Valnicsek Béla: Szent a béke

Csonka Ernőék már két hete tartogatják magukban a szót, ami utóvégre nem is olyan csuda. Csonka azt nem akarja sehogy sem megérteni, miért nem maradhatna ő éjfélig vagy tovább is távol hazulról, felesége meg ebben nem hajlandó megnyugodni. Össze is pöröltek emiatt kélt hét előtt s azóta nyikorog az ajtó, csattog az ablak, törik a pohár, valahányszor Csonka Ernő későn jön. Egy szó kevés, annyit sem szól férj és feleség, legföljebb az a kis ennivaló baba sír bele az ajtó, ablak meg pohár okozta zajba.

És Csonka, ez a rossz ember még szent karácsony előestéjén sem lágyult meg. Mikor hazajött hivatalából, végigolvasta napilapjából, ami estére maradt, aztán vette felöltőjét, kalapját s távozott. Az ajtónál vette észre, hogy íróasztalán hagyta szivartárcáját s visszafordult érte. Felesége – kivel ma egy esztendeje olyan boldogan töltötte el a szent estét – még ott ült az asztalnál, ölében Emmikével, hanem az egyszer – igaz, hogy először a két hét alatt – nagyon szemrehányó és nagyon csillogóan nedves tekintetet vetett reá. Csonka nem akarta megérteni a harmatos ibolyakék szemeknek panaszos nézését, s hogy el ne lágyuljon, inkább ott hagyta szivartárcáját s ment ki a szabadba, hol a hópihék tömör sorokban valóságos boszorkány keringőt lejtettek s az utcák elegáns fehér toilettébe voltak bujtatva.

Sajátszerű benyomást gyakorolt Csonkára a nyüzsgő tömeg, meg az utca hófehér takarója, s maga sem tudja hogyan, egyszerre olyan bolondos gondolata támadt. Azt gondolta, hogy a felesége lelke is ilyen hófehér tiszta s kár lesz e szent napon megzavarni annak a szép léleknek nyugalmát, boldogságát.

De azért ment tovább; mit is fog a gyerekes gondolatokra adni, s hogy újból elő ne fogják, ott hagyta a nyüzsgő tömeget és az elegáns fehér toilettü utcákat s benyitott egyik kávéházba. – Itt megint a füstös levegő bántotta, meg az a sok csupasz, fiatalos arc és kihörpintvén félbarnáját, újból nekivágtatott az utcáknak azzal a szilárd elhatározással, hogy se lát, se hall. Hanem azért látta a fényesen kivilágított boltok előtt tovasiető alakokat, amint felöltőjük alatt kisebb-nagyobb csomagokat szorongatnak; látta a puha prémes bundácskákba burkolózó elegáns mamákat, amint el-eltűnnek az üvegajtók mögött, hogy a finom selyemcsipkék, szövetek között válogassanak. Hallotta is itt-ott az édesen csengő gyerekhangokat: mit hoz nekem a Jézuska? Cukrot, édességet, babát, csecse kalapot, könyvet, és a felelet rá: minden, mindent, csak viseld jól magad.

És ezeknek láttára és hallatára – bármily szilárd volt is elhatározása – megint csak elővették bolondos gondolatai s még őrületesebb mód kergetődztek agyában, mint a boszorkánykeringőt lejtő hópihék.

Eszébe jutott Csonkának az ő kis mamája, aki talán még most is ott ül az asztalnál s javítgatja Emmike ruhácskáját, az aranyos baba meg édes gügyögéssel kérdi: mit hoz nekem a Jézuska, s feleletül talán könnyek hullanak puha kezecskéire.

… Csonka nem is vette észre, mily gyorsan, csaknem szaladva siet s csupán egy-egy nem tetsző kifejezést hallott innen is – onnan is, amint a járókelők egyikét-másikát könyökével megtaszította. Akkor meg éppenséggel csudálkozott, mikor a háza előtt találta magát; önkéntelenül is érzelgős, szerelmes diákra gondolt, mert ekkora szórakozottságot csak annak lehet megbocsátani. Aztán azzal mentegette magát gondolatban, hogy hiszen a belvárosban nagyon sokat tolongnak; itt a külvárosban kényelmesebben elsétálhat addig, míg valami mulató kompániára akad.

Annyit azonban mégis megengedett magának, hogy az alacsonyan fekvő ablakon át bepislantson utcaszobájába, vajon mit csinál felesége.

A csipkés függönyök meg zúzmarás, jégvirágos ablakok kissé megnehezítették szándékát, de a szokatlan világosság mégis átszűrődött rajtok s ez kíváncsivá tette Csonkát. Óvatosan belépett a kapun, óvatosan, csöndesen lakásába nyitott s a csudálkozó szolgálót hasonló óvatosságra, csöndre figyelmeztette, s meghagyta neki, hogy menjen a szobába, s felejtse nyitva az ajtót. A szolgáló kezdte érteni a dolgot s úgy tett, ahogy gazdája mondta. Bement a szobába s nyitva hagyta ajtaját. A világosság vastag sugárban ömlött ki az ajtón s Csonka csöppet sem bánta, hogy kíváncsisága elragadta. Majdnem térdre hullott, olyan áhítatra keltő, szent jelenet tárult fel szemei előtt. A szoba közepén két méter magasságú karácsonyfa állott, melynek cukrokkal, aranyos diókkal megrakott ágain kék, zöld, vörös s egyéb színű gyertyácskák égtek, előtte pedig Csonkáné ült szomorú mosollyal ajakán és nézte Emmikéjét, mily nagyon tud örvendeni gyermekes szívével azoknak az ideig-óráig tartó csecsebecséknek.

Emmike már-már végignézte mind, amit Jézuska hozott neki s odafordulva édes mamájához, kedves együgyűséggel kérdé: Neked mit hozott mama, a Jézuska?

E pillanatban nemes tettre határozta el magát az előszobában rejtőző rossz ember. Előlép rejtekéből s elégült mosollyal – melyet a nemes elhatározás tudata varázsolt ajakára – közeledik bámuló nejéhez, lecsókolván kipirult arcán végig permetező könnyeit.

A kis baba csak nézi ölelkező szüleit, aztán nem is figyelve édes mamájának későn adott válaszára: Nekem békességet, ismét szerető férjet hozott, édesem, a Jézuska, ismét tovább keresgél játékai között s egyenkint mutogatja papájának: Nézd, tata, ezt is hozta a Jézuska, ezt is, ezt is…

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám