A sirályok is érzik,
hogy létük hullása, szökése
két part között feszül.
Nekünk is tudni illenék,
hogy a tündérkedő zöld,
életet ringató víz
kerete bármikor elroppanhat.
Mennyi szín, mennyi hang,
és visszasorvad mégis
feketeségbe, némaságba.
Milyen esengő-boldogan
kapcsolja gyűrűit
egymásba a madárszó,
milyen odaadón tolul a fű,
az ösztön lüktető
kútjaiból a nemzedékek!
Megszokni mégse győzzük,
hogy minden születésbe
csak e kettős ütem
ritmusa iktatódik:
dobajra csend,
nappalra éjszaka,
s hogy óvjuk, simogatjuk,
testünk lélegző szirmával etetjük
a pusztítás vadállatát.
(Forrás: Jelenkor, 1982. 1.sz. 7. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése