2016. nov. 24.

Várnai Zseni: Szép régi táncaink (1954)







Szép, régi táncaink új életre kelnek,
nagyapák, unokák együtt énekelnek,
fiatalok léptét vezetik a vének,
tüzes, mint az óbor ez a tánc és ének.

Mint mikor a madár fiait tanítja,
s szárnyait előttük repülésre nyitja,
úgy mutatják most az öregek a táncot,
a múlt parazsából lobbantva új lángot.

Arcukat a virtus fiatalra festi,
minden lépésüket érdemes ellesni,
nézi is, lesi is a sok lány, legényke,
lobog az ifjú vér a tánc ütemére.

Hej, ezek a táncok mi mindent regélnek,
bennük a kavargó indulatok élnek,
majd meg a reménység pásztortüze lángol,
míg egy öreg tündér a párjával táncol.

S el nem apad bennük a szép nóták árja,
topog az ifjú nép türelmetlen lába,
már alig várják, hogy táncra kerekedve
új bort önthessenek a régi serlegbe.

De az öregek csak önfeledten járják,
a lassút, a gyorsat még meg is cifrázzák,
egyszer a lépésük erre-arra lengő,
majd meg olyan, mint a szélborzolta erdő.

Viharzik a nóta, villámok cikáznak,
dübörgik a ritmust a táncoló lábak,
mint a szilaj mének a pusztai szélben,
mikor még betyár ült a pejló nyergében.

A régmúlt időket bolygatja az ének;
útszéli csárdában isznak a legények,
szívükben szerelem meg fekete bánat,
és a kesergésből vad vigalom támad.

Pendül a cimbalom, hívogat a táncra,
repül a csaplárné százrétű szoknyája,
villog a fehér gyolcs, dübögnek a lábak,
sohase lesz vége ennek a nagy táncnak.

Sohase lesz vége! új ifjúság táncol!
új tüzeket éleszt a régi parázsból,
lobog a szép lányok selyemsuhogója,
mintha táncos lábuk szárnyat kapott volna.

Libben a pántlika, csillog a kaláris,
az ősrégi táncot eltanulták máris,
olyan, mint a régi, de mintha szebb lenne,
boldog életérzés fényesedik benne.

Karcsú derekukat kihúzzák a lányok,
más most a nézésük, más a fejtartásuk,
szemük a legénnyel dévajkodva játszik,
s tánc közben csillogó gyöngysorfoguk látszik.

Nincs többé szenvelgés, szolgai alázat,
ez a dal, ez a tánc könnyű szárnyon szállhat,
szállhat, mint a pille napsütötte réten,
soha még a népünk nem táncolt ily szépen!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Erdős Renée: Utat vágtam





Utat vágtam, hol szirtes szakadék volt,
Tüzet gyújtottam, hol homályos éj volt.
Kopár szikest virággal beültettem.
Úgy mondják. rosszul tettem.
De az új úton mily mohón törtettek!
A tűzoszlopnál, hogy fölmelegedtek!
Virágos kertem orozva hogy tépték!
Hogy megszedték a rózsabokrok mézét!

Kis éjszakai rablók, denevérek
Harcát nem állom. Előlük kitérek.
S adom nekik mind, amit megkivántak,
Mind mind, amire vágytak.
Kell a babérom? hordják szerteszéjjel.
Kell a szeretőm? Od’ adom, vegyék el.
Mindkettő szolgám, egyik se királyom
S ha más kivánja, én már nem kivánom.

Az én utam, ha jobbra-balra tér is
A magasságok büszke útja még is.
Giz-gaz elállja, burján bebogozza
Vad zápor üti, mossa,
És rajta néha fáradottan járok,
A fejem zúg, a könnytől alig látok,
De nem hagyom el, míg lélekzem, élek,
Ha megtör is – de vissza sohse térek.

Oly jó igy menni, nem kérdezve meddig,
Tán alkonyatig. Talán késő estig.
Hevülve, fázva, kúszva, szárnyra kelve,
Zokogva, énekelve!
Csak menni menni elébe a napnak
Biboros fényben égő virradatnak.
Sehol nem várni, sehol sem pihenni,
Céltalan célért folyton menni,menni...

Forrás: Irások könyve I. évf. 1. szám  „Árpád”-Könyvnyomdai Vállalat Budapest, 1904. december 1.

Nyekraszov: A koporsó





Vén katona búsan halad,
Kis koporsó hóna alatt...
Benn' kis fia... Oh, hogy szánja
Bús könye hogy hull utána!

- De bezzeg, mig élt a gyermek,
Ugy-e: máskép beczézgetted?
„Rossz porontya! hitvány férge!
Jaj minek is születtél te!...”

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Tolsztoj: Az igazság





Nagy vagy te, jó Anyánk: Igazság,
Nagy vagy te és hatalmad is nagy,
Mint óriás hegy égig érsz fel,
És széles vagy, miként a tenger,
Szép vagy, miként a népes város,
Beláthatatlan, mint az erdő;
Száz nap se volna rá elég, hogy
Körül lehessen járni téged,
S leejti sapkáját, ki rád néz.

Hét jó testvér elindul egyszer
- Mindannyian derék legények -
Elindulának megtekintni:
A jó Igazság hogy milyen hát?
Mert róla már sokat beszéltek,
Mert írtak sok mindent felőle,
S hazudtak róla szinte annyit.
A hét fivér elvágtatott hát
- Mind a heten derék legények -
És hét felől indultak el, hogy
Úgy nézzék meg: mi az Igazság?

S megnézték a derék legények
Az Igazságot és fejük meg-
Csóválták, aztán visszatértek
S mindegyik másképen beszélte:
Egyik nagy hegynek látta őtet,
A másik városnak, megint más
Tengernek, égnek, rengetegnek.
S a testvérek összevesztek
Összekaptak, kardra mentek,
S egymást öldöklék halálig,
Szidva egymást, mint a bokrot
És egymást csalónak híva.
Végre mind elestek egyig,
Mind a hét derék legények.
Ámde haldokolva is mind
Meghagyá fiának azt, hogy
Küzdjenek tovább is a nagy
S szent igazság érdekében.
És ölé egyik fiú a
Másikat, sőt mostanáig,
Késő nemzedék között is
Foly tovább a nagy viszály a
Szent igazság érdekében.

- Ez a mese nem szemrehányás,
Csak épp tanulság kedveért van
Okos, derék, jó embereknek.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.