Berzsenyi Dániel nem volt doctus poeta. Abban a korban, mikor költőink koruk műveltségének tetőfokán állottak; mikor egy Kazinczy, Kölcsey, Kis János, Csokonai valóságos enciklopédistái voltak az irodalmi és esztétikai kultúrának; mikor a puszta tudományos képzettség költői ihlet és hivatottság nélkül is jogot adott a poétai gyakorlatra, mint Révai és Rajnis példája mutatja: a vasmegyei ifjú szilaj kedvtelésekben élte ki nemcsak testi, hanem szellemi erejét is, és a niklai remete rendszeresség és céltudatosság nélkül olvasta mindazt, amit a véletlen vagy barátai jóindulata vagy a könyvárus figyelmessége asztalára hordott. Az elemi ismeretekre otthon tanította atyja, nyilván minden módszer, didaktika, pedagógiai érzék nélkül. Középiskolai tanulmányait a soproni líceumban nagy üggyel-bajjal, tanáraival örökös konfliktusban, hosszabb félbeszakítással végezte, de nem fejezte be. Főiskolára be sem iratkozott. A sömjéni gazdaság tíz esztendeje volt az ő nagy életiskolája. A niklai remeteség érlelte meg a lángelme termékenységét. De bárha lelke hálás fogékonysággal nyílt meg a nagy Horatiusnak és befogadta az akkor virágzott német költők hatását is: a formákon, fordulatokon, szóképeken, mythologiai ornamentikán túl független maradt a római lantostól; és kedvelt német költői rendjében is Matthisson, Salis és nem Goethe vagy Schiller a vezércsillaga. Költészetén nem találjuk Goethe világszellemének áldó nyomait. És aligha tévedünk, ha föltesszük, hogy Berzsenyi, aki tökéletesen tudott németül, nem olvasta a Faustot; a második részt semmi esetre sem; és nem mélyedt el a Wilhelm Meister vagy a Wahlverwandtschaften gazdag gondolatvilágába.
Életírói hangsúlyozzák, hogy Berzsenyi magános ember volt, szákszavú, zárkózott, bizalmatlan; és ez eredendő természete következményeképp tehetsége kifejlesztésében is önmagára volt utalva. Felfedezője, a jeles Kis János nem érte be azzal, hogy méltányolta, biztatta, további költői tevékenységre sarkallta, hanem igyekezett őt egyben-másban útba is igazítani. Kazinczy mindig belévegyített egy-két óvatos kritikai megjegyzést föllengő magasztalásaiba. De mindez Berzsenyire kevéssé hatott. Rendkívül érzékeny volt minden bírálattal szemben. Innen van, hogy Kölcseynek szigorú, sokban kegyetlen és igazságtalan recenziója derékben törte ketté Berzsenyi költői pályáját.
A falusi magánosságban világias modort sem sajátíthatott el. Mogorva, félszeg, kelletlen volt még szerető és szeretett íróbarátai társaságában is. Hatalmas testi erő lakozott benne, de kövérsége korán eltorzította termetét és okozója lett későbbi súlyos szervi bajoknak. Szalmafödeles házikóban lakott a gazdag földesúr, mintegy szimbólumául annak, hogy a szelem Krőzusa beérte a külső megjelenés, a modor, a világi viselkedés Irusának szerénységével és szegénységével.
Viszonyaihoz, környezetéhez, gazdai elfoglaltságához mérten Berzsenyi kétség kívül sokat tanult és sokat tudott. De műveltségét kora színvonalához képest teljesnek, képzettségét tudományosan megalapozottnak nem mondhatjuk. És mégis: Berzsenyi egyike a legmélyebben szántó magyar filozófus-költőknek. Berzsenyi a filozófia legdöntőbb kérdéseihez eredeti és önálló gondolkodással szólt hozzá. Berzsenyi fölvetette a társadalmi és hazafias erkölcs problémáit; a történetfilozófus szemével nézte és bírálta nemzete múltját és fürkészte jövőjét; a nemzet és haza sorompóit letörve fölemelkedik az egyetemes emberiség létkérdéseinek vitatásáig. Végül felszáll a metafizika magaslataira, onnan is följebb a kozmosz örök rendjét meglátó sztratoszférába, föl egyenesen az Úr zsámolyáig. A Fohászkodás a legmélyebb és legátfogóbb magyar filozófiai költemény, egyszersmind a világirodalom vallásos ódaköltészetének is egyik legdicsőbb remeke.
Hol a magyarázata ennek a paradoxonnak? Ennek a látszólagos ellentétnek Berzsenyi fogyatékos tudása és gazdag filozófiai ere között? A magyarázat csak látszik nehéznek, valójában módfelett egyszerű. A filozófia nem szaktudás. A filozófia nem szaktudomány, nem egzakt ismereteken épülő, folyton haladó és fejlődő disciplina, int a fizika, a kémia, az orvostudomány, a mechanika. Mert ha ez így volna, akkor a XX. század filozófia árnyékba állítaná és feleslegessé tenné Platont és Aristotelest. Akkor Kant tanítványai szükségszerűen többet tudnának – és ennél fogva többet érnének -, mint Kant maga. Való igaz, hogy a nagy filozófiai rendszerépületek kigondolói legtöbbször tudósok is voltak; tudósai a természettudományoknak vagy a matematikának, a történelemnek vagy az irodalomnak. De rendszerük értékét nem tudományos képzettségük, hanem a rendszer eredetisége szabja meg. És a filozófia története nem egzakt kutatásaikat, hanem eszmei tartalmukat jegyzi fel.
Berzsenyi lehetett volna sokkal műveltebb és tudósabb; előbbre vihette volna egy-két jelentős lépéssel bármely tudományág fejlődését: mindezzel nem biztosított volna olyan maradandóságot nevének a magyar gondolkodás történetében, mint a Fohászkodással vagy az Osztályrészemmel vagy akár a kevésbé jelentős Vandál bölcsességgel.
Berzsenyi még prózai műveiben sem kísérelte meg filozófiai eszméit rendszerbe foglalni. Amit ő elmulasztott s életírói és méltatói szintén nem tartottak eléggé fontosnak vagy jutalmazónak, azt kíséreljük meg mi ezúttal.
I.
Berzsenyi etikája minden vonatkozásban szigorú, csaknem a kérlelhetetlenségig. Lényegében egyező Kant categoricus imperativusával anélkül, hogy a königsbergi bölcs dogmatikus erkölcstanával bármiféle függő viszonyban volna. Kantot nem ismerte. De annál alaposabban a bibliát. Mint jó protestáns, vallásos szülők gyermeke, már kisiskolás korában olvasta a Szentírást. Költői képzeletére, stílusára, trópusaira későbbi olvasmányai, a latin klasszikusok, elsőül Horatius, elevenebben hatottak. De lelkületét a tételes vallás hatotta át és irányította, nemcsak értékítéleteiben, világszemléletében, hanem cselekedeteiben és egész életvitelében is. Vallásosságában lehorganyzott erkölcsi érzése azért megragadó és fenséges, mert nem ismert kétféle kódexet a magánélet és a közélet használatára. Az erkölcs dogmatikus törvényeit egyenlőn kötelezőnek érezte az egyénre és a közösségre. Nem ismerte el, hogy a nagy embernek kiváltsága volna félretolni vagy egyszerűen tudomásul nem venni azokat a normákat, amelyek a közrendűek életét dominálják:
A virtus nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Mely a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
*
Erre a keresztre függesztette szemét, amelyen a virtus isteni vértanúja, a tiszta földi élet égi képviselője kiszenvedett. Tudta, hogy ezt a fent tündöklő eszményt gyarló halandónak utolérnie meg nem adatott; de nem szűnt meg követelni, hogy e szent példa utánzására törekedjünk. Különösképpen a költőtől, az emberiség és a nemzet tanítójától várta el, hogy életével, oktatásaival, magatartásával fölemelje és megtisztítsa azokat, akik szavát lesik. Hogy a költő se családi életében, se politikai magatartásában okot ne adjon a megbotránkozásra. Nem érte be a költészetben a puszta és elvont szép kultuszával; idegenkedéssel, rosszallással, sőt kicsinyléssel tekintett arra a művészkedésre, amelyet később a l’art pour l’art nevével jelöltek; nemcsak hogy nem tökéletesnek, hanem egyenesen károsnak ítélte a legszebb harmóniát, a legteljesebb akkordokban megcsendülő nyelvzenét, ha nem érezte meg benne erkölcsi eszmék és ideálok szolgálatát.
Erkölcs és értelem elválhatatlan, szerves kapcsolatban jelentkezik már a bölcs Sokrates halhatatlan filozófiájában is. Az erénynek egyedüli biztosítéka, mintegy korolláriuma az értelem. Igazán jó ember csak az ésszel élő, bölcs ember lehet. Minden bűn forrása és kezdete az értelem hiánya. Ezt a tanítást vették át és szélesítették ki a Stoa bölcselői. És a Stoa bölcseletének hirdetőjéül szegődik Berzsenyi Dániel is. De nála csak az alapelvek átvételéről lehetett szó. Ő soha Zenót, Chrysippost és az új stoikusokat nem olvasta. Ahogy ezeket az alapvető principiumokat kifejti, magyarázza, példákon demonstrálja és egyes esetekre alkalmazza: az mind az ő intuitív lángelméjének alkotása.
Így látta Berzsenyi az idősb Wesselényi Miklóst, akinek „villámszava megszégyeníté a gonoszok s cudarok dagályát”, titáni küzdelemben a közjóért, a becsületért, a férfihűségért, a haza boldogságáért. A küzdelem makacs volt és elszánt a hős és ellenségei részén egyaránt; de a győzelmet végül mégis a jó vívta ki:
Ritkán talál itt enyhhelyet a derék;
A virtus útját szörnyetegek lesik:
Pályája küzdés; ám de végre
Talpa alá szegi a chimaerát.
Ez erények jutalmaképpen tűzi gróf Festetics György homlokára a halhatatlanság babérját: „Vár a dicsőség trónusa, menj s vezérelj! A véghetetlen századoknak nagy neved érdemit általadtad.” Egész erkölcsi programját elénk tárja a Kis Jánoshoz írott gyönyörű költeményben:
Nézd: az igaz Virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
Éltét örömmel végzi.
A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja.
Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécseknél virradnak,
Kizárja örömit a ragyogó napnak,
Az áldást úgy terjeszti.
Az erkölcs mint világbirodalmak sorsának döntőbírája jelent meg A magyarokhoz című ódájában, kétség kívül a költő leghatalmasabb, legmegrázóbb, legtragikusabb alkotásában. Ez az óda a nagy világtragédiák egész sorát görgeti viharzó strófáiban. De valamennyi csak háttér, úgyszólván hasonlat, arra való, hogy a magyar nemzetnek tragikus, mert önmaga okozta tragédiáját megvilágítsa. Miben van ez az öngyilkos tragikum? Abban, hogy a magyar megtagadta önmagát, megtagadta történelmét, szent hagyományait, nemzeti jellemét.
Mi a magyar most? Rut sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldult védfalából
Rak palotát heverő helyének.
Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Milyen hiúnak és kicsinyesnek tetszik a filológia erőlködése, hogy e hatalmas költeményt elemeire bontsa és egy-egy részletnek, képnek, hasonlatnak, fordulatnak eredetét Horatiusban megtalálja. Aki ily módszerrel boncol, az hullát fog fel, nem az élő, érző, vérző és virágzó költészetet. Igaz, itt is, egyebütt is bőségesen meg fogjuk találni Horatiusban Berzsenyi költői kifejezésmódjának kútfejeit. De vajon megtaláljuk-e Horatiusban azt, ami A magyarokhoz legnagyobb ereje, hogy a magyarokhoz szól? Hogy nem költői utánzásból, hanem egy nekikeseredett, honfibánattól megtépett, nemzete jövőjén már-már kétségbeeső magyarnak lelkében fogantatott? Horatius felpanaszolja a római családi életnek bomlását, az asszonyok ledérségét, a fiatal leányok kora romlottságát. De a magyarság vesztét nem ilyen kicsinyes szexuális eltévelyedések okozták, hanem nagy, végzetszerű bűnök. Bűnök és mulasztások. A nagy ősök vérének elfajulása. Egy hitványabb és gyávább nemzedék előretörése. A dicső hősök példájának szégyenletes feledésbe merülése. És elsőül a közélet erkölcs meglazulása. Mert „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs”. Mint ahogy minden bölcsesség kezdete az Úr félelme. Innen indul, ide tér vissza minden. Ez az egészet egybekötő hatalmas vezérmotívum Berzsenyinek nemcsak ebben a költeményében, nemcsak ódaköltészetében, hanem egész gondolkodásában és érzésében.
II.
Berzsenyi egy Kazinczyhoz írt levelében azt vallja magáról, hogy ő „magyar a gyengeségig”. Ez a gyengesége az ő legnagyobb ereje. Az emberé is, a költőé is. Magyarságunkhoz való ragaszkodásunk, hazaszeretetünk elemi érzés, amelynek nincs szüksége sem magyarázatra, sem hangos szavakra. „Szeresd hazádat és ne mondd” – írta a legnagyobb költők egyike, akinél soha senki jobban nem szerethette hazáját. Berzsenyinek azonban szüksége van rá, hogy kiöntse szívét, hogy dicsőítse a nagyokat, akiktől nemzete előremenetelét reméli; hogy korholja a kishitűeket, a közömbösöket, a haladás ellenségeit, a magyar kultúra kerékkötőit. Dicséret és gáncs egyképpen szívéből fakad és hangot követel. És mindegyik a maga stíljében tökéletes hangon szólal meg lantján. Ez a két ellentétes pólus, az édes elragadtatás és a keserű indulat teszi gazdaggá és változatossá líráját, amely különben könnyen válhatnék egyhangúvá az állandó extázis, a féktelen szógörgeteg, a visszatérő és nyelvünkön mégis mesterkéltnek ható formák és ritmusok következtében.
A vidéki birtokos nemes, akinek élete csaknem elejétől végig magánosságban telt el; aki idejét, energiáját és érdeklődését megosztotta családja és költészete között; aki a nagy modern szellemi áramlatok központjában, Pesten, mindig idegennek érezte magát: nem tudott föllelkesedi a radikális újítások iránt. Nem érzett rokonszenvet a francia forradalom eszméivel. A jobbágyság felszabadítását sem tartotta üdvösnek. Az alkotmány tiszteletében nem ment túl a nemzeti kiváltságok védelmén. Széchenyi István iránt szinte határtalan hódo9loattal viseltetett, amit a legnagyobb magyar megbecsülő barátsággal és érdeklődéssel viszonzott. De a gróf nemzetgazdasági eszméi, reformtervei iránt nem volt fogékonysága. Aminthogy egyáltalán nem értette meg a kor intő szavát, amely a régi patriarkális gazdálkodásból való kiemelkedést és a modern nemzetgazdasági törekvések érvényesülését sürgette. Már jóval Széchenyi sorsdöntő föllépése előtt írta Horvát Istvánnak: „Nekünk már most egyéb nem kell, csak fabrica, manufactura, pénz, sőt még luxus is. Ezekről pedig én ódázni nem tudok.”
Hazafias érzés és elkeseredettség egyet jelent a költő lelkében, amely elborzadva látja a dicső ősökre méltatlan elfajult utódokat, a tündöklő múlt árnyékában meghúzódó sötét és sivár jelent. Ebből az elborultságból ritkán tud kibontakozni. Csak akkor, ha a kortársak tömegéből magasan kiemelkedő jeleseket látja; ha egy Esterházy Miklós herceg, egy Festetics György, egy Felsőbüki Nagy Pál ihleti lantját hősi ódákra. Vagy ha körültekint a földön, amelyet a kegyes Isten hazájául rendelt és elgyönyörködik e föld páratlan kincseiben. A Magyarország e nemben legtökéletesebb, legharmonikusabb költeménye. Magasztalja benne a természet dús adományait, amelyek Kánaánná teszik az országot; Árpád gazdag aranyhantjait; a bőség ragyogó kürtjét; az édent mutató, isteni nektárt termő hegyeket; a legelők jeles barmait; a Kárpátok aranygyomrát, amely felülmúlja Perut kifogyhatatlan kincseivel. De magasztalja a bölcs fejedelmeket is, akik atyái és kegyes istenei a népnek, és akiknek trónusán Mária Terézia lelke leng. Ebben a hazában a törvény uralkodik, nem a hatalom önkénye és érintetlenül megmarad a régi dicső nemzet dísze: a magyar alkotmány.
De egy méla sóhajt mégsem bír elfojtani a költő. Egy fogyatékát érzi nemzetünk boldogságának és boldogulásának: szellemi életünk elmaradottságát, a nagy mesterek és bölcs tudományok hiányát. Ha még ezek is leszállanának a magyar rögre, „akkor csillagokat hatna kevély fejed s elbámulna reád a Zenith és Nadir”.
Vajon e derűs kép nincs ellentétben a prófétalelkű költő zordon látomásaival, amelyek e bűnbeesett, virtustalan nemzet megérdemlett végét idézik? Vajon egyazon tárgynak ily elütő, sőt ellentétes szemlélete nem vall meghasonlottságra a költő szívében? Vagy csak úgy értelmezendő, mint a poétai kedély szeszélyes csapongása? Abban nincs kétség, hogy a dicséret és a gáncs egyazon mértékben őszinte és átérzett. A lánglélek hullámzásának épp úgy megvan az ár-apálya, mint a tengernek. És a Berzsenyiéhez hasonló lángelmékre szó szerint alkalmazható Goethe jellemzése Egmont Clärchenjéről: „Himmelhoch jauchzend, zu Tode betrübt”. Fájdalom, az égre csapó ujjongás ritkábban jelentkezik a költő érzésvilágában, mint a halálos szomorúság. Alig ért el férfikora delére, már súlyos mélabú nehezedett reá. S élete külső körülményei, valamint irodalmi pályájának tragikus fordulatai még súlyosabbá tették ezt a melankóliát. Gyakran odáig fajult kedélybetegsége, hogy a kétségbeesés örvénye felé ragadta. De a végzetes és végső tettől mindig visszatartották jótékony erők: a ragaszkodás neje és gyermekei iránt és viszont az a határtalan tisztelet, hála és odaadás, amellyel családja csüggött rajta; a stoikus bölcsesség, amely képes a nagy lélek egykedvű nyugalmával alátekinteni a test kínjaira és a lélek megpróbáltatásaira; de talán elsősorban és legfőképp az a mélységes vallásosság, amely megajándékozta a legnagyobb üdvösséggel, a megváltást magában hordozó tudattal, hogy keblében hordozza személy szerint jelen lévő Istenét.
A Magyarországgal egy lélekből fogant A tizennyolcadik század, amelynek hatalmasan gördülő strófái egy boldog és gazdag nemzet hajóját hordozzák hullámaikon.
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldököd
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérlvén.
Hány századoknak szélvészes ostromin
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig!
Hány száz Charybdis, s mennyi örvény
Várta nemes remeked halálát!
Már sirba szállott hajdani nagy nevünk,
Már-már lecsüggött győzni szokott karunk,
Mikor hatalmas szárnyaiddal
Béfedezéd lebegő vitorlánk.
Megszántad e nagy bajnoki nemzetet,
Mely annyi harc közt vívta ki hantjait,
S véráldozattal kérte vissza
Ősei szent viadalma bérét.
Révpartra hoztad: Trézia karjain
Köztünk Perikles napjai nyiltanak;
Saturnus áldott lelke jött fel,
S vérbe merült mezeinkre szállott.
Dicső szabadság temploma lett hazánk,
Nem dúltak ádáz pártot ütő hadak,
A szent rokonvér nem kiáltott
A babonák tüze közt az égre.
„Áldás virágzott a Duna partjain,
Áldásba’ ferdett a Tisza síkjain,
Áldásba’ a vad Dráva berkin
S Fátra kopár farain lakó nép.
S már most Ferencnek titusi trónusa
Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon:
Nyisd meg dicsőült szent királyid
Templomait, s leborulva áldozz.
Nézd, mely hatalmas népeket eltörült
Körülted e nagy s ritka időszakasz!
Nézd, mely viszontagság kénye játszott
A legerősb szegeletkövekkel.
Téged megőrzött őseid Istene.
Trajánok s áldott Marcusok álltanak
Kormányodon, kiknek királyi
Homlokokon ragyogott az erkölcs.
A tudás megváltó és boldogító hatalmát, a tiszta szellemiség diadalát hirdeti a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című óda is. Mindkét királyt a szelíd múzsák barátsága tette valóban naggyá. Nagy Lajos alatt a tudomány és hatalom virágzott. Mátyás király országát sok messze ország bölcsei csodálták. „S egyszerre a nép, mely Hunyadink alatt a legkevélyebb polcra emelkedett, a durvaságban veszni tért, s ment két megutált cseh király kezébe”. Mert Pallas és Apolló, a szellemiség istenei teszik naggyá a fejedelmeket, a tudatlan nép közt a legszebb tehetség is elsorvad és egy Sokrates vagy Cicero ily nép ölén meg sem születhetik.
III.
Van egy neme a filozófiának, amely nem talált helyet a filozófia gyűjtőneve alá foglalt disciplinál sorában; amelyre szánakozó vagy a legjobb esetben mosolygó elnézéssel tekint a szakszerű filozófus; s amelynek az élet válságos perceiben, a döntő elhatározások küszöbén, vagy in articulo mortis nagyobb mértéke van, mint valamennyi tudománynak és filozófiának együttvéve: úgy hívják, hogy életfilozófia. És ennek a tudománynak egyik legnagyobb magyar mestere Berzsenyi Dániel. Egyik költeményének a címe is Életphilosophia. A mélyen járó, alapjában a lemondás, kiábrándulás méla hangján megszólaló elégia schilleri reminiszcenciával indul. A nagy német költő Resignation című verse így kezdődik: „Auch ich war in Arkadien geboren, auch mir hat die Natur an meiner Wiege Freude zugeschworen”; Berzsenyi versének első szaka hasonlóan hangzik:
Én is örömre születtem
Árkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az arany század Istene
Páztorai közé kene.
Az aranyszázad elvirult. A szép kikeletnek vége. Pályája befejezéséhez közeledik; ahol az időtlenség várja s elmeríti a káoszba. De félelem nélkül közeledik amaz érckapuhoz, amely mögött a teljes bizonytalanság leselkedik rá. Megnyugvással lép be az ismeretlen tartományba, melyből nem tért meg utazó.
Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ő is csak ember volt. Létének természetes és eredendő bélyege a gyarlóság. És ha miben virtust mutatott, ha szíve másokénál nemesebben vert, ezért nem vár és nem kér a túlvilágtól jutalmat: bérét megtalálta a jó cselekedetben, lelkiismerete nyugalmában. Nincs mit megbánnia életébe. Ha újrakezdené, akkor ismét ezen a nyomon indulna. Teljes öröm és boldogság nem juthatott osztályrészéül; szíve szebb ösztöneit tisztán és fenntartás nélkül nem követhette. De vajon a tíz évig bolyongó Ulyxes nem állott-e megdöbbenve, tétovázva, hazájára nem ismerve, mikor végre Ithakáját viszontlátta? Úgy élt, hogy újra elkezdené ugyanezt a pályát; úgy élt, hogy bármikor fájdalom nélkül meg tudna válni életétől. Volt része a siker rózsáiban, volt része a küzdelem verejtékében. –
Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt.
Láttam minden időszakaszt,
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.
Az életbölcsesség tiszta, leszűrődött bora csillog ebben a költeményben. Talán a gondolatok kifejezésének formája nem oly könnyed, kecses, művészi, mint példaképében, Horatiusban. Talán a stílus nem oly lendületes, magával ragadó, semmi esetre sem oly szónoki, mint Schiller Resignationjában, amely kétségbevonhatatlanul hatással volt az Életphilosophia megszületésére. De a forma is, a gondolati tartalom is Berzsenyié. Egészen az övé; mert amit ebben az elégiában önmagáról vall, azt élte is. Vallomásának őszintesége mellett egész élete folyása tesz tanúbizonyságot.
Egy másik filozófiai költeménye, Az én osztályrészem, nem oly mélyjáratú és egész élete tanulságait egybefoglaló, mint az Életphilosophia, de fölötte áll amannak formája klasszikus zártságával, belső szerkezete acélszilárdságával. Ezek a sapphói versek is felszínükön Horatius hatását tükröztetik. De a költemény mélyén, mint tó fenekén az élő források, berzsenyi gondolatai és érzései törnek föl. Azt az isteni megnyugvást sorsában, amely a révbe érkezett kebléből felszakad, Berzsenyi nem a pogány Horatiustól tanulta. Azt a meleg, jóleső, merőben emberi háladatosságot, amellyel Istennek a kies szőlőt, aranykalásszal biztató földet, a szeretetet és szabadságot megköszöni, Berzsenyi Berzsenyiből merítette. A költemény, amely alaptónusában Horatiusnál enyelgő és az édesen kacagó és édesen csevegő Lalage dicséretével hangzik ki, Berzsenyit sokkal komolyabb gondolkodónak mutatja. Ő nem Lalaét kívánja örök útitársának, hanem a Múzsát. Akinek keze áldást hint a költő életére, akinek gyengéd dalára a vadon tájék kiderül és kivirágzik.
Az idő múlása örök témája a gondolatnak, a költészetnek és természetesen a gondolati költészetnek is. Berzsenyi A közelítő télben új formát tud találni az ismert és örökké visszatérő motívumnak. Megragadó kapcsolatba hozza a természetet saját belső lelkivilágával. A hervadó liget tarlott bokraival, sárga leveleivel fölidézi benne az emberi élet mulandóságának nem annyira fájdalmas, mint inkább mélabús érzéseit:
Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés, minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejts, enyész.
Minden csak jelenés… fantom, amely jő és, mielőtt jól szemügyre vehetnéd, már el is enyészett a semmiben. És a költő mélabúját súlyosbítja, hogy a szép tavasz idején virít el koszorújának virága, még bimbó korában. Még alig ízlelte az élet nektárját, még alig illette egy-két zsenge virágát. „Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” A gyönyörű kor – az ifjúság. Íme a világosan érezhető különbség a vénülő, sírjához közeledő, megrokkant ember és a virágzó ifjúság filozófiája között. Amott – merő belenyugvás, fáradtság, áhítozás és a végső és örök megpihenés után. Emitt fájdalmas lázadozás a természet rendje ellen, amely az ifjú piros, életörömtől duzzadó ajka elől üti el az örömnek kelyhét. A közelítő tél egyúttal bizonyítéka annak is, mily korán erőt vett Berzsenyi kedélyén a melankólia; milyen döntő hatással volt nehéz természete költői művei hangjára, tartalmára, sőt formáira is. Az ünnepélyes antik ódai nyelv, stílus és versmérték csak olyan ifjú költőnek felel meg, aki már elvesztette ifjúságát. Vagy aki talán soha valójában nem is volt ifjú.
IV.
Két költemény, A temető és a Fohászkodás, kettős orma Berzsenyi filozófiai költészetének. A temető az embernek szóló intelem. A Fohászkodás az ember kisded világából fölemelkedik Istenhez.
A temető bölcsessége mélyen megilleti az olvasót. Csak a hatalom és a „ragyogó dagály” tekint borzalommal az örök nyugvás és megnyugvás színhelyére. A temető kivetkezteti a zsarnokot bíborpalástjából és leveszi a koldus válláról utált rongyait. A szenvedőnek, a reménytelennek enyhülést ad. A költő is tőle vár enyhületet és álmot… de azután önmagára eszmél: nincs szüksége agyrémekre, sem dajkamesékre. Az ő feje nem szédül meg a titokzatos birodalom küszöbén. Körülötte fű, fa, virág, épp úgy élt s érzett, mint ő most. Minden porszem úgy szeretett s örült. S íme, szerte a világ tele van egykori dicsőség, egykori nagy élv omladékaival. A világ – hangyaboly. A tusakodó, tolongó emberiség hangyasereg, amely dolgozik, tülekedik, verseng – a sírnak. A temető tanítsa meg a nagyokat alázatra, a porban nyögőket bátorságra és tanítson meg mindeneket élni és meghalni.
A temető, a halál az élet nagy iskolamestere. A halál előtti egyenlőség a világ nagy és megvesztegethetetlen bírája. Az elmúlás értesse meg velünk törekvéseink meddőségét, küzdelmeink hiúságát. Tárja fel az elbizakodott nagyok előtt kicsinységüket és verje ki a gyávák lelkéből az emberiség legnagyobb ellenségét: a haláltól való félelmet. A költő jogosultnak és hivatottnak érzi magát, hogy Epikuros iskolájának ezt a legfőbb bölcsességét hirdesse. Átvergődött súlyos kórságokon; nem egyszer állott azon a keskeny szegélyen, amely az életet a haláltól elválasztja; és „nem szédült küszöbén feje”.
Minden filozófiai disciplinának természetes betetőzése – a metafizika. Berzsenyi nem volt járatos azokban az egyes tudományágakban, amelyek összességét filozófiának nevezzük. Nem állott kora tudományos lélektanának magaslatán; nem foglalkozott sem logikával, sem ismeretelmélettel; esztétikai műveltsége sem volt teljes, bár korántsem olyan fogyatékos, amilyennek némely bírálói prózai művei alapján feltüntetik. Mindenesetre esztétikai ítéleteinek helyességét elfogultságok, előítéletek homályosították el. De mindezek a negatívumok nem akadályozhatták meg abban, hogy speciálisan metafizikai világszemlélete ne legyen önálló, megragadó és méreteiben monumentális. Talán csak egy költeménye van, a Fohászkodás, amelyből metafizikai világszemlélete elénk tárul. De ez az egy költemény gazdagabb gondolatokban, fenségben, megjelenítő erőben és konstruktív genialitásban, mint akárhány hivatásos filozófus vaskos kötetet megtöltő „Denkgebäude”-je.
A Fohászkodás valamennyi metafizikai probléma közül a legsúlyosabbat veti föl, a kérdések kérdését: Isten mibenlétét. Ezt a problémát a rideg rációval meg sem lehet közelíteni. Isten misztériumáig a bölcs lángesze föl nem ér. Istent nem a gondolkodók rideg analízise nyilatkoztatja meg, csak önnön fényének ragyogása. Oly káprázatos ez a tündöklés, mint a Nap, amelybe nem tekinthetünk bele büntetlenül. Isten műveiben mutatkozik meg: a világegyetemben, amelynek mozgását, keringését az Ő törvényei szabályozzák; de a láthatatlan férgekben is, amelyek életfeltételeit, létcéljait szintén Isten beláthatatlan bölcsessége határozza meg. Isten teremtette a világegyetemet a semmiből és Isten lerombolhatja a világokat szemöldöke egy intésével. Isten az ura és mestere az időnek, az évszázaknak, az évezreknek, az időtlen örökkévalóságnak. Ami a világban létezik és létéről mozgással és változással bizonyságot ad, ami e világban sztatikai, és ami a világban dinamikai, az örökké egy helyen nyugvó Zenith és Nadir, a légtömegeket mozgató szélvész, a villámlás, a harmatcsepp, amely a virágszálon mosolyog: mind Isten alkotása.
Mi az ember örökrésze e megmérhetetlen, fölfoghatatlan, titokzatos hatalommal szemben? Buzgó vallásos lélekkel földre omlani, imádni és – közelébe vágyódni. Majdan, ha a lélek záraiból kikél és a gyarló földi porhüvelyt magáról levetette, szemben fog állni Alkotójával és talán világosabban fogja látni fénylő ábrázatát. De ezt a szent pillanatot be kell várni. Ezt siettetni nem szabad. És amíg a természet rendje, Isten akaratja szerint el nem következik, addig haladjunk a számunkra kijelölt pályán, a jobb s nemesb lelkeknek útján, ahogy testi és lelki erőink megengedik.
És nézzünk nyugodtan a sír éjszakája elé. Talán zordon, de nem lehet gonosz ez a sötétség, mert ez is Isten műve. És a sír mélyén is Isten kezében tudjuk magunkat.
A kozmikus képek nagyszerű vízióitól a költő alászáll Isten és az ember vonatkozásáig. De ez nem jelent esést, ellaposodást. Ez a költemény csodálatos tisztaságban őrzi meg belső harmóniáját, alaptónusához hű következetességét. Nincs benne climax, mert az első strófa első gondolata már a legszédítőbb magasságokba ragad föl bennünket, ahonnan nincs még feljebb emelkedés. De nincs benne hanyatlás sem. Mert minden metafizikának végső célja csak egy lehet: megtalálni a legfelsőbb lény közvetett vagy közvetlen vonatkozását az emberhez. „Az ember mértéke az ember”, mint a görög bölcs mondotta.
Berzsenyi filozófiájának forrásait magának a költőnek lánglelkében kell keresnünk. A magyar szellemiségnek Berzsenyi sokkal többet adott, mint amennyit ő előzőitől, kortársaitól, barátaitól, buzdítóitól kapott. Hatása nemcsak megmaradt, hanem nőttön-nőtt.
A nagyot követték a nálánál is nagyobbak s végül a legnagyobb, Vörösmarty Mihály. Ha a költőfejedelemnek líráját felajzott figyelemmel olvassuk, ha filozófiai költeményeinek hangját, nyelvét, gondolattartalmát tüzetes vizsgálat alá vetjük, ki fog derülni, mily sokat köszönhet Vörösmarty Berzsenyinek.
És mily sokat köszönhetnek utána a művelt magyarság egymást felváltó nemzedékei!
*
És a niklai kis temetőben magasra emelkedik egy szürke obeliszk, keresvén az eget, mint a Fohászkodás költőjének lelke. És büszkén hordozza felírását:
A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér.
És a föld színén fekete márványlap ékeskedik mindazok nevével, akik a nemes Berzsenyi-nemzetségből ezen a helyen találtak örök nyugodalmat: a sorban a legelső, a legfelső név Berzsenyi Dánielé. És a márványlapon az istenes, ihletett igék. „Bizton tekintem mély sírom éjjelét, zordon, de ó nem, nem lehet az gonosz, mert a Te munkád.”
Köröskörül néma csend, a temető csendje Isten kertjében, a természet csendje a határban, a teremtett lelkek csendje a kis somogyi falvacskában.
Ilyen lehetett ez a táj akkor is, mikor még Berzsenyi szeme elmerengett rajta. Ilyen fehér és szűzi azon a téli napon, mikor örök álomra hunyta le fáradt szemét.
Itt, ezen az elhagyott, csendes vidéken élte le halandó életét. Itt őrzik porló tetemeit a somogyi rögök. Ide tér meg a hála, a kegyelet, a megemlékezés, hogy halhatatlanná avassa a halandót.
SEBESTYÉN KÁROLY
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 244. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése