1. A. Karabeles.
A gyöngyvirág1
Szép, ezüstös, tiszta gyöngyvirág,
Száz kis csengőd frissen harmatos.
Durva kezem nem nyujtom ki rád,
Illatozz’ csak, békén illatozz’!
Nyiladozzál, kedves, hát tovább,
Hallga: lent egy kis patak csörög,
Megbámulja szemérmes csodád,
Mely ott reszket zöld levél között.
Milyen jó, hogy itt vagy minékünk:
Jóság, szépség, béke, kikelet –
S megvigasztalsz, mikor a szívünk
Nem mérhetjük össze teveled.
Ford.: Somogyváry Gyula
2. I.
Borsos-Kumjátszkij:
A szezon
Betoppant a nyár a kárpáti hegyekbe.
Tündérpalást most a szép zöld ünneplőtök,
Hoverla, Pietrosz s ti gyönyörű csúcsok!
Itt a ti időtök!
Árad már a vendég sűrű hangyamódra,
Nyugat felől árad, ellepi a tájat,
Hallgassad testvéreim, cseh nyelven dalolják:
„Miénk a Kárpátok”.
S haj, övék itt minden: a fenyves, a kőszál,
Miénk csak a puszta, árnyékverte völgyek,
Övék itt a napfény, sugaras magasság,
Miénk: csak a könnyek:
Nézd a hegyi ösvényt: vidám virágszalag,
Úgy hív, hogy szívünkben vándorkedvünk támad,
Testvér, senkinek sincs ily nyara, hát akkor
Mért roskaszt a bánat?
Betoppant a nyár a kárpáti hegyekbe,
Játszik a virággal, erdős hegytetővel.
Hát a mi időnk itt – hallod-e testvérem –
Ugyan mikor jő el?
Az éhség földje
Elátkozták itt ezt a bús világot
Valami rút éjszakán.
Kopár ormok, zordon omladások,
Ez a föld itt – az én hazám.
Ez a föld az, hol tanyát vert az éhség
S égig ér a siralom.
Hol azt sem tudják, mi a jóreménység,
Mert nem nő más: csak siralom.
Ez a föld itt a csalódás hazája,
Ahol kiszáradt a hit,
Ahol zsarnok lép az elnyomott nyakára
S pallosnak szánja bús fejét.
Ez a föld az, ahol az új menyecske
Özvegy lesz hónapok alatt
S apró poronttyal jajdul az egekre,
Mikor koldusnak itt marad.
Elátkozták itt ezt a bús világot
Valami rút éjszakán,
Kopár ormok, zordon omladások,
Ez a föld itt – az én hazám…
A Verhovinán
Milyen csodás a Verhovina,
- Mondod százszor, cimborám –
Dal zengett ott álmaidba
S ringatóztál dallamán.
Mosolyogtak a hegyormok,
Meseország tűnt elénk,
Vigan csengtek a kolompok,
Selyemfüves volt a rét.
Verhovinán én is jártam
- Jó pajtásom, cimborám –
Haj, de én csak könnyet láttam
Harmatos hegy oldalán!
Jajszót, átkot, síró sóhajt
Hallottam én zúgni ott,
Alleluja meg nem szólalt,
Minden falu zokogott.
Mily csodás a Verhovina
- Mondod nekem cimborám
Dal zengett ott álmaidba,
Nékem meg a jaj csupán.
Lovamat itatom
Tiszta vizet iszik a ló, a híd alatt a patakban
S lám: egy ibolyakoszorú úszik le a vízen, halkan.
Hab ringatja: el-elmerül. Szép lány küldi üzenetnek,
Amonnét a gázló felől, hol a malom kerepelget.
Zöld mezőcske túl a vizen, zöld mezőcskén kis házikó.
Ott lakik az, aki üzen, onnan jösz te, szép koszorú.
Bevetett a futó habba, túlnanról, hol zúg a malom,
Mert a rózsám biztos abba’, hogy a lovam most itatom.
Ford.: Somogyváry Gyula
3. V. Grendzsa-Donszkij:
Sárgul a falevél
Sárgul a fűzlevél, oda a nyár
Tán itt se volt, csak játszott énvelem.
A nyár nem nyár, s tavaszom sincs nekem:
Az én szívemben télre tél jön már.
A pozsonyi téren
Milyen koldus halad ottan?
Honnan jött és hová megy?
Beteg testét alig húzza,
Duna partján ténfereg.
Munkát keres, ha találna.
Munkátalan kéreget.
Kérded nevét, származását?
Az is ruszin testvéred.
4. A. Voron:
Egy újsághír
Máramarosban a bogdáni erdőben rázuhant
egy fa Mikola Paparigára. Nyomban meghalt.
