Akkor még nem volt szérum,
A doktor csak legyintett,
Rémült anyám szemében
Könnyé vált a tekintet.
Apámért sürgönyt küldtek,
Hogy ott legyen a bajban,
Nem is tudom elhinni
Hogy akkor meg nem haltam.
Azután vízbe estem,
Öt és fél éves voltam,
Öreg dajkám huzott ki,
Ő már azt hitte: holtan.
Fejemre állítottak
A hűvös alkonyatban,
Nem is tudom elhinni,
Hogy akkor meg nem haltam.
Egyszer meg utaztomban
A hamburgi expresszen
Egy éles fordulónál
A nyilt ablakba estem.
Testem egész kihajlott,
Nem volt már a vonatban,
Nem is tudom elhinni,
Hogy akkor meg nem haltam.
És géppuska tüzelt rám,
Pukkant fölöttem srapnel,
S a halál száz formában
Közelemben rohant el…
Én hiszek az árnyaknak,
Melyek szívembe hintik:
Az élet abból áll csak,
Hogy nem halunk meg mindig.
Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése