Azt hittem eddig is
A mióta látlak,
Hogy azóta mindig
Szeretlek, imádlak.
Ó pedig nem ugy volt,
Még csak most kezdelek
Szeretni valóban,
Mióta féltelek.
Eddig egy gondolat
Égette agyvelőm:
Hogy te leányka
Nem lennél az enyém.
Százszorta kinosabb
Gond gyötör most ennél,
Az leányka, hogyha
Te a másé lennél,
Vagy ne légy senkié,
A boldogságé sem,
Vagy légy osztatlanul
Enyém, szerelmesem.
Félek a világtól
Melly nekem vadon kert,
Gyanus tekintettel
Kerülöm az embert.
Szeretném, hogy senki
Ne tekintsen reád,
Öröm helyett nekem
Ez csak gyötrelmet ád,
Szeretném a naptól’,
Melly mindent megtalál,
Te és egyedül te
Hogy rejtve maradnál.
Szeretném a szellőt
Eltiltani tőled,
Féltékenység gyötör,
Ha enyeleg véled.
Szeretném, hogy soha
Ne fürödj a habban,
Kebledet érinti
S tán gyönyört lel abban.
Szeretnélek vinni
Egy erdőbe téged,
Hol a holdsugár sem
Láthatná szépséged.
Avagy mit beszélek,
Őrülten mit mondok?
- Ott is meglátnának
A reszkető lombok!
Szeretnék éjekkel
Elboritni téged.
Mit mondok? Gyötrelmem
Ott sem érne véget!
Mert te az éjfélnek
Szép csillaga lennél,
És a csillagokba
Szerelmes az éjfél!
Szeretnék leszállni
Mély tengerbe véled,
A hol nincs sem ember
Sem napfény sem élet.
Ah de csiga és hab
Beléd szeretnének,
Lenne ragyogó gyöngy,
Lenne hullám ének!
Féltelek... féltelek,
Elvesztem eszemet.
Lángol az agyvelőm,
A szivem megreped...
Nincsen más menedék
Csak a halálba tán.
Megölni tégedet,
S magamat azután.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 23. sz. jan. 28. hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése