Lévay József: Szobránczon

 

I.

A SZINNAI KŐ VIRÁGA*

 

Kék magasban születtem én

A szinnai kő tetején.

Szülőm volt az Isten napja,

Nevelőm az ég harmatja.

 

Emberi szem ritkán látott,

Ember csak elvétve járt ott,

Csak, ki merész vágyat érze

Felkúszni a sziklabérczre.

 

Szíve dobbant, lelke ámult,

A mint a tájkép kitárult,

Tündérkép, a menny darabja,

Magát az Istent mutatja.

 

Hajh! engem, hogy oda lépett,

Sziklabölcsőmből kitépett,

Nem vihar, nem romboló vész,

De egy vándor, nyugtalan kéz.

 

S most egy lyányka, gyönge árva,

Tart emlékkönyvébe zárva…

Itt álmodom halvány-holtan,

Hogy hol éltem! és mi voltam!

 

Nem vádolok senkit érte,

Hogy engem ily végzet ére:

Ki a magasban nevelt fel,

Itt a mélyben sem felejt el.

 

S szinna-kői virág sírja

Boldog, hogy egy lyányka bírja,

Sápadt szirmomat könyvében,

Sorsom emlékét szivében.

 

*) A szinnai kő Szinna város határában, Ung és Zemplén megyék határszélén, egy igen magas szikla orom felséges kilátással.

 

II.

SZEPTEMBERBEN

 

Füstölög a hegyek Viharlátó feje;*

Rossz napokat jósol: itt van az ideje,

A lobok közt híves őszi szél kesereg:

Hallgass el muzsika! oszolj vendégsereg!

 

Magam vagyok meg itt, mint egy sereghajtó;

Én utánam végkép bezárúl az ajtó,

Bús hervadás lép a virulat helyébe,

Téli komor csend a víg zaj örökébe.

 

Itt marad a liget némán, elhagyottan,

Melynek bokrai közt sokszor andalogtam

A magányt keresve, emberektől távol,

Vágyam s képzeletem rajzó alakjával.

 

Szerelmes párokra figyeltek e nyirfák,

Gerlicze búgását lombjaikba szivták,

Oda a sóhajt is, mely üdülést kérve

Halavány ajakról szállt köztök az égre.

 

Ha a szellő lendül s fa levele rezdül,

Csodás hang vonúl itt a légen keresztül,

Mintha a magasban a nyírlombok itt-ott

Susogva csevegnék egymásnak a titkot.

 

Mintha tőlök aztán fölhatna az égig,

Hol az ember sorsát őrszemmel kísérik

S búgó gerliczéken bételik a végzet:

Vagy édes boldogság, vagy keserű érzet.

 

A hol éjjel nappal fenn van, a ki hallja,

Mikor ellebben egy szenvedő sóhajja

S megkönnyíteni a súlyos fáradalmat

Balzsamot küld neki, vagy örök nyugalmat.

 

Oda van az ünnep!... hétköznapok jőnek

Forgó kerekén a múlékony időnek;

Kandallónkban a tűz mélán, csendesen ég

S meg-megcsillan benne egy-egy kedves emlék!

 

*) A Viharlátó vagy Vichorlat a Szobráncz vidékét környező hegyek legmagasabb csúcsa.

 

Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.