A szárazság minden kis fuvalmat
megölt,
lecsurgott a nap, és benne
fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a
vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben,
lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton,
sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally
csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni
minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt
azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a
víz,
mintha egy idegen bolygón,
félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába
visz.
Ott álltunk lesben, hová még
hallatszottak
a forrás szelíden zenélő
hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön
a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok,
intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn
csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát,
ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a
völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik
már odafenn,
vér foly a láthatárról s
vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két
kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek
a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi
csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép
áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen
megállt,
félni látszott, ahogyan
körülnézett,
s finom cimpáitól remegni
kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság
volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az
néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át,
amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép
leány.
Hátára, föntről a sápadt hold
világa
meghervadt cseresznyevirágot
permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha
elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ő
térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy
kicsit
a csillagokra nézett, majd
leroskadt,
s pergette a vízre fekete
gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak
közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el,
akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó
madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos
szemét,
sápadtan s némán álltam föl
mellőle,
apám ujjongott: van már hús
elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok,
intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten
csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát,
ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a
törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha
nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is
talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán
meg fog halni.
Az egyik cső még mindig
füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák
között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de
megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál
...
Majd apám a nyársról körömmel
tépi szét
az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok!
És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem,
bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas,
de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok.
Nyelem a húst s a könnyeket.
(Ford.: Kányádi Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése