Fekete István: Karácsonykor

… odakünt hunyorogva leselkedik az est; a zene szétszállt már a lakásokban és mintha elhallgatott volna, pedig némán szól tovább, mint ahogy mindig szólt, a múlt alkonyodó utcájában, a jelen gyantás fenyőillatában, és szól majd a jövő ragyogásában is, mert a szeretet és békesség muzsikája – összekötve időt és embereket – el nem hallgat soha.

Felzendül ugyanaz a dal, ugyanaz a muzsikaszó, mintha más nem is lenne a világon, pedig a remény karácsonyi csillogásában, a kis gyertyák elbűvölt gyermekszemében, a szépség és jóság kitárult várakozásában mást mond és ígér mindenkinek.

A gyermek csodás álmokat a karácsonyfa soha el nem múló bőségéről, a szülők jóságáról, a játékok titokzatos életéről, amely ezen az estén csupa karácsonynak látszik és nyilvánvalóan végtelen…

De a család, a mai estén felülről nézi gyermekeit, mint ahogy máshonnét nem is nézheti, hiszen azok a padlón igazgatják a vasutat, azzal a hittel és komolysággal, ami a felnőttekről már régen lekopott… és meg is mondják véleményüket a ténfergő nagylánynak, aki álmatag boldogságában majd eltapossa az egész vasúti igazgatóságot…

De ez sem csoda, mert a lány, a táruló tervek és álmok szabadságának ege alatt jön-megy, egyik kezében még babáját tartva, de a másik már ölelésre készen Valaki felél, aki vagy van, vagy nincs több a világon és – mivel két egyforma ember nincs is a világon – ez a vágy teljesülni is fog.

Igen, ez így lesz, mert szól a távoli dal, és ezen az estén minden lehetséges.

A csillagok enyhült szemmel nézik a földi utakat, ahol szánkók csilingelnek hazafelé és fényes ablakszemek nevetik a sötétséget, amelyben betlehemes legénykék láncos botja zörög, a suba a földet éri, de a karácsonyi rigmust álmukban is tudják, s ehhez mért biztonsággal simogatják meg kenderkóc szakállukat, mielőtt erélyesen megvernék az ajtót:

Fekete Gyula: Öregember karácsonya

 Telerakta a rossz vödröt vágott fával a fészerben az öregember, morzsolt kukoricacsutkát szedett a kötőjébe gyújtósnak, s ahogy hajolt utána, megbillent vele a fészer. Kapaszkodott a gyalupadba, a lába reszketett, kiszaladt belőle az erő. Volt már így másszor is, várta, hogy múljon el a szédülés, s azt gondolta közben: „Nem, most már nemigen érem meg a nyarat...”

Sokáig állt a gyalupadnak támaszkodva, miért is nem gondolt erre idején. Erre, hogy minden az utolsó lehet most már, a virágzó orgonabokor a ház végén, a piruló cseresznye a kertben. A jóleső nyári napmeleg a fal tövén, babfejtés közben a sámlin, a szőlőlugason a duzzadó gerezdek – oda kellett volna figyelnie mindenre, hogy ez az utolsó. Ősz óta különösen érezte, hogy gyengül. Ha kikel az ágyból reggel, de még napközben is, ha elbabrál valamin s elüldögél, mintha berozsdásodtak volna az ízületei, szinte csikordul, ahogy lábra áll. Fogytán az ereje, jó, hát ez a korral jár, túl a nyolcvanon, de nyár óta sokszor elfogja, van rá eset, naponta többször is, a gyengeség.

„Nem, nem hiszem most már, hogy kihúzom tavaszig” – gondolta az öregember. Fogta a rossz vödröt a vágott fával, bevitte a házba, s eszébe jutott közben, hogy akkor már ez a karácsony is az utolsó lesz, bizony, az utolsó. Szépen meg kéne ünnepelni az utolsó karácsonyt.

Hét évvel ezelőtt, igaz, nem karácsonykor, hanem novemberben, amikor Erzsit, a feleségét temették, akkor sem volt együtt az egész család. Hiányzott Jani, valahol külföldön csavargott, kiküldetésben. Így is eljöttek a temetésre tizenhárman, a legszűkebb család, a lemenők, azóta még szaporodtak is egy unokavővel meg két dédunokával.

Bár az igaz, fogytak is. Kisjani – a Jani fia – elvált. S a gyerek se számít most már ide, az asszonynak ítélték.

Figyelmesen megnézegette a cserépkályhát a tisztaszobában az öregember, bizony, repedezett már a samott. Dísznek kellett inkább ez a kályha, a tisztaszoba rangjához tartozott; használni nemigen használták, csak nagyobb vendégeskedés, disznótor idején gyújtottak be. Legtovább a beszállásolt katonák tüzeltek benne, a front alatt.

Nagy volt a rendetlenség a tisztaszobában. Újságpapíron a komód tetején a susinka, a kályha mellett, a sarokba öntve szikkadt az idei dió. Kiterítve az ágyra a használatos fehér ing meg az ünneplő ruha, templomba, temetésre való, s ez lesz majd a halotti ruha is, nem kell turkálni utána az öltöztetőknek.

Aludttejes köcsög, lekvárosszilke, ötliteres befőttesüvegben az ablakpárkányon csipkebor erjedt, alatta egy dézsában lőre – a szomszéd adott egy sajtolásnyi tönkölyt – azt is le kell már szűrni, míg meg nem ecetesedik. Egész délután takarított az öregember, kihordott a tisztaszobából mindent, ami vendégváráskor nem oda való. Kihúzta utána az asztallapot a leghosszabbra, mint a régi disznótorokon. Leterítette két tiszta ágylepedővel, eligazgatta.

– Nem lesz annyi szék – mondta hangosan. – Régen se volt annyi szék... hacsak hombárdeszkát nem hozok be pótlásnak.

Áthordta a kisszobából a fonott nádszékeket, a két hokedlit a konyhából, s a főzőházból is mind a kettőt. Az aprajának meg ott a sámli, fejőszék, morzsolószék. Abból nincs hiány, az több van, mint gyerek.

Belefáradva a rendezkedésbe, már az esti harangszó után lefeküdt, de nem jött a szemére álom.

Azért szép a család. Hát még ha szegény Ferkó nem maradt volna ott a Donnál.

Holnap majd el kell rendeznie azt is, ki hova kerüljön az ünnepi asztalnál. Felnőttek lassan mind, az unokák is, férjükkel, feleségükkel az asztal körül a helyük. Az apróság meg elfér egyelőre a kisszékeken, a ruhásláda mellett.

Sokáig tűnődött még a holnapi estén az öregember, míg álmaiba észrevétlen átúszott a tűnődés.

Reggel óta égett a cserépkályhában a tűz, kellemes meleg volt a tisztaszobában. A kocsigyertya világánál ünneplő feketében ült az öregember az asztalfőn.

– Látjátok – mondta –, az lett volna az igazi, ha most tartjuk meg a disznótort, hozná akkor a töltött káposztát a Jézuska. Feldarálnánk még a sonkáját is kolbásznak, tudomisten, lenne keletje, egykettőre eltakarítanátok. A szalonnát meg... Juliska, tik se szeretitek a szalonnát? A fiatalokat már nem is kérdezem, tudják is ők, mi a jó!...

– Hát így jártam ezzel a malackával, látjátok, kései malac, jó, ha februárra kés alá foghatjuk, a százhúszat tán akkorra megüti... ha én is kihúznám addig.

– Ha meg nem, hát... jó lesz a torra. Avval se lesz gondotok. Tik már nem tudnátok vele bánni... Pap Józsinak szóljatok, gyors kezű böllér, meg jól is fűszerez... mindegy akkor már, mennyi a súlya, úgyse lesz, aki tovább etetné... Aztán meg van oldva a tor.

Fekete István: Karácsony éjjel

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

- Jó estét.

- Jó estét - bólintott Zimányi -, esik?

- Esik.

- Hová?

- Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

- Mi kellene?

- Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

- Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

- Adjon szalonnát is... karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon, és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

- Szelíd?

- Mint a gyerek.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust.

- Nem adja el?

- El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...

Zimányi pénzt tett az asztalra.

-        Egyedül vagyok… eljátszogatok vele… ez lesz az én karácsonyom…

Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.

Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.

- Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

- Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.

- Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

- Mit akarsz?

- Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod, hol találnék szállást?

- Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

- Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

- Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.

- Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

- Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.

- Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

Nemes Antal: A vak hárfás

 Kora-kykládikus márvány szobor: hárfán játszó ülő alak.

Forrás:  http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=Kykl%C3%A1dikus%20idolok

A meleg júliusi nap alkonyodni készült, búcsú sugarai megaranyozzák a Somlyó-hegy kék ormait, az esti szellő szárnyain illatos hűs levegő telepszik a völgyek ölére.

Mi is künn ülünk főnökömmel házunk oldalához épített, szőlőlugassal szegélyezett verendánkon, hová behallatszik hozzánk a hazatérő gulyák kolompjainak hangja, a pásztorgyermekek furulyája, az arató leánykák víg nótája, az udvarunk alján folydogáló Torna vizének locsogása. Különben csendes minden, mintha a természet templomában volnánk, hol az estharang csendes hangja az „Ave Mariára” hí fel bennünket, mielőtt álomra lehunynánk fáradt szempilláinkat.

A kellemes est ezen ünnepies csendjében nyit be az utcaajtókon egy szegény vak koldus, vezetve botja végénél fogva egy toprongyos fiúcskától, kísérve egy csoport bámészkodó utcagyerektől.

Vállain mintha a romba-dőlt világ összes nyomorát hurcolná. Arca a rémhalál képének sötét kinyomatát, csontos homloka alatt az üres szemgödrök, a sírok porladozó lakóira emlékeztetnek. Úgy tűnik fel az alak, mint kit az élet bajai összetéptek, ki a nyugalmas sír fenekére kívánkozik, hogy ott megnyughassék; mit azonban megunva, ismét kijön onnét az élők rémítgetésére, vagy hogy tovább hurcolja azon bajokat, melyektől még a sírban sem tudott megszabadulni. Fején elnyűtt kalap. Magas testalkatát rongyok födik, melyek alól kikandikálnak botjához hasonló kiaszott csontjai. Jobb vállán elég jól húrozott régi hárfa lóg, mellyel úgy látszik, kínos vándorútján a gyötrelmek kenyerét keresi.

A nyitott folyosóajtó elé kalauzolja vezetője, hol az orgonabokrok árnyában levő kutunk mellett egy régi fatörzsre letelepedik. Melléje támasztja vándorbotját, leveszi kalapját, mely alól előtűnnek szétzilált, ritka hajfürtjei, melyeket úgy látszik, nem az idő, de a nyomor változtatott tél-színre. Térdei közé szorítván hárfáját, mely alatt mintha arca kiderülne, s üres szemgödrei alatt mintha titkos tűz lobogna, fölveti az előbb még a bánat felhőivel takart, most kiderült homlokát s elkezdi pengetni hárfáját, s szívrepesztő hangon énekli:

„Sirassatok ha meghalok

Bánatos csalogány dalok

És ti hervadó levelek

Temessetek el engemet.

Szemfedőm a bánat legyen,

Ugy sincs nekem más egyebem.

Hogy ne legyek olyan árva

Elviszem a más világra!

Ha rám borul a sirhalom,

S zeng körülem a fuvalom:

Hadd tudják, hogy én porlom ott

Tűzzetek le koldúsbotot;

Ha majd eljő siri álmom,

S nem nyugszom már fagyos ágyon,

Édes fájó madárdalok

Zengjetek ha feltámadok.”

Kissé megnyugszik.

Majd nagyot sóhajtva, - mintha lelke az emlékezet szárnyain eltűnt volna egy percre, hogy szívének emléket hozzon, hogy azt húrjaira vegye – ismét megszólal bánatos hangon hárfája:

„A faluban a legárvább én vagyok,

Házam fölött még egy csillag sem ragyog.

Nincsen apám, nincsen anyám…”

Itt elakadt hangja, úgy látszik, szíve csordulatig telt múltja emlékének keserűségével, mert most csak hárfáján játssza tovább szíve keserűségének mélabús érzelmeit. Lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a nyomor súlyos rongyai alatt egy érző szív lakik, s oly múltat takar, mely tán bennünket is érdekelhet. Önkénytelenül kíváncsiak lettünk megtudni viharos múltját, melyet eléggé elárult életvihar-tépett testalkata, s viselkedése.

- Hová való? Mi neve jó idegen? – kérdém tőle a részvét szeretetteljes hangján.

Mintha jólesett volna neki érdeklődésem, felénk fordítá arcát, egyszerre közlékeny lett.

- Hogy hová való vagyok – kezdé -, teljes bizonyossággal magam sem tudom. Csak annyit hallottam szüleimtől, hogy Magyarországban, egy útszéli csárda kocsiszínje alatt születtem, hol éjjeli szállásra meghúzták magukat. Szüleim olaszok voltak, atyám hárfás, ide-oda kóborolva ezzel kereste meg kis családja számára a mindennapi kenyeret. Engem korán megtanított művészetére, úgy, hogy már nyolc éves koromban jól tudtam hárfáján játszani, s így ketten meglehetős pénzösszeget gyűjtögettünk már össze. Az volt számításunk, hogy majd visszatérünk szüleink hazájába, s ott valamicskét szerzünk rajta. De a sors könyvében más volt írva jövőnkről. Egy éjjel, amint utaztunk, rablók támadtak reánk – úgy emlékszem, kóborcigányok voltak -, valószínűleg megsejdítették kis pénzünket, szegény jó szüleimet a szó szoros értelmében összevagdalták. A szívtelen hiénák, hogy föl ne ismerhessem őket, szemeimet kitolták, hat éves kis nővérem homlokára pedig egy halálos csapást mérve, mindenünkből kifosztva, az út szélén hagytak. Két nap múlva találtak meg bennünket.

A jó emberek szüleinket eltemettették. Nővéremet egy áldott lelkű özvegyasszony vette magához, én pedig falu koldusa lettem. A jó asszony azonban pár évre meghalt, s így kis húgomnak szolgálatba kellett állania. Én is megunva a sok panaszos kenyeret, nyakamba vettem a nagyvilágot, már tizenöt esztendeje – mondja -, hogy így járom a nyomorúság országútját, szenvedve hideget,meleget, nélkülözést s nyomort. Még csak egy vágya volna szívemnek, hogy nővéremmel még egyszer ’ez’ életben találkozhassam, hiszen ráismernék, ha másképp nem, hangjáról, s a homlokán levő mély sebbarázdáról. Már kétszer is kerestem ideiglenes falunkba, de ott nem tudnak róla, hová távozott. Mi boldog lennék, ha szívemre szoríthatnám, azután ha meghalnék is,legalább vége szakadna e nyomorult életnek, melynek terhét már úgyis halálos kín hurcolni.

Elhallgatott.

Úgy látszik, mintha üres szemgödreiben könnyűit keresné, mint néma tanúit szíve fájdalmának. Majd az égre veti szemeit, pedig hiába, mert az ég csillagainak vigasztaló fénye úgysem képes áttörni szemeinek öröksötét éjszakáját.

Pár perc múlva újra kérdezém.

- Mi a neve szegény sorsüldözött?

- József.

- Hát a nővére?

- Mariánna. Mi összenézünk s fölkiáltunk a csodálkozás hangján: Mariánna?!

Én a konyhába rohanok, de ugyan e percben jő kis cselédünk egy tányér levessel a folyosó ajtón, hogy a szegény vak hárfásnak odanyújtsa. De amint rátekint, egy pillanatra visszaretten, majd egyszerre leteszi a tányérát, a másik pillanatban örömsikoltással dűl a vak hárfás kebelére.

- Te vagy tán József, az én bátyám? Ugye? Oh mondd, „igen”…

- Te pedig hát Mariánna? Igen, igen, megismerlek szavadról -, egyre simogatván nővére homlokát. – Igen, te vagy az én árva kis nővérem, tehát mégis föltaláltalak. Óh, mily boldog vagyok! – némán szorítja szívére.

Tán tíz percig tarthatott a szép jelenet, mely alatt könnyekkel teltek meg szemeik. Midőn egyszerre a vak hárfás lehanyatlik Mariánnának ölelő kebeléről, mind lassabban ismételgeti elhaló hangon: „Boldog vagyok”, „Boldog vagyok…”

Mariánna fölsikolt, keserű sírás között mondja: „Elájult.”

Majd fölöleli, a szobájába viszi, keltegeti. De ő már nem ébred föl, nem ájult el, hanem… meghalt.

A boldogság érzete életébe került.

*-*

Temetőnk csöndes magányában egy szomorú fűzfa árnyában új hantolt sír domborul, a szegény boldog hárfásé. Keresztje mellé oda van támasztva hárfája is, mint elválhatlan kísérője életében, leghűbb barátja a halálban. Úgy tetszik, mintha az esti szellő szárnyai hallanánk a hárfa titokzatos hangját, melyen ismeretlen kezek játsszák a meghalt nevében:

„Szomorúfűz hervadt lombja

Ráhajlik a sírhalmomra.

Édes lesz ott megpihenni

Ide lenn már nem fáj semmi

Oda lenn már nem fáj semmi,

Nem fáj semmi…”

Forrás: Esztergom I. évf. 9. sz. 1896. március 1.