Szendrey Júlia - Barabás Miklós rajza
Ritkán juttatott az élet megrázóbb sorsot asszonynak, mint amilyen a Szendrey Júliáé volt. Apjával, sőt egész kis világával szemben kiharcolta magának, hogy az akkor még kétes hírű, nyugodt polgári életet semmi esetre sem ígérő Petőfinek felesége lett. A nagy magyar költő „lángszerelmétől” bűvölten, a maga magasrendű szellemi és lelki igényeivel az eléje kiszabott józan polgári életvonalat elvetette a nagyszerű, bizonytalan, magasröptű hivatásért. A maga kicsi, addig láthatatlan életében ez a lépés forradalmi volt; tusák, családi harcok, meghasonlások előzték meg. De a költészet örökre elragadó hangján szállhatott azután asszonytársai és az élet fölé. Versek soha el nem hervadó csokra őrzi azt az elragadtatást, amelyet ő ébresztett férfijában. Egy „égberontott képzelet” boldog asszonya lett.
De alig másfél éves együttlét után férjét a magyar szabadságküzdelem kitépte karjaiból. Petőfi sietve rohant végzetéhez – ahogy akkor az események mind sietve rohantak a magyarok felett -, és örökre eltűnt 1849. július 31-én a segesvári csatában.
Szendrey Júlia egyedül maradt. Tizenkilenc éves korában... karján hat hónapos kis gyermekével... Maga ez a hirtelen, tragikusan elfulladó élet elég volna ahhoz, hogy sok mindennek magyarázata legyen, ami életében ezután bekövetkezett. „Emberi” magyarázata lehet ez tetteinek, élete későbbi mozzanatainak.
De Szendrey Júlia nemcsak a tömegben elvesző egyszerű női lélek volt. Szinte azt lehetne mondani: reprezentatív női típusa volt korának, különösen annak a kornak, amely felnevelte. Művelt, érzelmes, finom lélek, aki követelt az élettől valamit a maga számára. Romantikus, szinte byroni pózok éltek lelke mélyén, átlágyítva a női lélek zártabb, passzívabb anyagával. Nem az a lény volt ő, aki egészen el tudott volna tűnni életében még egy olyan nagy szellem árnyékában sem, mint amilyen férje, Petőfi volt. Bármennyire gyöngéd és törékeny lehetett, hősi pózok szárnyaltak benne. Az élet apró, megszokott örömei iránt majdnem érzéketlen; s az egyszerű, de a legkisebb embert is fölemelő, életvivő hit nem élt benne. Kétkedő, töprengő és elmerengő lélek. Hangsúlyozottan, önállóan ember, nemcsak nő.
S azt, amit kiharcolt magának, a legnagyobbat tépte le róla hirtelen a végzet... Ott maradt egyedül, szem előtt, az ingató, tépő viharban. Nem tűnhetett el további életével: férje nagy legendája világított rá élesen.
Az akkori egész magyar sors, a megtaposott és gúzsba kötött élet, hasonló helyzetben a legnagyobb és legbiztosabb lelket is riadttá, bizonytalanná tette volna. Szendrey Júlia alakjára ez a sors és ez az idő kivételes keménységgel hullt. A mennyországból a végzet poklába eset... És meg kellett állania mégis. Az emberek elképzelései szerint nem rendeződhetett az élete. Minden lépését férje tüneményes legendájához mérték. S mert a tömegemberek közül amúgy is kinőtt, s lépései nem igazodhattak a polgári elképzelés és gondoskodás szeszélyeihez, nem simult oda férje végzetéhez, magánosan ment tovább, tövisek között a népszerűtlenség felé.
Élete kétszer találkozott a népszerűtlenség nagy, általánosan felzúduló hullámával. Először, amikor nem is egy évre Petőfi halála után újra férjhez ment. És másodszor, amikor különc szeszélyből – így látta akkor a közvélemény – különköltözött második férjétől és különváltan, a társadalmi élettől szinte teljesen elzárkózva élte le élete utolsó éveit.
Attól kezdve, hogy Tordán a református pap házában 1849. augusztusában az elvesztett segesvári csata hírével magára maradt, riadt, nyugtalanul cikázó hajsza lett ez élete. Az öngyilkosság gondolata kezdte kísérteni, de hat hónapos kisfia életének felelőssége parancsolt, és az a terjedni kezdő legenda is tartotta – ebbe ő egész kétségbeesett lelkével kapaszkodott -, hogy Petőfi nem esett el, csupán eltűnt a segesvári csatában és valahol rejtőzködve él. ennek a hírnek hitelt adott Haynau is, aki Petőfit halálra kerestette. Előállt az a furcsa helyzet, hogy Szendrey Júlia a különböző parancsnokságok engedélyével és segítségével kereste férjét, kereste magának és ugyanakkor Haynau bosszújának. Megrázó az a kép, amikor a segesvári csatatéren az osztrák katonákkal keresi urának nyomait és ott lepi a havas téli este... A katonák elszállingóznak vissza a városba, ő meg egyedül, a tömegsírok között egy kőre ülve, a téli éj kísérteties sötétjébe mered. Szemben áll sorsával egyedül, annak a tömegsírnak szomszédságában, amelybe férjét élve dobták. Ennek a fiatal, tizenkilenc éves asszonynak a szívén oly éleset tépett a sors, hogy talán azokért a további lépéseiért, amelyekkel az emberek ítéletét hívta ki, már előre ezerszer megszenvedett...
„Petőfi Juliskája a költővel együtt elesett a segesvári csatában”. Ezt mondták akkor az emberek. Szendrey Júlia pedig nem védekezett, csupán felszisszent néha és csendesen lázadozott. Az emberek aztán tovahaladtak az ügy fölött, megszokták, maguk mögé tették. Ő pedig ekkor kezdte élni életének legcsalódottabb éveit, tele belső tövisekkel és magányossággal. Rendre vesztette el azokat, akik közel állottak szívéhez. Így főként testvérét, Szendrey Marikát, aki Gyulai Pál felesége volt. Fia, Petőfivel való házasságának élő emléke, csak bajt, nyugtalanságot és gondot adott...
Legnagyobb csalódása mégis második férje volt... Mindig nehéz megítélni két ember, férj és asszony viszonyát. Különösen nehéz, ha ez a két ember fokozottabb szellemi és lelki életet is él, nemcsak a házasság egyszerű, ősi, kemény kötései tartják. Akkor a közvélemény Júliával állt szemben; ma, amikor naplói, vallomásai előkerültek, ezek a vádat férjére lövellik vissza, s a közvélemény rokonszenvét Júlia mögé csoportosítják. Az mindenesetre magasabb rendű fegyelmet, sőt szenvedésre hajló mártírlelket mutat, hogy Júlia naplóit, vallomásait életében nem publikálta, házastársi gyötrelmeit nem tárta az emberek elé. Nem védekezett a közvélemény előtt, amely amúgy is elítélte őt második házassága miatt. Kevesen látták az ő szenvedéseit. Apjához halálos ágyán írt levelében, amelyet Szendrey Ignác már nem kapott meg, írja: „Hogyha csak fogalma volna kedves jó atyámnak mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig bírtam azt elviselni, anélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot beleavattam volna szenvedéseimbe”. Férjéhez írt utolsó üzenetéből hangzik ki élesen a vád: „Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony, és ha megbocsáthatatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni és azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (aminthogy úgy is van) megbocsáthatatlan vétkem: ezért pirulni, vagy bocsánatot kérni: sohasem jutott eszembe s a vétkemre most, halálos ágyamban is büszke vagyok”. A most napfényre került vallomásban Szendrey Júlia asszonyi vétkezésének és vádjának feltétlenül megvan a közvéleményvivő ereje.
Sőt: ezeknek a naplóknak, vallomásoknak és leveleknek olyan nagy az általános emberi érdekessége a feltétlenül nagy személyi érdeken kívül is, hogy az egész Szendrey Júlia-kérdést, amelyet az idő csendesen maga alá temetett már, fel tudja támasztani újra a maga egészében a mai ember előtt. Egy elmúlt nagy világ támadt fel ezekben az érdekes asszony tragikus életmenete mögött. S bár a Szendrey Júlia naplóiban feltűnően kevés a történeti anyag, csupa reflexió, érzelmi töprengés; sok érdekességet rejt magában különösen a pszichológus számára. A Kolozsvárt 1849 végén, Petőfi halála után írt napló-jegyzetei ilyen szempontból különösen érdekesek. Fiatal, élete virágjában álló asszony írja ezeket a lapokat, színes ábrándképek, el nem kergethető szerelmes álmok bukkannak fel a gyász alól és nyújtják az élet felé szomjas ajkaikat. „Átok és kárhozat ez az élet! Ilyen egyedül, magánosan tölteni el napjaimat, ilyen szeretetlenül élni le szép ifjú napjaimat! Mikor minden órám öröm, minden pillanaton gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet is adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret”. Ebben a kolozsvári naplóban a fiatal élet lázadozik a halál és a gyász ellen. És ettől a fiatal női lélektől várta a magyar közvélemény, hogy a Júlia-versek elragadtatott idealizmusához híven férje legendájához már tizenkilenc évvel hűségesen tapadjon, és ne zavarja azt a regényes harmóniát, amivé a végzet Petőfi életét tette...
Aki Szendrey Júlia naplóit figyelmesen olvassa el, mindjárt meglátja azt, hogy a naivabb, hősibb, korlátlanabb szerelem Petőfié volt. Szendrey Júlia „mérlegelte”’ érzelmeit. Természetes, hogy a gyászának hirtelen rázúduló végzetével szemben is „okos” volt. Az embereknek másokkal szemben oly könnyen követelő ideális elképzeléseit nem válthatta be. A maga lelkének és életének törvényei szerint élt, és ezek a törvények nem voltak alacsonyrendűek, lelkének feltétlenül magasba vivő vonala volt. Ennek a megérzése pedig elég kell, hogy legyen, azok számára, akik szeretettel keresik meg valakiben az Embert, kiváltképpen, ha olyan végzetes vihar talált valakit életének éppen legszebb és legkövetelőbb idején. Kolozsvári naplóját ezekkel a sorokkal kezdi: „Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyaránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, amelyben azt kinyújtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan...”
A közvélemény könnyen ítélő és szeszélyesen hajló. Most, mikor egy gyönyörű, nagy könyvben egész lénye és élete feltárul, most, mikor napfényre került naplói, vallomásai, haláltól messze már, elmondják a nagy védőbeszédet, talán az objektivitáson újra szívesen túllendül. És talán elítél mindenkit, aki Júlia életében bíró, vagy vádló volt. Újra nem marad ítéletével ott, ahol ennek a múltban is állania kellett volna: Szendrey Júlia ember volt, törékeny asszonyember, aki követte Fátumát...
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. 9. sz. 792-794. l.)
