Öreg botom, már régen sutba téve,
Bizony megkoptál, látom, szörnyű mód…
Ez a bot egykor – annak már sok éve –
Kis kertem legszebb rózsafája volt.
Hajdanta, nyári, fényes szép napokba’
Együtt virágzott lelkem te veled –
De jött az ősz, s szélvésze elsodorta
Az örömöt s a rózsalevelet…
Zord téli fagy megvette rózsafámat,
A büszke törzs elszáradt, kiveszett…
Szívemre is reá szakadt a bánat,
S nem nyílt öröm az elszállott helyett.
Száraz bottá lőn – díszét mind levetve –
Az én virágzó kedves rózsafám –
Ifjan gyönyörrel tölté szívemet be,
Most támaszom, öreg koromba’, lám…
Együtt koptunk meg, jó öreg botocskám,
S együtt megyünk a véghatár felé –
De e miatt most miért panaszkodnám?
Az Isten ezt jól s bölcsen rendelé.
Elfáradt fa és szív nyugalmat óhajt,
Élet viharjával ha küzdtenek –
Testem fölött mikor sír domborul majd,
Fejfául mellé téged tűzzenek…
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése