Most nem vitézség, tűrés van soron.
Csak annak útján indulunk mi is. –
Oh, a tűrésben oly erő vagoyn,
Hová koldulni járhat a reménység.
Vinovich Géza: Rákóczi.
Gyermekfővel egykor úgy néztünk fel rája:
Daliás időknek legszebb daliája
Volt ő nékünk. Jelkép.
Nem is jelkép: jelszó, magvahullott szólam, -
Tüzes indulókban, tárogatószóban
Kerestük a lelkét.
Emlékét harsogták magnum áldomások,
Estek szent nevében nagy kuruckodások,
Idézték, szavalták;
Nyalka ércalakját ültetgettük lóra,
Libertás-zászlaja hadd hevítse jóra
Késő kor magyarját.
Késő kor magyarja, ezredév magyarja
Azt vélte: lobogód aki felragadja,
Mind – Rákóczi-lélek…
S megváltott földjén a hontalan Halottnak
Magunk-rontására széltében lobogtak
Vak pártszenvedélyek.
Ó mi nagy volt ára, hogy már másként lássunk!
Mennyi töretésünk, micsoda hullásunk
Vezetett el Hozzád!
Újabb ezer évből most hogy fogytán félszáz:
Újabb eszményt keres, újabb erőt példáz
Sorsodban az ország.
Van okunk, van most rá, hogy gondoljunk sírva
Sok szent ravatalra: Döblingre, Turinra,
Régi Rodostóra –
Vagy új nyughelyedre, mely még fájóbb annál,
Hol most másodízben lettél hontalanná:
A kassai dómra!
Ti vagytok hőseink, ti, halottak, némák,
Utat ti mutattok a jelen ködén át:
Nyomtokba kelni, -
A magyar, ki annyit volt hős egymás ellen,
Legyen most egymásért élő szeretetben
Hős és fejedelmi!
Suhog Késmárk felől a gyilkos, hideg szél,
Tízmillió magyar testvérévé lettél:
Rabbá, rablott földön.
De hiába őrzik durva porkolábok,
A Megváltók sírja nem tűr zsarnokságot:
Templom az, nem – börtön!
Imában hívlak, nem tárogatószóban,
Lelkek fejedelme, aki rosszban-jóban
Sorsunkat vigyázva
Kétszáz éve állod az idők parancsát:
Váltsd meg csüggedt néped, hívő hontalanság
Örök glóriása!
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 245. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése