, mikor dolgozik, az utcán, mikor mulat, otthonában, mikor maga köré
gyűjti családját, hogy buzgón tanulmányozza szokásait és természetét, megoszsza
gyászát és örömeit s felmutassa a világnak nyomorát, megragadóan igaz
festményekben.
Munkácsy
Mihály egész határozottan keresztülvitte korszakunknak ezt az uralkodó
principiumát. Éles megfigyelését s gazdag és némileg sötét fantáziáját az alsó
osztályokra irányozta. Kezdetben – mint már hangsúlyoztuk – magyar nemzeti
tárgyakat festett, de észlelete fokonkint magasbra szárnyalt s kiterjedt az
összes világra. De akár magyar paraszt gunyhójába vezessen, akár westfáliai
csapszéket állítson elénk, akár a párisi zálogházat mutassa föl, penetrans
tekintete mindig az élet teljébe furódik, s abból ragadja ki a művészi elemet;
mindenütt érthető és reális typusokat ecsetel, s ha festményei a jellemzés és
drámai kifejezés erejével mélyen megragadják a mai korszak embereit, jövőben
históriai tanuságot fognak szolgáltatni a jelenkor népéletéről.
Munkácsy
Mihály életrajzát bőven ismeri a magyar közönség. Nem valami kalandos,
romantikus, lázas convulsiókkal átszőtt élet ez. Van benne sok nyomor, sok
szenvedés, sok megpróbáltatás; de a hányatott gyermek komolyan, egyszerűen,
férfias kitartással és rendíthetetlen reménynyel halad át a különböző
csapásokon. Nem csügged soha, nem áll meg soha, nem pihen soha. Hivatás embere!
Az
asztalos-inasból festő lesz. Pingál és tehetsége feltűnik. Első képét a
képzőművészeti társulat megveszi nyolcvan forinton, a másodikért már
százharminc forintot kap. Miskának egész kapitális. Ennyi pénzzel csak ki a
nagy világba! Megy Bécsbe és mohón átkutatja a képtárakat. 1866-ban visszajön
Pestre és itt szemgyulladást kap, mely csaknem megfosztja szemeinek világától.
Hat hónapot töltött félvakon a kórházban! Az orvos pillanatnyi szórakozottsága vagy
ügyetlensége megfosztotta volna Munkácsy Mihályt szemeitől s a világot Munkácsy
Mihálytól! Micsoda rémes pillanatok lehettek azok, a miket Munkcsy Mihály a
kórház sötét és szomorú szobájában hat hónapig átélt! De Munkácsy nem vakult
meg, mert arra volt praedestinálva, hogy a világ egyik nagy művésze legyesn.
A
mint kiszabadult a kórházból, még lángolóbb szenvedélylyel folytatta tovább a
festészetet. Minden baj el volt felejtve! Zsebében húsz kemény forinttal
kirobogott a nagy világba. Münchenben két évig tanult, azután Düsseldorfba
ment. Itt festette legelső nagyszabású képét, a Siralomház-at, melylyel
hírnevét megalapította. Olvasom róla, hogy a mint közölte tervét Knaussal, a
híres Knaussal, ez minden áron le akarta beszélni. Munkácsy nyugodtan festett
tovább és a festmény híre terjedt a városban. Egyszer Knaus is beállított
hozzá, szemlélte a képet és elragadtatásba tört ki, mint egy enthusiasta.
Jó
barátok tanácsát követve, Párisba küldte a festményt, az 1870-iki Salonba.
Munkácsy hírneve napként ragyogott fel. Franciaország tapsolt és a taps
visszhangzott egész Európában. Magyarország büszkén érezte Munkácsyt fiának.
Ennek
kilenc éve. Munkácsy azóta folytonosan dolgozott és minden újabb festményes a
géniusz jellegét hordta magán. Az Éjjeli őrjárat, a Zálogház, az Ujoncozás,
Epizód a magyar szabadságharc történetéből, a Falu hőse stb. egytől egyig
Munkácsy bámulatos teremtőerejéről és megragadó irányáról tettek tanuságot.
Kifogásolták
sokat Munkácsyban, hogy túlságosan sötéten fest, túlságosan szereti a barna,
komor színt. Lehet, hogy ebben a részben kelleténél tovább ment, de bizonyos az
is, hogy e sötét háttérből, e komor, fekete koloritból rendkívül szépen fejti
ki a világosságot s bámulatos színhatást tud létrehozni. Egyébiránt Munkácsynál
legújabban derültebb világnézet mutatkozik; színezése változatosabbá, enyhébbé
szelidült e világnézet befolyása alatt. Tisztább szemmel nézi a világot s a
tárgyakat értékük szerint méltányolja. „Yout rebels against the ills of life,
buti n the mature man passion is purified and from pain and bitter experience
often issuc forth the gems of humour.” (A fiatalság fellázad az élet bajai
ellen, de az érett férfiuban megtisztul a szenvedély s keservből és keserű
tapasztalásból gyakran táad a humor drágaköve.)
Fokról
fokra emelkedve, eljutott Miltonig, mely Munkcásy pályáján nagyszerű fordulatot
jelez. Eddig csak a genre terén alkotott megragadó szépségü, eredeti dolgokat.
Miltonjával fölemelkedett a történeti festők sorába s e feladatot ép oly
mesterileg hajtotta végre, mint a korábbiakat.
Miltonját
az összes európai műbírálat osztatlan lelkesedéssel üdvözölte. A francia sajtó
egyhangúlag chef-d’ocuvrcnek nevezte a festményt, s még azok is meghajoltak a
művész előtt, kik korábban ellenesei voltak. Egy kitünő német műitész így
nyilatkozott a képről: „Se a régi, se az új festmények közt nem ismerek egyet
is, mely a szellem benső működését ily megragadó módon tükrözze vissza, egyet
sem, mely kevesebb ostentációval, egyszerűbben juttatná érvényre a művészet
eszközeit. Velasquez gyönyörködött volna e műben!” Louis Viardot, a Cinquecento
alapos ismerője, így írt az Independance Belge-ben: „E festmény előtt a
Rembrandt és Velasquez nagy neveit hallottam emlegetni, és joggal... Munkácsy
olyan óriásit lépett a haladás útján, hogy egészen átalakult; úgy
üdvözölhetjük, mint új csillagot!”
A
remek festmény nálunk is közszemlére volt kiállítva mult február hóban.
Közvetlen közelből szemléltük s a párisi és bécsi bírálók elragadtatása nem
mondhatott annyi szépet e műről, hogy még ugyanannyit ne éreztünk volna
magunkban föltámadni a kép dicséretére.
Munkácsy
Miltonja valódi remekmű. A művész mélyen ihletett lelke fölvarázsolta sírjából
Milton hű alakját: a költőt és a politikai szabadság hősét. Nincs a képen
színpadi hatás semmi, nincs égre lobogó haj és deklamáló állás. Milton alakja
maga az egyszerűség, de a ki ránéz e képre, látni fogja ott a szülemlő
gondolatot és érezni fogja a lélek teremtő alkotását. Benn működő géniusz
visszfénye sugárzik a megtört külsőn, a sápadt homlokon, a világtalan szemeken.
Munkácsy felsőbbsége épen abban nyilvánul, hogy Miltonját nem külsőleg
ékítette, hanem benső tartalommal ruházta föl. A belvilág e kisugároztatása
Munkácsy legfényesebb érdeme. Ez az, a mi e festménynek nagyságot kölcsönöz.
Megindulás és csodálat nélkül nem, lehet nézni a világtalan költőt. A pillanat
fenségét érezzük s úgy tetszik, mintha hallanók a költő hangját, a mint sorról
sorra tollba mondja remekét, talán épen az „est” leírását a Pradise Lost IV.
könyvéből:
„Now
cam still evening on and twilight gray
Had
in her sober libery all things clad.”
A
szoba, melyben a költő három leányával ül, méltó a miltoni puritán
egyszerüséghez. Tömör fából faragott szekrény, az állványon öt sokat forgatott
bőrkötésű könyv s egy kékes színű antik korsó, három sötétvörös bársonyszék, a
padozaton színét veszteni kezdő szőnyeg, a falon vékony keretben homályos tükör:
ebből áll a szoba butorzata. A balfelőli rácsos ablakon át gyönge napsugár árad
be s szelíden körülfolyja Milton arcát. A tárgy ünnepélyes komolyságát fejezi
ki minden egyes rész és a három leány alakja sajátszerű költői bájjal egészíti
ki az összhangot. Mind a három leáyn rokon vonásokat tüntet elő,. de arcuk más
más kifejezést mutat. A legidősb, ki Miltonhoz leginkább hasonlít s ki
leginkább látszik átérteni apja nagyságát és a diktált költemény jelentőségét,
szorongó figyelemmel tartja kezét írásra készen, hogy atyja halhatatlan
gondolatait az előtte nyugvó könyvbe jegyezze. Az álló, szőke fürtű alak,
fürkésző kiváncsisággal néz atyja felé, míg a harmadik, ki hímző rámája mellett
közvetlenül atyja előtt ül,naiv várakozással lesi a kimondandó költői gondolatot;
munkára emelt jobb keze fönnakad a légben. A színhatás lebilincselő s mesteri
összhangban áll a compositió komolyságával. Milton fekete bársonyruhája és a
szélesen kihajtott gallér fehérsége, az arc beesettsége és sápadtsága, a
sötétes butorok és a kopni kezdő szőnyeg bizonytalan színe, a leányok ruházata
s a beáradó napsugár bágyadt fénye, a kékes színű korsó, a fali tükör és a
könyvek bőrkötése: mind megannyi remekei a színezésnek.
Milton-ja
után a franciák annyira lelkesedtek érte, hogy formaliter el akarták disputálni
tőlünk. Az Union így kiáltott föl: „Il est plus parisien que Hongrois.” (Inkább
párisi mint magyar) és Wolff Albert, a Figaró munkatársa, így okoskodott:
„Munkácsy appartienne á la France plus qu’á sa patrie: car c’est au milieu de nous,
au contact avec les artistes francais, que son talent a grandi et a pris de si
heureux développements. En somme, M. Munkácsy est un peintre rancais né en
Hongrie.” (Munkácsy inkább Franciaországé, mint honáé: mert tehetsége köztünk,
a francia művészekkel való érintkezés folytán fejlődött nagygyá. Mindezt
összevéve: Munkácsy francia festő, a ki Magyarországon született.) Sőt még a
luxemburgi ujság, a Gazette du Grand Duché de Luxembourg is azt bizonyítgatta,
hogy Munkácsy nem magyar, hanem luxemburgi festő, mert a felesége jószága
Luxemburgban fekszik és Munkácsy az év egy részét ott tölti.
Munkácsy
Mihály pedig mindezekre csak mosolyog, azzal a szelíd, ábrándos, méla
mosolylyal, mely a sírva vigadó magyar kedélyből fakad. Nem, nem! Kifordulhat
sarkaiból a föld, de Munkácsy Mihályt el nem szakítjátok Magyarországtól. Benne
a hiúságnál erősebb a hazaszeretet s a világpolgárnál erősebb a magyar. Szíve
minden dobbanása az édes szülőföldé, melyre a dicsőség legforróbb napjaiban
epedezve gondol. Munkácsy szereti Franciaországot, de hazáját – imádja.
(Forrás:
Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann
Frigyes kiadása)
A
gazdag hangyáknál, kik egy úr kertjében honoltak, eleségért könyörög az éhes
prücsök: - Juttassatok - úgymond, - bőségtekből a szépművésznek is, aki
gondjaitokat mesterségével feledésbe ringatja, s unalmaitokat enyhítgeti. - Adának
a könyörgőnek. Majd a borz tipegvén elő. - Nyújtsatok nekem is gyámoltalannak!
- így szól. - Lám, én ügyetlen kövérségemtől a munkára alkalmatlannak hízván,
semmit sem gyűjthettem élelmemre. - Megszánták őt a jámborok; s adának neki.
Nyájasan simul utána az egér elő. - Tudjátok-e, barátim, mit? - így szólítja
meg a kis társaságot. - Urunk, akinek éppen szobája falában áll lyukam,
elvégezte halálotokat. Én kihallgatám, hogy holnap forróztatni akarja
fészketeket: de ha gazdag tárházatok kincséből nekem is, aki most megszorulva
vagyok, juttattok, szószólótok leszek az úrnál, kinél nem keveset érek, s
becsületemre fogadom, hogy megtartom zsombékotokat. - Szegények az ígért
pártfogásért mit nem adtak volna neki oda? A patkány megkímélé őket kéréseivel,
hanem lopa. Csínyjeit észrevévén gyűjteményök fogyásából a kárvallottak, a
bátor hörcsögöt hívák segítségül, aki vitézül elverte ugyan a tolvajt, de az
ügyefogyott hangyáknak majd minden eleségét hadizsákmányul vitte el. Akkor
ezek: - Istenem! - így sóhajtnak búslakodva. - Be bajos a dolgos rendnek az
oly társaságban élni, melyben sok a heverő!
Nézzék
meg ezt az arcképet. Ez ő maga, a hatalmas festő, ki ecsetével meghódította Európát.
Minden vonása elárulja a világhódítót. Mily jellemző arckép! A tűnődő homlok
közepébe vágott mély redő hirdeti a magas gondolatok emberét, ki az életet
nyugodt fenséggel kontemplálja, s úgy áll fölötte, mint a sas a viharos felhők
fölött; a szemek szelídek, tiszták és jóságosak, tele az emberszeretet fényével
és a lángész glóriájával; egész tartásán erő és méltóság, gőg nélkül,
elbízottság nélkül. Valódi oroszlán.