Rimay János (1570-1631)

Ha újkori költészetünk élén nem állna oly látványosan, oly váratlan csillogással Balassi Bálint, akkor bizonnyal Rimay Jánost mondanók a magyar reneszánsz legnagyobb magyar nyelvű költőjének. Nevét és költői egyéniségét elhomályosítja Balassi közelléte. Személy szerint is Balassi közelében nőtt fel. 

A nemes Rimay család familiárisként (azaz szolgálónemesként) élt a főúri Balassi nemzetség árnyékában. És Balassi Bálint fedezte fel a tizenkét esztendős Rimay János értelmességét, tehetségét és lelkes tanulóhajlandóságát. Maga mellé vette, lelkének nevelője lett; a serdülő ifjú afféle ifjú titkárként, majd egyre inkább bizalmas barátként élt a túl kalandos életű nagy költő mellett. Majd egész életében eltellett mesterének bámulatával.

Pedig emberi, művészi egyéniségük miben sem emlékeztet egymásra. Legföljebb a költészet és a műveltség feltétlen szeretetében osztoznak. De a féktelen Balassival szemben Rimay nemcsak szelíd és békülékeny, hanem mások ellentéteit is mindig elsimítani igyekvő embernek bizonyul. Ez a tulajdonsága teszi később igen alkalmas diplomatává. Nem szereti a Habsburgokat, de igyekszik békességet szerezni nemzete és uralkodója közt. Még a törökök iránt is a megbékélés híve. Ez teszi nagyon is indokolttá, hogy több ízben is ő legyen az erdélyi fejedelem konstantinápolyi követe. Lelkesen szolgálja Bocskait is, Bethlent is, később jó barátságban van I. Rákóczi Györggyel, de közben levelező jó viszonyban áll a protestánsok fő ellenfelével, Pázmány Péterrel is. Alsósztregovai kúriája a Balassi utáni magyar költészet otthona. Ha a gazda nem jár éppen hivatalos megbízatással Konstantinápolyban vagy Velencében, akkor szinte irányítója az egész magyar irodalomnak. Mindenki kedveli, mindenki józan bölcsnek tartja. Ő pedig hirdeti feledhetetlen mesterének, Balassi Bálintnak költői nagyságát, pompás latin levelekben írja meg úti élményeit, köztük a török szultáni udvar életét, írja gondosan cizellált verseit, neveli az ifjabb költőket, köztük unokaöccsét, Madách Gáspárt. Idővel tőle örökli a sztregovai otthont a Madách-nemzetség, amelynek majd kései leszármazottja lesz Az ember tragédiája költője.

Fontos történelmi és kultúrtörténeti jelenség a latin levélíró és a békülékeny politikai író is. De már a maga kora is mindenekelőtt a példaszerű költőt látta benne, aki a legméltóbb folytatója Balassinak.

Balassi Bálint (1554-1594)

Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták; voltak, akik úgy vélték hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet; ő maga különbözőképpen írta saját nevét; a híres família különböző tagjait is hol Balassiként, hol Balassaként említik a kortársak is, az utókor is. Lehetséges, hogy a kiejtés az idők folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt: erőszakos önző, köpönyegforgató nagyurak egymásra következő nemzedékei. Okosak voltak, szerették a műveltséget, életüket kockáztatták a harácsolásért, várakat. birtokokat, asszonyokat gyűjtöttek, cseréltek, raboltak. Sajátos keveréke volt ez a család a középkori rablólovagnak és a reneszánsz kalandornak: jellegzetes képlet XVI. századunk vérgőzös történetében. A költő nagybátyja, a hírhedett Balassi Menyhárt a kor közismerten legjellemtelenebb embere volt, aki Ferdinánd és János királyok között, katolikusok és. protestánsok között rendszeresen folytatott árulásaival több vármegyényi birtokot szedett össze. Unokaöccse hazulról hozta a féktelenséget is, a műveltség szeretetét is: egész élete erőszakoskodások és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, miközben korának egyik legműveltebb férfia, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan vallásos, aki gyötrődve bánja bűneit, de eszében sincs bűneivel felhagyni. Híres táncos a mulatságokon, híres vitéz a csatatereken - és nemcsak híres költő, hanem olyan lángelme, aki költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Ő az első mindenestül európai magyar költő: Ronsard kortársa, és semmivel sincs Ronsard mögött. Mintha a semmiből teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet. S élt mindössze negyven évet: 1554-től 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem évszázadokat álló költői erővel ki is fejezte.