Ez a rövid hír jelent meg a cseh
napilapban. Csak ennyi. Semmi egyéb. Az emberek ámulattal olvasták, de nyomban
el is felejtették. Nem volt benne semmi érdekes. Nem volt? Hátha mégis…
A ma válságát találjuk meg e hírben. A
rutén paraszt egész tragédiája, egy rutén család fájdalma, árva gyerekek
szomorú jövője húzódik meg e rövid napihírben.
*
Mikola Papariga nyugodtan élt
viskójában feleségével, öt kis gyermekével. A füstös szobában együtt lakott a
tyúkokkal, a malaccal s egy-két báránykával. Amikor a tehén megborjadzott, a
kis boci is a szobába került.
… Hogy meg ne fázzék szegényke a szeles
istállóban…
És hogy legyen mivel játszani a
gyerekeknek.
Más játékuk úgy sincs szegénykéknek.
De legalább mindennap volt friss tej a
hzban, a düledező faviskóban.
Volt…
Hanem egy nap jött a végrehajtó s
elvitte a tehenet.
Elvitte adóba.
Papariga három év óta nem fizetett
adót.
Nem volt miből.
Amíg Papariga a kincstári fürdőt
őrizte, mind az adót, mind a kamatokat pontosan fizette. Sőt hébe-hóba a
szatócsboltba is bement, hogy vegyen valamit a családjának…
Kevés fehér lisztet, hogy az asszony
vasárnap galuskát főzzön vacsorára.
Egy marék rizst, hogy egyszer egy
hónapban gombával töltött káposzta kerüljön az asztalra.
Még sót is vett, hogy ízletesebb legyen
a puliszka.
Sőt még petróleumot is, hogy ne kelljen
sötétben ülni a hosszú téli estéken.
Hanem három évvel ezelőtt elbocsátották
a szolgálatból.
Elbocsátották, mert egy érdemesebb
embernek kellett a helye, egy embernek, aki az uralkodó nemzet fia.
Azóta Paparigának nem volt munkája.
Nem volt miből fizetni az adót.
Nem volt miből fizetni a kamatokat.
A szatócsboltba se tért be többé.
Elmaradt a vasárnap esti galuska.
Elmaradt a gombás töltöttkáposzta.
Sótlanul ették a puliszkát.
S csak a kemence tüze világított a
szobában.
Szegény Papariga fűhöz-fához
szaladgált. Könyörgött a hivatalokban, hogy vegyék fel szolgának. Könyörgött a
vállalkozóknak, hogy adjanak neki munkát. Könyörgött az ismerőseinek, hogy
vegyék be valami munkáscsoportba.
Mindenütt visszautasították.
A hivatalnok urak a saját nemzetük
fiait tették be szolgáknak a hivatalukba.
A vállalkozóknak nem volt munkájuk,
mert a kincstár házilag irtatja az erdőket, hogy több legyen a haszna.
A munkáskompániákba se vették be, mert
nem volt munka.
Már az éhség is bekopogtatott a kis
házba s mégse tudott munkához jutni.
Az asszony mosónőnek kínálkozott, de
mindenütt elutasították.
A gyerekek cselédeknek kínálkoztak, de
hiába, mert a helység új urai cselédeiket is a messzi nyugatról hozatják
maguknak.
Csupasz deszkán aludt a család s
mihelyt megvirradt, nyakába vette a falut, hogy munkát keressen.
Egy napon Papariga jókedvűen tért haza
a faluból. Felfogadták erdőmunkásnak. Holnap beállhat. Egy úr néhány jó szót
szólt érdekében.
Nincs toll, amely le tudná írni a
füstös viskót betöltő örömet.
Apa holnap munkába megy.
Lesz kenyér, lesz puliszka, sőt só is
lesz, jobban fog ízleni a főtt krumpli.
Hajnalban Papariga az erdőbe ment, hogy
megkezdje a favágást.
Jókedven, boldogan dolgozott.
Égett a munka a keze alatt.
Az emberek vágták a fát, a vállalkozó
pedig figyelmeztette őket, hogy merre ugorjanak, amikor hajladozni kezdett az
alávágott fa.
- Jobbra! – hallatszott a vezényszó.
- Balra!
Az egyik vezényszónál Papariga jobbra
helyett balra ugrott.
Nagyot ugrott, de mégsem elég nagyot.
Az öreg bükkfa ledőlt s egyik hatalmas
ága maga alá temette Paparigát.
Holtan húzták ki a fa alól.
Otthon az asszony és a gyerekek alig
várták a szombatot, hogy egy kis lisztet, egy marék rizst, sót, petróleumot
vegyenek apjuk heti keresetéből.
Késő este, amikor az egész család aludt
és a szombatról álmodozott, bekopogtattak az ablakon.
- Apátokat megölte a fa. Fogadjatok
szekeret és menjetek érte.
*
Csak ennyi volt abban a napihírben.
Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet
