A vers címe az eredetiben is orosz.
Magyarul: „Az út Szibéria felé”.
A költő „Legendák” c. gyűjteményéből
való.
A hómezőkre szürke ég
Ólomfelhője hull, pereg.
Alatta vánszorogva lép
A végtelen embersereg.
S a kéz, a kéz: bilincsben ég,
Csuklókra ráfagyott a jég.
Hat holdja már, hogy egyre jár,
Így láncraverve ez a nép,
Rév, nyugalom sehol se vár,
S amerre mennek, ott a vég.
Vihar fütyülve száll, vadul,
Míg egyik-másik odahull.
Észak szele, ostor nyele
Suhintja sápadt képüket,
Fehér a fény szemük egén,
S a fülük a szélben már süket.
Ahol a korbács bőrig ér:
Pirosan csurran ki a vér.
És jobbra, balra, itt, meg ott,
Kozákok lándzsahegye tép.
Vérszomjas mindenik. S halott,
Aki a sorból tán kilép.
Üvölt az ordas éhesen,
A hóba süllyedt vadlesen.
... Hát merre megy, hát hova tart,
E nyögve vánszorgó csapat?
E hontalan, e felkavart
Reménytelen rabláncú had?
Enyészet vár rá és komor
Karmával lesi a nyomor.
Szemük a múltba réved el,
Testükben hűl az élet...
Szerették ők hazájukat:
Ez itt a végítélet!
A sírba vitte igazát
Mind, ki szerette a hazát.
Ó, hányan estek el ezért,
E szó: - „szabadság”: - áldozat.
Ó, mennyi ontott büszke vért,
Ó, hányat ért a kárhozat!...
S megtette mind, mártír, ki sírt:
A Pohod na Sybirt!
Megáll a sor, az éj komor,
Dühöng tovább a szél,
A jéghideg csontig hatol,
Sóhajt fagyaszt a tél.
Az arcvonal most jobbra néz:
Remegve tiszteleg a kéz.
Egyenként most vonulnak el,
A hóvihar alatt...
Az ostornyélen a kozák:
Jelzi a holtakat.
Aztán keményen szól az „Állj!”
Utána néma lesz a száj.
Láncok között a rabcsapat
A jégmezőre hull,
Felhő szikrázva szétszakad,
Fehér hóvánkosul...
Sátor sehol, se takaró:
Csak hull, csak egyre hull a hó.
A test fáradtan elpihen,
Az álom fátyla int,
És jönnek régi kedvesek,
Itt vannak mind, megint.
A sóhaj lassan elapad:
Most álmodik a rabcsapat.
Az egyik anyját hallja tán,
Suttog csodamesét...
Karján ringatja a másik
A régi kedvesét.
Lehunyt, alvó, fáradt szemek;
A könnyű könnytől nedvesek.
Az álmuk mély, süvölt a szél,
A hó is sűrű-sok.
Az álmuk mély és már közel
Az éhes ordasok.
Csillag villan fenn az égen,
Tükre csillan át a jégen.
És egyre jobban nő a hó,
Árad, takar, befed.
Alatta csendes, álmodó
A fáradt rabsereg...
Az ébredő hajnalsugár
A hullavölgyre rátalál.
Voltak! De merre vannak ők?...
A hóban hűlt helyük...
Prédára szállva, mint a nyíl,
Jönnek a keselyűk...
Üvölt a farkas éhesen,
A hóba süllyedt vadlesen...
(Ford.: Fekete Tivadar)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 783-784. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése