- Ének a kassai vörös-sipkásokról -
I.
Rákóczi aludt.
Mély álmot aludt a Dómban,
Ahová koszorús diadallal,
Egekre dörgő dallal,
Mesés pompával, fénynyel,
Csapongó, nagy reménynyel
A nemzet visszahozta.
Rákóczi aludt.
Mély álmot aludt a Dómban,
S nem tudta: mi van körülötte,
Nem tudta: mily égre üvöltő,
Megalázó, meggyalázó,
Csúfság esett e népen,
E hajdan büszke népen!
Mert hogyha tudta volna,
Még egyszer meghalt volna,
Már nem csak bánatában,
De izzó szégyenében!...
II.
Rákóczi aludt,
Mély Álmot aludt a Dómban,
Fehér Kriptája márvány-fenekén,
És zsibbadt álom lengett a szegény
Beteggé kinzott, bús városra is.
A némaság, mint nagy, sötét paizs
Borult le fűre, fára,
Szorongó házak éjbe meredő
Rostélyos ablakára.
Szellők se fújtak. Megmoczczanni féltek.
Sohajtó választ virrasztó nyögésre
Most gyöngéden nem adtak.
Elült minden zaj. Nem volt semmi nesz.
Csak a kutyák ugattak,
S itt-ott csehül beszéltek.
Aztán ez a lárma is elszűnt,
Eloszlott. - És a roppant
Fekete csöndben csak fel és alá
Czirkáló őrök durva lépte koppant.
Egy toronyóra súlyos kalapácscsal
Éjfélt ütötte éppen.
III.
És ekkor a Dóm közelében,
A honvédemlék mellett:
Alakok surrantak elő,
Halaványan mind a hányan,
És halkan, mint a lehellet,
Jöttek kerengve, suhongva,
Mint a mikor ködfoltok
Hegyet súrolva szállnak.
Egymásba sűrüsödnek,
Sárgás gomolyagba állnak,
Csodás, árnyékszerű lények,
Temetőkből csont szökevények,
Egy éjszakára megszabadult
Rabjai a halálnak.
IV.
És gödreikből sorjában kikelvén,
Köszöntik egymást a halottak nyelvén.
"Ismerlek, pajtás!"
"Én is tégedet!
Te vagy, a kit halálra égetett
Az osztrák ágyú öt lépésnyiről,
Mikor rohantunk, mindent összezúzva,
Vörös sipkánkat a szemünkre húzva,
Tizenkét sánczra föl!"
"S te hol harczoltál?"
- "Isaszegnél voltam,
És Nagysallónál estem össze holtan!"
"Én a Brányiszkón mentem át!...
Aztán megúsztuk a Tiszát!...
Nem volt előttünk semmi gát!"
"Hol harczoltál te?"
- "Minden csatatéren,
Mig aztán végkép elfogyott a vérem!"
"A kapitányod?"
"- Damjanics!
Ő volt az én vezérem!"
"De a mienk is!...Száguldott velünk
A hősök hőse!...Mind a kassai
Ezredben voltunk, a kik a mai
Találkozón egymásra ismertünk!"
"Az én megyém Turócz volt!"
"Az enyém meg Zólyom!"
"Vijjogva, mint a sólyom,
Csaptunk az ellenségre,
És vertük zöldre, kékre!"
"Tótul beszéltünk, magyarul csatáztunk,
Havas záporban, sokszor vérben áztunk.
Vörös sipkánk volt. És vörös jegyünk
A melleken: vörös, tátongó rések,
Sebosztó kardok és golyóütések
Piros jelvénye. Azt mondtuk: megyünk,
Mikor Kossuth még egyszer ránk izent.
És nem haboztunk!...Ment, mindenki ment!
Bizony, fiúk, az volt a szent,
Legszentebb kommunizmus:
Harczolni együtt, hiven,
A nemzet igazáért,
Meghalni együtt, bátran,
És ingyen a hazáért!"
V.
"Pedig nekünk is drága volt az élet,
Az ifjuság, a napsugár,
Az asszony, a ki csókra vár,
És ölelő karjába zár...
A barna föld, a zöld vetés!...
Nekünk is fájt a szenvedés,
Nekünk is fájt az elmulás,
Nekünk is fájt a gondolat,
Hogy kora sirban porladunk
A zsendülő göröngy alatt.
Mig szabadon, mig boldogan
Bő éveit leéli más!...
Kellett, igen, kellett, hogy rosszul essék
Mindez nekünk is!...Ámde a mi kába,
Tüzes fejünk vitt minket a csatába,
Mert úgy éreztük, hogy kötelesség
Az a legelső!...És a becsület
Mindennél drágább!...Hát ezért harczoltunk!
Mi még ilyen bohó legények voltunk!"
VI.
És egyikük szól, mig borús szeme
Megvillan, mint a nyári zivatar:
"Azok maradtunk most is! Mert íme
Miért vagyunk itt, sápadt emberek?
Miért vagyunk itt? Mit akar
E sírból jött sereg:
Kérdvén emettől és kérdvén amattól:
Mi az oka, hogy sírodból kiszállasz,
Csak egy lehet a válasz -:
Ha nem mozdúl az élők karja, kell
Hogy a halottak csontökleivel
Mi védjük a hazánkat,
Igen, mi védjük, új szivszakadásig!"
"Úgy van!" felelt a másik.
"Azért vagyunk itt, mert nem tűrjük el,
Hogy ott, a hol Rákóczi sírja áll,
Nekünk a szentek szentje:
Hogy ott a szennyek szennye,
Vad martalócz rút szája povedál!...
Hogy ott, ahol térden hódolna még
Az angyal is -: garázda csőcselék,
Czudar zsiványok sarja
Csapszéki dalt gajdolhat részegen,
Ha éppen úgy akarja!
És minden perczben, nappal, éjjel,
Galád ellenség sáros lába
Ronthat be áldott sirboltjába!...
Megeshetik, hogy förtelmes szeszélylyel
Sírjához lép a rabló,
És káromkodva ráköp,
Vagy nyelvét öltve ki:
Rúg eggyet a koporsón,
Ha úgy tetszik neki!"
VII.
Irtóztató! - Irtóztató!
Hördülnek égre valamennyien,
És nedvesül a gödrös, sárga szem,
Forrás fakad föl és a rég kiszáradt
Hű arczokon patakként végig-árad.
Aztán így vádol, így zokog
Így sujt tovább a szó:
"Ti élők! Ó ti élők!
Ha tudtok így is élni,
Így meggyalázva élni,
Sőt mentek hahotázva
Mozgóba és szinházba,
Korzókra, kabarékbe,
Gyönyörök vágyában égve,
Hát éljetek tovább így!
Ez a ti dolgotok!
A kaczagók, az élvezők,
Vidám urak, szép, czifra nők:
Unalmas gyászhoz, meddő búsuláshoz
Hő szivüket ne kössék!...
De mi, halottak, így nem nyughatunk!
Bennünket földob a sírból
A lázadó dühösség!...
Bennünk a megfagyott vér
Vad elszántságra pezsdűl,
Hogy őket e dús anyaföldből
Kirántsuk gyökerestűl!
Megyünk! Megyünk! Megyünk!
Megostromoljuk az Isten
Siketredugult fülét.
Rohanunk zuhogva szét,
Mint hegyről omló, romboló,
Pusztákon végig-tomboló,
Őrjöngő áradat!...
Leteperjük, leütjük, levágjuk,
Megfojtjuk, összetépjük
E foglaló hadat!"
VIII.
És sorakoznak rendre
Hullámzó csatarendbe.
"Siessünk! Siessünk!
Mielőtt Rákóczi felébred,
Az alvó fejedelem!
Siessünk! Siessünk!
Úgy tetszik, mintha máris
Mozdúlna odalenn!...
Ki kell söpörnünk őket,
A gaz szentségtörőket,
A nemzetek szemetjét,
Mielőtt ébredne az alvó,
Hogy soha meg ne lássa
Szemének pillantása
E betörők nyomát. -
Hogy soha meg ne tudja:
E város minden utja
Mily gyötrő Golgota-út volt
Borzalmas nappalok
S még szörnyűbb éjeken át!"
IX.
Rejtelmes trombita hangok
Búgtak keresztül az ódon
Házak tetején csoda-módon.
Olyan édes, szívbekapó,
Csengő, üde hangok,
Mint húsvét napján
Feltámadásra
Hívó harangok.Hosszú, ébresztő,
Nagy, büszke búgás,
Hogy azt, a ki hallja,
Erőssé vigasztalja!...
Pörögtek a dobok,
Dübögve, mint a szív,
Ha lázasan dobog.
És mintha daloltak volna,
Mint rég, a mikor dalolva
Robbantak a szolnoki ágyúk
Tűzhányó torka elébe,
És egy megtépett zászló
- Elmult dicsőség képe -
Emelkedett ki magasan
A halott katonák sorából.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Vezényszó harsant. És indult a tábor.
Elzúgott gyorsan valamennyi század,
Mint egy tündöklő, glóriás káprázat,
Mint egy felséges álom!...
X.
Álom volt, úgy találom.
De váltsd valóra ó isteni jóság!
Engedd, Uram, hogy eleven valóság
Legyen belőle!...Hogy kövesse őket
Minden magyar!...Hogy ne maradjon álom
A légió, a halvány regement,
Mely a hazáért, népe igazáért,
Felkelt a sírból és harczolni ment!
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 1. sz. /1920. jan. 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése