Oh! ha szép híred vala gondom eddig,
S általam, kis lant, nevet érdemeltél:
Jer, magyar dalt zengj: magyar a te honnod,
Nem Görögország.
Cifra bokrétát ne remélj azonban;
Nem magyar földön terem a borostyán;
Vagy, ha kél is már, sok időre nő fel
Mai világban.
A mit embernek keze nyújt, veszendő:
Halhatatlant vár, s keres a valódi,
A nemes virtus maga őmagának
Bére, jutalma.
Egy magas hegynek tetejére tette
Templomát, melynek tele van tövissel
Útja: környékét kifacsart veríték
Tengere mossa.
Nagy nehézségű, repedett, lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
Döngeti, rázza.
Számtalan népek seregelnek öszve
Tágas aljánál, kiket üdvezelvén
Szent mosolygással, s neki bátorítván
A kegyes, így hí:
„Jőjetek hozzám!” Megijedve hallja
E dicső szót a puhaság: pirúlva
Ballag el, s szégyenhelye rejtekébe
Visszalopódzik.
Megjelent, hogy csak valamit csináljon:
Látta, hogy nincsen piperéje; látta,
Hogy kezét, képét kisütötte, törte
A dolog, a nap.
„Jőjetek!” hangosb szava a henyélő
Lomhaságszívét, - egek! engedelmet! –
Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt
A csudaállat.
„Jőjetek!” S ekkor vetekedve minden
Nemzetekből a jelesebb vitézek,
S a szelid Pallas követői, méltó
Bajnoki mentek.
A nagy Árpádot sok ezer sereggel,
S Hunyadit láttam koronás fiával.
Már jeget törtek: mire várakoztok?
Ifjak! utánok!
(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, -
Új ifjúsági kiadás – Átdolgozta és kibővítette: ifj. Bókay János – Athenaeum
Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.,1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése